Belépés

Regisztráció
Főoldal
 
Smaragdvilág 






Honlap-menü
Kategóriák
Hírek [31]
Frissítések [22]
Fordítások [27]
Fordítások barátoknak [212]
Csak barátok részére elérhető tartalommal.
Mini-chat
Lumos

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

gyb_julia
Zsupszkulcs

(Perselus)

 

– Akkor… viszlát! – úgy kellett szó szerint kipréselnem magamból a szavakat, melyekkel talán örökre, talán csak pár napra búcsúztam Albus Dumbledore-tól. Nehezemre esett nem a lába elé vetni magamat, és segítségért könyörögni, de… mint eddig annyi kísértést, ezt is legyűrtem. Ő szomorúan búcsút intett és én lerohantam a lassan tekeredő csigalépcsőn, végig az ismerős, üresen kongó folyosókon és aztán át a parkon. Megálltam még egyszer a tónál, aztán vágtattam tovább. Kiértem a nagykapun, el a vadkanok mellett. Vissza se néztem…

Első utam a Piccadilly-re vezetett, London külvárosába. Ott élt egy ember, egy mugli, általában tőle szerezem be az ópiumot, ha nagyon kellett. Nem siettem, elvégre nem is volt már hová. Uram és parancsolóm tegnap állítólag végleg kiírta magát a történelemből és a világból: úgy hírlik, igencsak kevesen gyászolják. De ez nem is érdekes az én szempontomból.

Na persze, mint hű szolgájának, esetleg nekem is kínos kérdéseket tehetnek fel, ha Albus nem tudja kimagyarázni. Ha megvárom egyáltalán. Elgondolkodva siettem végig a bűzös sikátorokon. London ezen része mintha a 19. században maradt volna, mindenütt mocsok és utcalányok. Beértem az alacsony, hűvös és sötét bérházba, fel a második emeletre. Túl jól ismerem már a járást. Nem kell kopognom, nekem soha. Jó kuncsaft vagyok. Bob el lesz ragadtatva, hogy újra lát. Az elragadtatása természetesen nem nekem jár személy szerint, hanem a vastag pénztárcámnak. Jól ismerem már őt is.

Belépek, ott ül Bob, háttal az ablaknak, előtte kiporciózva az adagok. Felpillant, gúnyosan rám vigyorog a fogatlan szájával és egy mocsadék székre mutat. Inkább állok. Tovább porciózza az árut, néha fél szemmel rám tekint. De én tudok várni. Most már tudok.

– Amiért jöttél… az momentán nincsen – közli hirtelen hosszú hallgatás után.

Megrettenek. Hogy-hogy nincsen? A kérdés, úgy látszik kiült az arcomra is.

– Bebuktunk vele a határon – magyarázza vállvonogatva.

Hülye muglik. Persze, nekik nem olyan egyszerű harminc kiló ópiummal átvergődni a határon, de ez akkor is felháborító.

– Van jobb – folytatja, látva az elképedt hallgatásomat.

Nem tudom nem észrevenni, hogy a szeme számítóan és kegyetlenül megvillan felém. Azt hiszi, át tud verni. Hogy majd én leszek a balek, akit rászoktat egy keményebb drogra és aztán a földön fogok csúszni előtte. Higgyen, amit akar, engem már nem érdekel. Fél évvel ezelőtt talán a kínok kínját állta volna ki egyetlen rossz gondolatért is, de mára… Eh, nem vagyok önmagam.

– Nesze – kis csomagot dob elém. Nejlon tasakban fehér por – heroin. – Jobb, mint az ópium, és ne aggódj, ez is ópium származék.

Rám mered. Hallottam már a heroinról, persze, az idióta muglik ebbe szoktak belehalni. Meglóbálom a kis csomagot, megmérem a súlyát. Bob nem moccan. Tudja, hogy nem erőltetheti, így inkább kivárja, míg magam rájövök: vagy ez, vagy egy nagyon hosszú éjszaka… persze, hogy rábólintok, a testem már rég nem az enyém. Ha egyáltalán érdekelne még ezen a világon bármi is, akkor most undorodnék magamtól, talán meg is fogadnám, hogy soha többé ez után, mint eleinte. De hál istennek leszoktam már erről is, úgyis eljövök kétnaponta a jól megérdemelt ópium adagomért és csak azért nem a Zsebkosz közbe, mert itt olcsóbb, másrészt itt senki sem pletykál, mint a mágusoknál.

Elé dobom a rongy mugli bankjegyeket, mohón kap utána. Az asztal fiából fecskendőt húz elő, teljesen friss, kórházból lopta. Felém nyújtja, azt mondja, ajándék. Elveszem, mert sosem lehet tudni. Igaz, én mást főzök a szánalmas mugli drog helyett, de ezt neki nyilván nem kell tudnia. Majd itt-ott módosítom, legalább elfoglalom magam - ezt már a koszos lépcsőházban lefelé gondolom végig. Talán még örülök is a váratlan feladatnak, ha egyáltalán képes vagyok még az örömre.

Szembe jön Ribanc Maggie – szintén sorstárs. Csak ő holnapra halott lesz, a szemét mázlista én meg tengethetem a szánalmas, semmitmondó, ócska életemet még vagy száz évig, hiába rombolom a testem ezzel a szarral…


Otthon. Illetve a lakás, ahol a testemet tárolom. Undorító környéken, hűen a saját lelkiállapotomhoz. Nem igazán tekintem otthonomnak, inkább kripta, ahol tartózkodom, de csak, mert valahol lakni kell. Felteszem az üstöt a tűzre, bele a félkész főzetet az eufória elixírrel. Kicsit módosítanom kell, úgy saccolom, éjfélkor indul útjára a gyönyör. Dühödten kavarom az üst tartalmát, mert a szervezetem követeli az aznapi adagját… aztán lehanyatlik a kezem. A kis csomagocska az asztalon. A tű a zsebemben.

Kibámulok a poros ablakon. Szerelmem halott, uram és egykori parancsolóm szintén, a Főnix Rendje elérte célját, tehát rám már nincsen szükség… Annyira elkeserítő komolyan, hogy szavakba sem tudom önteni. Megállom, hogy ne rohanjak ki a lakásból, vissza Dumbledore óvó karjai közé. Nem, mert felnőtt férfi vagyok. Nem, mert nem kell senki sem. Nem, mert meg akarok halni…

Gépisen melegítem fel a port a kanálban, tudom, hogyan kell csinálni. Végig sem gondolom, különben is, a Paint it black túl hangosan üvölt, a saját gondolataimat sem hallom tőle. Felszívom a fecskendőbe. Paint it black. Na, most aztán black lesz minden, az is biztos. Beszúrom. Mennyei. Komolyan…

Szeretlek Natasha.

Rám borul a sötétség…

 

***

 

Óóó, mi a rosseb. Fáj minden porcikám, mint akit agyba-főbe vertek. Biztos az a rohadt Voldemort… Illetve ő halott, illetve ahhoz áll legközelebb az állapota.

Lassan, lapos kúszásban jönnek vissza a gondolataim, és nem tudok megmoccanni. Valamit irtó keserű íz ül a számban, és azt hiszem… Ó, csak azt ne… azt hiszem taccsolni fogok…

Határozottan állíthatom, hogy gyűlölöm Albus Dumbledore-t.


 

(Dumbledore)

 

Persze már láttam, hogy magához tért, csak éppen nem tud, vagy nem akar megmozdulni. Végtelenül elkeserített, amit magával művelt. Az is csoda volt, hogy él, hiszen a halál torkából rángattam vissza szó szerint.

Nem sokkal azután érkeztem Perselus lakására, hogy beszúrta azt a rémes anyagot. Tudtam, hogy baj van vele, a szemei nekem nem tudnak hazudni. Majdnem elkéstem. A zene úgy üvöltött, mint egy mugli szórakozóhelyen, Perselus meg… alig volt már benne élet, a saját hányadékában hevert. Irtó mérges lettem, mint addig még talán soha. Hazavittem a Roxfortba, kimostam a gyomrát egyedül, mert Madame Pomfrey külföldön volt és most várom, hogy tényleg felébredjen.

Perselus Piton. Láttam felnőni, láttam, mit vesz a nyakába, mikor önként jelentkezett kémkedni, láttam, mennyire gyötrődik, különösen az elmúlt fél évben és láttam, pontosan láttam az örökös segélykiáltásait. Csak én. De még én sem tehettem semmit, nem szoktathattam le erről a szerről, különben Tom rájött volna…

Teljesen ledöbbentem, ahogy ott láttam heverni, hiszen Perselus… belőle senki nem nézte volna ki, hogy képes ilyesmire. Rajtam kívül persze, de én sem hittem igazán. Csak ódáztam a dolgot és bíztam benne, hogy még akkor sem lesz késő… És ez a hülye drog. De nem halhat meg, még semmiképp. Éppen elég dolga lesz az életben.

Lélekben felkészültem, hogy szembe nézzek vele, és ha kell, erőszakkal szoktassam le erről a szerről. Észrevettem, hogy nyitott szemmel fekszik. Itt az idő, hogy komolyabban elbeszélgessek vele.


 

(Perselus)

 

Na, most jön a hülye lelkiismereti dumával. „Perselus, hogy tehetted ezt?” Hmm… talán, ha elmagyaráznám neki, hogy hogyan kell csinálni, akkor együtt… különben is próbálja meg felfogni végre, hogy az emberek halála fölött nem ő rendelkezik.

– Perselus! – jesszus… – még soha, de soha… – magyarázatot várok! – senki nem hallotta üvölteni Albus Dumbledore-t.

Perselus komolyan megijedt. Látom rajta, hiszen én még tényleg soha senkivel, még Voldemorttal sem üvöltöttem. Soha. De ez egyszer rettenetesen felbosszantott, mert csak úgy kicsúszott volna a kezem közül és nem rajtam múlott, hogy nem veszítettem el. Igazából önmagamra voltam mérges, mégis rajta csapódott.

– Én…

– Te úgy gondoltad, hogy annyira nehéz az életed, hogy itt az ideje, hogy véget vess neki, igaz?

Sose beszélt még ilyen gúnyosan velem…

– Mi köze hozzá? Magának hála, itt fekszem, rosszul vagyok és ééleek! – üvöltenék, de hangom sincsen. Nem akarom, hogy azt gondolja, megfélemlíthet, vagy hogy van még hatalma fölöttem. Megszolgáltam a nyugalmat…

– Meg is érdemled, hogy rosszul légy. De mondok én neked valamit, fiam. Ha tetszik, ha nem, le foglak szoktatni arról a szerről, és ősszel itt maradsz tanárnak.

– Frászt. Nem maradok, hazamegyek és... – és… beszívok minden nap, ameddig az agyam le nem épül? Én sem tudom, mit akarok, de azt semmiképpen sem, amit ő. Talán Azkaban…

– Itt maradsz, és nem nyitok vitát.

Felállt, kiment és itt hagyott. Képes és a veszekedés kellős közepén feláll és itt hagy. Ó, úgy gyűlölöm Dumbledore-t, komolyan, tönkre teszi az ember… halálát? Van ennek értelme? Van az életben egyáltalán bárminek értelme még? Vajon lesz egyetlen olyan napom még az életben, mikor nem bánom meg, hogy még élek? Vagy örülnöm kéne? Natasha is ezt akarná… Asszem, tényleg taccsolok…

 

***

 

A következő napok úgy összefolytak, hogy ha akarnám, se tudnám elmondani, mi történt. Elég annyi, hogy az öreg tényleg komolyan gondolta, hogy leszoktat. Először is vele kellett aludnom, na nem egy ágyban. Hál istennek. De ott mellette egy másik ágyon, hiába küldtem el a jó francba, egyszerűen mintha nem is lett volna ott. Aztán megkötözött, mikor ki akartam menni és úgy hagyott egész este. Erre emlékszem. Rémes volt. De a többi… kiesett.

Azt tudom, hogy rám erőltette, hogy egyek és erőnek erejével kitolt néha a parkba, mint egy idióta magatehetetlen csecsemőt. Szó szerint kényszerített az életre, engem, aki már rég nem akart élni.

Pokoli nehéz volt. Az elvonástól úgy szenvedtem, mint a kutya. Hiába átkozódtam, fenyegetőztem, könyörögtem, viccelődtem (na jó, azt talán mégsem), egyszerűen nem vett rólam tudomást és nem adott elég főzetet.

Rám parancsolt, hogy főzzem meg, aztán végig ott állt mögöttem, és így nem is lophattam belőle. Megfordult a fejemben, hogy megmérgezem magamat, de nem sikerült. Ő hozta az ópiumot. És a tetejébe folyton azzal jött, hogy majd szeptembertől itt kell tanítanom, amit a hátam közepére sem kívántam. Nem akarta megérteni, hogy semmi sem érdekel, tényleg semmi. Csak Natasha. Bőgni lett volna kedvem, komolyan.


 

(Dumbledore)

 

Perselus, miután úgy ítélte meg, hogy hányás és összeesés nélkül fel tud állni, megpróbált egyszerűen kisétálni a dolgozószobámból. Gondolta, én úgysem tarom fel, majd inkább utána megyek. Tévedett. Megkötöztem.

Nehéz szívvel szórtam rá kötöző átkot. Úgy vergődött a kötelek között, mint a partra vetett hal. Olyan szitkokat vágott a fejemhez, hogy ha sértődékeny lennék, hát többet nem akarnék beszélni vele. Itt most inkább nem ismételném el. Elég annyi, hogy mivel tudtam, milyen állapotban van, inkább ráhagytam. Hadd mondja. Leginkább azon gondolkodna, miért került ebbe az állapotba, de a fejébe nem akartam beleolvasni. Nem akartam még jobban megsérteni. Így is oda volt.

Lassan lecsendesedett, már halkabban szitkozódott és inkább a könyörgésre fektette a hangsúlyt. Immár bőven elmúlt éjfél, én elég jól elolvasgattam a fotelban, ő meg… elcsendesedett végre. Egy darabig nem mertem moccanni, vártam, hátha csak tetteti. Tudja… majdnem gyerek volt még akkor, inkább kamasz volt, mint felnőtt, a maga 21 évével együtt is. Szörnyű lehetett, amin keresztül ment. De tényleg elaludt.

Közelebb óvakodtam hozzá. A szája félig nyitva volt és kapkodva szedte a levegőt, de mélyen aludt. Akkor levettem róla a kötöző átkot és rögtön az oldalára fordult és összehúzta magát. Betakartam, mert az éjszakák hűvösek voltak akkor már. Augusztus eleje volt. Jelzőbűbájt szórtam ki, hátha az a bolondos ötlete támadna, hogy megszökik, aztán nyugovóra tértem én is.

Nem szökött meg.


 

(Perselus)

 

Úgy gyűlölöm a napsütést, hogy arra nincsenek szavak. Dumbledore meg arra kényszerít, hogy kimenjek oda, ahol napfény van. Mert az gyógyít. Néha úgy érzem, Dumbledore nem is ezen a világon él. Azon kívül, mintha nem értené pontosan az angol nyelvet. Próbáltam magyarázni neki, hogy mennyire nincsen kedvem itt tanítani ősztől, meg semmihez sincsen kedvem, leginkább csak szívni, de nem értette. Jóságosan mosolygott, mint a betépett télapó. Gyilkolni lett volna kedvem. Annyira dühös voltam, hogy kis híján a vízbe fojtottam. Persze nem szó szerint, de akkor nagyon közel álltam hozzá, hogy igazi vérbeli halálfaló legyek és szétátkozzam darabokra, csakhogy elvette a pálcámat is.

Így utólag nehéz elmondani, de a konkrét hisztériás roham határán álltam. Nevetséges. De az akkori lelkiállapotomban igenis komoly volt, túlságosan is komoly. Akkor veszítettem el nem egész fél éve a szerelmemet, és abszolút kilátástalan volt a dolog. De ez egy másik történet és Albus jóvoltából ezt is le kellett írnom. Rám parancsolt, hogy ha másképp nem megy, írjam le, mondjam el, vagy csináljak amit akarok, de ez így nem mehet tovább. Ma már belátom, igaza volt. De pokoli nehéz volt akkor erről beszélni bárkivel is. És az ma is.


 

(Dumbledore)

 

Az első héten komolyan attól tartottam, hogy bár testileg megmentettem, szellemileg végleg elveszítettem Perselust. Látszólag semmiféle kapcsolata nem volt a külvilággal. Az első este után, miután kiőrjöngte magát, valamiféle áttörhetetlen magányba húzódott vissza és ez rosszabb volt, mint az elutasítás. Mindent megtett, amit kértem tőle, éppen csak… nem láttam az értelmet csillanni a szemében.

Evett, ha ráparancsoltam, bejött este, ha szóltam neki, de magától? Semmit. Kipróbáltam. Egy napig bírtam csak, mert nem akartam az egészségét kockáztatni. Amíg nem szóltam rá, nem evett, nem csinált egyszerűen semmit. Hevert kint az árnyékban egy heverőn és… bámult valamerre. Teljesen elvesztette a kapcsolatát a valósággal, legalábbis nekem olybá tűnt és ez megijesztett. És rengeteget aludt.

Ő, aki életében soha… ismerem jól, egészen kicsi kora óta, tudom, hogy elég neki napi 5-6 óra, sőt kevesebb is. Most napi 18 órát aludt át teljesen nyugodtan. Aludt egész éjjel, aztán ebéd után is, és néha délelőtt is. De a legrosszabb a hallgatása volt, mert ha legalább duzzogva hallgatott volna, annak láttam volna értelmét, de ez egy olyan mély és üres hallgatás volt, amit nem tudtam áttörni.

Ha kérdeztem, válaszolgatott, de olyan tompán, mintha előre betanult szöveget mondana fel. Ha számra kínos kérdést tettem fel, akkor nem válaszolt, mintha nem hallotta volna a kérdést. És amit mondott, és ahogy mondta, mintha számára ismeretlen és idegen tárgyakról kellene beszélnie.

Rengeteg dolgom lett volna akkoriban, hiszen Voldemort alig egy hete tűnt el, de nem mertem egyedül hagyni. Kárt tett volna magában. Másra sem mertem bízni, mert… mert azzal gyanúsítottam, hogy a tompasága csak álca és csak én látok át rajta. Más, pl. Madame Pomfrey nem figyelnének rá így és őket könnyűszerrel kijátszaná, hogy aztán kárt tegyen magában, azt pedig nem viseltem volna el még egyszer. Így maradtam, és bagollyal küldtem a tanácsaimat, javaslataimat.

Perselus pedig egyre fogyott. Valami más rágta belülről, és én nem tudtam segíteni rajta. Rettenetes érzés volt.


 

(Perselus)

 

Sajnálom Dumbledore-t. Nehéz lehet neki velem szembesülni… úgy értem a mostani énemmel. Persze, ő nem tudta, hogy ez immár fél éve így van. Voldemort sem tudott velem mit kezdeni pedig neki fájdalmas eszközei vannak erre a célra. De ő is feladta, mikor rájött, hogy úgysem tud hatni rám. Parancsokat adott, ugyanúgy, mint régen, de láttam hogy szemmel tart. Nevetséges. Dumbledore ezzel az állandó aggodalmával az idegeimre megy. De szerencsére halvány sejtelme sincsen róla, hogy a sütőtök lébe egy üveg vodkát kevertem. Ő nem szereti annyira (én sem, de a vodka remekül illik hozzá), így mást iszik.

Haha. Ez némiképp elviselhetővé teszi az állandó egysíkú napokat számomra. Minden nap egy üveg vodka és még csodálkozik, hogy álló nap alszom. Az alvás persze egészséges, az emberek szerint nem old meg semmit, de amíg alszom, addig nem kell a két legfontosabb feladatomon rágódnom.

A napom a következőképpen telik: amióta Dumbledore a fejébe vette, hogy újra embert farag belőlem. Általában reggelente kilenc körül Albus kiráz az ágyból, és rám kényszeríti, hogy egyek. Ebben a pillanatban – mármint az ébredés megrázó sokkos pillanatában – kezdetét veszi egész napos haldoklásom. Két cél lebeg a szemem előtt és számtalan kisebb jelentéktelen cél. A két legfőbb: nem gondolni Natashára, és nem gondolni a drogra. És ez teszi ki a napomat.

Reggeli után ki kell mennem a parkba az árnyékba, mert Albus szerint túl sápadt vagyok. Így fekszem a fa alatt, és mindem porcikámmal és idegszálammal arra gondolok, hogy nem gondolok Natashára és a drogra. És ha ez néha sikerül egy-egy percre, akkor eszembe jut, hogy most nem gondoltam rájuk és örülök neki, de ettől ők rögtön az eszembe jutnak, s ez egy ördögi kör. Amint nem Natashára vagy a drogra gondolok, rögtön eszembe jutnak mindketten. És ez rettenet sok energiát kivesz az emberből.

Így valahogy kihúzom délig, amikor is Dumbledore elém teszi az ebédemet. Ebéd után már úgy vélem, éppen eleget tettem aznap, mert kerek 10 percig nem gondoltam a két szenvedélyemre és békés álomba merülök. Illetve zaklatott álomba. Estefelé mikor Albus kiráz az ágyamból, a fa alatt megiszom a literes sütőtöklevet, benne elkeverve a vodkával és megpróbálok nem Natashára gondolni. Aztán jön a rendszeres taccsolás, mintha terhes lennék minden nap pontosan vacsora előtt. Natasha…

Itt már csak ő teszi pokollá a fennálló óráimat, mert megkapom az egyre csökkenő adagomat a vacsorával együtt, beveszem, és igenis gondolok Natashára! És semmit, de semmit sem tehetek ellene. Akkor bámulom Albust, megpróbálok értelmes fejet vágni. Aztán este kilenckor úgy vélem mára eleget szenvedtem és nyugovóra térek, hogy másnap újra Albus rázzon ki az ágyamból. Hát csodálkozik még valaki, hogy ki akartam nyírni magamat?


 

(Dumbledore)

 

Töröm a fejemet, hogy Perselus lehetett-e szerelmes… néha éjjel, mikor látom, hogy rosszat álmodik, egy bizonyos Natashát hív állandóan nyöszörögve. Néha felkeltem, de rögtön visszaalszik. Talán jobb neki öntudatlanul.

Eltelt két hét, és Perselus kezd testileg rendbe jönni. Már nem kell minden este hánynia. De lelkileg… kérdés egyáltalán rendbe jön-e.

Mivel úgy látom, nem akar megszökni, felajánlom majd neki, hogy a kastély bármelyik szobáját elfoglalhatja, mint tanári rezidenciát. Szomorú vagyok, amiért egy cseppnyi lelkesedést sem mutat a tanári állás iránt, de valamit kell vele kezdeni, és itt van a legnagyobb biztonságban, rajta tudom tartani a szemem. Mostanában odaadom neki reggelente a Prófétát, de általában csak rápillant és nem érdekli tovább.

Múltkor azonban legnagyobb meglepetésemre és örömömre szinte ráköpte a narancslevét. Fellapozta, és sápadtan végigolvasta. Az érdeklődés első szikrája volt ez hetek óta. Aztán a szemében valami eszelős lánggal rám vigyorgott, de egyáltalán nem boldogan, inkább elégedetten. Ijesztő volt. Ilyen áron inkább nem kívánnám a szellemi magához térését.

Később azonban megnyugodtam, mikor levittem a pincébe. Ő választotta, de hát ízlések és pofonok. Nem mutatott ugyan túlzott lelkesedést, de úgy vettem észre kedvtelve nézegeti a kopott szobákat, és azon tűnődik, hogyan rendezze be. Beletörődött, hogy itt kell maradnia. Megszokja majd. Még a pálcáját is visszaadtam, hogy berendezhesse. Neki kell, nem a házimanóknak, talán javulni fog tőle az állapota, ha elfoglalja magát valamivel.

Most, hogy jobban van, állandóan olvas, de azt hiszem, ez sem normális egy 21 éves gyereknél. De legalább már nem nyög álmában, és mivel békében végigalussza az éjszakát, hát alhat idelent, ha annyira akar.


 

(Perselus)

 

A drog dolog kezd elenyészni. Illetve hát kezem elveszíteni az érdeklődésemet. Mivel nem kell minden nap hánynom tőle, ha kevesebbet kapok, ez lényegesen megkönnyíti a dolgomat. Így kizárólag csak Natashára kell összpontosítanom, és komolyan fontolgatom, hogy törlöm az emlékeimet. Milyen jó is lenne, csak azt hiszem, sokakra bajt halmozna kezdve a Főnix Rendjével. Marhák gyülekezete egyébként meg is érdemelnék. Albus újabban tegnap óta a reggelim mellé becsempészi a Reggeli Próféta legújabb számát is. Gondolom kísérlet az agyam mozgatására, és hogy valami agyi tevékenységet csikarjon ki belőlem.

Így történt, hogy megláttam Natasha gyilkosának a haláláról szóló hírt, ami – bevallom őszintén – valami vad örömmel töltött el, különben is ha az aurorok nem, hát én tekertem volna ki a nyakát, amint megszabadulok Dumbledore-tól. Ugyanakkor a nevét olvasva újra eszembe jutott minden dolog Natashával kapcsolatban, erősebben, mint addig bármikor, pedig eddig azzal áltattam magam, hogy a drog utáni sóvárgásom csillapodtával majd ez is elenyészik. De nem. Egyre erősebben érzem, hogy képtelenség nélküle élni. Ez valami borzalmas bizonyosság, hiszen ő halott, több mint fél éve én pedig itt vagyok és nagyon is élek.

A szerelem megfoghatatlan valami, és én nem is hittem benne soha. Ma sem hiszek. Ez csak úgy megtörténik az emberrel, és merényletnek tartom minden józan alkat ellen. Natasha is azt mondta, pontosabban azt ígérte nem lesz szerelmes belém. Elhittem, és úgy gondoltam, én sem leszek belé. Persze egyáltalán nem úgy történt, ahogy azt bárki elvárná. Nem sétáltunk a holdfényben és nem is bolondoztunk egymással, mint a hülye, ostoba tinik, éppen csak… megtörtént minden ésszerű ok és észérv ellenére. Vagy éppen azért. Ki tudná ma már.

Ahogy az agyamról kezdett felszállni a köd és már érzékeltem magam körül a külvilágot az emlékek megrohantak és nem tudtam előlük sehová sem elrejtőzni. A drog mögé sem. És azt hiszem ez a rettenetes visszaemlékezési kényszer vezetett ahhoz, hogy újra élni kezdtem már Albus mértékével nézve. Legalábbis lett kapcsolatom a valóssággal. Valamit kellett kezdenem magammal, ha nem akartam visszaesni, vagy totálisan becsavarodni.

Olvasni kezdtem szépen sorjában mindent, ami a kezem ügyébe került, de minden csak azt erősítette, hogy nincsen maradásom a világban. Dumbledore még ma is állandóan szemmel tart és ez valami rettenet. Aztán végre elengedett. Megengedte, hogy szobát válasszak magamnak a kastélyban és én persze a pincét választottam.

Mindig is tetszett, és alighanem a következő néhány hónapot itt kell töltenem, amíg rá nem vezetem Dumbledore-t, hogy felesleges engem tanárként alkalmazni. Lejött velem a pincébe és megmutatta a lakrészt. Néhány poros helyiség. Ahogy körbe járok a dohos sötét hűvös helyiségben, szinte látom magam előtt, hogyan fogom berendezni. Nincs benne szinte semmi, csak egy kopott heverő (ezen alszom ma), egy szék (erre teszem a gyertyáimat, hogy lássak) és egy egér rágta könyvecske.

Albus azt mondja, nekem kell berendeznem és visszaadja a pálcámat. A kísértés egy pillanatra elfog: megszökni éjszaka. De elállok tőle, soha életemben sehonnan sem tudtam még megszökni, miért pont most kezdeném el… Bele kell, hogy törődjek: leszoktam a drogról és tanárként állást kényszerítettek rám a Roxfortban. Ezáltal unalmas ex drogos szánalmas figurává alacsonyítottak le, de hát bizonyos értelemben az voltam mindig is, kivéve azt a néhány hónapot, amit Natashával töltöttem. Két hét múlva kezdődik az új életem, és én nem tudok hozzád szökni szerelmem!

 

<<--    -->>

Megosztás
Keresés
Fandomok
Szeptemberben jön!
Naptár
«  December 2018  »
HKSzeCsPSzoV
     12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31
Ajánló
Hoppanáló
Oldalaim:
  • Hungaryan Fanfiction Archívum
  • Candlekeep

  • Barátok:
  • Scripta
  • Erika apróságai
  • Nimphadora Oldala
  • StargateLives
  • Varázsskatulya

  • Más oldalak:
  • Merengő Fanfiction
  • Transportus
  • Hozzászólások
    Smaragd
    Reménykedtem is benne, hogy kevés hibával, de nem jött össze smile Jó volt egy kicsit "belelátni" ebben a fejezetben Remus gondolataiba is. Szegény, már azt hitte, hogy ki fogják rúgni. Poppytól pedig megtudhattuk, hogy Piton egy nagyon erős varázsló, ami nekem különösen tetszett smile

    tekicica8790
    Ez tényleg nagyon gyors volt. Köszi.  smile Tetszett a fejezet. Bocsi, nem mint ha regényeket szoktam volna írni hozzászólásként, de egyszerűen nem tudok kiragadni belőle részeket. Vagy még is?  biggrin Remus agódása a fekete kutyáért. Perselus és Harry, vacsora utáni elpakolása. Mint külső szemlélő úgy látom, már is összhangban tudnak együtt tevékenykedni. Ez nagyon tetszik nekem. smile Még egyszer köszi, hogy ilyen gyors voltál. Várom a folytatást.  biggrin

    Smaragd
    Nagyon szívesen, igyekeztem, hogy meglepi legyen. Mondhatni a tegnapi napom ezzel töltöttem smile Julia jól sejti, a következő fejezet Harry szemszögű lesz majd.

    Smaragd
    Áh, nem mondod, hogy megint benne maradt valami érdekes smile Sajnos szokásom. Talán ha várok vele egy pár napot, és utána olvasom át, mikor már leülepedett bennem a történet... Meglátszik, hogy nincs Evelyn, ő szokta elolvasás után kiszemezgetni nekem az érdekes mondatokat. Örülök, hogy tetszett ez a fejezet, a hibáimmal együtt is biggrin

    U.i.: Sikeresen agyagmentesítettem a történetet
    biggrin A Potonra még emlékszem, az egy korábbi fejezetben volt, Evelynnel jót is nevettünk rajta. Remélem, hogy ebben a fejezetben nincs, mert kerestem, de nem találtam.


    Copyright © 2018 - 2012 Smaragd