Smaragdvilág
Szerda, 2018-08-22, 01:59
Belépési neved: Mugli | Csoport "Muglik" | RSS
Főoldal | Mrs.Lupin and Mrs.Piton - Egy hónap - egy egész élet (2. fejezet) | Profilom | Kilépés




Térkép

Kategóriák
Hírek [30]
Frissítések [22]
Fordítások [25]
Fordítások barátoknak [209]
Csak barátok részére elérhető tartalommal.

Bagoly

Lumos

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

Zsupszkulcs



Olyan hirtelen kezdődött az egész. A Sötét Nagyúr rám parancsolt, hogy szolgáljam ki gróf Vladislaus Alexej Csernyevkát. A gróf úr apja vagy nagyapja, vagy akárkije még Lenin miatt kényszerült emigrálni Oroszországból. A forradalom ideje alatt ő és a családja szépen eljöttek Londonba a vagyonnal együtt, és otthagyták a zöldellő mezőket, a téli palotákat, a moszkvai kaviárt és pezsgőt, meg miegyebeket. Természetesen az ifjú, illetve a már-már öregecske Vladislaus Csernyevka mélységes ellenszenvvel viseltetett a muglik iránt. Nem is igazán kárhoztathatom érte. Így természetesen szövetségese volt Voldemortnak, akit igazán csak a grófi cím zavart, de látszólag hamar túltette magát rajta, lévén, neki összehasonlíthatatlanul nagyobb hatalma volt. Így lett az öregből halálfaló.

Tizenkilenc éves voltam, alig fél éve léptem be az elit alakulatba, mikor Voldemort azzal bízott meg, hogy egy különösen macerás mérget keverjek ki a grófnak saját birtokán. A gróf hasznára volt Voldemortnak, gondolom, ezért bocsátotta meg neki a címét, hiszen a társadalmi rangjánál fogva sok olyan helyre bejutott, ahová Voldemort csak bajosan tudott volna. Akkoriban – mint kezdő halálfalónak – nem kötötték az orromra, mi célja van a méregnek (na, azért sejtettem), csak annyi volt a feladatom, hogy kikeverjem ott a rezidencián. Odamentem hát, hogy végrehajtsam, amivel megbíztak.

Ott ismertem meg Nadját, aki nekem mindig csak Natasha marad. A gróf úr felesége volt, finom, előkelő dáma, pont az a fajta, akit egy kanál vízben tudnék megfojtani. Hidegen végig mért, mikor bemutatkoztam, alig leplezett ellenszenvvel méricskélt. Én is őt. Magas, karcsú alakja volt, világosbarna, derékig érő haja, amit kicsit öreges, de azért előkelő kontyba csavarva hordott a férje előtt és jéghideg, hatalmas, kék szeme. Az orra vékony és egyenes, a nyaka hosszú, mint egy hattyúé és a bőre olyan, mint a világos tejeskávé. Harmincas évei elején járhatott, de ha kicsit kicsípi magát, akkor simán elmegy huszonötnek is. Nem volt kimondott szépség, a melle meglehetősen kicsi volt, s dereka kellemesen vékony, az arca kicsit gőgös. Összességében nem volt benne semmi… semmi extra.

Ezt az alatt a fél perc alatt mértem fel, amíg pillantásra méltatott, aztán mentem a dolgomra, amit lelkesen el is végeztem – és jól is, mindenki – kivéve talán az érintett delikvens megelégedésére. El is feledtem Natashát, amíg egy nap magához nem kéretett. Elcsodálkoztam, mert nekem nagyon úgy tűnt, hogy finoman fogalmazva sem nyertem el tetszését. De mégis grófnő, így megjelentem a kért időpontban. Némán egy szobába vezetett, ahol nem volt más, csak egy tűzhely, meg rajta egy üst. Szó szerint rám parancsolt, hogy főzzek neki fájdalomcsillapítót, és aztán kiment rám sem nézve.

Ez a procedúra aztán különböző főzetekkel gyakorta megesett. Jött a hívás gróféktól és én a csekélyke szabadidőmet voltam kénytelen feláldozni miattuk. A Sötét Nagyúr mégsem várakozhatott az egyéb irányú elfoglaltságaim miatt, így maradt a szabadnap. Aztán eljött a tavasz és Voldemort egyre erősebb és erősebb lett. A varázsvilág rettegett tőle, és a híres aurorok jobbára csak takarítottak a halálfalók után, kitörölték a mugli szemtanúk emlékeit, és elpucolták a tetemeket. Rengeteg dolgom akadt, főleg mérgek terén, de a Nagyúr olykor megkívánta egyéb területen is a szakértelmemet. És persze nem utasíthattam vissza, de kétségtelenül jobban szerettem mérgeket főzni.

Egy délután – emlékszem, március volt – a grófnő ismét magához kéretett és én mentem, hogyne mentem volna (nem mintha lett volna választásom). Most sem szólt egy szót sem, csak bevezetett abba a szobába, írásban átadta, mit óhajt, és én munkához láttam. Késő este lett, mire végeztem a főzettel. Egyszerű fájdalomcsillapító volt, csak bonyolult volt elkészíteni. Ahogy mindig, most is bekopogtam a szalonba, aztán mikor kiszólt, beléptem és közöltem, hogy kész, aztán távoztam. De ezúttal nem eresztett el. Felállt, még mielőtt kiléphettem volna, és csábosnak szánt léptekkel odalejtett elém. Bevallom, egész szórakoztató volt, ha ostobább lettem volna, azonmód a karjaimba kapom. A szoros konty meglazult és egy hajfürtje a vállára omlott. Megállt előttem és rám mosolygott. Aztán megszólalt azon a mély, rekedtes hangján.

– A férjem ma nem jön haza. Dolga akadt – csak ennyit mondott, és aztán elindult előttem, én meg báván követtem.

Fogalmam sincs miért, hiszen semmit sem jelentett, de egész lényével tudott parancsolni az embernek, és azt hiszem, kevesen akadtak, akik ellent tudtak mondani neki. Egy hálószobába vezetett, aztán egy mozdulattal kioldotta a ruháját, és ott állt előttem anyaszült meztelenül. A haja teljesen szétbomlott és tényleg majdnem a derekáig ért. Én meg álltam, mint egy idióta. Aztán előre lendült hirtelen, megcsókolt én meg nem tudtam ellenkezni.

Ezek után heti rendszerességgel eljártam hozzá mindig akkor, mikor Vlad gróf nem tartózkodott otthon, megfőztem a bájitalt aztán… mulattunk Natashával. Így ismertem meg.


Először nem voltam belé szerelmes, tényleg nem. Jó volt vele az ágyban, azt hiszem neki is jó volt velem, de ennyi. Nem is beszélgettünk nagyon, csak a legminimálisabbra szorítkoztunk. Kicsit olyan volt, mintha ez is benne lenne a munkaköri leírásomban, persze, ez így eléggé személytelenül hangzik. Egy darabig – azt hiszem néhány hétig – így ment a dolog. Jöttem, ha tudtam, és olyankor szeretkeztünk délután, reggel, éjjel, mikor hogy. De még akkor sem állítottam volna, hogy szeretem. Igen, szerettem a testét, de hát melyik férfi mondaná azt, hogy nem? Nem tudom miért engem választott, ezt később sem kérdeztem soha tőle. Eleinte biztosan a vén férjét próbálta pótolni velem, később pedig fogalmam sincsen, mit jelentettem neki. Hogy megérte-e? Igen, mert életem legjobb éve volt és nem, mert túl nagy árat fizettem érte.

Viszont észre kellett vennem, hogy boldog vagyok. Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy tőle függetlenül, de azt hiszem, tévedtem. Mindenesetre a munka jobban ment, ha tudtam, hogy este vagy másnap a karjaimban tarthatom. Azt hiszem, akkoriban kezdtem megszeretni. Jó volt heverni mellette elnyúlva és nézni, ahogy elégedetten szunyókál mellettem egy fél órát (mielőtt egy csókkal kiadja az utamat). Szeretkezés után általában azonnal felületes álomba merült, és ez eltartott húsz percig vagy fél óráig is, attól függ, mennyire voltunk intenzívek. Jól megvoltam az új szerepemmel is, és nem mondhatnám, hogy többre vágytam. Például sosem akartam (eleinte) megszöktetni, és eszembe sem jutott, hogy este a férjével esetleg ugyanezt végig játssza. Nem voltam féltékeny, hiszen az úgy normális, ha az asszony kedves az urához, nem?

Londonban béreltem lakást, egy koszos muglik lakta kerületben, a gyárnegyedben. Randa egy hely volt, fogalmam sincs, miért választottam. Attól tartok, hülye kamaszos dac miatt, mert akkor még (azóta is) utáltam a muglikat és utáltam, hogy köztük kell élnem, ezért azt hiszem a legmocskosabb helyet választottam, ami meggyőzött arról, hogy a muglik nem értelmes életformák, és a kiirtásuk kisebb bűn. Hiszen láttam őket, hogy hogyan élnek, milyen mocsokban, bűzben… fújj.

Minden estre az én lakásom tiszta volt, már amennyire egy agglegény tiszta. Földszinti lakást béreltem, mert világ életemben utáltam a napot, oda pedig egy röpke fél órát leszámítva este, nem sütött be. Berendezkedtem és éltem a magam életét, olyan szabad voltam, mint addig soha. A munka könnyű volt, ha nem kellett személyesen részt venni a gyilkolásban és a lelkiismeretem nem nagyon mocorgott (meggyőzött a mocsok). A címemet kevesen tudták, szerencsére, és hadd ne mondjam, hogy Natasha grófnő nem volt a kevesek között.

Jött a nyár. Utáltam, mert roppant meleg volt és folyton sütött a nap, pedig Londonban ez nem szokás. Az első felnőtt nyaram. Főztem a mérgeimet és izzadtam rendesen a kicsi konyhában, de mit számított, ha egyszer magam lehettem.

Egyik délután látogatóm jött. Utáltam a látogatókat, feleslegesen zavarják az embert. Igyekeztem a legundokabb arcomat felvenni és mogorván kitártam az ajtót. Szó szerint, mint a forgószél viharzott be, meg sem várva, hogy invitáljam. Végül úgy döntöttem, nem teszem szóvá. Láthatóan feldúlt volt, gondolom, mert egyfolytában oroszul szitkozódott (nem tudok oroszul, csak három szót) és a könnyeit törölgette egy damaszt zsebkendőbe arany szegényhímzéssel. Hellyel kínáltam és kegyesen elfogadta. Aztán borral. Azt is.

– Mi szél hozta, grófnő? – kérdeztem és emlékszem, megpróbáltam a lehető legtöbb gúnyt csempészni az utolsó szóba, de ő rám sem hederített.

– A férjem… az a vadállat – suttogta rossz kiejtéssel azon a rekedt hangján. Meglepődtem. Arra gondoltam, talán kezet emelt rá a gróf, ami ocsmány dolog. Nőt verni… gusztustalan. De aztán folytatta, és én megvilágosodtam. – Megölte Anját. – Felvontam a szemöldököm, mint mindig, ha nem értetem valamit, de amúgy a dolog nem foglalkoztatott annyira, hogy meg is kérdezzem, de ő rendületlenül folytatta. – A cselédemet. Csak azért, mert mugli volt. Hát honnan vegyek én még egy oroszul tudó kisegítő személyzetet, aki tudja, hogyan kell a szaténalsóimat vasalni? – és nézett rám óriásivá nagyított gyönyörű kék szemeivel, amelyben mint igazgyöngyök csillantak meg a könnyei.

Kezdtem kapizsgálni, hogy nem annyira Anja személye, mint a féltett szatén alsók (volt szerencsém hozzájuk, tényleg bámulatosak) voltak a sírás okai. De valami más is vibrált benne, valami düh, különben nem sírt volna. Életemben ezen kívül csak egyszer vagy kétszer láttam sírni az utolsó hetekben. Talán mégis tévedtem és Anja fontos lehetett neki?

– Anjácska – suttogta maga elé és megrázkódott, én meg mellé ültem és átöleltem.

Abban a pillanatban totál szánalmasnak éreztem ezt az aktust és feleslegesnek is, mert én nem vagyok alkalmas… Hozzám bújt és lassan szipogva elcsendesedett a karjaim között, miközben odakint kifutott a mérgem és összefröcskölte undok bűzös zöld lével a konyhámat. Sebaj, van varázskosz eltávolítóm, csak asszony nincsen, aki megcsinálja helyettem. Miközben én a holnapi Voldemort által kilátásba helyezett átkokon rágódtam, arra az esetre, ha nem készülnék el (nem fogok, mert kifutott és nem egészen 10 órámba telik újra megfőzni, igaz holnapig és az még egy egész örökkévalóság) közben ő orvul, hogy nem is számítottam rá megcsókolt.

– Rendetlenség van – mondtam, hátha elmegy a kedve és ő maga is, mert nem alkalmas…

Nem ment el. Nem zavarta a rendetlenség, sem a vetetlen ágy. Azt hiszem, ilyen jó még soha sem volt neki, de nekem sem. Tudom, mert utána legalább negyven percig feküdt csendben mozdulatlanul, hol ébren, hol félálomban. Én meg kiosontam, hoztam gyümölcsöt meg gyümölcslevet, és lélekben felkészültem a holnapi átkokra és szitkokra Voldemorttól. Boldog voltam.

Így kezdődött valódi kapcsolatunk. Jött a nyár és jött vele Natasha. Általában délután érkezett, mikor a férje dolgozott még, vagy fő titkos feladatát végezte Voldemortnak. Olyankor, ha tehette kiszökött és hozzám jött. Én legtöbbször főztem, ő meg nézte, amit csinálok. Általában ez történt: megjött, gyors csókkal üdvözölt és rögtön ledobálta a ruháit. Nem olyan csábosan, mint egy profi táncos lány, még csak nem is lassan. Igencsak sietve megszabadult a kosztümtől, s aztán magára kapta valamelyik ingemet, ami a combja közepéig ért. A fehérneműt nem vette le. Ezek után letelepedett a számára odakészített fotelba a konyhám sarkában, dohányzott és engem figyelt. Nem beszéltünk még ekkor sem annak ellenére, hogy számtalan órát töltöttünk így el. Nem csinált semmit, csak dohányzott és néha ivott, ha komiszabb hangulata volt. Ha végeztem a főzettel vagy ráunt, egyszerűen bement a hálószobámba és én követtem – általában –, vagy ha nem, akkor kijött és addig bámult szemérmetlenül, amíg… utána aludt, aztán elment.

Szinte semmit sem tudtam róla, még a korát sem azon kívül, amennyinek én saccoltam. A családjáról sem tudtam, a házasságáról sem, leszámítva azt, mikor Anja miatt sírt. Ebből úgy, ahogy kihámoztam, hogy nem lehet felhőtlen a viszonya Vladdal. És ez (mostanában vettem észre és ez aggaszt) vad örömmel tölt el. Nem mintha bármilyen eszelős tervet forgatnék a fejemben a szöktetésére vonatkozóan. Nem… de valahogy mindig elbúsulok, ha Vladdal látom. Egyébként a férjura sajnos megkedvelt. Rettenetes, tudom, de így történt, így aztán sokszor vacsorázom náluk, ami nehéz, mert olyankor Natasha nem az én Natashám, hanem Vlad Nádjája, aki hideg és távolságtartó.

Az én Natashám persze nem ilyen, hanem meglehetősen vad és szenvedélyes. És Vlad olyan kedves, mert ifjú tehetségnek tart – na legalább szeme az van, igaz, ha nem lenne, nem vette volna nőül Natashát. Hiszen – mint mondtam – nem volt határozott szépség, de ha az ember megismeri… olyan, mint egy hangszer, mi sokszor és sokan használtak már nőkkel kapcsolatban, de néha az ilyen banalitás is lehet igaz. Én mindenesetre megtanultam játszani rajta, Vlad pedig nem, viszont övé volt a hangszer. Talán nem is tudta micsoda kincsnek jutott birtokába. Jó ég, én miket hordok össze! A szerelemben, már ha esetemben lehet egyáltalán erről beszélni, az a legrosszabb, hogy az ember kivetkőzik magából és közhelyeket ontva, magából hülyét csinálva éli az idióták kényelmes világát és boldog, ami utálatos dolog. Egyszer már voltam boldog és annak is milyen vége lett. Bah…

Azzal áltattam magamat, hogy nem vagyok igazán szerelmes, mert aki szerelmes, az mindent tudni akar a másikról, én meg nem. Mármint eszembe sem jutott, hogy Natashát faggassam, egyszerűen nem volt bennem kíváncsiság. Ha mesélt volna, nyilván meghallgatom, de magamtól… soha. Pedig ha beszélt, azt nagyon szerettem, mert jó volt hallgatni a hangját annak ellenére, hogy nyilván sosem fog bájos szonetteket énekelni zongorakíséret mellett, mert olyan volt a hangja, mint Louis Armstrongnak (na jó nem, illetve nőben). Tetszett, hogy nem az a bájosan csipogó kislány hangja van.


Gyorsan telt a nyár és megszerettem a napsütést is. Ez a következő módon ment végbe énemben: Natasha, mint mondtam délutánonként járt hozzám és szeretkezés után ott aludt. Általában hason szeretet heverni én meg mellette feküdtem és nem gondoltam semmire, illetve semmi rosszra. És akkor észre kellett vennem, hogy a nap, amit utáltam és kiszorítottam sötétítőfüggönnyel, beszökött a függöny résén megcsillan a tejeskávé barna bőrén. Az a kis sugár arra a két percre nyilván azért szökött be, hogy végigcsókolhassa a meztelen bőrét ott, ahol én is szoktam. Nem tilthattam meg a napsugárnak, így ettől kezdve nem húztam be a függönyt, mugli úgyis ritkán jár arra, és gyönyörködtem a testében. Még az apró melleit is szerettem, mert legalább kemények voltak és nem lógtak össze-vissza.

Rengeteg óra ment rá az életemből, arra, hogy őt bámuljam, miközben elégedetten szunyókál mellettem. De nem bántam, mert ezek voltak a legjobbak az életemben. Miután felébredt, szertartásosan felöltözött szép lassan, aztán csókot lehelt az arcomra és elment, én meg összeraktam a széjjelmászott lakást, megfőztem, amivel el voltam maradva, aztán mentem a dolgomra, vagy visszafeküdtem aludni.

Kapcsolatunk következő szakasza ezután kezdődött, mikor továbbra is eljárt hozzám és még mindig csak nyár közepe volt. Viszont kevesebb méreg kellett és én egy csomót elraktároztam még télen. Így kevesebb dolgom is akadt, de ha akadt, azt is igyekeztem lemondani. Ekkoriban kezdtünk igazán beszélgetni. Néha kérdezett erről-arról. Általában a munkámról vagy a múltamról. A diákéveimről.

Erről nem szerettem beszélni, mert egyrészt ott volt András, akire a mai napig fáj visszagondolnom, másrészt mindig kerekre nyitott a csodálkozástól a szemeit, ha a suliról meséltem, sokszor mondta, hogy csodásan fiatalnak tart és ez idegesített benne. Nem voltam már gyerek, ő meg néha megpróbált úgy kezelni. Sokszor kérdezte, hogy vajon boldog vagyok-e a munkámmal, én meg mondtam neki, hogy igen. Ezen rágódott egy darabig és csöndben volt vagy egy hétig. Aztán újra kezdte a kérdezősködést. Emlékszem erre is. A szobában voltunk, odakint zuhogott a nyári zápor, az ablak nyitva volt és nagyon jó illat jött be. Feküdtünk a sötétben és akkor rákezdett.

– Mondd csak…

– Hmmm? – kérdeztem álmosan.

– Sose gondolkodtál még azon, hogy ez így nem jó? – Felültem, mert azt hittem kettőnkről beszél. Gondoltam szakítani akar, mert rám unt, vagy Vlad rájött… – Hogy mondjuk… ebből nem jön ki jó, ha továbbra is Voldemorttal maradsz? – megnyugodtam kissé. De azért bosszantott is, mert megbeszéltük már egyszer. Voldemort az uram és én híven követem őt. Asszem.

– Nézd én… – Most mi a rossebet mondjak? Halálfaló vagyok, büszke vagyok magamra – én… szeretem a munkámat – jelentettem ki megfontoltan.

– Értem. De… Perselus… te még olyan fiatal vagy… ne rontsd el az életedet! – szinte könyörögve mondta. Megrázkódtam, mert volt valami baljós a hangjában. – Kérlek, próbálj valahogy elszabadulni innét. – Ő kért rá… Ő. Engem.

– Ez nem olyan egyszerű, Natasha! – mondtam neki. – Hiszen én halálfaló vagyok!

– Perselus, könyörgöm… – Már akkor sejtett valamit?

Nem tudnám megmondani, de a helyzet az, hogy akkorra tagadás ide – hazugság oda fülig beleszerettem, és azt hiszem nem volt olyan a világon, amit ne tettem volna meg érte. Elkeseredetten vakartam a fejem, mert az a helyzet, hogy akkor még tényleg szerettem halálfalónak lenni, kedveltem ezt a léha életet, és hittem Voldemortban.

– Menj el valahová… ahol biztonságos… – Két tenyere közé vette az arcomat és lágyan szájon csókolt. Aztán az arcát az enyémhez dörgölte és egészen halkan a fülembe súgta – Féltelek…

Átöleltem újra. Mit tehet egy férfi, ha szerelmes, mint én, és ilyen főnöke van, mint nekem? Meg is öli Natashát velem együtt, ha megtudja, miről volt itt szó. Lágyan csókoltam és ő engedett nekem újra. Aztán, mikor ismét egymás mellett szuszogtunk, hírtelen felült és pajkosan (hová tűnt az iménti komoly hangja?) rám mosolyog.

– De nem leszek ám szerelmes beléd! – jelentette ki, aztán öltözni kezdett és nemsokára egyedül voltam a lakásomban.

Főznöm kellene még Voldemortnak, de a fejem most egészen másutt jár. Azon töprengek, amit mondott. Hogy hagyjam itt ezt az életet… nem is tudom… halálfaló vagyok. Lehetek más is? Halálfaló vagyok és az is maradok!

 

<<--    -->>



Invito

Fandomok

Szeptemberben jön!

Időnyerő
«  Augusztus 2018  »
HKSzeCsPSzoV
  12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031

Hoppanáló
Oldalaim:
  • Hungaryan Fanfiction Archívum
  • Candlekeep

  • Barátok:
  • Scripta
  • Erika apróságai
  • Nimphadora Oldala
  • StargateLives
  • Varázsskatulya

  • Más oldalak:
  • Merengő Fanfiction
  • Transportus

  • Hozzászólások
    Smaragd
    Örülök, hogy tetszett a fejezet, én meg már kezdtem azt hinni, hogy a kutyát sem érdekli már... smile

    Smaragd
    Molly igazi anyatigris smile Nagyon bírom, hogy ilyenkor még Arthur is tiszteletben tartja biggrin

    Smaragd
    Tényleg, erre én nem is gondoltam. De igen, ő aztán tudja milyen elveszíteni a legjobb barátját.






    Copyright © 2018 - 2012 Smaragd