Smaragdvilág
Vasárnap, 2018-10-21, 23:39
Belépési neved: Mugli | Csoport "Muglik" | RSS
Főoldal | Mrs.Lupin and Mrs.Piton - Egy hónap - egy egész élet (3. fejezet) | Profilom | Kilépés




Térkép

Kategóriák
Hírek [31]
Frissítések [22]
Fordítások [26]
Fordítások barátoknak [210]
Csak barátok részére elérhető tartalommal.

Bagoly

Lumos

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

Zsupszkulcs



Így történt, hogy végül felkerestem Dumbledore-t. Igazából nem tudom miért, mintha önkéntelenül tettem volna. De a lényeg, hogy a beszélgetésünk után úgy egy héttel felkerestem az öreget, hogy bevalljam, mi vagyok, mit tettem és hogy felajánljam a segítségemet. Igazság szerint talán, ha Natasha nem mondta volna, akkor is megtenném, mert… mert… ez az egész tényleg kezd eldurvulni. Mármint eddig sem volt könnyű, de végül is totálisan egyet értettem az ideológiával, és Voldemort minden szavát elhittem. Csak…

Az történt, hogy miután aznap este elment tőlem, nekem még dolgom akadt és főznöm kellett egy csomó mindent. Hajnalig kevertem egy mérget, mert sehogy sem akart összeállni és utálom úgy otthagyni. Végül nem sokkal négy előtt dőltem le, mert tudtam, hogy másnap úgyis alhatok. Voldemort aznapra nem igényelt engem személyesen. Hál istennek (na ez is fura, hogy manapság már nem várom repesve, hogy kenyéradó gazdám magához szólítson, mint ahogy fél éve még majd’ kiugrottam volna a bőrömből).

Nem aludtam túl mélyen és egyszerre csak felriadtam. Valaki állt a szobámban, én meg nem láttam jól, ki az. Kis híján szétátkoztam, csak az mentette meg, hogy a kinti lámpa fénye – sose húzom mostanában be a sötétítőt – megcsillant tejföl szőke haján. Malfoy volt az, hulla részegen. Állni is alig bírt, hát kivittem a konyhába és leültettem. Néha, ha túl sokat ivott, vagy nagyon szétcsapta magát, hozzám jött valami könnyítő szerért, meg amúgy se akarta a fiatal kis asszonykájára a frászt hozni. Így volt most is, bár már nagyon utáltam, hogy ilyenkor rendszerint végig kellett hallatnom az összes mocskos kicsapongását. Mintha érdekelne.

Ott ült most is a nyers mennyezetvilágításban jól látszott az alkoholtól felpüffedt arca, véreres szeme és gonosz, kegyetlen szája. Ott ült a székemen, szájából folyt a nyál és eszelősen röhögött, de nem értettem min. Adtam neki gyomorpucolót, aztán kivittem a fürdőszobába. Végül kikászálódott, de addigra én már visszafeküdtem. Rendszerint ilyenkor vagy elment, ha tudott menni, vagy ledőlt a nappaliban a heverőre. Ez volt most is. Sajnos.

De nem úsztam meg ennyivel. Bejött, és mivel jobban lett, beszélni is tudott és elmondott mindent. Néhányan, az igazi keménymag olykor-olykor, ha uruk megengedte, elmentek „mulatni”. Rendszerint abból állt a „mulatság”, hogy muglikat kínoztak halálra, vagy, ha éppen máshoz volt kedvük akkor elmentek kurvázni. Néha hívtak engem is. Egyszer mentem velük, de erről soha, de soha nem fogok beszélni.

A lényeg, hogy Malfoy kedvelt engem, mert mindig mindent elmondott és nem hinném, hogy azért, hogy kínozzon. Azt hitte, én is örömömet lelem ebben. Emlékszem jól: ott ült az ágyam végében, a takarón, szeme lázasan csillogott. Odakint hajnalodott, ezért aztán egészen hideg volt. Hajnaltájt mindig sokkal hidegebb van, mikor a nap még nem kel fel, de a sötétség már nyugatabbra oson, és jön a szennyes szürkület…

– Szal… végig mentünk rajta mind. Képzeld… a végére már alig mozgott, aztán belerúgtunk még kettőt… hülye muglik…

Felkaptam a fejemet. Eddig nem nagyon figyeltem rá, nem szokásom odafigyelni, ha Malfoy beszél. De most… nemi erőszakot emlegetett, pedig tudja, hogy erről velem nem beszélhet, mert megmérgezem (egyszer már mondtam neki, hogy nekem ezt ne emlegesse). Elhűlve bámultam rá. Hiszen…

– Otthagytuk a sikátorban a varjaknak, meg patkányoknak, hadd lakmározzanak. Eggyel kevesebb a mocskos tetű muglikból. Ez már aztán nem fog szaporodni…

– Hány éves volt? – kérdeztem és legszívesebben a nyelvemet haraptam volna le, de meg kellett kérdeznem.

– Tíz, vagy tizenkettő, mittomén… még tegnap fogta Dolohov. Kicsit megdolgozta már, de azért még jó volt…

Felfordult a gyomrom. Malfoy böfögött, aztán ásított, végül rám nevetett, mintha jó viccet mondott volna, aztán kicsoszogott és hallottam a heverő nyikkanását, ahogy rávetette magát. Rázott a hideg és hányingerem lett. Reszketve ültem még egy jó darabig, amíg jobban nem lettem. Ő meg kint horkolt az én nappalimban és nem mehettem oda, hogy megfojtsam. Komolyan megtettem volna… nem bírtam kiverni a fejemből az éjjel megerőszakolt és megvert kislányt. A fejemben szőke volt, kék szemű és az összes bűne, hogy mugli… nem értettem magamat, mert addig a pillanatig nekem sem volt bűn, hogy megölik őket.

Addig a pillanatig én is szívesen segítettem a mérgeimmel, ha kellett, olykor az átkaimmal, de mindig csak felnőtteket, azok meg bűnösök. Azokért nem kár, veszélyes fajta a mugli, jobb kipusztítani, úgyis olyan sok van belőle. Amúgy nem, mintha odáig lettem volna a kölykökért, sőt… nem szerettem a gyerekeket, de… de… egy tízéves kislányt megerőszakolni az már egy másik kategória.

Erősen koncentráltam a gyűlöletre, hogy újra utálhassam a muglikat a gyerekeikkel együtt, és ne kelljen az (fejemben szőke, kék szemű) éjjel meggyilkolt kislány könnyáztatta arcára gondolnom… felidéztem mesterem legjobb szónoklatait, arról, hogy a muglinak írmagja sem maradhat és NEM BŰN kiirtani, sőt… és fellángolt a gyűlöletem, de ezúttal nem a muglik iránt. Gyűlöltem odakint Malfoyt, ahogy lélegzett, mélyen, nyugodtan, semmiféle megbánást nem érezve, én meg itt reszketek.

Kimentem a fürdőszobába, mert megint rám jött a hányinger, és megmostam az arcom. Legszívesebben leköptem volna magam és képtelen voltam azzal álltatni magam, hogy én személy szerint itt most nem vagyok bűnös, mert ott sem voltam… Visszamenet megrúgtam Malfoyt, aki fel sem ébredt, és nekem sem esett jól. Sokáig ültem még az ágyamban, egészen reggel lett, mire elnyomott az álom. Mire délután felébredtem, elment, csak egy köszönő levelet hagyott, meg némi élelmet (Malfoy néha nagyon rendes tudott lenni velem, ha akart és tudom, hogy este nem azért mesélte el a kalandját, hogy megbántson. De egyszerűen többé nem bírtam úgy nézni rá, mint eddig. Soha többé).

Ezek után láttam elérkezettnek az időt, hogy segítséget kérjek és mivel tudtam a Főnix Rendjéről – mind tudtunk róla –, elhatároztam, hogy az öreghez fordulok. Nem volt egyszerű. Remegett a gyomrom, ha arra gondoltam, mi mindenről kell beszámolnom korábbi mentoromnak, aki végig mellettem állt az iskolaéveim alatt… A legnagyobb titokban kellett eljárnom, mert mondanom sem kell, fájdalmas vége lett volna, ha Voldemort rájön. Szerencsére ő maga tanított meg engem a legmagasabb fokú okklumenciára, szóval… valamennyi esélyem volt a túlélésre, de azt hiszem, abban a pillanatban tudtam, hogy halott ember vagyok, hogy átléptem halálfalói minőségemben engedély nélkül a roxforti birtok kapuját.

Hétágra sütött a nap, a tó felöl lágy szellő fújdogált, én meg majdnem visszafordultam, de aztán… hiszen előbb utóbb úgyis meghalok, végeredményben mindegy ki végez velem, Voldemort vagy az aurorok. Illetve határozottan nem mindegy.

Szerencsém volt, az igazgató ott volt. Leültetett, és rám meredt azzal a kutató kék szemével. Én meg szépen kipakoltam miért jöttem. Aztán hosszan hallgattunk. Most, hogy túl voltam a nehezén, már nem is bántam. Egy darabig még nézett rám, hátha folytatom, aztán mikor látta, hogy nem, felállt és tempósan sétálni kezdet előttem. Legnagyobb meglepetésemre nem üvöltött, pedig azt vártam volna. Megcsóválta néha a fejét, ha rám nézett, de haragot nem láttam a szemében csak féltést. Engem féltett, engem, a többszörös gyilkos méregkeverő hétpróbás halálfalót…

Soha nem igazodtam ki Dumbledore-on, de ez az érzés akkor nagyon megérintett, azt hiszem legszívesebben elsírtam volna magamat. Végül alkut ajánlott. Azt mondta, ő nem jelent fel, nem bánt, de akkor kémkedjek neki, ha úgy érzem, képes vagyok erre. Ha nem, ő akkor sem jelent fel, elenged, de nagyon kell, hogy vigyázzak magamra. Tenni szerettem volna érte valamit, és még mielőtt észbe kaptam volna, már rá is mondtam az igent. Ezennel kineveztettem a Főnix Rendjének kémévé. Bele sem gondoltam, mekkora bonyodalmakkal járhat ez, de azt hiszem jobb is…

Hazasiettem, mert elmaradásom is volt, meg másnapra a Nagyúr igényelte személyes megjelenésemet is, szóval bele kellett húzni. De az biztos, hogy könnyebb szívvel távoztam, mint hogy jöttem és bele sem gondoltam, hogy talán az a teher, amit itt én most szépen leraktam, azt Dumbledore vállára raktam… mire hazaértem ott volt Natasha. Egy idő óta kulcsa volt hozzám, mert sosem lehet tudni. Ott volt, és hozott egy egész piknik kosarat (na jó, nem az volt, de tele volt minden jóval). Először is elmondtam neki mindent, Malfoyt is, és Dumbledore-t is, és láttam, ahogy boldogan felcsillan a szeme. Hozott orosz pezsgőt, kaviárt, meg többféle bort (annyit be kell vallanom, hogy azelőtt nagyon keveset és nagyon ritkán ittam. Fontosnak tartottam a józanságot a munkában is, meg amúgy is az apám mocskos disznó alkoholista mugli volt).

Alaposan ütött is, de arra emlékszem, hogy életemben annyit még soha nem nevettem (egyébként pedig azóta sem). Nem szokásom nevetni, hülye emberi szokás, de aznap délután… Folytak a könnyeink, aztán szó szót követett, tett tettet és leszállt az éjszaka. Sokáig beszélgettünk még mindenről.

Ő volt az egyetlen, akinek meséltem Andrásról is. A többieknek nem mertem, mert egyrészt András mugli származású volt, másrészt haragudtam is rá, és nem akartam beszélni róla. András egy jó barátom volt az iskolában, igazából az egyetlen barátom egész diákkoromban. Elsős voltam mikor együtt voltunk büntetőmunkán és beszélgetni kezdtünk.

Eleinte nem volt túl szimpatikus, mert mugli volt, meg minden, de aztán… Elmondta, hogy utálja Sirius Blacket, mert az folyton csúfolja őt gyógynövénytanon, meg egyszer hozzá vágott egy marék földet, de András elhajolt előle (ezen nevetnem kellett) és cserébe aztán András is földet vágott Blackhez, de ő nem vétette el, mert kisebb korában, mielőtt ide került vízilabdázott (na ezt nem értettem kristálytisztán, hogy mi az, pedig elmondta) és ott megtanult erősen dobni, meg nagyjából jól célzott és fejbe dobta Balcket.

Persze Bimba látta és büntetőmunkára küldte, de azt bezzeg nem látta mikor Black próbálta őt fejbe dobni. Ezért volt most büntetőmunkán. Abban a percben a szívembe zártam. Egyébként attól kezdve Black kerülte őt, csak engem szekált egészen hetedév végéig, de mindegy is. Barátok lettünk Andrással, aztán a szemét dög se szó, se beszéd elment diploma után, azt se mondta, hogy szia. Rosszul esett a dolog, bár igaz, hogy én meg akkor már, hetedikben egészen odáig voltam az ötlettől, hogy halálfaló leszek, és ez egy kicsit megzavarta a mi kapcsolatunkat.

Az persze eszembe sem jutott akkor, hogy Andrásnak fájhat, hogy én egy „kissé” mugli-ellenes körhöz akarok csatlakozni, de hát ő olyan jó fej volt, hogy néha már el is feletettem, hogy a szülei nem is varázslók. A többiek, már akik szintén úgy gondolkodtak, mint én a muglikról, néha próbáltak lebeszélni róla, hogy egy ilyen „sárvérű féreggel” – ahogy ők fogalmaztak – barátkozzak, de… András nekem más volt. Azóta persze már bánom, hogy nem álltam jobban mellé, mikor szidták nekem, de bevallom nem mertem. Azt nem tudom, ezek mennyire jutottak a fülébe, mert az igazat megvallva féltettem valamennyire, ezért igyekeztem elkerülni, hogy ő és az úgynevezett „új barátaim” találkozzanak, de azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy sejtette. Persze sosem mondta, de ma már tudom (és akkor is tudtam, csak nem akartam tudni), hogy rosszul esett neki és kénytelen vagyok belátni, hogy igaza volt, mint szinte mindig.

Elmeséltem ezt is, meg csomó mindent Natashának és aztán nagyon késő éjjel lett, és csak arra emlékszem már, hogy elaludtunk egymás karjában. Akkor aludt először nálam és többször felébredtem rá, mert szokatlan volt, hogy valaki mellettem fekszik. Szokatlan, de nagyon jó, és ha éppen aludtam, akkor sokkal mélyebben, mint addig bármikor. Hajnaltájt, mikor igazán hideg van, arra ébredtem, hogy halkan, és puhán, mint a szellő kicsúszik mellőlem. Lassan félálomban kinyitottam a szemem, és homályosan láttam, illetve csak sejtettem inkább, hogy némán és gyorsan öltözik. Magára kapkodta a ruháit, összeszedegette a dolgait, és azt hiszem közben megint elaludtam, mert csak annyit éreztem már, hogy homlokon csókol, rám húzza a takaró és utána hosszasan csend lett.

Felébredni viszont maga volt a rémálom. Mint említettem volt, Voldemort aznapra valami macerás emberkínzós melót tervezett reggelre, én meg… hadd ne mondjam, hogy úgy elaludtam, mint addig sohasem. Mikor felébredtem, kint már melegen sütött a nap. Lassan az órámra néztem és alig mertem elhinni, hogy tíz óra is elmúlt. Felnéztem és ott állt mindenki élükön Voldemorttal és gúnyosan nevettek. Ah. Annyi crucio-t addig még soha nem kaptam, de hát Voldemortot sem a türelméért és a megértéséért szeretjük. Neheztelt rám, mert nem érkeztem időben, aztán mikor egyáltalán nem mentem, ő jött el személyesen (drága tőle), hogy megnézze élek-e még. Éltem és olyan békésen aludtam, mint a tej, erre megsértődött és kivárta, hogy felkeljek, aztán megátkozott. A többiek meg jót röhögtek rajtam.

Ezek után rohanvást magamra kapkodtam a ruháimat, és álltam Voldemort rendelkezésére, habár minden csontom fájt, és kis híján szívinfarktust kaptam. Azt hittem ugyanis, hogy rájött az árulásra és meg akar ölni. Kész megkönnyebbülés volt a késésért elszenvedni a kínok átkát. A többi hülye, gondolom Malfoy éles szeme miatt viszont rögtön tudta, hogy nő van a dologban, mert egész úton oda meg vissza ezzel ugrattak. Gondolom látták a párnámon Natasha hajszálait aztán… mindegy is, a lényeg, hogy akkor már nem volt ott, én meg kibírtam azt a néhány kis átkot. Cserébe aztán mindenről beszámoltam Dumbledore-nak a következő héten, arról is, amit még csak terveztek és ez elégtétellel töltött el. Viszont Natasha… mikor megtudta, mi történt velem, rohant, mintha isten bizony a halálos ágyamon hevertem volna és nekem önkéntelenül is eszembe jutottak a korábbi szavai, miszerint ő aztán nem lesz szerelmes belém. Persze már késő volt mindkettőnknek, de Voldemort, Dumbledore, a halott kislány és a megkínzott muglik, meg a közelgő háború ellenére boldog voltam.

 

***

 

A nappalok megrövidültek és az árnyékok hosszabbra nyúltak a hátsó, rusnya kis udvarban és aztán eljött a szeptember. Natasha eddig is, mint mindig, eljött és néha, ha a férjének dolga volt, ott is aludt, de már soha sem ébredtem fel rá. Csak arra, ha elment hajnalban. A hajnalok egyébként egyre hidegebbek és sötétebbek lettek és nekem egyre több dolgom lett. Ahogy nőtt a sötétség, úgy nőtt Voldemort hatalma is.

Dumbledore úgy két hónap „próbaidő” után egyszer csak elárulta a Főnix Rendjének főhadiszállásának címét. Igazi, vérbeli rendtag lettem és Dumbledore-on kívül ennek senki sem örült. Mikor először mentem el, valami hülye megbeszélésükre jelentést tenni (addig személyesen csak az igazgatónak számoltam be), akkor Potter meg Black kis híján nekem estek. Lupin, az a marha vérfarkas állt közéjük, pedig én igazán nem bántam volna a dolgot. Olyan jó kis átkokat tanultam a Mestertől, hogy a fülük kettéállt volna tőle.

De nem próbálhattam ki rajtuk, mert Lupin közénk állt, és bár nem lettek volna erkölcsi aggályaim, hogy őt is megátkozzam, de megjött Dumbledore és azzal csend lett. Meghallgattak, aztán kegyesen el lettem bocsátva, mert hát nekem két állásom is van. Minden esetre ezek a szaporodó főnix rendes beszámolók éppen elé terhet tettek rám, és szinte mindig halálosan összevesztünk Potterrel. Pedig hát… én próbáltam figyelmeztetni… Hallottam egyet s mást olykor, ha éppen Voldemortnál voltam és ott igen gyakran hangzott el Potter neve (nem mintha sajnáltam volna vagy mi. Felőlem Voldemort ki is belezhette volna, de hát a jó cél meg minden marhaság visszatartott).

Aztán lebuktam… Illetve nem egészen így történt a dolog, mert én sem estem a fejemre és Voldemort bátyám szavaiból úgy vettem ki, hogy nekünk bizony kémünk is van főnixéknél. Kivert a víz, mert néha arra kellett mennem és franc tudja, kire gondolt Voldemort. Szóval… Elmondtam Dumbledore-nak, hogy a saját jól felfogott érdekünkben én Voldemortnak is fogok kémkedni és az öreg rábólintott.

Előálltam hát a tervvel a Nagyúr előtt is. Kicsit remegett a térdem, mert Voldemort nem mindig szerette, ha az emberei előre gondolkodnak, és nélküle cselekszenek, de ez van. Elmondtam neki, hogy elmentem Dumbledore-hoz és azt hazudtam neki, hogy át akarok állni, mesterem képe úgy elsötétült, mint nyáron az ég vihar előtt. Mondtam neki, hogy azért nem szóltam előre, mert Dumbledore jó legilimentor és én féltem, hogy látja majd a fejemben ezt a beszélgetést, de most már nincsen miért gyanakodnia, mert látszólag jól beváltam (ez a magyarázat látszólag meggyőzte, és ezért abbahagyta a crucio alkalmazását). Elmondtam, hogy most már azt hiszik a marhák, hogy megbízhatnak bennem és mondtam pár lényegtelen apróságot, aminek amúgy eléggé nagy csattanót kerítettem és úgy tettem, mintha ez lenne a legfontosabb.

Voldemort gondolkodott, aztán áldását adta, de utána többször éreztem, hogy olvasni akar a fejemben (de hát nem tudott, mert én az ő legjobb tanítványa voltam ezen a téren, szóval… hiábavalóság volt próbálkoznia). Miután semmi gyanúsat sem látott soha, visszakerültem a pikszisbe, és mintha néha a büszkeséget láttam volna Morti bácsi szemében megcsillanni, de lehet, hogy képzeltem. De bátran állíthatom, hogy feljebb kerültem, mert már többször (sajnos) hívott meg a belső köre számára tervezett estekre, meg megbeszélésekre.

Bekerültem a belső körbe, és onnan koporsóban illik távozni. A Főnix Rendjének tevékenységére pedig pozitívan hatott ez a fejlemény. Igaz, mindig egyeztettem mesteremmel, hogy mit mondhatok, aztán Dumbledore-nak elmondtam mindent, beleértve Voldemort „hivatalos kiszivárogtatását” is. Ezek után az öreg kigondolta, mit reagáljon ő erre. Komolyan a végére néha úgy éreztem magam, mint egy postás, aki különböző rejtjeles üzeneteket visz. Csak egy dologtól féltem: nehogy egyszer összekeverjem a dolgokat a fejemben. Így aztán védve voltam mindkét oldalon. Ha volt másik kém rajtam kívül, akkor sem tehetett semmit, és ha annak a kémnek (sose láttam az illetőt, illetve, ha láttam is, nem tudtam hogy kicsoda) a jelentései olyan dolgokat tartalmaztak, ami a rendnek káros, én ki tudtam szűrni és szóltam nekik időben. Így a másik kevésé volt hatékony, mint én.

Viszont Natashára vészesen kevés időm maradt, de az is igaz, hogy ha néha végre találkoztunk, az igazán nagyon jó volt, hiszen megtanultam végre értékelni őt, úgy, ahogy van, mert nem volt ott minden nap. Ha pedig velem volt, akkor félre tettem a munkát, és csak ő számított. Csak ő.  

Sokkal gyorsabban telt az idő, mint eddig. Mire legközelebb feleszméltem, addigra ősz volt teljesen, október vége és olyan hideg, mint télen. Natasha hozott egy szamovárnak nevezett orosz szerkezetet és abból ittuk a teát rummal (addig töményt sem nagyon ittam, de hát télen…). Mivel a kémkedés két embert kívánt és ott volt még a napi munkám is, ezért szinte alig volt időm bármire is és nem figyeltem úgy Natashára, mint eddig. Csak most tűnt fel, milyen sápadt, színtelen lett. A világos kávé színe, amit annyira szerettem megkopott és olyan fehér lett, mint én. De nem tulajdonítottam ennek túl nagy fontosságot, gondoltam csak a napfény hiánya. Pedig látnom kellett volna, hogy bántja valami. Legalábbis nekem látnom kellett volna, hiszen rajtam kívül senki sem ismerte igazán, még a férje sem. De én persze nem törődtem vele, csak magammal meg a fő fontos munkámmal, ami abból állt, hogy mindenkit elárultam mindenkinek, tehát aljas és gusztustalan tevékenység volt, lássuk be. Ahelyett, hogy csak vele lettem volna, és hálát adtam volna a sorsnak, hogy velem van…

Egy nap aztán nagyon későn jött el. Fel-alá mászkáltam egész délután és nem értettem miért nem jön már, hiszen tudja, hogy szinte soha nincsen időnk… önző lettem és egyáltalán nem törődtem vele csak saját magammal, pedig… semmi sem fontosabb, mint ő. Erre aznap jöttem rá, talán a hirtelen feltűnő hiánya miatt, és az aggodalomtól és a féltékenységtől kis híján megőrültem. Aztán megjött végre, sötét kosztümben, fekete félcipőben, kis kalappal a fején. Megállt az ajtóban, nem jött oda hozzám, mint addig mindig.

– Perselus… 

Én már akkor tudtam, mit akar mondani, mikor megláttam. Reszketve álltam, de ő is. Lassan, suttogva ejtette ki a szavakat.

– Perselus… abba kell hagynunk… – hallgattam, mert a vérem úgy dübörgött a fejemben, hogy képtelen lettem volna megszólalni. – Azt hiszem, Vlad rájött – elhallgatott és mindketten a szavai súlyát mérlegeltük.

– De… – nyögtem. Nem voltam képes elviselni, hogy a legjobb dolog, a legjobb ember az életemben csak így, ennyi idő után… itt hagy.

Natasha lépett egyet felém, mintha búcsúzásképpen még utoljára meg akarna csókolni, de a mozdulata félbe maradt, aztán váratlanul megfordult és kirohant. Én meg döbbenten álltam, ahelyett, hogy utána futottam volna. De nem értettem semmit, nem értettem mi változott tegnap óta, mert odakint szakadt az eső, idebent meg duruzsolt a szamovár, amit ő hozott, tehát minden rendben volt. Úgy volt, ahogy lennie kell, tehát nem mehet el, mert ez így nem jó. Neki velem kell lennie, nem az öreg, kopasz szadista Valddal.

Féltékeny voltam Vladra, teljesen őrülten féltékeny és haragudtam Natashára, és talán abban a percben gyűlöltem is. Hiszen ő most Vladot választja helyettem, a kényelmes aranykalickát és férje kövér testét… elárult minket, vagy engem, vagy minket mégis, mert ami volt, az a kettőnké volt, a miénk, és ezt most egy mozdulattal, azzal, hogy kiment azon az ajtón eltépte, mert neki ez semmit sem jelentett, csak szórakozást. Persze nekem is, csak az volt, szex, semmi más – próbáltam győzködni magamat, és pillanatokra talán el is hittem, de legbelül úgyis tudtam, hogy nem, mert az életem volt és azzal, hogy elment…

Dühömben fel-alá mászkáltam a lakásban, megtettem vagy három kilométert, aztán felhajtottam a fél üveg rumot. Életemben először ittam tiszta tömény szeszt és kellemesen elbódított rögtön. Melegem is lett, így kitártam az ajtót, ablakot, aztán csak néztem Natasha helyét az ágyamon, ahol heverni szokott. Nem tudom meddig álltam így, de egyszerre megéreztem a mester hívó jelét. Ahogy voltam, félrészegen odahoppanáltam, de Voldemort olyan izgatott volt, hogy szint szóra sem méltatott, így nem szúrta ki a rémes állapotomat.

– Megölöm Potteréket – jelentette be. Unottan hallattam, mert a gondolataim valahol Natasha szőkésbarna fürtjei körül keringtek. – Holnap hárman közületek velem jönnek, és rájuk rontunk hajnalban. Jelentkezők: Piton – felkaptam a fejemet. – Malfoy és… Nott.

A másik kettő vigyorogva borult gazdánk köpenye elé, így én is követtem példájukat, de sokért nem adtam volna, ha tudom, miről van szó. Majd megkérdem Malfoyt – gondoltam. Voldemort egy intéssel elengedett minket, én meg odasomfordáltam Luciushoz…

– Öm… mi van?

– Nő, mi? – kérdezte vissza. Nem értettem mit akar…

– Mi nő?

– Nő van a dologban, mi? Azért nem figyeltél a Sötét Nagyúrra. Ha nem rólad lenne szó… – színpadiasan sóhajtott, jelezvén, hogy saját maga bosszulná meg a figyelmetlenségét akárkinek (de nem nekem, te alkoholista melák).

De itt rólam volt szó (és szerencsémre vagy szerencsétlenségemre, Malfoy – akkor még – kedvelt), így a fülembe súgta mi lesz, aztán atyáskodva megfenyegetett a mutatóujjával, végül faggatni kezdett a „nőről” – de nekem meglódult az agyam…

Potterék… Otthagytam Malfoyt mérgekre hivatkozva (ez jó hivatkozási alap volt mindig), és nyakamba szedtem a lábam. A Főnix Rendjének szállásán csak Lupin volt. Mint az őrült rontottam rá, hogy azonnal közölje hol vannak Potterék és hosszas győzködésre megmondta… nagyon hosszas győzködésre és addigra este lett. Csak annyit tudtam róluk, hogy még nem rejtőztek el rendesen Voldemort elöl, csak tervezik…

Hoppanáltam a kis falu szélén, aztán rohantam, ahogy tudtam. Szép, nagy családi házuk volt persze. Lily meg James, milyen romantikus… becsöngettem, mert nem akartam kivételesen párbajozni Potterrel, de Evans jött ki. Csodálkozott, hogy mit keresek ott, mint egy ázott veréb, mocskosan és zúgó fejjel (na jó, ő ezt nem látta), késő este. Mondtam neki, hogy engedjen be és beengedett (milyen ostoba, hiszen akár áruló is lehetnék, meg minden). James nem volt otthon. A rend ügyében távol volt asszonykájától. Mondtam neki, mi van. Hogy Voldemort mit tervez, meg mikorra. Elsápadt, ahogy engem hallgatott. Mit ne mondjak eléggé kegyetlenül közöltem, de a fejemben még mindig Natasha szavai csengtek, az ágyamon meg ott volt a kihűlt helye, meg a szívemben is, csak ott még nem hűlt ki és asszem sose fog.

– Mi van, ha hazudsz? – kérdezte kötekedve. Láttam a száján, hogy duzzog és a szemén, hogy nem sok választja el egy kiadós zokogástól. Nem mintha meghatna.

– Felőlem aztán belesétálhattok a csapdába, csak gondoltam szólok – reccsentem rá, mert még mindig dübörgött bennem a harag Natasha viselkedése miatt.

– Mi van, ha Voldemort megbízásából vagy itt? – kérdezte, és én láttam rajta, hogy másvalami bántja, csak éppen rajtam tölti ki a haragját.

– Azt hiszed, én hobbiból jöttem ide, vagy, hogy életbiztosításom van Voldemortnál? De felőlem, mondom, gebedjetek meg. Nekem igazán nem fogtok hiányozni! – vágtam a fejéhez. Egyébként jó volt, mert végre én is kiüvölthettem magamból a mérgemet.

– Különben se félts te minket, meg tudjuk védeni magunkat, jó? – Hmm… Lilyvel valami nagyobb baj van, ha ilyen kötekedős hangulata van. Legalábbis én ritkán halom bárkivel is vitatkozni, inkább olyan békítő szándékú mindig. – Te csak egy mocskos, senkiházi halálfaló vagy, semmi más…

Néztem a félig könnyes zöld szemeit, a vörös haját. Az arca egész más, mint Natasháé, de azért nem mondanám, hogy ronda, sőt, kifejezetten szép volt így mérgesen. Abban a pillanatban, ahogy a dühös, könnytől csillogó szemeibe néztem, úgy megkívántam, mintha Natasha lenne ott velem szemben meztelenül. Azt hiszem, talán bosszúból tettem, mert akkor otthagyott délután, de nem is gondoltam végig csak odaléptem Lilyhez, aki egy pillanatra hátra is hőkölt. Aztán megcsókoltam, de nem volt olyan, mint Natasha. Egész más volt és én megpróbáltam eltolni magamtól, de addigra Lily viszonozta a csókom és… dühből tettem, meg is bántam és másnapra el is felejtettem a dolgot, de azt nem mondhatnám, hogy Lily tapasztalatlan lenne, sőt. Nagyon jó volt vele, még annak ellenére is, hogy sosem szerettem, de azt hiszem erre mindkettőnknek nagy szüksége volt akkor.

Később kimerülten hevertem az ágyán, kicsit álmosan és utáltam, hogy ki kell mennem abba a nedves dög időbe. Lily aludt vagy legalábbis tetette az alvást, szóval csendben felöltöztem, betakartam (mert Natashától tudom, hogy az jó az embernek) és elmentem haza. Nem éreztem Potterrel szemben lelkiismeret furdalást, ez különben is az ő dolguk. Oldják meg, ahogy tudják.

Hazaértem, lezuhanyoztam, ágyba bújtam és egész jól éreztem magam. Tudtam, mit akarok: Natashát, és ha törik, ha szakad, visszaszerzem, még ha Vladdal és az egész orosz népességgel kell szembenéznem, akkor is. Másnap pedig Potterék megmenekültek, mert egyáltalán nem mentek arra, amerre Voldemort várta volna őket. Ha-ha-ha!

 

<<--    -->>



Invito

Fandomok

Szeptemberben jön!

Időnyerő
«  Október 2018  »
HKSzeCsPSzoV
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031

Hoppanáló
Oldalaim:
  • Hungaryan Fanfiction Archívum
  • Candlekeep

  • Barátok:
  • Scripta
  • Erika apróságai
  • Nimphadora Oldala
  • StargateLives
  • Varázsskatulya

  • Más oldalak:
  • Merengő Fanfiction
  • Transportus

  • Hozzászólások
    Smaragd
    Mondhatnám azt, hogy Dumbledore azért ilyen, mert öreg, de ez megdőlne azzal, hogy Minerva sem fiatal, és határozottan nem ért egyet az igazgatóval - szóval ez nem a kor függvénye. Perselus álma igen érdekes, mert az első nem álom, hanem egyértelműen visszaemlékezés. Itt megjegyezném az író bátorságát, hogy ezt is bevállalta smile és így már rögtön érthető az is, hogy miért is érez annyira együtt Ginny-vel, és tudja kikövetkeztetni Harry lelkiállapotát. Na, itt volt aztán enyhén szólva is bunkó Dumbledore kérdése, nem is csoda, hogy ekkor ő nézett a végén félre.
    A véres nyakörv nekem igencsak elterelésnek látszik, de az is lehet, hogy a patkány megharapta a kutyát, és úgy lett véres.
    Igen csak okos volt a professzoroktól, hogy az aranyvérű, befolyásos diákokkal hozakodtak elő, mikor a dementorok rossz hatásával példálóztak - Shacklebolt nem véletlenül mosolygott a miniszter megvezethetőségén smile 
    Dumbi határozottan kezd veszíteni a tekintélyéből, előbb Molly, most meg Perselus osztja ki biggrin Meg is érdemelte az öreg. Ha más nem az egész arra jó volt, hogy Perselus elkezdje felvállalni Harryt.

    evelyn
    Uff, komolyan mondom, időnként szívem szerint alaposan felpofoznám Dumbledoret. Tehát, ha jól értelmeztem Perselus álmát, akkor Lily vagy megkérte őt, hogy vigyázzon a fiára ha velük történne valami, elvégre biológiailag ő az édesapja, vagy pedig Perselus zavaros lelke és a túlzott mágia használat miatti fáradtsága okozta, hogy Lily megjelnt az álmában és akarta, hogy Perselus legyen az aki vigyáz a fiúra, hiszen nincs más családtagja rajta kívül. Nos bárhogy is van, úgy tűnik, hogy ez igen csak mélyen érintette a professzort. Ami Blacket illeti, azt hiszem egy kicsit elhamarkodta a patkány levadászását, bár érthető, tekintve, hogy őt ítélték el ártatlanul míg a patkány békésen tengeti rusnya életét. A véres nyakörv nekem nem mond igazán semmit, valószínűnek tartom, hogy amikor visszaváltozott emberi formájába akkor a nyakörv felsértette a nyakát, tekintve egy embernek szélesebb, masszívabb nyaka van, mint egy kutyának smile Most viszont kíváncsi vagyok arra, hogy vajon sikerül-e elkapnia a patkányt, vagy megint gyáván elmenekült a féreg. Látszik, hogy az igazán okos varázslók nagyon fáradtak, ha nem sikerült összerakniuk a történet leírásából, hogy valami nem teljesen jó a történetben, hiszen Dean-ék láttak egy alakot, akiről megállapították, hogy nem lehet sem Ron, sem pedig Harry. Feldúlta a szobát kiabálva, hogy hol vagy te fattyú és amikor a kutya hirtelen megjelent akkor mégis hova tűnt a férfi? Merre ment? Bár az is igaz, hogy arra tippelnek, hogy láthatatlanná tévő köpenye van ezért nem látta őt egyik portré sem, csak a kutyát aki valakit üldöz. Egy patkány viszont nem igazán tűnik fel senkinek. A miniszter továbbra is ostoba, ha azt hiszi, hogy a gyerekek közül csak a mugli születésűek szenvednek a dementorok hatásai miatt. De még ha így is lenne, akkor sem szabad ennyire lekezelőnek lennie, mert könnyen a bársony széke bánhatja. Nos Piton lehet, hogy fáradt, de nagyon ügyesen osztotta ki a minisztert, ahogy elkezde szépen mesélni, hogy valójában az arany vérű diákok szenvednek a legjobban. Dumbledore újbóli mesterkedése pedig felháborító. Egy bántalmazott gyereket még mindig saját kénye kedve szerint akar rángatni, de Piton nem engedi ezt. Imádom amikor ilyen szépen kiosztja az öreget. Pers hazudott Ginny tetteit illetően, hogy megvédje, de nem fogja tétlenül nézni, hogy Harry is eljusson erre a pontra és igaza van abban, hogy a Weasley-knek most van elég bajuk. Utálom az öreget, aki képes volt bevetni, hgoy el akarja szakítani a barátaitól a fiút. Eh, most nagyon kíváncsian várom a következő részét biggrin

    Smaragd
    Köszönöm, igyekszem majd a következő fejezettel, habár még semmi nincs kész belőle. A következő Harry szemszögű lesz smile

    gyb_julia
    Szia. Remelem Sirius csak megsérült s nem halt meg. Nagyon nagyon tetszet a fejezet foleg a vege hogy Perselus kijelentette hogy haza megy es a gyermeket is visszi. Ugy vartam mar ezt a fejezetett hogy csuda. Mikor jon a kovetkező? Alig várom hogy ezek után Harry és Perselus beszelgessenek ismerjek meg jobban egymast.... meg meg meg.... ennyi nem eleg smile vicc nelkul koszonom a forditas a szep hosszu fejezetet. S a viszont olvasas remenyeben kivanok szep napot.





    Copyright © 2018 - 2012 Smaragd