Megszületett Draco. Június végén, harmincadikán. Éppen főztem otthon, magányosan, amikor Lucius rám rontott merev részegen. Most kivételesen elnéztem az állapotát. Szó szerint felkapott, mint egy pelyhet és közben azt üvöltötte a fülembe, hogy megszületett a fiam, a fiam… ezek után abbahagytam a méregkeverést és inkább követtem. Persze, Narcissa nem a Szent Mungóban szült, hanem otthon a legjobb gyógyítókkal, nővérekkel. Mi pedig odakint várakoztunk.
Lucius enyhén eltúlozta, mert még nem született meg, csak megindult, de sebaj. Jó hosszan tartott és a végére mindenki megjelent, aki számított. Ott voltak a Lestrange-ok Avery, Mostro, Crack, Nott, Dolohov, Rosier, meg persze a gróf. Viszont a gróffal együtt jött Natasha is, aki rögtön el is tűnt a szülőszobában. Oda minden nő bemehetett, csak mi nem, na nem mintha látni akartam volna. Néha kihallatszott egy-egy sikoly, de amúgy hosszasan csend volt.
Végre este, miután biztosra vettem, hogy a kiskölyök meggondolta magát, mégis megérkezett. Kijött egy nővér és beinvitálta Luciust. Nemsokára hallottuk a büszke bődülését. Ezek szerint tényleg fiú lett. Lucius kihozta nekünk is megmutatni. Ott feküdt egy takaróban, egy kis gombóc vöröses-lila arccal, meg nagyon kicsit volt és mi úgy szemléltük, mint egy veszélyes anyagot, de Lucius mérhetetlenül boldog volt. Pláne, mikor befutott maga a Sötét Nagyúr és kezébe vette a csomagot. Akkor kellett volna látni Luciust. Azt hiszem, abban a pillanatban minden álma valóra vált. Fia lett, egészséges volt, és a Nagyúr is megszemlélte. Narcissa is jól volt, igaz, ájultan hevert, de jól volt.
Ezek után sürgősen meg kellett ünnepelni a nagy eseményt. Narcissa szobáját hangszigeteltük, a kiskölyköt otthagytuk az anyjával meg egy profi dajkával, és levonultunk a hallba vagy hová. Luciusnak rengeteg szeszes itala volt, ezt meg kell hagyni, de annyit szerintem még életében nem ivott, mint aznap este. De ahogy én néztem kissé tartózkodóan és távolabbról, mindenki kivette a részét az orgiából, még Bellatrix is, pedig ő úrilány, Black vér. Minden esetre nekem nem derogált lábra állítani, mikor láttam, hogy egyedül nem boldogul.
A gróf is ivott amennyi belé fért, de az istennek sem akart berúgni. Oroszok, persze. Viszont Natashát nem láttam sehol sem. Pedig nem mehetett el, a férje nélkül legalábbis biztosan nem. Magányos voltam, jobban, mintha tényleg egyedül lettem volna odahaza. És nem azért, mintha én nem érteném, mekkora dolog ez. Luciusnak gyereke lett, még én is örültem neki, éppen csak semmi kedvem sem volt hangosan ünnepelni. Megittam a tiszteletkört mindenkivel, a végére kicsit meg is szédültem, de a fejem tiszta maradt. Ezért tovább ittam, hátha akkor jobban elleszek velük, de sehogy sem akart ütni. Ilyen még sose volt. És rettenetesen hiányzott Natasha. Itt kellett lennie valahol és én sehol sem láttam.
Olyan volt, mint egy rossz rémálom. Csak Vlad tévedt az utamba folyton és mindannyiszor beszélgetni akart velem, de én elhajtottam állandóan. A végére már annyira untam, hogy gyakorlatilag ráüvöltöttem, hogy „hagyjál!” Erre nem voltam büszke, ő is kicsit elképedt, de aztán rájött, hogy valószínűleg rossz napom van, mert vállon veregetett mintegy jelezve, hogy megért engem és nem haragszik, és tényleg békén hagyott. Én meg ittam, ha utamba vetődött a pia, de azt hiszem józanabb voltam, mint egy tiszteletes vasárnap, legalábbis az agyam. A mozgás már nehezebb volt, koordinálni meg még nehezebb, de úgy, ahogy kivergődtem a nagy teraszra, ami akkora volt, mint a Titanic felső fedélzete legalább.
Szép kertjük volt Malfoyéknak, és nyár lévén, az idő is kellemes. Nekitámasztottam magamat a márvány korlátnak és próbáltam komolyan józanul viselkedni. Nem találom, hát nem találom, majd találkozunk valahol, valamikor. De borzalmas ez a valahol, valamikor. Ha legalább tudnám, hogy három nap, vagy három hét… de semmit sem tudok, csak azt, hogy úgy szenvedek, mint egy kutya egy nő miatt és ez nem jellemző rám. Megvetést éreztem magamban önmagam iránt, és legszívesebben hazamentem volna lefeküdni és elfelejteni Natashát.
Ehelyett viszont megragadott valaki és szó nélkül vonszolni kezdett egy sötét facsoport felé. Nem tiltakoztam, mert az illatáról azonnal felismertem, és nincsen olyan dolog, aminek ne vetném alá magam, ha ő akarja. Iménti rettenetes állapotom messze szállt és végre szemtől szemben álltunk egymással. Megsimogatta az arcom, kisöpörte a szememből a hajamat, aztán megcsókolt. Odahallatszott a kúriából kiszűrődő zaj, meg akárki kijöhetett volna, de bennünket ez nem érdekelt. Akkor semmi sem érdekelt, még az sem, ha kitört volna körülöttünk a háború. Csak ő volt és csak én, és én szépen megnyugodtam a karjai között a nedves füvön heverve.
Néztük a csillagokat (néztük volna, de Anglia nem éppen a romantikus hősszerelmesek hazája, tehát egyetlen árva csillag sem volt, csak hatalmas viharfelhők gyülekeztek, és nemsoká eleredt az eső). Bemenekültünk Malfoyék kerti kis házába, ami hűvös és pókhálós volt ugyan, de fedett és senki sem látott ránk. Odakint tombolt a vihar, odabent meg a Draco gyerek szülinapi partija, szóval biztonságban voltunk. Legalábbis mi azt hittük. Nem is figyeltünk semmire, csak egymásra. Egészen más volt, mint otthon, vagy, mint náluk. Az esőszag kellemesen hömpölygött befelé a réseken és mi összebújtunk a hideg elől egy kis pokrócon, és én azt hiszem el is aludtunk, mert egy rettenetes üvöltésre ébredtem fel. Natasha nagyon riadtan halálsápadtan ült mellettem, a takarót felhúzta a melléig és az ajtóra meredt. Hangok jöttek odakintről és én lassan felismertem a grófot, ahogy részegen Natashát szólongatja. Villám gyorsan öltözködtünk egymásra sem nézve. Őrült felelőtlenség volt ide bújni és pláne elaludni.
A gróf közben a kis házhoz ért, és mi ott álltunk beszorítva. Natasha nem is gondolkodott, csak villámgyorsan megfordította a kulcsot a zárban. Reméltük, hogy a gróf nem fogja Malfoyék tulajdonát feszegetni, addig, amíg ki nem találjuk hogyan húzzuk ki ebből magunkat. Körbetapogattunk a házikót, és volt hátsó ajtaja. A megkönnyebbülés óriási hulláma öntött el minket, és egymás kezét szorítva szépen kimásztunk. A gróf közben előkerítette a hullarészeg Malfoyt, aki berobbantotta az ajtót, de mi addigra a bokrok között szépen a teraszig osontunk és aztán elvegyültünk a bálozók között.
Szerencsénkre mindenki olyan részeg volt, hogy fel sem tűnt nekik, hogy csatakosan és rendezetlenül előkerültünk. Natasha feljebb rohant, hogy úgy tűnjön, mintha éppen fentről jönne le, én meg felhajtottam még egy vodkát és csatlakoztam Averyhez, aki éppen egy nőről beszélt az illusztris társasának. Visszajött a gróf és a szemem sarkából láttam, hogy engem bámul. Aztán megláttam Natashát, ahogy jön le a lépcsőn, a haja tökéletes, a ruháján egy porszem sincsen. Kicsit mintha álmos lenne.
A gróf előre lendült és visszakézből akkora pofont adott a feleségének, hogy az megtántorodott és a korlátba kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen. A halálfalók fel sem néztek, mert náluk ez mindennapos dolog. A nő (kivéve az olyan pszichopatákat, mint Bellatrix) csak tulajdon, azzal mindenki szabadon rendelkezik. Jaj is lett volna bárkinek, ha bele mer avatkozni egy ilyen „családi” konfliktusba, de az én agyamat elborította a köd.
Megindultam a gróf felé, semerre sem nézve és eltökéltem, hogy most tényleg megölöm, mert hozzá mert nyúlni Natashához. Addigra viszont Natasha felállt, összeszedte magát. Arcán nem látszott semmi, sem meglepetés, sem fájdalom. Karját nyújtotta a férjének és elvonultak, mintha mi sem történt volna, én meg mentem utánuk, de Malfoy megtagadott hátulról és ahhoz képest, hogy alig állt a lábán, nagyon erősen tartott fogva. Nem lehetett könnyű neki, mert kapálóztam, mint valami idióta, de erősebb volt, mint én, és meg is fenyegetett hogy megkötöz, hagyjam őket békén.
Gróf elvonult Natashával az oldalán, én meg kitántorogtam a kertbe miután Malfoy elengedett és olyan rosszul lettem, mintha én nem tudom, mit ettem volna. Már arra sem emlékszem, hogyan jutottam haza, de megfogadtam, hogy ha törik, ha szakad, kihozom onnan Natashát, és elmegyünk innen nagyon messzire.
Persze a fogadalomból semmi sem lett, mert hülye gyáva alak vagyok. Rögtön másnap, miután úgy ítéltem, hogy hányás nélkül fel tudok kelni, átrohantam Natashához és nem érdekelt, hogy mi volt tegnap. Sokkal jobban féltettem Natashát, mint magamat. Tegnap a gróf talán rájött, talán nem, talán megöl, de Natashához soha többé nem nyúlhat, mert kitekerem a nyakát.
Becsengettem és Katerina nyitott ajtót. Némi könyörgés és fenyegetőzés (részemről) és némi ellenkezés (részéről) után beengedett és felnyargaltam a szobába, ahol Natasha lakott. A gróf nem volt odahaza. Berontottam és ott hevert az ágyán, az arca kék és zöld volt, a szája felrepedt… A szívem majdnem megszakadt a látványtól. És mindezt csak miattam szenvedte el. Mellé térdeltem és óvatosan lemostam az arcáról a vért. Aztán hazarohantam, felmarkoltam az összes fájdalomcsillapítót és gyógyító kenőcsöt, ami otthon volt és rohantam vissza. Közben éreztem a karomban Voldemort hívó jelét, de nem érdekelt. Ma nem.
A fájdalom az alkaromban lassan elmúlt és immár csak Natashára figyeltem. Voldemort megátkoz, talán meg is öl, de kit érdekel. Bekentem óvatosan azt a gyönyörű arcát, ő pedig sírdogált még egy kicsit a karjaimban, aztán elaludt. Egész éjjel fent volt, mert rettegett a gróftól. Kérdeztem, miért nem átkozza meg, de náluk a nőnek kuss a neve, Vlad meg is ölné, ha pálcát emelne rá. Óvatosan tartottam, mert csúnya sebei voltak, de hála a gyógykenőcsöknek és a fájdalomcsillapítónak, délutánra jobban lett. Katerina hozott neki valami levesfélét, én pedig rávettem, hogy egyen. Közben mindenféle hülyeséget ígértem neki a jövendő életünkről össze-vissza, hogy megvigasztaljam. Végül elmosolyodott, én pedig kicsit megnyugodtam. Persze nem nagyon, mert ezen túl minden nap rettegnem kellett érte. Soha még ilyen nem volt az életemben azelőtt, hogy valakiért állandóan aggódjak, valakit ennyire féltsek, mint most őt. Életem egyik legrosszabb élménye volt. Eddig nem tudtam, hogy a gróf ilyesmire is képes. Sohasem gondoltam volna róla.
Délután, mikor Natasha megint elaludt, kiosontam, mert a gróf lassan hazaér Katerina állítása szerint, és elmentem Voldemorthoz. Hazudtam neki valamit, megátkozott és ezzel lezártuk ezt az epizódot. Aznap este nem sokat aludtam, mert állandóan arra gondoltam, hogy talán éppen most is őt bántja az a vadállat, és én nem vagyok ott, hogy megvédjem. Hitvány senkiházinak éreztem magamat. Tenni szerettem volna valamit Natasháért, akármit, csak soha többé ne lássam így szenvedni. Ettől kezdve még kevesebbet láttam őt.
Megbeszéltük szépen, higgadtan és józanul, hogy veszélyes játék, ezért a legóvatosabban fogunk eljárni. Éppen ezért már szinte soha nem találkoztunk otthon. Sem náluk, sem nálam. Ehelyett mindig valahol kint az utcán, akárhol. Általában a temetőben, mert az jó ürügy volt Natashának. Megmutatta Anjácska sírját és hetente egyszer, vagy kétszer találkoztunk ott titokban. Bolyongtunk a városban, főleg a mugli részeken, mert ott kevésbé botlik az ember varázslókba, meg bujkáltunk motelokban, egyszóval teljesen olyanok voltunk, mint az űzött vadak. De egyszerűen képtelen voltam lemondani róla, pedig azt kellett volna. Hallgatnom kellett volna a józan eszemre ahelyett, hogy a hülye vágyaimra hallgatok. De én nem. Így sétálgattunk, vagy ha esett, beültünk valahová inni, vagy enni valamit. És így telt a nyár szép lassan és tele félelemmel részemről.
Dumbledore is látott valamit, mert néha rákérdezett, hogy jól vagyok-e, és segíthet-e. Azt is mondta, hogy ha problémám van, tudom, hol találom, és ha baj van, ne kémkedjek inkább tovább. De én inkább kétszeres erővel kémkedtem továbbra is, mert azt reméltem, ha előbb utóbb véget vetnek Voldemortnak, akkor nyilván vele hullik a gróf is, és akkor Natasha szabad. Közben megszületett a Potter-gyerek is, és fiú lett, így a shakespeare-i rémálom elkerülhető lesz. Harry lett a neve. És eljött az augusztus, aztán a szeptember, amikor egyre hidegebb lett odakint az élet. És Natasha még mindig nem mert máshol találkozni, csak a temetőben, vagy a városban valahol. Engem féltett, pedig inkább önmagát kellett volna. Egy-egy lopott pillanat maradt kettőnknek és úgy ragaszkodtunk ezekhez, mint a halálra ítélt az életéhez.
Emellett pedig egyre többet ittam, bevallom. Otthon este egyedül, ha arra gondoltam, hogy Vlad Natashához nyúl, olyankor én inkább a vodkához nyúltam és ez tompította a dolgokat. Egy idő után már másnapos sem voltam tőle. Voldemortnak sem tűnt fel, és kényelmes megoldás volt. Rengeteget dohányoztam, mert állandóan ideges voltam és az jó pótcselekvés volt legalább. Ha behoztak valami szerencsétlent kínozni, már kevésbé sajnáltam őket.
Azt hiszem, Natashán kívül semmi sem maradt bennem, és csak őt láttam, így ez a körülmény sok egyéb kényelmetlenségtől megóvott, mert a munka is jobban ment. Csak a bájitalfőzés akadozott néha, ha a kezem megremegett, de hát megszokja az ember. Aztán, ha jött a levél Natashától, hogy mikor és hol találkozzunk, akkor otthagytam csapot-papot és rohantam, mint az őrült. A karjaimban tartani maga volt a gyönyör és mostanában olyan ritkán került rá sor, hogy külön hálát adtam minden egyes percért az égnek, pedig amúgy nem vagyok ilyen természetű.
Boldogtalan lettem, és nem is ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy mivel megtapasztaltam milyen az, amikor boldog vagyok, hát nehezebben tűrtem. Natasha is nehezen tűrte a külön töltött napokat, bár soha nem panaszkodott. Mikor együtt voltunk, igyekezett olyan lenni, mint régen, olyan gondtalan és jókedvű. Az maga volt az élet. Még mindig tudott nevetni, mosolyogni és nem látszott rajta a sok szenvedés, amin a gróf miatt keresztül ment. És én hittem neki, mert hinni akartam és ilyenkor sokkal nyugodtabb voltam este. Pedig ma már tudom, hogy miattam tette az egészet, hogy én nem aggódjak feleslegesen.
A temetőben szeretett a legjobban találkozni és én is azt szerettem a legjobban. Mindig előbb érkeztem a sírhoz, és megálltam az évszázados fák alatt. Aztán hallottam a lépteit halkan az úton, és láttam, ahogy felém sétál, visszafogott sötét kosztümben. Órákig elnéztem volna, de erre már soha nem volt időnk. Elé rohantam, karjaimba zártam, aztán kisétáltunk a temetőből (ahová pedig immár mindketten inkább tartoztunk, mint a külvilághoz) és kerestünk egy eldugott kis kávéházat, aztán nem törődtünk semmivel, csak egymással arra a néhány órára. De a végzet egyre közeledett, mi meg nem láttuk a figyelmeztető jeleket. Vagy azért nem, mert nem is voltak, vagy azért, mert nem akartuk látni. Én legalábbis nem voltam hajlandó tudomásul venni, hogy elveszíthetem. Egyszerűen ez meg sem fordult a fejemben. Az igen, hogy esetleg nem találkozunk annyit, vagy, hogy egyáltalán nem, de az, hogy elveszítem örökre… soha. De éltük tovább az életünket, úgy, ahogy kellett. Legalábbis én.
Natasha mindig azt mondta, hogy csak csináljam úgy tovább, mint eddig, ha én arról panaszkodtam, hogy nélküle nem megy. Mindig erőt öntött belém, fogalmam sincsen honnan volt annyi energiája. Eljött végül a november vége is, a fákról az összes levél lehullott és mi úgy fáztunk kint a szabadban, hogy szörnyű volt. De találkoztunk rendületlenül a temetőben, akár minden nap is, ha megtehettük volna. Nem érdekelt a viharos szél meg az állandó ónos eső. Felőlem aztán égszakadás is lehetett volna, mert ha megláttam, olyankor már nem fáztam soha.
Egyszer-egyszer egyébként felszöktünk hozzá, vagy néha hozzám is, ha különösen hideg volt, de nagyon vigyáztunk, hogy még véletlenül se lássanak minket együtt.
Voldemort viszont nem tétlenkedett és rengeteg elintézni valóm lett hirtelen. Ezen kívül, mivel már majdnem, hogy a jobb keze voltam, hát mindenről a világon tudtam, így a Főnix Rendjének is rengeteg jelenteni valóm volt. Rohangásztam Voldemort, Dumbledore és a saját lakásom között, mint egy futár.
Feleszmélni sem volt idő, mert Voldemort állandósította a rajtaütéseket és rászokott, hogy csak előtte pár órával szólt, és ennek az lett a következménye, hogy tényleg olyan lettem, mint egy inga. Ha információhoz jutottam, akár éjjel kettőkor is, akkor irány Dumbledore, akit néha órákig kellett keresnem. Gyanakvó voltam a többi rendtaggal szemben, kivéve Potteréket (na nem szeretetből, csak azért, mert bennük Dumbledore megbízott. Potterben, Blackben meg idióta Lupinban), így végső kétségbe esésemben, ha az igazgatót sehol sem találtam, akkor Pottert ráztam ki az ágyából.
De kevésbé voltam már hatékony. Voldemort nagyon ügyelt rá, hogy tényleg rajtaütés-szerűek legyenek a támadásai. Mire legközelebb körül tudtam nézni a saját életemben, addigra tél lett és karácsony közeledett. Utálom a karácsonyt, naná, hogy utálom. Úgy terveztem, hogy veszek egy üveg jó bort, és szépen elalszom egy szaklap fölött. Leesett a hó is, és a sok hülye mugli szépen meghalt úgynevezett közúti balesetben. Öröm volt hallgatni. Néha, ha éppen olyan kedvem volt, akkor meghallgattam a rádióban ezeket a mugli híreket és egy kicsit mindig feldobták a napomat. Natashát viszont akkor már két hete nem láttam. Egyrészről majdnem belehaltam, másrészt viszont, mivel levelet néha küldött, abból az derült ki, hogy Vlad kicsit enyhített a nyomáson. Szóval békében voltak és ez mindennél jobb volt, mert így legalább biztonságban tudtam.
Eljött az a nyomorult karácsony is, és vettem bort, ahogy terveztem. Dumbledore ugyan hívott, hogy töltsem nála a karácsonyt, nehogy egyedül legyek, de hazudtam valamit. Meg Lucius is hívott, de neki is hazudtam. Már szinte örökké mindenkinek hazudtam, még saját magamnak is. Aztán tovaszállt a karácsony, ahogy minden évben, és én megkönnyebbülten sóhajtottam fel. És végre lett egy napunk Natashával is, szilveszter előtt. Vlad hazament Oroszországba valamiért (sajnos nem két hétre, mint múltkor) és Natasha jött, ahogy tudott. Ha tudtam volna, hogy az az utolsó alkalom, hogy a karomban tartom, hát biztosan nem eresztem el…
De nem is sejtettem, még csak eszembe sem jutott, hogy baja lehet, ha ide jön. Biztonságban éreztük magunkat úgy, mint már nagyon régen nem. Hiszen Vlad nem volt az országban, máshonnét pedig nem fenyegetett semmiféle veszély. Rengeteget beszélgettünk, bepótoltuk azokat a heteket, amik kimaradtak az életünkből. Sokkal jobban meg kellett volna jegyeznem, de… Arról az estéről csak néhány emlékem maradt, pedig igazán nem is ittunk sokat. Egy-két pohár bort, de hát az nem akkora dráma a mi életünkben. Inkább arról volt szó, hogy az érzés túl intenzív volt, hiszen mint mondtam, hetek óta nem tarthattam a karomban. Akkor egy kicsit olyan volt, mint a kezdetekkor. Végre aztán elaludtunk és az utolsó reggelen én is felkeltem hozzá búcsúzkodni, habár eddig sosem tettem, mivel egyikünk sem szerette a könnyes búcsút.
Kikísértem, aztán… aztán nem is tudom, csak úgy tengtem-lengtem a lakásban. Semmihez sem volt kedvem és valami iszonyú nyomás feküdt a szívemen. Valami, akkor még nem tudtam mi, de rettenetesen nyomasztott, majdnem megfulladtam tőle. Ráadásul aznap szilveszter volt, ami kötelező bulit jelent halálfalóéknál is. Semmi kedvem nem volt hozzá, de hát vannak kötelességeim. Ez is azok közé tartozott. Viszont, legalább Natashát láthatom, hamarabb is, mint gondoltam. Elvégre, ha lesz „mulatság”, oda a gróf is hivatalos, és akkor gondolom Natasha is. Ami végső soron jó az én szempontomból…
Persze mindenki ott volt azon a nyavalyás bálon. Malfoyék rendezték idén, mert szerettek felvágni, így aztán tényleg minden volt. Szó szerint minden, nőktől kezdve, alkoholon át, egészen a legkülönfélébb egzotikus ételekig. Unottan álltam a sarokban, mert zavart a tömeg. Azon kívül Natashát vártam és tudtam, hogy amíg meg nem látom, úgysem nyugszom meg. Még ha egész este hozzá sem szólok, akkor is… váltottam néhány szót Voldemorttal valami méregről, de nem nagyon tudtam odafigyelni rá.
Az ünnep jelentőségét mutatja, hogy nem átkozott meg érte. Aztán meghallgattam Malfoy áradozását a kis Dracóról, aki már… mittomén, gügyögött valamit. Utána Bellatrix következett, aki enyhén részeg volt már. Blackről mondott valami csúnyát, én meg helyeseltem, de ezek a dolgok mind-mind olyanok voltak, mintha nem velem történnének. Mintha én külső szemlélő lennék itt és külsőleg szemlélném önmagam, amint bólogat, vagy szól néhány szót látszólag tőlem teljesen függetlenül. Ami abszurd, mert az ember nem lehet önmagától független… de a lényeg, hogy még a saját hangomat is külsőleg hallottam, mintha nem is én beszélnék, hanem valaki az én számmal… mire mindezt végiggondoltam logikusan, addigra befutott a gróf. Egyedül.
A szívem azt hiszem háromszor gyorsabban kezdett verni és nem mehettem oda megkérdezni hol hagyta Natashát, mert az egyenlő lett volna a nyílt beismeréssel. Csak abban reménykedtem, hogy lesz majd valaki, aki elég részeg vagy merész lesz, hogy rákérdezzen, ezért oldalazni kezdtem a gróf felé, miközben azon imádkoztam, hogy a szívverésemet lehetőleg rajtam kívül senki se hallja meg. A gróf mindenkivel váltott néhány szót, odaköszön Voldemortnak is, arcon csókolta Narcissát, aki szintén lejött közénk… én meg ott lihegtem a nyomában, mint valami hülye kutya, hátha említi Natashát. Hátha csak beteg… vagy csak nem érezte jól magát, mert fájt a feje. A kezem síkossá vált az izgalomtól, miközben éreztem, hogy több van itt, mint holmi fejfájás. A félelemtől fél hülyén tántorogtam a gróf után… rajta kívül szinte semmit sem láttam, és senkit sem hallottam. Olyan volta, mint a részeg, szinte menni is alig bírtam… láttam, hogy Narcissával beszél. Odatántorogtam…
– Gyengélkedik… de mindenkinek üdvözletét küldi! – harsogta a gróf.
Narcissa gondolom mondott néhány kedves szót, vagy üdvözletét küldte Natashának, de nekem földbe gyökerezett a lábam. Mert a gróf, mikor azt mondta, gyengélkedik, rám nézett, olyan csúfondárosan és célzatosan, mintha… egy ideig farkasszemet néztünk… Végül bólintott felém, mintegy elbocsátott, én meg kitántorogtam és lerogytam a hófödte teraszon. Aztán felpattantam és nem érdekelt, hogy nyílt beismerés-e vagy sem, elhoppanáltam a grófékhoz.
Teljes sötétség honolt a nagy házban és a csengetésemre senki sem jött elő. Berobbantottam az ajtót, beléptem és felrohantam az emeltre, ahogy a lábam bírta. Annyira ismertem már a házat, hogy teljes sötétben is megtaláltam Natasha szobáját. Az persze eszembe sem jutott, hogy fényt bűvöljek a pálcám végére. Megtorpantam, mikor odaértem. Egyszerűen nem mertem benyitni… Imádkoztam Istenhez, a Gondviseléshez, vagy akárkihez odafönt, hogy ha belépek, akkor Natashát ne halva találjam. Végül lenyomtam a kilincset…
A huzat kitépte kezemből az ajtót és a falnak vágta. Az ablak a mínusz fok ellenére tárva nyitva volt. A szemem lassan megszokta a félhomály, itt különben is sokkal világosabb volt, mert a hó bevilágított. Natasha ott feküdt a díványon és aludt. Odarohantam hozzá, és megragadtam a kezét, ami szinte jéghideg volt. Kinyitotta a szemeit és lassan rám mosolygott. Mellé térdeltem, nem értettem, miért nem moccan meg. Végigcirógattam a testét, erre fájdalmasan és nagyon halkan felsikoltott. Kétségbe estem, mert… Végig tapogattam még egyszer, habár közben majd a szívem szakad meg, mert a szemeiből immár megállíthatatlanul folytak a könnyei. Minden egyes csontja összetört.
Ezt rögtön éreztem, ahogy rendesen hozzáértem. Az arcát kivéve, ami ugyan olyan gyönyörű volt, mint amikor először megláttam, a teste minden egyes porcikája szét volt törve. A bordái átfúrták a tüdejét, és lejjebb a gyomrát is. Borzadva léptem hátrébb és szinte ráüvöltöttem, hogy maradjon nyugton, hozok segítséget, rögtön hozok… de rám szólt. Visszatérdeltem, mert hallani is alig hallottam, mint mond.
– Maradj – suttogta.
Kisöpörtem a szeméből a belehullott tincseket.
– Csak… maradj nyugton, én hozok segítséget… – próbáltam nyugodt maradni, de legbelül reszkettem és soha életemben nem voltam még ilyen riadt. Haldoklott ott a szemem előtt és látszólag nem akart segítséget, ami azt jelentette, hogy elveszíthetem.
– Perselus… figyelj rám…
– Nem! Te figyelj rám, hozok valakit, akárkit… – könyörögtem neki, azt hiszem, szó szerint könyörögtem, hogy maradjon velem, maradjon életben, aztán elhallgattam hirtelen.
Annyi mindent akartam volna mondani neki; hogy mennyire szeretem, hogy első perctől kezdve szeretem, sosem fogok mást szeretni, és ha meghal, utána halok. De főleg azt, hogy soha mást nem fogok úgy szeretni, és könyörögni akartam, hogy ne hagyjon el, de nem jött ki hang a torkomon, csak térdeltem mellette, cirógatva az arcát. Képtelen voltam felfogni még akkor is, ott az utolsó percben, hogy elveszítem. Ő közben próbált nyugtatni engem. Ő engem, ahelyett, hogy végre egyszer az életben felnőttként viselkedtem volna. Nem, ehelyett hisztériáztam, mint egy gyerek.
Elmondta, hogy csak engem szeretett, és, hogy legyek erős, és éljem túl Voldemortot. Rám parancsolt, illetve megígértette velem, hogy soha nem leszek öngyilkos, és vigyázok magamra, miatta is, az ő emlékére. Annyi mindent akartam volna neki mondani még, megköszönni az egészet, az együtt töltött hónapokat. Hogy ember faragott belőlem, végső soron megtanított szeretni. Natasha magához húzott és lassan megcsókolt, utoljára. Aztán eltolt magától, rám mosolygott még egyszer utoljára, aztán sóhajtott egy nagyot… és én ott térdeltem mellette és végig kellett néznem, ahogy eltávozik belőle az élet, és semmit sem tehettem. Olyan végtelenül lassú perc volt…
A szemei lassan üvegessé váltak és én lezártam őket, aztán sokáig, nagyon sokáig ültem ott a földön. Nem sírtam. Most sem tudtam sírni, egészen egyszerűen képtelen voltam rá, pedig… odakintről behallatszott a szilveszteri zaj, petárdák durrantak mindenhol. Az emberek ünnepeltek, én meg ott ültem a saját kétségbe esésem romjai alatt. Nagyon sokáig tartott, amire egyáltalán megmoccantam. Semmit sem éreztem, akkor még semmit. Csak végtelen kibaszott űrt, semmi mást, sem haragot, sem fájdalmat, mert talán még fel sem fogtam, mi történt. Megmoccantam végül és letakartam Natashát, mert… mert nem hagyhattam úgy.
Kibotorkáltam a szobából, végig a folyosón, le a márvány lépcsőn. Odalent Vlad várt rám, kezében félig üres pezsgős üveg. Rábámultam, mint egy ismeretlenre. Mellette ott álltak még néhányan, őket fel sem ismertem, mert sötét volt, nemcsak a hallban, hanem az én fejemben is. Üveges szemmel mentem oda Vladhoz, nem is tudom, miért. Megvárta, míg szép kényelmesen odasétálok, és aztán előre lendült és életemben nem kaptam még akkora pofont… Elterültem a padlón, de ezt sem éreztem, mintha a testem nem hozzám tartozott volna. Hozzám most csak az űr tartozott, amiben nem marad meg semmi.
– Miért nem engem? – kérdeztem rekedten. Az orromból lassan szivárgott a vér.
– Mert te férfi vagy, te szerencsétlen. Ő meg csak egy nő volt, hát nem kár érte. De a jövőben jól jegyezd meg édes fiam. Ha még egyszer hozzá nyúlsz ahhoz, ami az enyém, hát nem leszünk jóban, értetted? - kérdezte, de nem éreztem rajta, hogy haragudna rám.
Viszont bennem feltámadt a gyilkos indulat, mert Natashára (aki nincsen már) azt merte mondani, hogy csak egy nő. Megütöttem és most ő terült el, mint egy zsák és akkor rugdosni kezdtem, de a körülötte állók letepertek. Ő meg felállt és megátkozott, de nem fájt. Végül Voldemort vetett véget az egésznek azzal, hogy megjelent. Mindenki ment a dolgára, én pedig kiléptem a hóesésbe, ami immár egy másik, tőlem idegen, nekem teljesen új világ, ahol nincsen Natasha, nincsen élet és egyáltalán nincsen semmi. Haza indultam, a helyre, amit otthonnak neveztem valaha, és belül teljességgel halott voltam.
<<-- -->>
