Smaragdvilág
Csütörtök, 2024-03-28, 15:30
Belépési neved: Mugli | Csoport "Muglik" | RSS
Főoldal | Mrs.Lupin and Mrs.Piton - Egy hónap - egy egész élet (6. fejezet) | Profilom | Kilépés




Térkép

Kategóriák
Hírek [48]
Frissítések [25]
Fordítások [98]
Fordítások barátoknak [178]
Csak barátok részére elérhető tartalommal.

Bagoly

Lumos

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0


Zsupszkulcs




Ennyi. Nem sok minden maradt, amit elmesélhetek, és nem is akarok többet erről beszélni. A következő fél év úgy összefolyt, hogy alig pár mozzanatra vagyok képes visszaemlékezni. Azt tudom, hogy mikor aznap, az újév első hajnalán hazaértem, ágynak estem életemben először és nem sokon múlott, hogy nem haltam meg. A testem szó szerint tiltakozott az élet ellen, mintha méreg lenne a szervezetemben. Pedig én megígértem Natashának, hogy itt maradok, ezen a világon, és élem az életemet, de soha nem gondoltam volna, hogy az ilyen pokoli nehéz lesz. Mivel csak az ígéretem tartott vissza a konkrét öngyilkosságtól, hát nem sokat törődtem magammal. Mikor felépültem, és úgy tűnt megmaradok, inni kezdtem.

Először csak keveset, aztán egyre többet, ahogy az lenni szokott. Egyszóval ugyan olyan szánalmas gusztustalan alkoholista lettem, mint az apám, amit pedig egész eddigi életemben megvetettem és igyekeztem messzire elkerülni. Végül az sem volt elég, és akkor hosszas kísérletre megalkottam a magam kábító főzetét, és szépen rászoktam, ahogy azt illik. A munka jól ment mindemellett, mert az agyam totálisan kikapcsolt, legalábbis a külvilágból vajmi keveset fogtam fel akkoriban. Néha ugyan észrevettem, hogy elfelejtek dolgokat, előfordult olyan is, hogy egyáltalán nem tudtam elkezdeni a főzetet, mert nem jutottak eszembe a hozzávalók (elvonási tünetem volt).

Mikor Voldemort rájött (eléggé korán rájött), nagyon mérges lett, legalábbis én addig nem láttam ilyen dühösnek. Megátkozott, és arra akart kényszeríteni, hogy hagyjam abba (nem tudom miért, hiszen ő nem az a gondoskodó, aggódó szülő és főnök típus). Mondtam is neki, hogy akkor öljön meg és kész. Aztán ez többször megismétlődött, de semmi hatása nem volt rám. Egy idő után belátta ő is, de azon túl örökké magamon éreztem a kutató tekintetét. Nem törődtem vele, mint ahogy akkoriban semmivel sem.

Olyan lettem, mint a gép, és az a kábító főzet volt hozzám az üzemanyag. Voldemort is rájött erre, és tudta, ha megpróbál leszoktatni, akkor akár tényleg meg is ölhet, mert azon túl nem veszi hasznomat. Viszont rájött arra is, hogy a főzetem még neki is hasznos lehet, így rám parancsolt, hogy főzzek neki, én meg nem firtattam, miért kéri. Adtam mindenkinek, aki kért, még Luciusnak is, mindenkinek, egyszóval remek züllött banda lettünk minden átmenet nélkül és az addigi vér komoly kínzós kihallgatós procedúrák nemsokára, ha a Mester nem volt jelen, átkozott, gusztustalan orgiákba csaptak át, amikor is mindenki beszívott és… jobb nem beszélni róla mi történt ott. Én meg többnyire csak álltam a sarokban és próbáltam túlélni az aznapi dolgot is.

Szóval tettem a dolgom, mint egy gép, lelketlenül. Öltem, ha nagyon kellett, mérgeket is kevertem, ha nem szúrtam el, de semmire sem emlékszem. Illetve csak foltokra. Például Dumbledore-ra, ahogy állandóan próbált faggatni. Ő rögtön észrevette, hogy baj van (persze nem nagy kunszt, mert lefogytam még jobban, mint addig, és karikás volt a szemem, és egy az egyben úgy néztem ki, mint egy vámpír). Próbált néha segíteni, ha éppen ráért, de neki is rengeteg dolga volt, aztán meg alighanem őt is megsértettem, mert neki is mondtam, hogy hagyjon békén, különben elmegyek, és azon túl nem nyaggatott.

Csak bámult örökké a kutató kék szemeivel, úgy mintha egy haldoklót nézne (mert tulajdonképpen az voltam). Hülye, rusnya, gyáva élőhalott. Csak az a nyamvadt ígéret tartotta bennem a lelket, mert nem akartam hazudni Natashának. És itt kell megjegyezni, hogy örökké arra riadtam fel éjjel, ha egyáltalán elaludtam, hogy soha nem mondtam neki, hogy szeretem. Soha. Annyi lehetőségem lett volna rá, és emlékszem is, hogy akartam mondani számtalanszor, de egyszerűen képtelen voltam rá. És ezt bánom a legjobban, mert megérdemelte volna minden nap.

Rendszeresen jártam továbbra is a Főnix Rendjéhez, nem is tudom miért. Most, hogy ő már nem volt itt, az egész dolog kezdte értelmét veszíteni. Különben sem volt már miért küzdenem, éppen csak… soha sehonnét nem tudtam még megszökni, akkor sem sikerült. Elmondtam, amit tudtam, meghallgattam Potterék sértéseit, aztán hazamentem főztem magamnak főzetet, és kábultan hevertem másnap hajnalig álom és ébrenlét között. Ez így ment minden nap nagyon hosszú ideig. Lassan teljesen kívül kerültem mindenkin, mert annyira hasznavehetetlen voltam emberileg, hogy a többiek, Luciusék lassan kezdtek leszokni arról, hogy törődjenek velem.

Egy ideig Lucius ugyan próbálta „gondomat viselni” ami nála abból állt, hogy erőszakkal elcipelt mulatni. Vagy néha a kedvenc kis prostijaihoz. De mivel soha, még csak a legminimálisabb agyi vagy egyéb tevékenységet, vagy érdeklődést sem mutattam semmi iránt, hát szép lassan leszokott rólam és onnantól kezdve elkerült, és csak néha nézett rám, hogy élek-e.

Éltem, bár némileg a múltban, mert mikor belőttem magamat, akkor mindig Natasha jött elő, a vele töltött hónapok, sőt olyan emlékek is, amelyek meg sem történtek, csak az én szegényes képzeletem vetítette ki őket. És így jött el mindennek a vége. Beszívtam, mint ahogy minden nap, és gondolom elájultam vagy mi. Hajnalban Lucius rázott fel. Hason feküdtem az ágyam előtt, gondolom nem sikerült elvergődnöm odáig, mielőtt elájulok. Kábán felültem, ő meg rettenetesen kétségbe volt esve. Össze-vissza kiabált meg kapkodott és csak nagy nehézségek árán tudtam felfogni mi van.

– …meghalt, érted? Meghalt, vagy eltűnt… nem is tudom, nem is tudom… mi lesz most? – kérdezte, mint valami hisztérika.

– Mi? – nem nagyon izgatott mit akar.

Aznap meg kellett főznöm a következő heti adagomat, szóval még a kikötőbe is ki kell mennem ópiumért…

– Mi lesz, velünk: veled, velem, a többiekkel? – legszívesebben azt mondtam volna, hogy „mittomén, haggyál”, mint akkoriban mindenre.

– Mi a rossebről beszélsz? – kérdeztem ehelyett unottan, hadd gondolja, hogy érdekel. Hülye majom…

– Eltűnt fogd már fel! A Sötét Nagyúr! Az éjjel végre Potterék nyomára bukkant, elment hogy végezzen velük és… – elhallgatott. Bámult rám meredten a hatalmas hideg kék szemeivel, tisztára kétségbe esetten.

– És? – kérdeztem érdektelenül.

– És? Mit és? Eltűnt! – szó szerint a pofámba üvöltött.

– Hova?

– Nem tudom, te fasz, fogd már fel. Talán meghalt, talán csak… nem tudom… Mi van veled? Ennyire szétestél? – lassan kezdett körvonalazódni a szituáció.

– Mi van Potterékkel? – kérdeztem lanyhán érdeklődve.

– Megdöglöttek. Csak a kis fattyú nem. Az készítette ki a Mestert.

– Harry?

– Az. Vagy akárhogyis hívják. Perselus, mi lesz most? – őszintén, ha lett volna még lelkem, megsajnálom. A totális kétségbe esés szélén volt, a szakadék szélén. De még a szélén, nem úgy, mint én, aki már rég belezuhantam…

– Hát… – próbáltam logikusan gondolkodni, de a tény, hogy ópium kell minden mást kiszorított.

Lucius miután belátta, hogy hasznavehetetlen vagyok, minden csúfságot a fejemhez vágott és elviharzott, én meg összeszedtem magamat. Először is irány Dumbledore, mert kicsit félek, hogy az egész beszélgetés Luciussal csak flash, szóval még mielőtt „ünnepelni” kezdem kenyéradó gazdám halálát, jobb felőle megbizonyosodni.

Szóval elmentem az öreghez elbúcsúzni. Ez az egész valahogy… nyár volt, hétágra sütött a nap. Potterék halottak. Halottak (amúgy nem bánnám annyira, ha igaz lenne). Natasha is halott. Voldemort is. Olyan volt, mint egy vége főcím a filmeknél. A nagy fináléról lemaradtam, mert tegnap kicsit túllőttem magamat. De a vége főcímet látom, és egészen kedvemre van. Veszek ópiumot. Szabad vagyok.


A többi már mindenkinek ismerős. Megpróbáltam végezni magammal annak ellenére, hogy megígértem Natashának, hogy soha nem fogok. Tulajdonképpen az ő akarata érvényesült, mert nem sikerül. Ezek szerint, bárhol is legyen, szemmel tart. Fekszem a birtokon a hatalmas vén tölgyfa alatt és Natashára gondolok, meg a régi hónapokra mielőtt minden elromlott. Meg olvasgatom a vádiratot ellenem. Cirka 200 oldal. Dumbledore tegnap hozta, miután napok (vagy hetek?) óta először egyedül mert hagyni. Nem nagyon érdekel, mert nem félek semmitől. Azkabantól sem, a haláltól meg még annyira sem. Most mindenki újjal mutogat a másikra, hogy „halálfaló vagy, nem te vagy az”…

Olvasgatom a vádiratot… több rendbeli emberölés… méregkeverés… a hatalom erőszakos megszerzésére és megtartására irányuló kísérletben való segítségnyújtás… kínzás, embertelen, kegyetlen megalázó bánásmód… megtévesztés… hmm… Remélem halálra ítélnek. Habár a mai bíróságok olyan lagymatagok, hogy rettenet. De a lényeg, hogy Vlad gróf már halott, ez némi elégtétellel tölt el (bár az nem, hogy én még élek. Megint nem fair).

Dumbledore az érdekemben mászkál és rengeteg tanúvallomást tesz miattam. Bárcsak hagyná a francba, hiszen, ha engem nem érdekel, őt miért?


Aztán megkezdődtek a kihallgatások, de legnagyobb meglepetésemre mindenki nagyon kedves. Úgy látszik Dumbledore vallomása a „hőstetteimről” hatott rájuk. Van néhány kínos kérdés, de ezeken hamar túlesek. És legalább kiszabadulok Roxfortból. Fontolgatom, hogy most szépen megszököm Dumbledore-tól, veszek három gramm heroint és még hozzá kokaint, és... Akkor aztán Dumbledore összes tudománya sem hoz vissza. De aztán az öreg vidáman csillogó kék szemébe nézek, és már tudom, hogy délután hazamegyek vele az iskolába, sőt enni is fogok és… azt hiszem lassan meggyógyulok, akárhogy is tiltakozzak ellene. A testem már nem reagál allergiásan az életre. Néhány kilót is felszedtem, így már nem csúszik le a nadrágom… Remek.

A kihallgató tisztnek lassan elfogynak a kérdései és nemsoká itt a tárgyalás. Tényleg „hülyére izgulom” magamat. Kifelé menet Sirius Blacket látom szembe jönni BILINCSBEN. Black gyűlölködve bámul irányomba és sziszeg valamit, de nem értem mit (nem is érdekel, gondlom valami Blackhez méltó eszement sötét baromság), csak azt hallom, hogy a vád ellene az, hogy elárulta Potteréket… Black? Pottert? Marhaság, én mondom, marhaság…

Egy másik folyosón Lupin áll, rémesen elgyötört, legalább annyira, mint én. Mi lett belőlünk? Mi lett a mai huszonévesekkel? Úgy nézünk ki, mint a halálra ítéltek, tele drámával. Lupin felém int, amolyan sorstársként. Pontosan látom a szemében, min megy most keresztül. Ha lenne lelkem, talán most még viszonoznám is, de mivel Natashával együtt én is meghaltam, legalábbis egy részem, ezért a másik irányba nézek, és hazamegyek a Roxfortba. Nem bírom más drámáját is magamra venni, hiszen önmagammal sem bírok.

Tengetem tovább a halott napjaimat, ahogy Dumbledore megköveteli. Feladom, mert úgysem mehetek szembe a világgal. Azt fogom tenni, amit akar, aztán meglátom. A tárgyalásom rendben lezajlik, felmentenek, persze. Szánalmas. Inkább csak formaság. Semmit sem érzek, se megkönnyebbülést, se örömöt, semmit és ez némileg azért ijesztő tud lenni. Úgy értem mi van, ha az életben többé semmivel és senkivel sem lesz kapcsolatom? Hogy lehet úgy élni a világban, hogy a világ dolgai a számomra már semmit sem mondanak?

De nincsen időm most ezen agyalni, mert Dumbledore nyaggat. Hazamegyek a Roxfortba, és élem az életemet. Soha nem szabadulok meg innen. Soha. Pedig elég volt már belőletek!


 

(Dumbledore)

 

Hát meggyógyult végül. Nehezen ment, mert nagyon tiltakozott, de aztán az élni akarás benne is erősebb, mint hitte volna. Csak a szeme árulkodik az átélt borzalmakról. Ráparancsoltam, hogy írja le, ami volt. Sok energiámba került meg sok veszekedésbe, mire belement. Kicsit olyan, mint valami vadállat, akit most kellene megszelídítenem, és sehogy sem megy.

Végül aztán bele ment, gondolom rájött, hogy vagy kiírja magából, vagy más módon kényszerítem az életre. Egy hétig dolgozott rajta, aztán a tűzre vetette. Nem is vártam mást, én sem akartam elolvasni (vagyis hát természetesen nem olvasnám el soha, de azért kíváncsi lettem volna mi játszódott le benne az alatt az idő alatt, amit Voldemorttal töltött és mi vitte rá, hogy kárt tegyen magában). Ez csak Perselusra vonatkozik és senki másra. De azzal, hogy kiírta, mintha valami méreg is távozott volna belőle. A szeme tisztábban csillog, igaz még mindig űzött, és talán az életben többé nem látom nevetni, de… él még, és él a remény, hogy egy nap talán mégis tényleg meggyógyul a lelke is, nemcsak a teste.

Lezárult egy fejezet mindenki életében, és bár nem reménykedem benne, hogy Voldemort nem jön vissza, de levegőhöz jutottunk és ez a fő. Most a legfontosabb, hogy gyógyuljanak a sebek, és új élet fakadjon, aztán ha újra eljön, hát szembe nézünk vele.


 

(Perselus)

 

Sétálok a tóparton a hűvös alkonyatban. Elszállt ez a nyár is, bár az utolsó hónapja nagyon úgy tűnt, hogy örökre itt akar maradni. Még a szél is feltámadt, meg különben is, északról már érezni az őszt. A levelek is porosan meg rémesen sötétre szikkadtan ülnek a fákon. Az elmúlt fél évemmel nem tudok elszámolni senkinek, még magamnak sem. Meglátom mi lesz az elkövetkezőkkel. Talán mégis Natashának volt igaza és meg kell próbálni? Fogalmam sincsen, majd az idő eldönti. Ha most élne még, akkor a szobámban feküdnénk, várnánk a csendes őszi esőt, és azt hiszem, egy szót sem szólnánk, mert a szavak feleslegesek. Nem tudom mi lesz, hogy lesz, meddig leszek itt.

Megpróbálom megállni a helyem a világban, ha már az öreg rávett erőnek erejével, hogy kezdjek újra élni. Végső soron az a kötelességem, és ezzel tisztelem a legjobban Natasha áldozatát is, ahelyett, hogy önmagamat pusztítom. Berendeztem odalent a szobámat, ahogy az öreg kérte és összeállítottam egy tisztességes tantervet. Fogalmam sincs, hogy a rossz emlékekkel hogyan barátkozom meg, és mit szólnak majd a kölykök hozzám. Egy kicsit ijesztő.

Mivel megpróbáltam végezni magammal és nem sikerült, most olyan vagyok, mint aki elveszített mindent. Semmiféle tervem nincsen a jövőre, illetve csak az önpusztítás volt. Csak azt tudom, hogy örökké egyedül leszek, és ez abszolút nem vigasztal. De amíg Natasha ennyire bennem él, addig senki más számára nincsen hely, még önmagam számára sem.

Északról már idehallani a dörgést, a közelgő zápor illatát is érezni. Aztán egy villám végig vág a horizonton keresztbe, a levelek a fákhoz lapulnak szinte rettegve, a madarak hallgatnak vackaikon és a természet tombolni kezd, mint ahogy én is legbelül. De ezzel a tombolással felszakad bennem valami rossz, kellemetlen dolog, és távozik a fülledt porral együtt, amit most szépen elver az eső. És ez egy nagyon jó dolog, mert érzem, ahogy a szívemről lassan felszakad a nyomás és végre levegőt is kapok.

 

Vége

 

<<--    -->>



Invito

Fandomok

Szeptemberben jön!

Időnyerő
«  Március 2024  »
HKSzeCsPSzoV
    123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031

Hoppanáló
Ahol még megtalálsz:
  • Merengő Fanfiction
  • Archive of Our Own
  • FanFiction
  • Candlekeep

  • Barátok:
  • Scripta
  • Erika apróságai
  • Nimphadora Oldala
  • StargateLives
  • Varázsskatulya

  • Más oldalak:
  • Transportus

  • Hozzászólások
    Jolinar01
    Szia!
    Kicsit gyors volt a vége de a denevéres beszólás is tetszett. Köszi s jó hogy volt lezárása. smile


    Smaragd
    Szia,
    ok, most már menni fog. Hiányzott egy jogosultsági beállítás.

    Jolinar01
    Szia!
    Nekem ez jelenik meg de semmi nem aktív. Bocs h.ennyire pancser vagyok smile Látom hogy valakinek sikerült letölteni de semmi mást nem látok.

    A történet eredeti, befejezett, letölthető verziója
    2023-08-31, 23:11
    Pdf-ben itt elérhető a történet eredetileg írt, befejezett verziója.
    12345
    Kategória: Smaragd: Lily titka | Hozzáadta:: Smaragd
    Megtekintések száma: 4 | Letöltések: 1 | Hozzászólások: 2 | Helyezés: 0.0/





    Smaragd © 2012 - 2024