A lemenő nap sugarai vörösre festették a szoba falát. A férfi a hátán feküdt, a nő a fejét a mellkasán pihentette, egyre nyugvó szívdobbanásait hallgatva. Csak egy lepedő fedte meztelen testüket. Karjaival szorosan átfogta férjét, nem akarta elengedni. Rossz érzés kerítette hatalmába. Három éve voltak házasok, azóta lángoló szerelemmel csüngtek egymáson.
– Dylan, ne menj még, kérlek! – rimánkodott Eileen. – Sőt, egyáltalán ne menj ma sehová!
– Muszáj, szerelmem – a férj kibontakozott az ifjú asszony karjaiból és felöltözött. A nő megbűvölten bámulta. Dylan apró csókot lehelt felesége szájára és a kandallóhoz lépett majd elnyelték a zöld lángok.
Este Eileen finom vacsorát készített, gyertyát gyújtott és úgy várta urát, hogy megünnepeljék három éves évfordulójukat, de a férfi nem jött. Az asszony fel-alá járkált a konyhában és szívét félelem szorította össze…
Hajnalban a Minisztérium emberi a konyhaasztalnál ülve találtak rá. Elaludt miközben szerelmére várt. Mikor felébredt, és meglátta a Minisztérium embereit rögtön tudta, hogy Dylan-nek, imádott férjének vége. Soha többé nem jön haza, soha többé nem öleli át soha többé…
A minisztériumi emberek röviden elmesélték, hogy férjét egy sikátorban, nem sokkal hajnal előtt találták meg. Nem voltak rajta külsérelmi nyomok… talán nem is szenvedett. Eileen nyugodtan végighallgatta őket. Nem hisztizett, nem lett volna méltó egy Prince-hez. Pláne nem az Ő feleségéhez. Miután a minisztériumi varázslók távoztak, még utoljára elrámolta a vacsora maradékokat, vagyishogy az egészet, hiszen senki nem evett belőle.
Könnyei végigfolytak az arcán. Már egyedül volt, utat engedhetett végre az érzéseinek. Meg akart halni. Miután végzett a munkával, csendesen elhagyta a házat, össze sem csomagolt. A közeli vasúti híd felé igyekezett. Egy hirtelen éles fájdalom a has aljában, azonban megállásra késztette… Kezét a hasára tette és rendületlenül folytatta az útját a híd felé. De nem tudta megtenni. A hasában növekedő magzat nem engedte, hogy végigcsinálja. Zokogva hazarohant és nyolc hónap múlva megszülte közös gyermeküket, akit férje már nem ismerhetett. A szülés után kábán feküdt az ágyán mikor a bábaasszony behozta az apró, pólyába csomagolt csecsemőt.
– Mi legyen a kisfiú neve? – kérdezte kedvesen a fiatal anyát.
– Perselus… Perselus lesz! – lehelte alig hallhatóan és a karjaiban a babával mély, egészséges álomba merült.
***
Harry dühösen bevágta maga mögött a bejárati ajtót és az idegtől elvakultan elindult, de nem igazán figyelte merre. Csak el akart menekülni, csak minél messzebb akart kerülni a kövér Dursley-éktól. Könnyei végigfolytak arcán. Alig 6 hete veszítette el örökre keresztapját. Az egyetlen embert, aki még törődött vele, akit még érdekelt, hogy mi van vele, Harryvel és nemcsak a kiválasztottat vagy a „nagy” Harry Pottert látta benne. Önkéntelenül is park felé vette az irányt, maga se tudta miért. Talán, mert ott végre egymaga lehet, és nem kell egész este az undok unokatestvére sértéseit hallgatnia. Amúgy is annyira egyedül volt, mióta haza jött a King’s Cross-ról. Dursley-éknak nem beszélhetett a lelkét szétszaggató fájdalomról, ami Sirius halálának napja óta kínozta. Őket soha nem érdekelte, hogy mi van vele. Mindig csak egy kolonc volt a nyakukon, és ezt nem felejtették el soha hangoztatni. Azok a nyarak, amiket Harrynek az úgynevezett otthonában kellett töltenie, maga volt a rémálom. A számára oly kedves tevékenységeket nem folytathatta, hiszen mindegyik kapcsolódott a mágiához valamilyen módon. Ha nekiállna kviddicsezni a kert közepén, az valószínűleg felkeltené a szomszédok érdeklődését. Kviddics…
Erről is a keresztapja jut eszébe. Tőle kapta a Tűzvillámot. De nem csak a seprűt. Hanem egy barátot. Azonban ez a barátság más volt, mint Hermione vagy Ron barátsága. Ők nem érthették meg, mit érzett, amikor megtudta, hogy nincs egyedül a nagyvilágban. (Természetesen ott volt neki Petunia néni, Vernon bácsi és Dudley, de ők nem szeretik őt. Vagy ha szeretik is, nagyon jól leplezik.) Nekik minden rokonuk élt, voltak szüleik, akikhez problémáik alkalmával bátran fordulhattak. És nekik igazi otthonuk volt, ahol tényleg a szeretteikkel laktak. Harrynek azonban ez nem adatott meg. Szülei társaságát csak rövid ideig élvezhette, mikor még csecsemő volt, ráadásul nem azokkal élt, akiket szeretett. Ezért azon az estén, amikor megtudta, hogy Sirius a keresztapja, majd kiugrott a bőréből. Felajánlotta, hogy együtt élhetnek majd… azonban ez a kötődés is hamar véget ért. Sirius egy barát és egy apa is. De csak volt.
Egyedül kellett szembe néznie a bűntudattal, a magánnyal és keresztapja égető hiányával. Egyre sötétebb lett, a holdat is elfedték a viharfelhők. Nem is olyan messziről már hallatszott egy-egy dörrenés, jelezve a vihar közeledését. Lerogyott a rozsdás hinták egyikére és szabad utat engedett érzelmeinek. Zokogott. Teljes szívéből. Most végre elengedhette magát, senki nem bántotta érte. Most nem kellett senkinek megfelelnie. Gyűlölte magát, mert miatta halt meg Sirius. Bárki, bármit mond, az ő felelőtlensége vezetett az ő halálához. Gyűlölte a saját születésnapját is. Meg akart halni. Követni Siriust…
– Kívánságod parancs! – hangzott egy túlságosan is ismerős éles hang a ki sem mondott gondolataira.
Harry sebhelyébe azonnal belehasított a határtalan fájdalom és erőtlenül a földre rogyott, homlokát szorítva. Durva kezek ragadták meg és keményen felrángatták. Szembe nézett a gyűlölt vörös szempárral, aztán valaki hátulról megszorította a karját. Hirtelen rántást érzett a köldöke táján. Eszmélni sem volt ideje. Repült a semmibe.
***
Perselus a foteljában ült és bámulta, ahogy az esőcseppek koppannak a párkányon. Nyári lakhelye nem volt éppen otthonosnak nevezhető. Egy fotel, egy ágy, egy asztal és egy kis ablak volt mindössze, ami a szobájában volt. És természetesen egy szekrény, melyben féltett bájitalait őrizte. Utálta a nyarat. Ilyenkor a szokásosnál is több időt kellett töltenie a Sötét Nagyúrral. Nyaranta nem tudott kifogásokat találni, nem tudott kibújni az alól, hogy a Sötét Nagyúr kénye-kedve szerint bármikor hívassa. Mintha ő olyan jó társaság lenne. Illetve, ha az emberek kínzásában vagy megölésében való részvétel jó társaságnak minősül, akkor nagyon is az. Különösen az után, hogy visszatért. Immár egy éve. És most, hogy visszatért, sok dolgot kellett bepótolnia, hiszen kimaradt briliáns tervének megvalósításából tizenhárom év.
Ezért sem volt olyan sok szabadidejük a halálfalóknak. De ma este „kimenőt” kapott. Egy új bájitalon, vagyis egy régi bájital felhasználási tökéletesítésén töprengett. Piton professzornak nem voltak kicsapongó hajlamai. Nem járt bálokra sem egyéb szórakoztatónak mondható „bulikra”. Kivéve természetesen egy-egy kötelező Halálfaló Bált. Ezek alól még ő sem bújhatott ki. A többi „szórakozásból”, mely a halálfalók szabadidejének eltöltéséhez kapcsolódott igyekezett kivágni magát. Bőven megelégedett azzal, ha egy kis nyugalomban a bájitalaival törődhetett. Ekkor megérezte. Egy ismerős égető érzés nyilallt bal karjába.
– Au – nyögött fel, aztán dühösen körbe nézett, hogy látta-e valaki, de ki láthatta volna, hiszen egyedül volt, mint mindig – már megint…
Ezek szerint mégsem lesz olyan nyugodt estélye, mint ahogy azt eltervezte. Eloltotta az üst alatt égő tüzet és sietve dehoppanált.
***
Harry magához tért. Nyirkos cellapadlón feküdt, szemüvege félrecsúszott. Megigazította, aztán megpróbált felülni, de a feje még mindig sajgott és szédült. A fal mellé tornázta magát, hogy körbejárja ideiglenes lakhelyét. Nem tartott sokáig, ugyanis a cella nem volt nagyobb Dudley régi szobájánál. Átkozta a percet, mikor kitette a lábát a gyűlölt Privet drive-ról. De csak mert Dursley-ék még mindig egy fokkal jobbak, mint a pszichopata Nagyúr. Aztán belépett Voldemort és ettől a pillanattól kezdve Harrynek már nem volt alkalma tovább rágódni a Dursley-ékkal való veszekedésen, a koponyájába hasító irdatlan fájdalom miatt. Ismét a földre hanyatlott.
– Szia Potter – köszönt vidáman, már-már csevegő hangon Voldemort, és Harry mellé lépett – hoztam neked valamit, ha már kényszerű vendégszeretetemet élvezed! – azzal egy fiolát vett elő a zsebéből és meglóbálta Harry orra előtt. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül a fiúra szegezte pálcáját és rákiáltott: – Imperio!
Harryt elöntötte a jól ismert kellemes érzés, hogy mennyire jó is lenne engedelmeskedni. De hamar legyűrte és minden erejét összeszedve. Hiába Voldemort az évszázad egyik legerősebb varázslója, ez a varázslat Harryre ártalmatlan.
– Korábban kell ehhez fölkelned, Voldemort! – kiáltotta visszatérve a jelenbe. Rögtön meg is bánta szemtelenségét, mert Voldemortot nem találta vicces hangulatában. A Nagyúr ismét rászegezte a pálcáját.
– Crucio!
Harry ordított volna fájdalmában, de nem bírt. Szeme körbe-körbeforgott üregében, testébe mintha ezer tűt szurkáltak volna. Aztán egyszer csak, amilyen hirtelen jött a fájdalom, olyan hirtelen szűnt meg. A Nagyúr nem akart maradandó károsodást okozni a fiúban.
Voldemort a falhoz szorította a pálcájával. A láthatatlan erő miatt Harry úgy nézett ki, mintha keresztre feszítették volna: két keze vízszintesen feszült teste mellet Akárhogy is próbált, nem tudott kiszabadulni az átok fogságából.
– Jó hírem van, Potter. – kezdte – Hasznomra leszel, csak kezelésbe kell hogy vegyelek egy kissé. Megtennéd, hogy ezt most megiszod szépen? – kérdezte, bár kérdése inkább állítás volt.
Harry tüntetőleg összeszorította ajkait és megrázta a fejét. A Nagyúr egy pálcamozdulattal kinyitotta Harry száját, és erőszakkal lenyomta a torkán a fiola tartalmát, aztán kiviharzott a cellából és bevágta maga mögött az ajtót. Harry a fal mellé rogyott és várta a méreg hatását. Hiszen Voldemort nyilván mérget adott neki. Ehelyett azonban először csak mosolyognia kellett, később teljesen a fellegekben érezte magát. Megszűnt minden testi és főleg minden lelki fájdalma. El is felejtette, hogy hol is van tulajdonképpen. Boldognak és felszabadultnak érezte magát, megszűnt minden gátlása. Táncolni és énekelni lett volna kedve. Hihetetlen érzés volt. Azt kívánta sose múljon el.
***
– Hívatott, nagyuram? – kérdezte Piton a tőle megszokott érzelemmentes hangon, és meghajolt ura előtt.
– Igen, Perselus! – kezdte Voldemort – Feladatom lenne a számodra. Azt hiszem, emlékszel még azokra az évekre mikor a feladataiddal járó nyomást csak bizonyos… hm… segédeszközökkel tudtad legyőzni.
Piton – ha lehet – még jobban elsápadt és némán bólintott.
– Ebből a bizonyos szerből főzz nekem sokat és főleg, jó erőset. Kis barátunknak, Potternek lesz, hogy jól érezze magát. Az ő boldogsága a miénk is!
– Micsoda? Potter itt van? – kérdezte talán kicsit gyorsan Piton. Bár megpróbált semleges maradi, hangjában mégis túl sok aggodalom sűrűsödött össze. Reménykedett, hogy Voldemortnak talán nem tűnt föl. Aztán gyorsan úrrá lett kétségbe esésén – Persze, sejtettem… meglesz, Uram… de… megtudhatnám, hogy… mire kell a készítmény?
– Azért Perselus, mert ha Potter is rászokik, mint te, ha jól emlékszem… nos, akkor az anyag hatására az én szolgám lesz. Az ÉN szolgám, Dumbledore ellen! Érted? – kiáltott fel a Nagyúr.
– I… igen. Megcsinálom, Nagyuram. Tudatmódosító legyen?
– Természetesen! Mennyi idő? Ha jól emlékszem, neked két nap volt kikeverni. Menni fog most is?
- Természetesen, Mester! – Azzal Piton szinte kirohant a teremből, le a bájitalos pincéjébe. Hátát az ajtónak vetette. Ez nem jó, nagyon nem jó… – gondolta. – Csak a baj van Potterrel, hogy miért nem tud 5 percig nyugton ülni a nagynénjénél, hogy ne nekem kelljen kirángatni a szarból!
Később úrrá lett a kétségbeesésén és neki látott a főzetnek. Célszerűbb volt teljesíteni. Voldemort parancsát egyelőre, amíg ki nem talál valami mást. Ő maga is pontosan tudta, hogy milyen ez a szer, hisz ő találta fel. Először csak magának, hogy segítsen túljutni a rossz emlékeken, cselekedeteken, amiket a Sötét Nagyúr kérésére kellett elkövetnie. Aztán már a többiek is használták, igaz ők inkább a kínzások alkalmával, hogy még jobban bepörögjenek. Lucius például igazán el tudta veszíteni tőle a maradék eszét is és olyanokat tett, amit „józanul” azért mégsem mert volna. Még később pedig szinte jobban működött, mint az Imperio. Hiszen a drog hatása alól senki nem vonhatta ki magát, és ha rászokott vakon teljesítette Voldemort minden idióta parancsát. Mindet. És most Potter a hatása alá kerül bármit meg fog tenni érte. Mert ez egyszerre támadja a testet és az elmét. És ha szembe kerül Dumbledore-al… annak végzetes következményei lesznek, mindkét részről.
Piton automatikusan adagolta a hozzávalókat az üstbe (túl jól ismerte már a szert) és közben lázasan gondolkodott a megoldáson.
<<-- -->>
