Smaragdvilág
Szerda, 2018-08-22, 02:01
Belépési neved: Mugli | Csoport "Muglik" | RSS
Főoldal | Mrs.Lupin and Mrs.Piton - Kék vér 2. (10. fejezet) | Profilom | Kilépés




Térkép

Kategóriák
Hírek [30]
Frissítések [22]
Fordítások [25]
Fordítások barátoknak [209]
Csak barátok részére elérhető tartalommal.

Bagoly

Lumos

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

Zsupszkulcs



Az oroszlán felébred…

 

Spherestud az erdőben állt halálosan fáradtan, kiüresedve és többnapos szakálláról csöpögött a vér. Körülötte holttestek és sérültek véres egyvelege. Tett néhány bizonytalan lépést, de a lába alig bírta a terhelést. És már nem látta Harryt, pedig megfogadta magában, hogy nem veszíti szem elől, történjék bármi. Várta a felmentő sereget, a kentaurok valahol itt voltak nem messze. Ide kell, hogy érjenek mielőtt…

– Solaris! – kiáltotta és a köré gyűlő vámpírok visszább húzódtak. Az éj leple alatt túl közel kerültek hozzájuk, és már sokakat megharaptak. Még az volt a szerencse, hogy telihold nem volt, de ebbe most nem akart belegondolni. Tovább araszolt remegő lábbal. A délelőtti csatában megsérült, az izma pedig egyre kevésbé bírta a terhelést, az előőrsük pedig szétszóródott. Harrynek semmi nyoma és mellesleg semmi keresni valója sem volt az előőrsben. A fény lassan kihunyt a pálcája végén és ő újra hallotta a halk reccsenést, a kúszó lépteket amint felé tapogatóztak. Nem marhatják meg… nem állíthatják át. Ez volt Voldemort új szórakozása: önmaga mellé állította az értékesebb embereket, hogy ezzel is riadalmat keltsen a maradék szabad csapatokban. Spherestud elhatározta, hogy inkább önkezével vet véget az életének, minthogy családja és a barátai ellen fordítsák. Megbotlott valamiben és nekiesett valakinek, aki a sötétben felszisszent.

– Ki vagy? – suttogta András és magában azon fohászkodott, hogy ne halálfaló legyen.

– Harry – jött a felelet, igaz eléggé gyengén, és különben is…

– Óriási felelőtlenség, hogy megmondod a neved – korholta szelíden, de a majdnem-veje kiröhögte.

– Láttam abban a nagy fényben, hogy te vagy. Kíváncsi voltam meddig tart, míg ideérsz.

– Jól vagy?

– Remekül… leszámítva, hogy nekem is volt szerencsém megtapasztalni a „Spiculum Sparsum”-ot. Persze aki szórta elég gyenge volt, csak a karomat találta…

– Nekem a lábamat – vont vállat Spherestud. A helyzetük még magukhoz képest is kilátástalan volt. Itt ültek a sötét erdő kellős közepén éjszaka, mérföldekre a csapatuktól.

– Nyugi, úgysem halunk meg – nyugtatta Harry remegő hangon Spherestudot, az meg a sötétben elmosolyodott.

– Nem, de ettől még nem kell feleslegesen hősködni…

– Miért, Voldemort úgysem fér már hozzánk…

– Harry, ne kezdjük elölről. Nem menthetsz meg mindenkit és azzal, hogy itt ülsz kivérezve nem is segítesz senkin – felelte András lemondóan. Harry túl önfejű volt, ezt már tapasztalta korábban is, de féltette és ráadásul kötötte a Pitonnak tett ígérete, miszerint vigyáz a kölyökre. És megígérte a lányának is, aki könnyekkel küszködve csak ezt kérte tőle mielőtt megkezdődött.

– Most ne ezen veszekedjünk! Vissza kell mennünk innét… Solaris! – vele egyszerre Spherestud is kiszórta a bűbájt és az erdőben nappali fény áradt szét az a néhány vámpír, akik túl közel jöttek, most szitkozódva és égési sérülésekkel húzódtak hátrébb a biztonságos sötétbe és várták, hogy a két legyengült áldozatuk elaléljon. A vérszag ingerelte őket, és bátrabban is lettek, mert sokan voltak és erősek, Harryék pedig mindketten erősen véreztek.

– Harry! Harry! – jött a kiáltás távolabbról. Krum és néhány mindenre elszánt katonája indult a vezérük keresésére, és végül rájuk is bukkantak. Harry és András megkönnyebbülve sóhajtottak fel, mert oké, hogy nem halnak meg, de azért a vámpírharapásban még Spherestud sem volt biztos. Mármint az lehet, hogy halálos, de ha nem, az még annál is rosszabb, mert ami a harapás után jön, abba inkább egyikük sem gondolt bele.

Visszasántikáltak a táborba, lemosták magukról a koszt és a vért és a parancsnoki sátorba vonultak tanácskozni Krummal és Ronnal meg Lupinnal. Hulla fáradtan egy elcsigázottan dőltek a térkép fölé. Két hét alatt rengeteget haladtak és a vártnál sokkal erősebbek voltak. A halálfalók seregei sorra dőltek ki előlük, immár leginkább a vámpírokkal és a vérfarkasokkal gyűlt meg a bajuk, főleg, hogy ők eleve a támadásaikkal szaporították soraikat. Akit megharaptak az közéjük került… és vészesen közeledett a telehold ideje is.

– Talán… – kezdte gyengén Lupin. Hangját alig lehetett hallani és hetek óta alig bírt lábra állni. Rossz volt rá nézni, tehetetlenül szemlélni, ahogy egyre csak fogy és sápad. Még Luclin sem tudta mi gyötri, ráadásul farkasölőfű-főzete is volt, Piton még Olaszországban főzött neki egy évre előre. Abból még mindig volt. De Lupin ennek ellenére fogyott és gyengült, bár ugyanolyan hévvel, töretlenül a barátaival maradt, még a frontra is utánuk szökött. Azt ugyan már megtiltották neki, hogy harcoljon, hiszen lábra sem bírt állni, de a tanácsai hasznosak voltak. Mind felé fordultak és kissé közelebb is sétáltak, hogy ne kelljen megerőltetnie magát. – Talán, ha abból a farkasölő-fűből… – nehezen lélegzett, így csak kapkodva és lassan tudott beszélni – szóval, ha a vérfarkasok ellen használnánk.

– Hogyan?

– Mondjuk, hogy beléjük fecskendezzük…

– De Remus… – kezdte türelmesen Spherestud –, nehéz lenne és gyakorlatilag lehetetlen, mert ki merészkedne közel egy kifejlett vérfarkashoz?

– Mi van azokkal a mugli fegyverekkel? – kérdezte Remus halványan mosolyogva.

A többiek értetlenül meredtek rá és Harrynek és Ronnak még az is megfordult a fejében, igaz külön-külön, hogy mi van, ha a láztól beszél félre. Merthogy gyakran gyötörte magas láz, amit nehezen lehetett csillapítani és az előző háború óta kínzó köhögése még erősebb lett. Gyakorlatilag már semmit sem tudott köhögés nélkül végigmondani. Harry aggódott érte is eleget, Elizabethért is, apjáért is. Gyakorlatilag már állandóan aggódott minden ismerőséért és ezt lassan úgy megszokta, mintha hozzá tartozna a mindennapi rutinhoz. Megpróbálta a tudata alá tuszkolni Lupin kísértetiesen fehér bőrét karikás szemeit és szaggató légzését és úgy kezelni, mint egy egészséges embert.

– Remus, kérlek – szólt rá szomorúan Spherestud. Neki is fájt így látnia Remust, mert az évek alatt, amíg együtt szívtak hóban, fagyban, melegben, éhségben és rettegésben, össze is barátkoztak. Rettenetes volt látni, hogy a hajdani jó bajtárs, akire mindig lehetett számítani egyszerűen csak fogy és ők semmit sem tehetnek, abszolút semmit. Mert nem holmi halálfaló vagy kézzel fogható ellenséggel volt dolguk, attól megvédték volna saját vérükkel és életükkel is akár. De ezt nem látták, nem tehettek ellene semmi mást, minthogy végignézik, ahogy gyengül és sápad.

– Nem, félre értitek. Vannak azok a mugli puskák amikből… – köhögött egy sort – nyugtatólövedéket lehet kilőni…

– Értem már! – csapott a homlokára Harry –, arra gondolsz, hogy kilőjük őket ezzel és emberré változnak, ugye? – Remus sűrűn bólogatott és hálás volt, hogy nem neki kell végigmondania.

A többiek elhallgattak és az ötleten merengtek egy darabig. Odakinn virradt, a madarak olyan hangosan csicseregtek, hogy Harry a saját gondolatait sem hallotta. De az ötlet nem volt olyan rossz, eltekintve attól, hogy egyrészt hogyan szereznek annyi fegyvert, másrészt honnan szereznek főzetet hozzá. A receptjét csak az apja ismerte, ő pedig ki tudja, merre jár. Harry néha neheztelt rá a nehezebb pillanatokban, mert magára hagyta, de tudta, hogy meg kell tudniuk, amit az a némber orákulum kérdezett. Hátha fontos az ügynek… minden esetre Piton nélkül egyre nehezebb volt, mert nem volt, aki elássa őket főzetekkel. Volt ugyan jó pár bájitalmester a seregben, de Harry egyikben sem bízott annyira, mint Pitonban. Kilépett a sátorból, a harmatos fűre és nézte, ahogy keleten lassan világosodik az ég alja. Nem volt oka panaszra, ezerszer erősebb volt, mint mikor el kellett menekülnie az otthonából, mégis nem múlt el nap, hogy ne átkozta volna el a sorsát.

Egyelőre tette a dolgát, vezette a seregét, habár félig öntudatlanul, mert a legtöbb esetben azt sem tudta mit csinál, miért csinálja. Csak tette, amiről úgy gondolta, hogy jó. És a többiek követték szó nélkül, egyetlen nyikkanás vagy panasz nélkül. Ólmos fáradtság nehezedett rá a vérveszteség és a tegnapi kimerítő ütközet miatt. Aludnia kell, ezt tisztán érezte. Bevonult a saját sátrába, hogy ledőljön kicsit, nem többre, mint két órára, de még levetkőzni sem volt ereje máris elnyomta az álom.

 

***

 

Vérfagyasztó sikításra és üvöltésre riadt fel. Reszketve felállt, a fáradtságtól alig bírt talpon maradni és kirontott a sátrából. Amíg aludt, megtámadták őket. Többet aludt, mint szerette volna, leszállt az éj és a vámpírok, halálfalók és vérfarkasok rájuk támadtak. Fejvesztve vetette magát a csatába. Barátait sehol sem látta egyelőre és magában azon imádkozott, hogy mikor újra látja őket, lehetőleg épségben vámpír és vérfarkas harapások nélkül lássa őket…

Nagy erejű taroló átkot szórt a vérfarkasokra, akik túl közel jöttek hozzá, aztán a vámpírok ellen fordult. Mivel egyedül volt, a hátát senki sem védte. Nem értette, hol lehetnek a barátai, nem hihette, hogy magára hagyták, soha nem tennének ilyet. A legrosszabb, ami történhetett, hogy őket is meglepték és… de egy egész sereget nem lehet meglepni csak úgy!

A Bellatrixrtól ellesett lándzsás átokkal szabályos ösvényt vágott a vámpírok között és éppen fellélegzett volna, mikor valaki beleszuszogott a nyakába. Elhűlten fordult meg és szembe találta magát az eddigi leghatalmasabb vérfarkassal, akit valaha látott. Még reagálni sem volt ideje mikor a vérfarkas már ki is ütötte a kezéből a pálcáját. Harry hanyatt esett, lerepült a szemüvege, elejtette a pálcáját és a vérfarkas fenyegetően morogva hajolt fölé, bűzös pofáját harapásra tátotta, Harry pedig becsukta a szemét. Tessék, így végzem, kutya vacsorájaként – futott át az agyán a képtelen gondolat, aztán szinte érezte, ahogy a húsába mélyednek a tű éles fogak… de mégsem érezte.

Egy morgás és egy vonyítás. Harry csukott szemel csak azt érezte, ahogy valami irdatlan súllyal csapódik az alkarjának, aztán valami kísértetiesen nagyot reccsent és tudta, hogy eltörte a csontját. Kinyitotta a szemét, és amit látott attól meghűlt benne a vér. Egy másik vérfarkas – egy sokkal vékonyabb és satnyább – birkózott az őt letámadóval. Gyakorlatilag tőle tíz centire ölték egymást, ő pedig alig bírt elugrani előlük.

– Lu… lumos – dadogta és nem messze a birkózó vérfarkasokon túl felcsillant a gyér fény. Harry hasra vágta magát és négykézláb mászott a dühöngő fenevadak alatt-között a pálcájáig. Megragadta és reszkető kézzel rájuk fogta, de a satnya miatt nem mert átkot küldeni rájuk. Elvégre is… az nem lehet… mintha Lupint ismerte volna fel, bár ő nem változik át mostanában.

– Reducto! – kiáltotta, mikor kissé eltávolodtak egymástól és a nagydarab fenevad arrébb repült néhány métert és nyikkanva fekve maradt. A satnyább tett néhány lépést aztán összeesett. Mire Harry odaért már vissza is húzódtak a fogai és a körmei. A ruha cafatokban lógott róla vérzett és alig kapott levegőt. Tényleg Lupin volt. – Mi a francért csináltad ezt? – üvöltötte Harry dühösen, ahogy Lupin szemébe nézett.

Lupin rázkódott a néma köhögő rohamtól, Harry pedig nem tudta mit tegyen. Remus a szája elé kapta a kezét és fuldokolva próbált egy kis oxigént sajtolni a tüdejébe hasztalan. Harry megrémült, hiszen mit tehetne, hogyan segítsen szenvedő barátján? Nem halhat meg a szeme láttára, nem viselné el még egy barát halálát!

– Mit… mit csináljak? – kérdezte kétségbeesve, de Remus képtelen volt válaszolni.

– Aquamenti – kiáltotta valaki és Harry érezte, ahogy friss víz loccsan az arcába, aztán látta Andrást elrobogni maga mellett. Spherestud az ölébe vette Lupin fejét és megitatta. Remusnak némelyest csillapodott a köhögése, de sokáig lihegett még, mintha kilométereket rohant volna, aztán újra kezdődött az egész, körülöttük pedig felüvöltöttek a vérfarkasok. Lupin talpra kecmergett, de Spherestudba kellett kapaszkodnia, ha nem akart elesni. – És most húzzunk innét – morogta zordan András és az ellenkező irányba kezdte vonszolni Lupint.

Harry támogatta már amennyire tudta a törött kezétől. Kissé meg volt riadva. Alig tettek meg néhány lépést mikor megint zárult a kör, de ezúttal halálfalók vették őket körbe mindenfelől. Elgyötörten néztek egymásra. Harry már épp felkészült a hoppanálásra, erősen koncentrált a szobájára, mikor Voldemort kibukkant a halálfalók mögül. Harry hideget érzett a gyomra táján, rettenetes hideget. Voldemort kezében ugyanis ott volt egy kötél, a kötél másik végéhez pedig Ron és Neville volt kötözve. Ebben a pillanatban a sebhelye is sajogni kezdett a tenyerén és a homlokán is.

– Menjetek innen – súgta egyszerre Harry és Spherestud a másiknak, hogy megmentse, de aztán egyikük se moccant. Már annyira összeszoktak, hogy szinte egyszerre gondolkodtak.

– Örülök, hogy újra találkozunk – kezdte Voldemort, de Harry félbe szakította.

– Ha elengeded Ront és Neville-t akkor fontolóra veszem, hogy én is szabad elvonulást biztosítsak neked. – Voldemort felnevetett, Harryt pedig kirázta a hideg a túl jól ismert hangtól. De ezúttal nem adja meg magát, és pláne nem hagyja itt a barátait ennek a fenevadnak, most nem. Nem ölheti meg több barátját, erről gondoskodik. Megmarkolta a pálcáját és elszántan Voldemort szemébe nézett. Nem félt, azok az idők már elmúltak, hogy nagybátyja csak úgy megfélemlítse. Bízott az erejében és a barátai erejében is.

– Hol az apád? – kérdezte Voldemort miután kellően kikacagta magát Harryn.

Mögötte fenyegetően felsejlettek a halálfalói. Bellatrix ki is lépett mögüle és Spherestud elé lépett.

– Nézd, az én kicsi-cuki mugli származékom – és pálcájával végigcirógatta Spherestud arcát, a cirógatás nyomán viszont mély vágás képződött, amelyből dőlni kezdett a vér.

Spherestud maga mögé rántotta Harryt és Lupint, aztán egy lassú mozdulattal letörölte a vért az arcáról.

– Na, hol van? Hol a te híres barátod? – kérdezte Voldemort Spherestudot és galléron ragadta a férfit. Arcuk most alig fél centire volt a másikétól, András érezte Voldemort forró leheletét. Még arra sem maradt ereje, hogy megijedjen.

 

***

 

Perselus a hoppanálástól és az iménti fájdalomtól reszketegen állt egy darabig és idegenül fixírozta a környéket. A gyomra forgott, színes karikák ugráltak a szeme előtt, de aztán a kín lassan múlni kezdett és Piton feje kitisztult. Egy erdőben találta magát. Valahonnét vérfarkasüvöltést hozott a szél. Perselus elindult arra, maga sem tudta miért, mikor hirtelen elé toppant az öt lány. Egy pillanatig riadtan néztek farkasszemet, de Piton tudta, hogy őket is nyilván a heg vonzotta ide, és nem volt ideje és ereje meggyőzni őket, hogy inkább menjenek haza, így inkább tovább indultak együtt. És ott állt előtte újra Voldemort, háttal neki és a fiát fenyegette és a legjobb barátját.

– Hol van? – üvöltött Voldemort és a kínok átkát szórta Spherestudta, aki könnyedén hárította, mivel a pálcája még nála volt. Voldemort arca elsötétült.

– Itt vagyok – csattant egy határozottan hideg hang valahonnét Voldemort háta mögül.

Megpördült és mögötte ott állt Piton, Luclin, Tonks, Hermione Ginny és Elizabeth kivont pálcával. Harry kimondhatatlanul megkönnyebbült, ugyanakkor persze el is öntötte a jól ismert rettegés. Voldemort ott állt közte és a szerettei között, kezében még mindig Ron és Neville sorsával… Bellatrix visszább ugrott, mint akit pók csípett. A halálfalók mögött felsorakoztak a vámpírok is és a kör egyre beljebb zárult.

– Remek, legalább egyszerre végetek – szólt erőltetett vidámsággal Voldemort, aztán neki esett Harrynek. Félresöpörte Andrást szó szerint és ott állt unokaöccse előtt. András egy fának csapódott és a körülötte ólálkodó halálfalók és vámpírok egy emberként rontottak rá, aztán egy csapása következtében egyszerre szakadtak le róla és szétszóródtak.

Harry nem ijedt meg. Itt volt az apja, immár semmi baja sem eshet, ebben biztos volt. Mintha megszűnt volna a veszély, megszűnt a rettenetes nyomás a szívén is. És itt volt Elizabeth, akiért bármit a világon odaadna. Sorsára hagyta Lupint egyelőre és különösebb megerőltetés nélkül védte ki Voldemort átkait. Ádáz küzdelem vette kezdetét az elit alakulat és Harryék között.

Piton minden erejét beleadta, hogy a fia közelébe férkőzzön, de valamelyik halálfaló állandóan az útját állta, pedig el akarta mondani Harrynek a nagyszerű hírt. Ehelyett egyre távolabb került tőle és már nem is látta a fiát. Közben Voldemort egy pálcaintéssel a legmagasabb fenyőre akasztotta Ront és Neville-t hogy mindkét keze szabad legyen és kilőtte Harryre a halálos átkot, ugyanakkor unokaöccse is kilőtte felé ugyanazt. A két átok egymásnak csapódott és újra, ugyan úgy, ahogy negyedik év végén ismét összekapcsolódtak.

Harry próbálta megszüntetni a mágikus kapcsot, miközben azon erőlködött, nehogy a kis fényes gömbök elérjék a pálcáját, de nem ment. Voldemort túl erős volt és az ő pálcája felé lökdöste a fényes buborékokat. Harry csak arra tudott gondolni, hogy ki kell innét szabadulnia, és le kell szednie Ront nehogy megfulladjon, de addigra Ginny és Elizabeth már le is szedték őket Voldemort háta mögött. Harry megkönnyebbült és minden erejével arra koncentrálhatott, hogy megszűnjön a kapocs.

Elrántotta a forró pálcáját, de ahelyett, hogy a pálcáikat összekötő mágikus sugár megszűnt volna, még erősebb lett. Ettől az egész felforrósodott, sokkal jobban, mint mikor először élte ezt át, tartani is alig bírta. Rettegett attól, hogy a kis golyók elérik, vagy, hogy kigyullad az a szerencsétlen pálca. Az első fémes buborék lassan a pálcája hegyéhez ért, ekkor azonban valaki közülük átkot lőtt Voldemortra. A Sötét Nagyúr szintén elrántotta a sajátját, hogy védekezhessen, de a kapocs megmaradt, mígnem mindketten rángatni kezdték a pálcájukat. A mágikus húr felizzott, mindkettejük pálcája megremegett, felsikoltott, aztán valami pattant. Harry érezte, ahogy hatalmas nyomás repíti arrébb és látta, ahogy Voldemort szemben vele szintén hátra tántorodik.

– Menjetek innét – üvöltötte Harry Ginnynek teli torokból, nehogy bajuk essen. Közben Voldemort visszanyerte az egyensúlyát és újra Harryre támadt elszánt dühvel.

Harry kivédte a halálos átkot habár minek, futott át az agyán, hiszen úgysem tesz kárt benne. Hogy ledöbbenne Voldemort… aztán valaki hátulról elkapta a nyakát és olyan erővel kezdte szorongatni, mint egy satu. Voldemort felkacagott és ráemelte a pálcáját ekkor azonban megérkezett Lupin teljesen kifejlett vérfarkasként és elsöpörte Voldemortot. Harry taroló átkot lőtt hátra, de mire visszafordult Lupin a földön hevert és a szájából dőlt a vér, Voldemort pedig eltűnt valamerre. Harry a forgatagba vetette magát nagybátyja után, de már nem érte utol. Körbe vették a halálfalók minden oldalról, ő pedig megpördült a tengelye körül. Ekkor nekiütközött valakinek és kis híján megátkozta. Megfordult és apját látta háttal neki.

– Szia apa! – üvöltötte túl a csatazajt és kivédett egy gyenge taroló átkot, aztán elsöpörte azt, aki kiszórta. Piton közben fához vágta a kisebbik Malfoyt, aki ájultan csuklott össze és a halántékából dőlni kezdett a vér. Lucius felüvöltött és Piton felé vetette magát.

– Harry! Mondanom kell valamit… nagyon fontos – most szemben álltak és egymás hátát fedezték. Harry kirobbantott egy vérfarkast apja háta mögül, közben egy kezdő halálfaló vérvörös-narancssárga átkot küldött feléjük, de Harry egészen egyszerűen a földre lökte az apját és ő is hasra vágódott. Az átok tűzcsóvaként száguldott el fölöttük, érezték az átok szelét is, ahogy a hajukat borzolta, aztán nekicsapódott egy fának és felgyújtotta mögöttük az erdőt. A vámpírok sikoltva menekültek a tűz elöl… – nagyon fontos, hogy… Avada Kedavra – kiáltotta Piton és a halálfaló holtan csuklott össze Harry mögött.

– Ne most! – próbálta túlüvölteni a tüzet, és hátrálni kezdtek a lángok elöl. Valaki nekik ütközött hátulról.

Spherestud volt a lányával. Elizabethenek vérezett a szája de amúgy semmi más baja nem volt. A tűz egyre gyorsabban terjedt, ők pedig beszorultak a halálfalók és a lángok közé. Tonks vonszolta magát egyre közelebb Lupint rángatva kifelé a lángoló pokolból. Piton két ugrással ott termett, és míg Harry és András fedezte, felsegítette őket. Ron, Neville Ginny és Luclin hátrálva érkezett Voldemort elöl. Harry beugrott eléjük és nagybátyjára vetette magát, közben mögötte barátai már egy nagy körben álltak. A tűz egyre közelebb jött és a halálfalók sarokba szorították őket.

– Harry! – üvöltötte Piton és a fiú a hang irányába kapta a fejét. Voldemort épp kilőtte felé a kedvenc kombinált átkát, ami annak idején végzett Dumbledore-ral, mikor az apja karon ragadta Harryt és arrébb rántotta. Aztán már csak annyit látott, hogy barátai mind szorosan összekapaszkodnak, ahogy legelőször is és gyorsan beállt közéjük. Erősen szorította Elizabeth kezét, mert az összes ígéret ellenére képtelen volt elhinni, hogy valóban nem lehet bajuk. Voldemort először is hahotára fakadt, aztán minden átment és prédikáció nélkül Harryre fogta a pálcáját és kimondta a lándzsa átkot.

A kékesszürke fény most is szilárd fémes anyaggá olvadt össze és unokaöccse mellkasának csapódott – volna, de aztán mielőtt hozzá érhetett volna darabokra robbant és a szilánkjai üldözőbe vették a saját halálfalóit. Harry még erősebben kapaszkodott Elizabethbe, érezte, hogy Piton is szorítja az ő kezét a másik oldalán. Valami kékesfehér köd ereszkedett közéjük és Voldemort közé. Voldemort elképedt. Vadállati üvöltést hallatott, mert ilyet azelőtt még soha nem látott és hiba próbált unokaöccséhez férkőzni nem ment, mintha láthatatlan kezek löknék vissza. A tűz sem kúszott közelebb hozzájuk, ott álltak a lángoló erdő gyűrűjében és nem fogott rajtuk a füst és a láng, sem az átkok.

Működött. Izzadtan, csatakosan, véresen és kissé reszketve álltak egymás kezét szorítva, egyre közelebb egymáshoz. Lassan hátrálni kezdtek és Voldemort semmit sem tehetett újra csak a nagy semmit.

Aztán oldalról megérkezett Krum és a kentaurok és egy csapat repülőszőnyegen, akik lefröcskölték a lángoló erdőt Harryék körül. Harryék elengedték egymást, és újult erővel vetették magukat a csatába. Megérkeztek a keleti bölcsek és mesterek is, aztán jobbról az oroszok. Csatarendbe szerveződtek és Voldemort eltátotta a száját.

Jól szervezett, erős, magabiztos sereg állt vele szemben, élén Harryvel, mellette pedig Pitonnal. Fenyegetően rohanva a pálcájukat előre szegezve indultak meg Voldemort felé és a Sötét Nagyúr életében talán először kényszerült arra, hogy meneküljön. Hátrálni kezdett a nyilvánvaló túlerő elől és úgy vélte ezt a csatát rábízhatja az alvezéreire is akár, aztán hazahoppanált a Roxfortba. Rájött, hogy nem lesz elég Harry ellen, ha egyedül harcol. Több kell ide, mert itt valami ősi mágiáról van szó, amit nem lesz képes kiküszöbölni hacsak… és Voldemort fejében újabb ördögi terv fogalmazódott meg.

Bánta is, hogy veszített egyetlen csatát… nem bánta. Már nem, mert új, nagyra törő terven gondolkodott, és biztos volt benne, hogy ez majd megállítja Harryt. A csata ezek után hamar eldőlt és a halálfalók látva a túlerőt és vezérük eltűnését, szintén menekülőre fogták a dolgot és egy órával később már csak néhány hadifogoly árulkodott az előbbi harcról.

 

***

 

Harry lassan sétált a csatatéren túlélők és sebesültek után kutatva. Fáradt volt, mocskos éhes és büdös, de elégedett. Csatát nyert Voldemort ellen szemtől szemben. Életében először nem ő kényszerült menekülni, ahogyan éveken át kellett, hanem Voldemort. És Harry megízlelte a győzelem ízét és érezte, hogy üldözöttből hogyan válik üldözővé, érezte, ahogy a vérét lassan átjárja valami melegség, egyszersmind valami vad düh, pusztítani akaró rettenetes energia. Megállt szétvetett lábakkal, széttekintett a feldúlt, füstölgő erdőn, a halottakon, a kormos-mocskos túlélőkön és semmit sem bánt ebben a pillanatban.

Elizabeth sétált felé szintén a koromtól foltos arccal és Harry elé rohant és a karjaiba kapta, forrón megcsókolta és nem is akarta elengedni. Aztán Pitont látta közeledni oldalról diadalmas félmosollyal. Ezek szerint apjának jó kedve lehet – futott át az agyán aztán elé ment.

– Jó hírem van – kezdte apja mellőzve a formaságokat –, de ne itt beszéljük meg… – nézett körül gyanakvón.

Arrébb néhány orosz halálfalókat kötözött éppen, és egy csapat medimágus tevékenykedett a saját sebesültjeik körül is.

– Menjünk haza – javasolta Harry. Apja úgysem látta még a házukat a Zágráb vonalon, ami most az otthont jelentette, mert meleg volt, barátságos és Elizabethet jelentette, hiszen itt teljesült a régi vágya. Amióta a frontra ment még Olaszországból, állandóan a lányról álmodott és itt végre beteljesült, amit már olyan régóta várt. Megszerette ezt a várost, a szívéhez nőtt, mert befogadták, mellé álltak és hittek benne. És ő is hinni tudott magában. Haza hoppanáltak és Harry megmutogatta a ház szobáit, aztán leültek a szalonban.

– Na? – kérdezte Harry, mert nem értette, mi lehet olyan fontos, hogy apja a nagy csata kellős közepén kezdje el sorolni.

– Nem vagy Mardekár – vágta ki Piton. Nem akarta húzni az időt, különben is a körítés nem fontos.

– Tessék? – robbant ki Harryből a kérdés és kissé megszédült.

– Illetve félig az vagy, miattam – Pitonban volt annyi, hogy lesüsse a szemét –, de anyád révén…

– Anyu mugli származású volt – kotyogott közbe Harry és elszomorodott, mert így mégis Mardekár, avagy, ami még rosszabb az anyja sem az anyja…

– Végig mondhatnám? – kérdezte élesen Piton. Fáradt volt, túl akart esni a beszámolón aztán aludni akart hosszasan. Neki is fájt mindezt megtudni a saját életéről és azóta sem lett jobban. – A lényeg, hogy Lily nem volt mugli származású csak a családja megfosztotta önmagát mágiától, aztán Lilyben visszatért a hajlam vagy mi… és az ő családja Griffendél leszármazott volt – csend lett, nagy csend.

Harry tátott szájjal nézett Pitonra hosszasan.

– Nem értem…

– Hát… őőő… a lényeg az, hogy… András! – rikoltotta váratlanul Piton. Aztán otthagyta Harryt, hiába szólt utána a fia, hogy mit akart mondani, az apja egyszerűen otthagyta szó nélkül, magyarázat nélkül. Harry nem is értette, mi van, csak abban reménykedett, hogy nem valami agyi károsodás érte, olyan ködös volt, amit előadott. Most azonban visszakerült az apja, kezében egy merengővel. Harry végre megértette. Piton letette terhét a kis asztalra és átpakolta az emléket a fejéből. Bólintott a fia felé, Harry pedig szó nélkül elmerült az emlékben. Végighallgatta Tobias Pitont elejétől a végéig és összeállt a kép. Mikor végzett, Perselus kiemelte őt az emlékből, aztán hosszasan ültek csendben ki-ki a saját gondolataiba mélyedve.

– Akkor ezért történt minden? – kérdezte letörve Harry. Piton kiérezte a hangjából a lemondást és szerette volna elvenni ezt a fájdalmat a fiától, hogy neki ne kelljen szembesülnie ezzel. Ne kelljen látnia és tudnia hogy mindkettejüknek ezt a sorsot szánták, az életük előre megírt forgatókönyv, de főleg ne kelljen tudomást szereznie Dumbledore-ról. De nem tehetett mást, mert tudniuk kellett, főleg Harrynek, hiszen annyira nyomasztotta Mardekár… – Ezért akart a süveg a Mardekárba osztani, de ezért küldött mégis a Griffendélbe… ezért kaptam Griffendél kardját, de ezért vagyok párszaszájú is… - sorolta Harry. Sok minden világos lett előtte, amit eddig nem érthetett. Az anyja… Griffendél-vér. Akiről senki sem feltételezte volna… Griffendél. – Valami remény csillant a lelke legmélyén, valami fáradt, fakó öröm és némi büszkeség, de ugyanakkor fájdalom is. Dumbledore tudott róla, előre tudta mi lesz a sorsa, mégsem árulta el neki. Hazudott annyi éven át, és most mikor vére megtudja, szinte már úgy érezte, nem is érdekes az egész. Az egész származási dolog badarság, főleg, hogy a Griffendél család sem volt jobb. Sosem lesz jobb – gondolta magában – arra van hivatva, hogy idióta felmenőkkel büszkélkedjen. Bár inkább száz bolond Griffendél, mint egyetlen Mardekár és ő inkább Griffendél, bár ez sem igazán fontos az életben. Végtére is tényleg mindegy, hiszen ez a sorsa, akár hisztizik, akár nem, akár innen származik, akár onnan, akár mindenhonnan. És az apja… olyan megrendülten ült vele szemben, amilyennek Harry azelőtt még sosem látta, szinte görnyedten.

Harry valahogy segíteni szeretett volna rajta, de nem igazán tudta hogyan is, Piton mindig nehéz eset volt. A világért el nem árulná, mi nyomasztja. Aztán ahogy jött a nyomasztás, úgy múlt el nyom nélkül, mert végtére is… ő nem gonosz, jóért harcol és győzni fog. És erősebb, mint Voldemort, mert benne ott van Mardekár legnagyobb ellenségének vére is! Felnézett és apja feldúlt arcát látta meg maga előtt. Úgy vélte valamit tán mondania kellene.

– Köszönöm, hogy elmondtad – suttogta halkan Harry és megpróbált mosolyogni.

Piton pedig nem tudott mit mondani, nem tudta hogyan bátorítsa vagy vigasztalja. Abszolúte semmi ötlete nem volt, csak azt érezte kristálytisztán, hogy habár Harry számára megkönnyebbülés a hír, hogy nem Mardekár, de ugyanakkor bántja, amit Dumbledore-ról és az egész nevetséges ósdi társaságról kellett megtudnia. Eltitkolták előlük hosszú ideig, és apró morzsákból szedegették össze azt, ami pedig életük meghatározó momentuma.

Harry, arcán sajátságos kifejezéssel bámult maga elé, Piton pedig életében először vágyott igazán szavakra, arra, hogy a fia most inkább beszéljen hozzá, de ne zárkózzon el előle, ne burkolózzon a hallgatásba, és ne emeljen közéjük korlátot újra.

A vacsorához csengettek és nem volt más választásuk, mint lemenni az ebédlőbe, ahol Piton Andrással beszélgetett, Harry pedig továbbra is hallgatott és csak piszkálta az ételt. Piton végül nem bírta tovább, inkább felballagott a szobájába és könnyítendő a saját lelkén és szívén megivott fél liter bort, de nem segített. Végül átcsoszogott Spherestudhoz és lejmolt valami könyvet, hogy elterelje a gondolatait. Megpróbálta álomba olvasni magát – hasztalan.

Aznap éjjel nem sokat aludt, habár ki volt merülve. Egyre csak Harry feldúlt arcát látta maga előtt és rettegett, mert ő Mardekár. A fia viszont nem. Immár nem eggyek és ő inkább veszélyforrás a saját fia számára. Rettegett, hogy Harry is rájön erre és szembe kell nézniük újra a bizalmatlansággal.

Álmatlanul forgolódott és hallgatta a tavaszi zápor zaját odakintről. A szél a spalettákat csapkodta és olykor villám cikázott át az égen, melyet mély dörrenés kísért. Piton felkelt, mert feküdni sem bírt és kiállt az ablakba beszívni a friss, záporillatú levegőt. Bámult lefelé a hátsó kertbe gondolatai közepette, aztán észrevett egy alakot.

Előzőleg kísértetnek vélte, mert olyan fehér és áttetsző volt, de aztán látta, hogy csak Luclin az fehér hálóingben. De mit keres odakint? – tett fel magnak a logikus kérdést Piton. Visszafeküdt mert hűvös szél söpört végig a szobáján és megpróbált elaludni de most sem sikerült. Aztán meg Luclin alighanem megfázik, ha kinn kóborol. Nem mintha Pitont ez érdekelné. Viszont ha már úgyis fenn van… leosont a hatalmas márvány lépcsőn ki a kertbe.

A huzat kitépte a kezéből a hátsó ajtót, az orráig alig látott az esőtől úgy zuhogott. Elindult a távoli fehér alak felé tocsogva a pocsolyákon át és magában ezerszer is elátkozta a pillanatot mikor kilépett a szobájából.

– Mit keres itt? – csattant rá a lányra mikor hallótávolságon belülre ért. Mérges lett rá is és önmagára is, mert ilyen idétlenséget ki halott, hogy esőben állni… azonban megtorpant mikor Luclin könnyáztatta arcát meglátta. Először esőnek vélte, de a vörös szemet másról tanúskodtak.

– Én csak kijöttem – dadogta a lány zavartan és megpróbálta megtörölni a szemeit, habár feleslegen, az eső úgyis kitartóan zuhogott, Piton pedig amúgy is látta, hogy sírt.

– Jöjjön – reccsent rá s karjánál fogva bekormányozta a házba a lányt.

Fenn a szobájában aztán mikor egymással szemben ültek a hatalmas ágyon már nem volt kedve veszekedni. Kivett két törölközőt a szekrényből és bűvölt egy bögre jó forró teát és ráparancsolt Luclinra hogy igya meg. A lány szót fogadott.

– Miért állt kinn az esőben? – Piton arra gondolt, tulajdonképp semmi köze hozzá és nem is érdekli igazán, meg különben sem ildomos dolog ilyet kérdezni bárkitől de Luclin szeméből újra ömleni kezdtek a könnyek.

– Remus… elküldött – szipogta, Perselus pedig felvonta a szemöldökét. – Azt mondta… azt mondta, hogy nem akarja, hogy végignézzem, hogy haldoklik. Ezért… inkább elküldött.

– Elküldte?

– Úgy értem… szakított velem – zokogta a lány. Annyira rázta a zokogás, hogy beszélni is alig tudott. – De hát… én… vele akarok… – kifulladt, Piton meg elképedve ült. Mekkora ócska marhaság a háború kellős közepén még családi hisztériát is szítani, ilyet még sose látott. Ahelyett, hogy minden erejükkel Morti bácsi ellen fordulnának, ezek egymást emésztik tök feleslegesen, nemhogy örülnének egymásnak. Az biztos, hogy holnap beszél Lupinnal, de addig is itt ez a lány, gyakorlatilag a konkrét hisztéria szélén.

– Beszélek Lupinnal – morogta alig hallhatóan, de Luclinnal nem tudott mit kezdeni. – Maga meg… menjen és pihenjen le. Na… próbáljon megnyugodni – kezdte csitítgatni a lányt és sután megölelte. Luclin a karjai közé bújt és a vállán zokogott tovább, Piton pedig nem tehetett mást, tűrte. Lassan csendesedett kinn az eső és a lány is megnyugodott Piton karjaiban. – Lassan talán nyugovóra térhetnénk… Miss. Effloresco… – de Luclin nem felelt, mert már rég aludt Piton vállára dőlve mélyen és nyugodtan.

Perselus pedig beletörődve az elkerülhetetlenbe végig fektette a hatalmas ágyon, betakarta, ő maga pedig az ágy másik szélére húzódott, szinte majdnem leesett és megpróbált szintén elaludni. Hallgatta a lány egyenletes légzését, és a hajnali madárcsicsergést aztán lassan elnyomta az álom.



Invito

Fandomok

Szeptemberben jön!

Időnyerő
«  Augusztus 2018  »
HKSzeCsPSzoV
  12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031

Hoppanáló
Oldalaim:
  • Hungaryan Fanfiction Archívum
  • Candlekeep

  • Barátok:
  • Scripta
  • Erika apróságai
  • Nimphadora Oldala
  • StargateLives
  • Varázsskatulya

  • Más oldalak:
  • Merengő Fanfiction
  • Transportus

  • Hozzászólások
    Smaragd
    Örülök, hogy tetszett a fejezet, én meg már kezdtem azt hinni, hogy a kutyát sem érdekli már... smile

    Smaragd
    Molly igazi anyatigris smile Nagyon bírom, hogy ilyenkor még Arthur is tiszteletben tartja biggrin

    Smaragd
    Tényleg, erre én nem is gondoltam. De igen, ő aztán tudja milyen elveszíteni a legjobb barátját.






    Copyright © 2018 - 2012 Smaragd