Belépés

Regisztráció
Főoldal
 
Smaragdvilág 






Honlap-menü
Kategóriák
Hírek [31]
Frissítések [22]
Fordítások [27]
Fordítások barátoknak [212]
Csak barátok részére elérhető tartalommal.
Mini-chat
Lumos

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

Alda, gyb_julia
Zsupszkulcs

Az elmúlt 25 év

 

Perselus lassan nyitotta ki a szemeit és aztán csak bámulta a plafonon a napfény rajzolta ábrákat. A feje teljesen üres volt, abszolút értelmemben. Az első, akit meglátott Lucius Malfoy volt, aki szenvtelenül, szinte unatkozó képpel hajolt fölé. Peselus felvonta a szemöldökét és lassan felült ágyában. Hatalmas, világos, nagy ablakú szobában volt egy irdatlan nagyméretű ágyban. Gyanakodva körbekémlelt és remélte, hogy tegnap nem rúgott be annyira, hogy ma semmire sem emlékszik…

Lucius az ágya szélére ereszkedett és kutatón rábámult. Pitont zavarni kezdte, valamint az a rettenetes érzés lett úrrá rajta, hogy valami ostobaságot tett.

– Hogy vagy? – kérdezte óvatosan Lucius, mintha közveszélyes dühöngőhöz beszélne.

Perselus sűrűn bólogatott, jelezvén, hogy minden rendben.

– Mi történt tegnap? – kérdezett vissza némi hallgatás után.

– Mi az utolsó emléked? – lőtte vissza a kérdést Malfoy. Piton fintorgott, mert micsoda bolond egy kérdés, de végtére is tényleg… mi is? Darabig gondolkodott, aztán felcsillant a szeme.

– Natasha… – zavartan elhallgatott, ahogy a Malfoy arcára kiülő ijedtséget és iszonyatot felfedezte. – Baj van? – kérdezte gyorsan, mert valami nem stimmelt. – Hol vagyok? – és mivel Malfoy még mindig nem válaszolt, egyre inkább kétségbe esett. – A kúrián? Vagy hol? – kérdezte most már egészen zaklatottan.

– Az utolsó emléked… Natasha?

– Nem, persze, hogy nem, a fiad születése az utolsó… – Malfoy fújt egyet és fel-alá kezdett masírozni a szobában. A sötét nagyúr rálőcsölte ezt a kellemetlen feladatot, hogy keltse fel és magyarázza el neki mi történt. Persze cenzúrázva. A Sötét Nagyúr vissza akarta kapni unokaöccsét, és mert más megoldást nem látott hát elvette az összes emlékét, amit nélküle töltött az életben. Majdnem az összest. – Miért, mi van? Mi történt? – sürgette Piton a nagy Malfoyt.

– Perselus… semmire sem emlékszel?

Pitont kiverte a hideg veríték. Oké, eléggé… elfáradt azon az átok babazsúron, de talán nem hányt le senkit. Vagy mégis? Voldemortot? Zavartan a hajába túrt, de olyan idegenszerű volt az egész. Körbe nézett, de a szoba semmiképp sem emlékeztette a Malfoy kúriára, se a berendezése se a mérete. Hatalmas volt. Egyedül csak arra emlékezett a tegnapból, hogy az a gusztustalan Vlad gróf felpofozta a kedvesét, ott mindenki előtt. Ettől persze rettentő dühös lett, de nem emlékezett rá, hogy a kúrián maradt volna.

– Hol… hol van Natasha? – kérdezte egyre növekvő zavarral. A feje sajogni kezdett, valamint iszonyú űrt érzett elméje legmélyén, amit nem értett. És Malfoy olyan ijesztően sápadtan és szomorúan bámult rá.

– Perselus… ő már… meghalt…

– Meghalt? – visszhangozta Perselus, mintha nem értette volna. Nekitámaszkodott az ágya támlájának és maga elé meredve egyre ezt ismételgette, megpróbálta felfogni a szavak értelmét, de sehogy sem ment. Nem hitte el, hiszen tegnap látta, élt, egészséges volt, igaz, hogy a gróf bántotta, de egészséges volt. – Meghalt?

– Igen. Perselus, figyelj rám! – Malfoy nem hitte volna, hogy Voldemort ennyire erős átkot küld rá. Még jó, hogy az elméje épp maradt és nem ül itt megzápult aggyal, mint valami eszelős.

– Natasha meghalt? – szakította félbe Malfoyt és most kezdte végre felfogni. De érteni még mindig nem értette, csak azt érezte, hogy lassan gombóc gyűlik a torkába, levegőt is alig kap, és rettenetes nyomás fekszik a szívén. – Mikor? – kérdezte, mert egyszerűen képtelen volt addig elhinni, míg meg nem látja, látnia kell.

– Már nagyon régen. Évekkel ez előtt. Huszonhét éve!

– Mi? Nem, hiszen én tegnap még…

– Perselus, figyelj rám! Amnéziás vagy. – Perselus megdörzsölte a homlokát, hogy enyhüljön a fejfájás aztán Luciusra meredt. Lassan felkelt és az ablakhoz sétált szédelegve. Ahogy kinézett, kiverte a hideg veríték.

– Mit keresek én itt? – kérdezte ellenségesen Malfoyt. – Mit keresünk a Roxfortban?

– A Roxfort most Voldemorté.

– Voldemorté? És Dumbledore? – kérdezte és némi reménysugár gyúlt a mély sötétben. Arra még emlékezett, hogy kémkedett neki, az öreg biztosan segít, ő majd tudja, mit tegyen… letaglózta a hír.

– Dumbleore halott – közölte kárörvendve Malfoy. Pitonnak elfogyott a levegője. Reszketegen elmosolyodott, mert emlékezett rá, melyik táborban van most, de legbelül üvöltött. Halott? Dumbledore, az utolsó reménye, aki talán megmagyarázhatná, mi van itt, halott? Leereszkedett a legközelebbi székre és a térdére bámult. – Nagy kár, hogy nem emlékszel rá. Az volt életünk egyik legszebb napja – fűzte tovább a szót Lucius, az előre megbeszélt terv alapján. Olyan emlékeket kellett visszaadnia Pitonnak, melyek nem is úgy történtek, nem is akkor és esetleg nem is vele.

– Mióta? – kérdezte Perselus tompa hangon.

– Tíz éve. Decemberben lesz a tizedik évforduló, Vodemort gondolom, megünnepli.

– Ki… ki tette?

– Természetesen a Nagyúr, ki más?

– Hol van a mosdó? – kérdezte Luciust, a férfi megmutatta, Piton nem felelt csak kitámolygott a fürdőszobába és a tükörbe bámult. Visszariadt a látványtól. Önmaga volt, de öregen, betegen, fáradtan. A haja csapzott, a szeme karikás, teste vékony és inas… öreg, vén, aggastyán.

Malfoy utána jött.

– Majd megszokod – vigasztalta kollégáját, de sokat ő sem tehetett. Piton még túl fáradt és túl üres volt ahhoz, hogy információkat fogadjon be. Egyelőre meg kell alapozni a későbbieket. – Egyébként a Nagyúr látni kíván majd, ha felépülsz.

– Mi történt velem? – kérdezte elgyötörten Malfoyt.

– Potter. – Piton elfintorodott. Az a szemét, persze, gondolhatta volna. Biztosan azzal a hólyag Blackel, mint mindig.

– Nem lep meg.

– Nem az a Potter. A fia.

Piton összeráncolta a homlokát. Tényleg, mint azok ketten is gyereket vártak volna akkoriban. Nem emlékezett rá, hogy… nem is emlékezett semmire sem a kis Draco születése napjától fogva. Ettől a felismeréstől aztán rendesen megnyúlt a képe. Tényleg nem emlékszik, huszonhét évre (állítólag) az életéből, miközben megvénült. Kicsoszogott a fürdőből és visszavágódott a hatalmas méretű ágyára. Bámulta a plafont és nem reagált egyáltalán Malfoy vigaszaira, aki aztán fel is adta nemsoká. Rájött, hogy Pitonnak most jobb egyedül. Perselus pedig magára maradt kínzó gondolataival remény nélkül, barátok és család nélkül és bámulta, ahogy a napsugár egyre feljebb kúszik a mennyezeten.

 

***

 

Másnap reggel ott állt Voldemort előtt, talpig feketében, szinte unatkozó arccal, a régi formájában. Úgysem tehetett mást, hiszen halálfaló, legalábbis huszonhét évvel ez előtt az volt, valószínűleg most is az, tekintve, hogy itt ébredt fel, tehát nyilván itt él, Voldemorttal. Így kellett lennie, másképpen nem is történhetett, hiszen ide tartozik, a Főnix Rendje amúgy is csak bosszantó apróság volt, ahová sosem fogadták be. Voldemort szertartásosan fogata az előre megbeszélt terv szerint.

A halálfalók kénytelenek voltak ezt végig asszisztálni és fővesztés terhe mellett tilos volt olyasmit közölni Pitonnal, ami visszavezethette volna a régi éltére. Bizonyos információkat persze kénytelen volt elmondani, például, hogy tizenhárom évig test nélkül kellett élnie, de ezt persze jelentéktelen tényként fogja kezelni. Mert az is, most, hogy hatalmon van és Perselus segítségével hatalmon is marad még nagyon sokáig. Ha Potter meglátja apját a Sötét Nagyúr ölebekén, garantáltan bedobja a törölközőt. Legalábbis valami ilyesmi főzött ki Voldemort és nem is alaptalanul. Ha Piton felépül, irány a csatatér, csak szembe kell találkozni a fiával és akkor… mindennek vége, amit Harry fontosnak tartott, a családnak, a jó kapcsolatnak! Voldemort előre örült. De addig is el kell mondania a legfontosabbat Pitonnak.

– Édes fiam! Jobban vagy?

Piton elcsodálkozott. Édes fiam? Oké, hogy benne volt a legbelső körben, fiatal tehetségként tartották számon, de ez huszonhét éve volt. Ennyire „jóban vannak” Voldemorttal? Azon kívül ez annyira nem volt jellemző Voldedmortra, hogy Piton szinte megijedt. Voldemort, mint kedves, barátságos nagyfőnök?? Elhúzta a száját, de jobbnak látta, ha inkább nem provokálja urát.

– Jól vagyok, uram – közölte hűvösen és meghajtotta magát.

– Ajjaj. Lucius említette, hogy nagy a baj, de nem hittem volna, hogy ekkora. Hát semmire sem emlékszel? – Perselus nemet intett a fejével, közben kiverte a hideg veríték. Mire kellene emlékeznie? – Hát akkor foglalj helyet, fiam. Itt az ideje, hogy újra megtudd ki is vagy valójában. – Voldemort intésére kényelmes bőrfotel jelent meg és puffanva landolt Piton előtt. Perselus leült és a Nagyúrra meredt. – Nem vagy mugli származású…

– Persze, hogy nem. Az anyám aranyvérű volt – felelte némi büszkeséggel a hangjában Perselus. – Én vagyok a Félvér Herceg!

– Nem fiam. Apád nem Tobias Piton volt… hanem én – döbbent csend lett. Perselus eltátotta a száját és sokáig úgy maradt. A döbbenettől lefagyva meredt a Sötét Nagyúrra és agya legmélyén felébredt a kétkedés. Az nem lehet. Nem is hasonlítanak, kizárt, hogy így legyen. Meg különben is, a halálfalóság oké, egyet is ért vele (nagyjából), de a Nagyúr fia? Kicsit ijesztő. Főleg képtelenség…

– Nem… – csúszott ki a száján, aztán inkább csendben maradt. Nem volt tanácsos ellenkezni a Nagyúrral.

– Elsőre is így reagáltál, mikor jó néhány évvel ez előtt a tudtodra adtam. Már akkor is bántam, hogy annyi évet kellett elvesztegetnünk. Mindig is te voltál a gyengém Perselus. Nem tűnt fel?

– Nem tudom, nem emlékszem – emlékeztette a nyilvánvaló tényre a Nagyurat, miközben igyekezett az elméje legmélyére tuszkolni a kis hangot, ami egyre azt hajtogatta, hogy „és az átkok, és az átkok?”.

– Persze. Tudom. De ez a lényegen nem változtat, hogy ezért vettelek magam mellé halálfalónak… nemcsak azért, mert tehetséges vagy.

– De… – Piton érveken gondolkodott, mert egyelőre elég hihetetlen volt ezt hallania, de az agya még mindig üres volt és megviselt és lassabban gondolkodott. Azon kívül nem szívesen vitatkozott volna a Nagyúrral, mert azokra az időkre emlékezett jól, mikor még nem volt tudomása a származásáról, viszont majdnem minden ballépéséért meg lett átkozva. Ez igazán nem hiányzott az életéből momentán.

– Fogadd el a tényt. A fiam vagy. És utánam a második, Lucius Malfoy-al együtt. – Miért vajon Malfoy is a fia? – futott át Perselus agyán a nem túl tiszteletteljes gondolat, de aztán elhessegette. Végül is mi baja van, teljesen pompás helye van itten a halálfalói között, szinte ingyen és ő Voldemort FIA… már, ha egyáltalán az és nem holmi delíriumos képtelen álom az egész. Amit egyébként nem bánna annyira, mert ez egyelőre inkább rémálom, mint boldogító valóság.

– De nem te vagy az utolsó Mardekár leszármazott? – kérdezte mégis némi hallgatás után, mert nem igen akaródzott mindezek ellenére elhinnie. Gyanította, ostoba áprilisi tréfa amennyiben április lenne, de ő még azt sem tudja milyen évszak van… A Nagyúr szakította félbe az ide-oda csapongó gondolatmenetét.

– Az utolsó előtti.

Piton szédült kissé. A fia? A Nagyúr fia? Mardekár leszármazott lenne? Pont ő? Más nyilván a bőréből ugrálna ki örömében, de ez így sok és főleg kényelmetlen. Csak remélni merte, hogy ezen túl nem kell meghitt apa-fiú kapcsolatot kiépíteni vele, vagy, hogy az amnéziája előtt nem volt az. Ugyanakkor viszont valami ismeretlen büszkeség is eltöltötte. Mégiscsak a Sötét Nagyúr fia. Ez azt jelenti…

– Akkor én nemcsak egyszerűen halálfaló vagyok?

– Nem bizony. Kiemelt helyet foglalsz el köztünk. Benned bízom a legjobban. Ezért is engedtelek kémkedni, emlékszel? Már akkor büszke voltam rád, az ötleteidre…

Piton egy darabig hallgatott és a hallottakat emésztette. Fura. Tény és való, hogy fura, sőt bizarr. De végtére is, itt a helye, mindig is itt volt és a Sötét Nagyúr egy szem fiaként a lehető legjobb helyen van. Habár akkoriban nem sietett ezt a tudomására hozni és a kémkedésért minimum három cruciót kapott mire engedte a Nagyúr.

– De akkor miért egy undok, gusztustalan alkoholista mugli nevelt fel? – kérdezte némi nehezteléssel a hangjában.

– Bajod lett volna belőle, ha mindenki tudja, hogy az én fiam vagy. Különösen Dumbledore-nak nem kellett tudnia róla. Azon kívül… sajnos Eileen nekem sem mondta el, sokáig nem merte elmondani. Azt gondolta nem örülnék neked. Pedig…

Piton bólogatott. Végtére is, akár még hihető is lenne. Bár Voldemortról azt feltételezni, hogy gyereket nemzett… Piton nem tehetett róla, de kirázta a hideg a gondolattól, ahogy elképzelte a szituációt. Sokért nem adta volna, ha emlékszik akármire is, bármire. A legrosszabb emlékére is, de semmi. Csak Natasha hiánya, ami nem szűnt, pedig állítólag huszonéve történt. Ezt viszont szívesen elfeledte volna, de pont ezt nem lehetett. Fura, idegen világ volt, sok halállal. Annyi mindent kellene kérdeznie, de nem vitte rá a lélek. Félt a válaszoktól. Ki mindenki halhatott meg, mi lett a világgal? Ki ő, hány ember halála szárad az ő lelkén? Van neki olyanja egyáltalán?

Meg a származásával kapcsolatban is gyötörték kétségek fel sem fogta még teljesen, amit így hirtelen rázúdított. És az előtte ülő ember nem a legalkalmasabb arra, hogy ezeket megválaszolja. Azon kívül nem hitt benne, hogy mesélésre előjönnek az emlékei. Attól, hogy valaki elmondja neki, hogy huszonhét év alatt mi történ még nem lesz okosabb. Ugyanolyan idegen marad számára. Mintha másvalakiről mesélnék.

– Hogy történt ez velem? Ez az amnézia? – kérdezte mégis „apjától”.

Voldemort összeráncolta a homlokát.

– Párbajoztál Harry Potterrel. Aztán jött az a te gyerekkori barátod, az a senkiházi mugliszármazék sárvérű. Neked ugrott, és amíg védekeztél, addig Potter rád szórta a memóriatörlő átkot. El akart cipelni, hogy átállítson. Hamis emlékekkel… gondolj bele. Voldemort egy szem fiát ellene fordítani. Erre van eszük… – Voldemort elhallgatott és unokaöccsét kezdte fürkészni. Pitonban pedig felébredt a Mardekár vér és a harag. Vele senki sem teheti ezt, senki. De azért András… rá is emlékezett, arra is, hogy milyen mocskos módon se szó se beszéd otthagyta őt utolsó évük után. Egyébként szerencsére, hiszen sárvérű mocskos dög. Mégis valami hideg nyomás ült a szívére, ha belegondolt, hogy most egymás ellen harcolnak, ők, akik pedig elválaszthatatlanok voltak. Hát igen, változik a világ. Ő most Mardekár Malazár utolsó leszármazottja, a muglik esküdt ellensége, a saját barátja esküdt ellensége és ehhez mérten kell viselkednie.

– Engem soha nem állíthatnak át – morogta sötéten a dühtől elvakultan. És megint Potter, állandóan csak a Potterekkel van baja. Nem tudta ki az a Harry Potter, de az apja alapján ez is pökhendi, gusztustalan önző semmirekellő lehetett. Voldemort pedig jót derült magában unokaöccse szavai. Neki is pont ezt mondta, hogy soha nem áll át, többé már nem. Dehogynem. Sok mindent el kell még mesélnie neki, de azt is tudta, hogy egyszerre nem lehet úgy megterhelni. Irtó erős átok érte, erről ő maga gondoskodott. De arrogáns, erőszakos kis szemétládát akart nevelni belőle minél hamarabb annál jobb. Legyen elkényeztetett kis dög, olyan, akitől Potter hét mérföldre fut és folyóba veti magát.

– Óhajtasz valamit? – kérdezte még „fiától”, hogy hozzászoktassa a gondolathoz, hogy itt mindent megkap. Mindent, amit megkíván, ami szem-szájnak ingere.

Piton némi gondolkodás után újságokat kért, akármilyet, akármelyik évből. Információt kellett szajréznia, ha nem akart teljesen süsü maradni. És Voldemort örömmel teljesítette a kívánságát. Tanuljon csak az a kölyök. A rendelkezésére bocsátotta az összes manipulált sajtókiadványt, amit csak képesek voltak előállítani. Mind arról szóltak, hogy a háború gépezete szalad előre, senki soha meg nem hátrál, és rengeteg közös kép jelent meg a belső körről, ahol Piton is mindig ott volt az első sorban. Elég hihetőnek tűnt és Voldemortnak nagyon jó eszközei voltak a manipulációra. Ezek után elengedte, hadd pihenjen, erősödjön. A szolgálatára kirendelte az ifjabb Malfoyt és meghagyta neki, hogy Piton legképtelenebb kívánságait is teljesíteni kell szó nélkül.

Draco sötéten elmosolyodott és rohant teljesíteni ura parancsát.

 

***

 

Harry fel-alá rohangált, mint a ketrecbe zárt oroszlán. Egy hét telt el, semmi hír az apjáról. Sem a heg, sem más. Semmi. Azzal még kísérletezni is felesleges volt, hogy Voldemort fejébe lásson. A Roxfortban volt, ott pedig különös mágikus védelem alá esik. Még Dumbledore szórta ki azokat a bűbájokat és az öreg halála után tíz évvel is lehetett érezni a hatásukat, csak most egy gonosz erőt szolgáltak. Nem tudott nyugton üli, sem nyugton aludni. Hajszolni akarta a seregét, hogy apja után eredhessen, de nem tehette. El volt szakítva tőle és nem tudta Voldemortnak mi a célja.

 

***

 

Piton kiolvasta az újságokat, amiket Voldemort juttatott el neki. Furcsállotta, de ott állt feketén-fehéren a sajtó hasábjain, hogy ő bizony a Nagyúr fia. Nem sokkal Roxfort elfoglalása utáni hónapokból származó cikkben bukkant rá: Voldemort Nagyúr végre megmutatja a világnak fiát, Perselus Pitont. Egy másik újság hetekig arról cikkezett, hogy eddig milyen nehéz lehetett mindkettejüknek, mert Pitont egy mugli nevelte fel, Voldemortnak pedig titokban kellett tartania Dumbledore miatt… ettől kicsit felfordult a gyomra, különben sem érzelgős és kizártnak tartotta, hogy Voldemortnak bármikor is sötét élete folyamán bármi miatt lelki gondjai lettek volna.

Aztán olvasott riportot önmagával, ami ijesztő és furcsa volt, mert a mai eszével biztosan nem mondana ilyesmit. Bár hol is van az esze manapság… Kísérteties volt, ahogy sugárzó mosollyal (ő? Ő mosolyog?) bámul a sajtó hasábjairól Voldemort oldalán. De ott volt, tehát minden valószínűség szerint meg kellett, hogy történjen és immár nem tekinthette delíriumos rémálomnak, vagy hallucinációnak. Kikérdezett mindenkit a múltjáról, mindenkit, akire emlékezett. Voldemort elmesélte neki miként végezte ki Lilyt és Jamest, ezen jót derült, Malfoy elmesélte neki mi volt mindezek után, micsoda tré világ jött, mikor neki, Perselusnak a Roxforban kellett lapulnia, ő Malfoy pedig régi hatalma töredékeit sem birtokolta.

Draco elmesélte neki hogyan szívatta Pottert tanári minőségében órákon és a barátait is. Hogyan vont le pontokat, hogyan szólt be, ha tehette. Elmondott töviről hegyire mindent. Egy-egy szaftosabb emléket át is engedett Pitonnak megtekintésre. Aztán elmesélték miként „állt át” a háború első napjaiban, hogyan küzdött Dumbledore ócska serege ellen Londonban, hogyan ölték meg az öreget és kergették el Harryt és a csőcseléket a szigetről. Hogyan derült ki mindenki számára, hogy ő kicsoda, amit egyébként már volt szerencséje végigolvasni.

Aztán szépen sorban a háborút és végül az utolsó csatát ahol András és Harry egyszerre rontottak rá, hogy maguk mellé állítsák erőszakkal. Piton feje a sok mese végére úgy tele lett, hogy még álmában is ezek jöttek elő, ahogy Pottert szívatta, a kis röhejes szánalmas szemüvegében. Szakasztott, mint az apja kivéve az orrát és a szemét és az arcának alakját. De amúgy… tiszta James Potter, gusztustalan semmire kellő. Fúj.

Aztán Bellatrix elmesélte neki hogyan ölte meg Sirius Blacket és ez alkalomból Piton csak nehezen állta meg, hogy meg ne ölelgesse. Ezt igazán sajnálta, hogy erre sem emlékezett, pedig micsoda szép nap lehetett. De végtére is lassan kezdett tisztán látni. Natashát a tudata legmélyére tuszkolta és próbált megfelelni az új szerepének, ahol ő Voldemort fia, utána a második és rajta nyugszik a birodalom jövője. Összeszedte magát, bejárogatott Voldemorthoz taktikai megbeszélésekre is, hadd tanuljon, emlékezzen csak és már nagyon várta a percet mikor végre újra Potter elé állhat. Ezúttal aztán nem lesz itt semmi emlékkiesés. Nem ám.

De éjszakánként mikor nem kellett az elszánt pszichopatát alakítania, azért elővették a kétségek. Ébren forgolódott, vagy irdatlan méretű ágya szegletébe húzódva ücsörgött és rágta a kétkedés, amit itt senkitől sem kérdezhetett meg. Voldemort fia? Ő? A régi emlékei nem erről szólnak. Voldemort elmondta ugyan, hogy csak Piton édesanyja halála előtt tudta meg nem sokkal, akkor kereste fel Eileen, és akkorra már veszélyes lett volna bevallani a világnak. De akkor is ellentmondásos volt az egész. És Dumbledore. Tudta jó, hogy az öreg bízott benne, nem hiába. És ő pedig Dumbledore-ra bízta magát teljesen, de akkor mi változott és mikor? Elárulta az öreget végül mégis? De miért…?

Erre senki sem tudott felelni, hiszen senki sem tudta ők ketten mennyire közel álltak egymáshoz. És Potter… az volt a legfurább az egészben, hogy… hogy nem gyűlölte. Ugyan emléke sem volt róla, tehát először arra gondolt biztosan az emlékek hiánya okán nem gyűlöli. De a napokban több régi újságban is látta az arcát és egyáltalán nem találta taszítónak, és ha jobban megnézte inkább az anyja volt, mint az apja. Egy szemüveges kis kócos kölyök, sápadtan nyilatkozik ezt-azt. Nem érzett iránta mély utálatot, inkább… szánalmat? Lehetséges ez? Nem értette, csak remélhette, hogy idővel majd talán „meggyógyul” és visszajön a gyűlölete, ami kétség kívül kevésbé megterelő. Így viszont nem tudta mi lesz, hogyan lesz. „Apja” kizavarja a csatatérre és ráparancsol, hogy ölje meg azt a kölyköt meg a régi gyerekkori barátját? Andrást?

Sokáig gondolkodott ezeken a szobája hűs magányában, ha végre magára hagyták és senki nem látta. Amúgy meg célszerűbb volt alakítani Voldemort fiát, és végtére is, ha valóban az, akkor meg jobb, ha megszokja. Úgysincsen más választása, ez a sajnálat dolog pedig elmúlik, mint a gyerekbetegségek. Az új arcát is nehezen szokta meg, nem mintha bármikor érdekelte volna a külseje, vagy oka lett volna érdeklődni. Sosem volt szép. De öreg sem. És most, bár a haja még fekete volt, szeme alatt már ott húzódtak a szarkalábak, a szája körül is.

Legszívesebben a saját fejébe olvasott volna bele okklumkenciával, hogy némi emléket halásszon elő, de erre képtelen volt fizikailag. Bár nem volt oka panaszra semmi tekintetben. Voldemort nem átkozta meg mióta felébredt rózsás álmiból és kitüntetett figyelmet szentelt neki. És korábbi rettegéseivel ellentétben nem kellett meghitt apa-fia kapcsolatot kiépíteni vele feleslegesen, Voldemort egyelőre megelégedett azzal, hogy ugyan olyan jól szolgálta őt, mint eddig. Újra elkezdett bájitalokat főzni szépen sorjában első sorban a belső kör számára, részt vett a megbeszéléseken és Voldemort örömmel hallgatta az ötleteit. És valóban mindent megkapott, nyersanyagot, ha kellett, szolgákat, ha kért, nőket, ha kívánta. Mindent. Malfoy és a többi régi cimbora, a Lestrange-ok meg Bellatrix úgy fogadták, mint régi havert.

Semmi nem változott – mondták ők, de Perselus szíve legmélyén érezte a hiányt, valami megmagyarázhatatlan érzés hiányát és ezt nem tudta hová tenni. Néha álmodott, de reggelre nem emlékezett ezekre, csak az érzésre, ami egészen más volt, mint az itteni élet. Valami igenis megváltozott és Perselus ezúttal jobban magára volt utalva, mint eddig bármikor.

 

***

 

És eljött a nap, mikorra olyan jól lett fizikailag, hogy Voldemort felajánlotta neki, vele tarthat a csatamezőre. Elfogadta, mert nem mert és nem akart ellenkezni, másfelől pedig eleget ült már otthon. Kezdett becsavarodni abban a hatalmas pusztuló kastélyban. Legalább megnézni magának azt a Potter kölyköt közelebbről.

A háború kifulladt Franciaország küszöbén és a két csapat itt állt, farkasszemet nézve két hete, mióta Piton visszatért Voldemort kebelére. Ez a két hét pedig jobban megviselte Harryt, mint az összes csata eddig. Sokat fogyott és egyre csak az utolsó beszélgetésüket pörgette az agya. Ahelyett, hogy… meg kellett volna mondania neki, hogy nem haragszik, legalább neki ki kellett volna mondania. Ha az apja félt, akkor miatta félt és ez már önmagában is jót jelent. Bárcsak tehetne valamit. Harry néha csodálkozott magán, hogy bírja még épp ésszel az egészet, mert ennél már az is jobb lenne, ha érezne valamit. De így? Mit tehetett vele, ha nem bántotta? Zsarolni akarja őt, Harryt? De ezt már megtehette volna, két hete volt rá, hogy kifőzzön valamit, de Voldemortot elnyelte a köd. Semmi hír sehonnét, csak az állandó összecsapások a halálfalókkal. Akik meg ráadásul egyre erősebbek, ahogy közelednek britföldhöz. Harry fújt és meredten bámulta a sátorponyvát. Holnap újra fel kell kelnie, csatába kell állnia, miközben a feje egészen máshol jár.

 

***

 

Piton némileg izgult. Élete első nyílt háborús konfliktusa nem számítva azon időket mikor még volt memóriája. Fene enné Pottert, ellenszenves vagy sem, ez azért ocsmány húzás volt. Hajnalban a házimanója felkeltette és a belső körrel karöltve hoppanáltak a csatatérre. Kicsit nevetségesnek tartotta az egészet, valahogy egy háborút abszolút nem így képzelt. Oda hoppanálni, meg haza… mindegy is volt, a lényeg, hogy már hallotta a zajt valahonnét. Arrafelé siettek, oldalán az apja diadalmas vigyorral, kezében pálcával. Másik oldalán Malfoy szintén pálcával… megrendítő kép tárult a szeme elé. Le is fékezett egy pillanatra.

Ember, ember hátán, végtagok, halottak, égő erdő, lovak, kentaurok… a föld mocskos volt a vértől, szinte sáros. A nap épphogy csak kibukkant keleten, a levegő még csípős hűvös volt. És itt ez a pokol, ez a mészárlás, amiből ki kell vennie a részét. Undorodva húzott pálcát és vetette magát a forgatagba, de a feje egykettőre sajogni kezdett. Értelmetlen öldöklésnek tartotta az egészet és megfogadta, többé nem látogat ki ide, inkább főz bájitalokat. Azzal jobban szolgálja az ügyet, mintha felkoncoltatja magát. Izzadva vetette a hátát egy fának, hogy kifújja magát. Nehezen működött még az agya, és legbelül nem értett ezzel egyet.

Itt nem koszos muglikról van szó, hanem ugyan olyan varázslókról, mint ők, mint ő maga. Azokat minek gyilkolja?? A régi legjobb barátját minek gyilkolja, mugli származású vagy sem, sok mindent köszönhet neki. Voldemort tényleg azt várja, hogy parancsszóra mészárolja le? Vagy ez eddig is így volt, csak a memóriájával együtt a józan esze is távozott? Rájött, hogy a csatatér kellős közepe nem éppen a legkívánatosabb hely, hogy rendbe rakja a kusza érzéseit, ezért megtörölte a homlokát, aztán sóhajtott és folytatta…

 

***

 

Harry izzadva, csatakosan, de hősiesen vágta át magát a halálfalók első során, mögötte a saját „belső köre”, igaz megfogyatkozva, de kitartóan. Harry érezte a homlokán a sebhelyt és tudta, hogy a mocskos nagybátyja valahol errefelé van, és minden erejét beleadta, hogy fellelje. Bosszút akart állni, el akarta kapni és kiszedni belőle, hogy mit tett az apjával. Olyan elvakultan dühös volt, hogy újra érezte magában ugyanazt az erőt, mint ami annak idején a rettenetes roxforti csata alatt elkapta. Tudta, ha Voldemort a keze közé kerül, talán még meg is öli.

A halálfalók rettegve tértek ki az útjából, már olyan hírhedt volt a körükben, hogy az egyszerű közkatona nem nagyon mert a szeme elé kerülni. Harry lihegve megállt s kisöpörte a szeméből a haját. Körbenézett a csatamezőn, fáradtan, kiüresedve és ekkor megpillantotta. Ott állt szemben vele, elgondolkodva, pálcával a kezében, egészségesen és szabadon: az apja. Andrással a nyomában futva indultak meg, keresztül a kis halálfalókon.

– Apa - Harry vérrel elegy sarat fröcskölve fékezett és Perselus nyakába vetette magát. Piton eltolta magától és homlokráncolva rábámult. Aztán undorodva lerázta magáról fia karjait és hátrébb lépett.

– Te vagy az a Potter, mi? Közlöm, nem jött be, nem fogok bedőlni az ostobaságotoknak – közölt fagyosan, Harrynek meg kiült az iszonyat az arcára.

– Apa? Mi történt veled? – kérdezte remegő, kétségbeesett hangon.

– Megátkoztál, azt hitted sikerül a nevetséges terved, nem jött be. És most tágulj innét, míg jókedvemben látsz, és ne hívj apának. Nem vagyok az apád! Forog a gyomrom tőle, hogy ilyen kölyköm legyen, mint te – köpte a szavakat fia elé, aztán lobogó köpennyel távozott valamerre.

Harry pedig bámulta, egyre bámulta, a fejében valami iszonyú gondolattal. András ért oda és megragadta Perselus karját, mikor egymás mellé értek. Vonszolni kezdte, mert ő nem hallotta az iménti beszélgetést.

– Perselus, minden rendben? Gyere, menjünk, a táborban majd… – kezdte rángatni, de Piton lesöpörte magáról barátját.

– Hozzám ne érj, söpredék – sziszegte és undorodva végigmérte Andrást.

Harry érte utol és szájtátva bámult rájuk. Ekkor azonban homlokába hasított a fájdalom és háta mögött felcsendült nagybátyja undok, diadalittas hangja.

– Ugyan, miért nem ölöd meg őket? – a nagyúr szép csendben mögéjük osont, de még nem rántott pálcát. Ki akarta élvezni Harry nyomárát és a belső körnek sem engedte, hogy átkot szórjanak rájuk. Ez most a „fia” dolga lesz.

Piton érezte, hogy most bizonyítania kell, tennie kell valamit. Először Andrásra, majd Harryre, aztán Harryről újra Andrásra emelte a pálcáját, azok meg megbűvölve álltak. András kapkodva szedte a levegőt, mintha futott volna és fel akart ébredni, azt akarta, hogy vége legyen ennek a rémálomnak. Aztán belehasított a tenyerébe a fájdalom, ugyanakkor Harry és Perselus is a tenyerükhöz kaptak.

Perselus elcsodálkozott és most először, mióta magához tért, igazán megnézte azt a heget a tenyerén és nem értette az egészet. Kérdőn bámult vissza Voldemortra, aztán Harryre, mert látta, hogy amaz is a tenyerére bámul.

Oldalról rohanva érkeztek a barátaik mind, a másik oldalon pedig felsorakozott a belső kör. Egy pillanatra mind megálltak, iszonyodva az eléjük táruló látványtól. Piton Andrásnak szegte a pálcát, de habozott kimondani az átkot. Mély levegőt vett, hallotta Hermione eszelős sikolyát, emlékezett rá, hogy Draco mesélt a tudálékos okoskodó griffendéles lányról, látta, ahogy egy másik ismeretlen lány futva indul András felé, látta, ahogy Remus Lupin tüdejére szorított kézzel, fuldokolva bámul rá rémülettől elkerekedett szemmel, látta Harry szemében a döbbenetet és a csalódást, András szemében a megadást…

– Csináld már! – sikoltotta Bellatrix. – Átkozd darabokra azt a muglit! – de Perdelus nem moccant, mintha megnémult volna. Nem értette, mi van, nem értette ezt a reakciót, ezt a csalódást. Ennyire nem lehetnek jó színészek, még ha arra készültek is, hogy őt elvegyék Voldemorttól. Ennyire nem. És András… csak a régi emlékek jutottak eszébe, mikor még jó volt, együtt voltak jóban rosszban. És képtelen volt a halálos átkot kimondani rá, tudta, nincsen benne elég gyűlölet vagy akarat ahhoz, hogy működjön. Harryt pedig nem is ismeri, most tényleg ölje meg? Nem értette önmagát, hiszen ő halálfaló, bizonyítottan az, akkor most mire fel habozik?

Bizonytalanul emelte fel a pálcáját egyenest Harry mellkasának, de reszketett a keze és érezte, hogy képtelen megszólalni. Kiverte a veríték, mert mögötte ott állt Voldemort és az elit alakulat és mind rá várnak. András a fejét rázta, szinte könyörögve bámult rá és némán tátogva próbált mondani valamit.

– Adava Kedavra! – kiáltotta mögötte Bellatrix megunva a percnyi csendet, Perselus hátrébb tántorodott, az átok elszáguldott mellette, Harry felé, de Andrásnak csapódott, aki az utolsó pillanatba reflexből rántotta maga mögé Harryt.

A fájdalom őrületté fokozódott Perselus tenyerében. Elejtette a pálcáját, könnybe lábadt szeme sarkából látta, ahogy az idegen lány Andrásra veti magát, hallotta a sikolyát, hallotta a többiek hördülését is. És a fájdalom nem szűnt, sőt, mintha kapott volna egy részt abból a halálos átokból, ami így fáj… a tenyere síkos volt a vértől és az izzadtságtól, mind a kettő, a gyomra felkavarodott.

Elhűlve bámulta, ahogy Bellatrix hátrébb tántorodik és sikoltva összeesik a visszapattanó átoktól. Aztán Voldemort talpra rántotta és vonszolni kezdte kifelé a füstből, Bellatrix-al együtt, háta mögött zaj támadt, és ahogy hátranézett látta, hogy a halálfalók rárontanak az ottmaradtakra. Harry Potter szájtátva, arcán végtelen bánattal, reménytelenséggel, szinte könyörögve bámult utána, aztán elsöpörte valaki. Őt pedig csak vonszolta az apja… Nehezen lélegzett, alig látott, nem akart mást, mint kijutni innen. Valami kaparta a torkát, valamit maga mögött hagyott, legalábbis így érezte. Átesett a tűzkeresztségen és fájt az, amit elveszített.

 

***

 

Harry, karjaiban az élettelen Spherestuddal lerogyott a hallban és meredten bámult maga elé. A heg a tenyerén még tompán sajgott, de már enyhült az előbbi, mindent elsöprő fájdalom, mikor Spherestud testének csapódott az a rettenetes átok. Az úgy fájt, mintha egy darabot ő is kapott volna belőle és nemcsak a tenyere, a homloka is. Elizabeth apját kezdte élesztgetni, Hermione átölelte, Luclin ellátta az ájult Ront és Neville-t, de Harry ebből semmit sem fogott fel. Üres volt belülről, sokkal üresebb, mint addig bármikor. Még a fájdalomnak sem maradt helye benne.

Gépiesen simogatta a zokogó Elizabeth vállát és hátát, szorította Spherestud karját, miközben süketen meredt maga elé. Nagy sokára talpra állították és felvitték a szobájába. Sokáig ült az ágya szélén és nem tudta mit tegyen, mit kell ilyenkor tenni. A reggel is így találta, ülve, maga elé meredve, gondolatok nélkül. Amit látott, az úgy összetörte, hogy arra nem volt kifejezés. Apja Voldemort mellett, Voldemort oldalán. Feladta. Letette a pálcáját és a szemüvegét az éjjeli szekrényre, elment zuhanyozni, aztán lefeküdt aludni.

Odalent viszont összeült a kupaktanács. Spherestud egyelőre nem adott életjeleket, Luclin pedig mindent megtett érte. Csendben ültek és senki nem értett semmit, abszolút semmit. Harryhez nem mertek felmenni. Elizabeth kisírt szemmel meredt apja testére. Hiába szólongatta, könyörgött, fenyegetőzött, apja, aki pedig mindig visszajött, ha megígérte, most nem moccant és olyan távoli és idegen lett egyszerre. Vonásai kisimultak, szinte mosolygott, meg is szépült így élettelenül.

Krum jött, ahogy tudott mikor hallotta mi történt, de ő sem tehetett mást, mint együtt gyászolt a barátaival. És senkink sem volt ötlete, mert eddig történhetett bármi, együtt voltak és mindig megoldottak mindent, de ezúttal olyasvalamivel találkoztak, amivel eddig még nem – az árulással. És ráadásul onnan, ahonnét legkevésbé számoltak vele. Céltalanul ténferegtek a hatalmas, üres házban fel s alá, mint a hazátlan lelkek és sírni vagy tombolni sem volt erejük. Semmihez. Az abszolút bizonytalanság kora köszöntött rájuk, mikor az ember legszívesebben feladná…

 

***

 

Harry későn ébredt fel és jókedvűen. Lezuhanyozott, felöltözött és lesétált a városba. Rajtuk és Krumon kívül még senki sem értesült az apja árulásáról, így nem kellett az emberek sajnálkozó tekintetével szembenéznie. Talált egy középkori borozót, beült és rendelt néhány kört a benn tartózkodóknak. Nem gondolt most semmire, legfőképp nem a háborúra. Komolyan gondolta tegnap, hogy feladja. Nem csak a háborút, hanem mindent, mert érdemes még küzdeni egyáltalán? Az utolsó ember volt, akiről feltételezte, hogy elhagyja, pláne, hogy elárulja. Görcsösen próbált vidám maradni, nem gondolni az apjára, a vitákra, békülésekre, beszélgetésekre, hallgatásokra. Arra, hogy mennyit tanult tőle, hányszor köszönhette az életét neki… nem. Többé már nem. Nem érdekes, mert elmúlt, ahogy minden elmúlik, ahogy a szerelemnek is vége lesz egyszer. Nem is fáj, hogy elárulta, mert ez csak Piton – mondogatta magában és harsányan nevetett a kocsmatöltelékek ócska viccein.

Élvezni akarta a fiatalságát, amíg lehet és minden leszarni, a tisztességet, becsületet, barátságot. Hiszen úgyis elmúlik. A hitét veszítette el, a talajt a lába alól, a biztonságát. Legszívesebben beállt volna ő is Voldemorthoz, ha nem undorodott volna annyira a nagybátyjától. Így talált rá Elizabeth, aki egész délután őt kereste. Harry rámosolygott felületesen, meghívta borra és sütire, de már érdektelenül. Elizabeth sírdogált neki egy sort apja miatt, Harry csak fél füllel hallgatta végig. Meghalt, hát ez van. Miért volt olyan hülye, hogy elé ugrott? Az is hősködik állandóan a nevetséges vastagkeretes szemüvegében meg a nevetséges mugli ruháiban. Meg a röhejes kócos hajával, mert arra se képes, hogy megfésülködjön. Meg okoskodik is… – gondolta agresszíven.

Tök mindegy, csak ne kelljen komolyan végiggondolnia most semmit. Ezerszer könnyebb volt nevetni a halott Spherestudon, mint zokogni, pedig érezte, hogy legbelül üvölt a kíntól, amit apja árulása és barátja elvesztése okoz. Csak nem merte ezt szabadjára engedni, mert eddig is csak a baj volt, ha az érzéseit megmutatta. Hát most már nem. Kiakasztotta a műmosolyt és tökéletesen játszotta az erős, közönyös figurát. Csak Elizabethnek és Hermionénak meg Ronnak nem tudott hazudni, mert ők átláttak rajta, bármennyire is próbált nem törődni semmivel. De azt is tudták, hogy kell néhány nap, míg szembe mer majd nézni ezzel, és ott kell lenniük, ha majd eljön az ideje. De addig hagyták, hadd tegye, minta minden rendben lenne, eljártak vele inni, hogy ne legyen baja, nevettek a viccein, és csak olyankor hullattak keserű könnyeket, ha ő nem látta.

Spherestudot pedig bezárták a szobájába, mert nem bírták elviselni és elhinni, hogy meghalt. Luclin minden nap bement hozzá, hogy ellenőrizze és a szobájában a hőmérsékletet mínusz alá süllyesztették, de nem temették el. Egyszerűen képtelenek voltak rá. Harry pedig kikapcsolt. Ivott, ha elé került a szesz, akár reggel is, rágyújtott apja titkos tartalékából és nem volt hajlandó a háborúról vagy Voldemortról beszélni. Pitonról sem. Nem tűrte, ha szidták, azt sem, ha bárhogy szóba került. Egyszerűen meghalt számára és úgy akart rá emlékezni, ahogy még szerette: igaz apaként, nem pedig mocskos senkiházi árulóként. Ha erre gondolt mindig valami keserű kaparta a torkát és érezte, hogy most végleg felnőtt, mert ugyanakkor képtelen volt akár egy könnycseppet is ejteni bármiért is.

Néha, esténként próbálta, miután napok teltek el anélkül, hogy kijött volna belőle a feszültség. Megpróbált gyűlölettel gondolni Pitonra, de nem sikerült. Ezek után megpróbálta sajnálni magát, mert végső soron rettenetes nagy fájdalom érte, de semmit sem érzett. Meghalt belülről – döbbent rá és csodamód ez sem fájt és ez végleg meggyőzte arról, hogy valóban halott. Már Elizabethet sem szerette igazán, legalábbis nem sokat számított, hogy nála alszik vagy sem. Emlékezett milyen volt mikor megszerette és megkapta és mennyire boldog volt és tudta, hogy ez egy másik énjével történt a kölyök énjével. Vele ilyen már nem eshet meg, mert meghalt csak éppen őt nem temették el. Megölte a saját apja, jobban, mint Bella Andrást, mert avval csak fizikailag végeztek, vele pedig lelkileg, végleg.

Megosztás
Keresés
Fandomok
Szeptemberben jön!
Naptár
«  December 2018  »
HKSzeCsPSzoV
     12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31
Ajánló
Hoppanáló
Oldalaim:
  • Hungaryan Fanfiction Archívum
  • Candlekeep

  • Barátok:
  • Scripta
  • Erika apróságai
  • Nimphadora Oldala
  • StargateLives
  • Varázsskatulya

  • Más oldalak:
  • Merengő Fanfiction
  • Transportus
  • Hozzászólások
    Smaragd
    Reménykedtem is benne, hogy kevés hibával, de nem jött össze smile Jó volt egy kicsit "belelátni" ebben a fejezetben Remus gondolataiba is. Szegény, már azt hitte, hogy ki fogják rúgni. Poppytól pedig megtudhattuk, hogy Piton egy nagyon erős varázsló, ami nekem különösen tetszett smile

    tekicica8790
    Ez tényleg nagyon gyors volt. Köszi.  smile Tetszett a fejezet. Bocsi, nem mint ha regényeket szoktam volna írni hozzászólásként, de egyszerűen nem tudok kiragadni belőle részeket. Vagy még is?  biggrin Remus agódása a fekete kutyáért. Perselus és Harry, vacsora utáni elpakolása. Mint külső szemlélő úgy látom, már is összhangban tudnak együtt tevékenykedni. Ez nagyon tetszik nekem. smile Még egyszer köszi, hogy ilyen gyors voltál. Várom a folytatást.  biggrin

    Smaragd
    Nagyon szívesen, igyekeztem, hogy meglepi legyen. Mondhatni a tegnapi napom ezzel töltöttem smile Julia jól sejti, a következő fejezet Harry szemszögű lesz majd.

    Smaragd
    Áh, nem mondod, hogy megint benne maradt valami érdekes smile Sajnos szokásom. Talán ha várok vele egy pár napot, és utána olvasom át, mikor már leülepedett bennem a történet... Meglátszik, hogy nincs Evelyn, ő szokta elolvasás után kiszemezgetni nekem az érdekes mondatokat. Örülök, hogy tetszett ez a fejezet, a hibáimmal együtt is biggrin

    U.i.: Sikeresen agyagmentesítettem a történetet
    biggrin A Potonra még emlékszem, az egy korábbi fejezetben volt, Evelynnel jót is nevettünk rajta. Remélem, hogy ebben a fejezetben nincs, mert kerestem, de nem találtam.


    Copyright © 2018 - 2012 Smaragd