Smaragdvilág
Kedd, 2018-09-25, 03:32
Belépési neved: Mugli | Csoport "Muglik" | RSS
Főoldal | Mrs.Lupin and Mrs.Piton - Kék vér 2. (14. fejezet) | Profilom | Kilépés




Térkép

Kategóriák
Hírek [31]
Frissítések [22]
Fordítások [26]
Fordítások barátoknak [210]
Csak barátok részére elérhető tartalommal.

Bagoly

Lumos

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0


Zsupszkulcs



Egyel nő a tét

 

– Megidézlek Mardekár Malazár, jöjj elő hívásomra – kántálta Voldemort a titkos szentély legmélyén. Miután unokaöccse reggel váratlanul felpattant a reggeliző asztal mellől és kisietett, Voldemortnak rettentő rossz előérzete támadt. És ki máshoz fordulhatott volna, mint magához Mardekár Malazárhoz? Malazárt nyughelyén, a sírkamrában kellett megidézni éjfélkor kígyóáldozattal. Voldemortnak nem kellett soká várnia, amint hívó szavai elhangzottak, megjelent a jelenség. Nem általános értelembe vett kíséret volt, hanem valami egészen más. Lassan bontakozott ki a kis erszényből, mintha kinőtt volna belőle és valósággá vált volna. Voldemort fejet hajtott, a vén szellem is ugyan így tett.

– Miért hívtál? – kérdezte kései rokonát.

– Valami ördöngösség van… – magyarázta Voldemort – valamit ezek műveltek magukkal és most össze vannak kötve. Ezért is kellett Pitont elragadnom…

– Meg mert Mardekár leszármazott. Ne feled, egy Mardekár nem mészárolhatja a saját családját. Ugye te sem? – dörrent rá fenyegetően a sötét nagyúrra Malazár.

Voldemort fintorgott.

– Nem hát. De nem férek Potterhez, amíg védi az az ősi mágia és Perselus nem volt képes hozzáérni sem… azon kívül azt hiszem kapcsolat van köztük – elhallgatott, hátha a szellemnek akad valami épkézláb ötlete.

– Hozd ide a fiút, beszélni akarok vele. Majd én megtöröm.

Voldemort szeme felcsillant. Igaz, majd Malazár megtöri és akkor újra az övé lesz, mint rég. És akkor Potternek vége, hiába védi mindenféle ócska szeretetmágia. Felkapaszkodott a csúszós, kopott lépcsőkön, nem is nézte merre tart, aztán nemsoká már Perselus szobája előtt állt. Kopogás nélkül nyitott be, de „fia” nem tartózkodott a szobájában. Voldemort összeráncolta a homlokát és gyanakodva körbekémlelt. Sehol senki.

– Sunny! – rikoltotta és megjelent egy hajlongó házimanó. – Merre van a fiam?

– Perselus úr a pincében tartózkodik és mérget főz uramnak. – Voldemortnak megnyúlt a képe.

– Hogy nekem? – kérdezte fenyegetően, egyszersmind döbbenten. Máris visszaemlékezett volna valós kapcsolatukra és ellene tör?

– Uram parancsára – selypítette a manó, aztán behúzta fülét-farkát, de Voldemort most nem ért rá vele foglalkozni, helyette megkönnyebbülve lenyargalt a pincébe. Tényleg ott volt, egy bűzös üst fölé hajolva épp kevert egy főzetet.

– Perselus. – Piton kiejtett a kezéből a merőkanalát, ami az üstbe pottyant minek következtében a benne fortyogó főzet kifutott és szökőárként csapódott a plafonnak beterítve a fiatal férfit, de még Voldemort is kapott belőle bőven.

– Igen, uram? – kérdezte Perselus. Nem számít, hogy két napja főzi ezt a mérget, erre idejön és ráijeszt és kezdheti elölről, igazán nem számít…

– Velem jössz, öltözz! – csattant rá Voldemort. Piton megtörölte az arcát, visszavette fekete talárját és készségesen Voldemort után eredt. – Jut is eszembe… Caliginus – pálcájából sötét felhő-szerű anyag tört elő és Perselus szeme elé szállt, aztán eloszlott, de a fiatal férfi nem látott többé semmit, csak a ködöt.

– Ez most mire volt jó? – kérdezte rezignáltan Perselus.

– Nem tartozik rád hová megyünk, elég, ha ott leszünk – felelte, azzal karon ragadta és magával cipelte. Sötét éjszaka volt, hajnali fél kettő, így Voldemort nagyon remélte, hogy senki sem látja kései sétájukat. Nem mintha bárkinek magyarázattal tartozna, de ez az ő titkos fegyvere és senkinek sincsen oka látni hol is van elrejtve. De nem volt elég óvatos, ugyanis egy sötét árny kezdettől fogva a nyomában volt, amióta csak belépett a nagykapun és felnyargalt Piton szobájába, ez az árny pedig szorosan a nyomában is maradt mindvégig.

Perselus ebből persze semmit sem látott a hülye ködös bűbájnak köszönhetően és alig bírta visszafogni magát, hogy ne kezdjen el káromkodni. Iszonyú rossz minőségű úton járkáltak, Perselus össze-vissza csúszkált, kis híján kitörte a bokáját, de nem tiltakozott. Felesleges lett volna. Azon kívül érezte, hogy reggel kihúzta a gyufát és most, úgymond nincsenek jóban. Remélte, hogy nem valami fenyíték miatt vonszolja el. Bár azt ott, a pincében is végre hajthatta volna. Az erőben akarja hagyni vakon? Vagy kirakj a birtokról, boldoguljon, ahogy tud? Kitagadja? Perselusnak szinte nevethetnéke támadt a saját hülye gondolatai miatt, mikor végre oszlani kezdett a köd.

Egy alacsony mennyezetes kriptaszerű kis pincében volt, se ablaka se ajtaja. Lépcső vezetett a fal mellett fölfelé valamerre. Egy szarkofág nyugodott a kis szoba közepén. A fal mentén sorakozó fáklyák sorra kigyúltak és rémes zöldes színt öltöttek. A falak mohásak és penészesek voltak és dohos szag áradt a kövekből. Itt nem járt ember száz éve legalább – gondolta Perselus. Az árny odafent meglapult a kripta bejáratánál és fülelni kezdett. Nem sok jót sejtett az elkövetkezőkből, habár részben az ő hibája, ami most folyik, és ezért átkozta az ostoba fejét. De már késő volt, azon kívül odalentről felhangzott ura sziszegő vékony hangja.

– Megidézlek Mardekár Malazár, jöjj elő hívásomra – kántálta újra Voldemort, Piton meg döbbenten hátrébb lépett. Eddig fel sem tűnt neki, de egy apró, ráncos kis erszény hevert a szarkofágon, amiből most előjött valami… Perselus addig hátrált, míg neki nem ütközött a falnak. A jelenés ez szakállas öregember alakját vette fel és megállt velük szemben. – A fiam – mutatott Perselusra Voldemort, Malazár pedig szemügyre vette.

– Mutasd a tenyered – rikácsolta a vén szellem, Perselus pedig kinyújtotta. A jelenség alaposan megvizsgálta, igaz nem ért hozzá, de megnézte közelről, távolról. – Sejtettem. Hogyan szerezted? – kérdezte.

– Nem emlékszem – nyögte Piton és csodálkozott, hogy egyáltalán meg mert szólalni. Mardekár Malazár? Tényleg a nagy, hatalmas, ősi Mardekár áll előtte? Szájtátva bámulta a jelenséget…

– Azt kérdeztem: hogyhogy nem emlékszel? – tette fel harmadszorra a kérdést a szellem. Piton továbbra is szájtátva és csodálkozva állt, mire Voldemort bokán rúgta.

– Én… exmemoriam – dadogta zavartan, Malazár meg hümmögött. Bólintott Voldemort felé.

– Kifelé, kölyök – rendelkezett a Sötét Nagyúr és a csúszós, nedves lépcsőre mutatott, Piton meg felcsoszogott rajta.

A kém odafent annyira elmerült a hallgatózásban, hogy majdnem későn kapcsolt, de még pont beért egy oszlop mögé és lihegve megkapaszkodott. Csak remélni merte, hogy Piton nem kezd járkálni és hogy nyugton marad ott, ahol van. Perselus kibújt a föld alól és egy templomban találta magát, az oltár előtt. A padsorok között lehullott, száraz levelek tanyáztak, évszázados por, kivéve az ő csapásvonalukat. András…

Perselus gyanakodva körbekémlelt, mert valahogy ismerős volt, bár nem tudta honnét és nem értette miért pont Spherestud ugrott be neki. Közelebb óvakodott a lejárathoz, de innentől kezdve nagyon keveset hallott, és nem akaródzott túl messzire mennie a kísérteties helyen. Odalent Voldemort és Malazár a sarkba vonultak tanácskozni, a kém pedig a földre hasalt és a repedezett márványra szorította a fülét. Mélyről, a föld alól tompán bár, de nagyjából hallotta mi zajlik odalent.

– És ezt ők tették vele? Az ellenségeid? – kérdezte Malazár homlokráncolva. Voldemort bólintott. – Hogyan? – kérdezte a szellem.

– Honnan tudjam? – csattant fel Voldemort – Nem voltam ott…

– Tudom, te idióta. Éppen csak arra próbáltam célozni, hogy legjobb tudomásom szerint ez egy önkéntes dolog. Hogyan vették rá a te fiadat, hogy ezt tegye magával?

Voldemort kígyóarca elfehéredett. Aztán elvörösödött, de nem tudta hogyan magyarázza meg a szellemnek a dolgot.

– Az a helyzet, hogy mi nem mindig voltunk jóban. Én szórtam rá ki a memóriatörlő átkot – felelte lesütött szemmel Voldemort. Ha az élőket nem is, de Mardekár Malazárt tisztelte annyira, hogy ezek után ne merjen olyan hetykén a szemébe nézni, de a szellem nem kapott dührohamot.

– Végül is… – hümmögte – még érthető is. Csak problémákat vet fel, mert ezt a mágiát nem lehet kiiktatni. Itt még én is tehetetlen vagyok sajnos. Meg lehet próbálni előcsalogatni belőle a Mardekár vért, de semmi biztosíték nincsen rá, hogy valóban visszatalál őseihez. Okos volt, aki kitalálta és minél többen vannak benne, annál erősebbek. Évszázadok óta nem láttam ilyet. Ez egy vérszerződés, amit egymás védelmére kötnek, és a vérükkel felelnek egymásért, egymás oltalma alatt állnak. És mivel önkéntes, kiküszöbölhetetlen – magyarázta, Voldmort meg egyre dühösebben hallgatta.

Piton közelebb óvakodott és néhány kósza szófoszlányt kihallott apja meg őse párbeszédéből, amitől cseppet sem lett jó kedve. Még nem állt össze a kép, de már egyre kevésbé hitte Voldemort meséjét.

– Akkor mégis mit csináljak azzal a kölyökkel? – csattant fel odalent mérgesen a Nagyúr, mert ez egyre rosszabb. Eddig legalább csak a nyavalyás öccse meg annak a mugli szajhának, Lilynek a vére védte azt az átok Potter-kölyköt, most egy egész regiment. És ő amilyen barom volt, kitörölte unokaöccse fejéből az egészet, ahelyett, hogy megnézte volna előtte. Ki tudja mi volt még ott, amiről tudnia kellene.

– Nos, a vérszerződés nem teszi őket halhatatlanná – mosolygott sötéten Malazár –, csak bizonyos helyzetekben nem lehet végezni velük. De mondjuk, aki benne van a körben…

– Képtelen volt rá, hiába van benne a kurva körben – undorodva nézett unokaöccse irányába. – Nem igazi Mardekár vér… – suttogta még maga elé.

Malazár sűrűn bólogatott, pont mint az ő fia.

– Akkor nincs más választás, mint bekerülni abba a körbe és magad uram, ha szolgád nincsen.

– Hogyan?

– Ő benne van, nem? Köss vele vérszerződést, benne leszel te is. És akkor semmi nem védi őket tőled! De vigyázz rá, hogy önként tegye, érted? – Voldemort sötéten elmosolyodott. Végtére is egyszerű. Piton vére kell neki és megkapja Pottert. – Ezt a kölyköt meg neveld meg, mert a vér nem válik vízzé, képtelenség, hogy ilyen puhány legyen – morogta maga elé. – Talán ha keveredik a véretek, előjön belőle az igazi Mardekár vér, az én vérem – gondolkodott hangosan a szellem.

Odafönt valami reccsent nem messze a kripta lejáratától, Perselus meg úgy megijedt, hogy elfehéredett és tett néhány bizonytalan lépést hátrafelé, de megbotlott és puffanva landolt a hideg kőpadlón. A hely kísértetiesen emlékeztette valamire, bele is borzongott és nem is sejtette, hogy alig száz méterre nyugszik az édesapja és az édesanyja.

– Talán… – morfondírozott Voldemort. – Egyébként meg: ha mégsem használ ellenük, hogy benne vagyok a körükben? – függőben hagyta a kérdést, de a szellemnek felcsillant a szeme.

– Ez a vérszerződés támadás estére védi őket, érted? De betegségekkel, mérgekkel, kínzással és fájdalommal szemben nem. Egyébként ki az ördög ez a kölyök, akit ennyire hajszolsz? – Voldemort tétovázott, aztán röviden beszámolt róla, mi történt vele mikor megtámadta a fiút.

Azt a részt gondosan elkerülte, hogy a kölyök Piton fattya, tehát szintén rokon. Az öreg ugrana rá, márpedig Potterrel végezni kell, akár Mardekár vér, akár nem. De már nem akarta húzni az időt, így inkább gyorsan elköszönt hírhedt ősétől és felsietett. Perselus a falnál állt teljesen nyugodtan és látszólag unatkozott. Voldemort selyemsálat húzott elő a zsebéből és bekötötte vele a szemét, aztán karon ragadta és visszavonszolta a kastélyba, fel egyenesen a szobájába.

– Itt maradsz, míg másképp nem rendelkezem – közölte, aztán rácsapta az ajtót és bezárta, Perselus meg elhűlve állt. Vérszerződés, hallotta, hogy a vén szellem valami ilyesmiről magyaráz, de nem értette, kivel köthette. Más tenyerén nem látott ilyen sebeket, csak Potteren és Andráson, de velük nem köthette. Az kizárt. Nemcsak azért, mert halálfaló, hanem mert kizártnak tartotta, hogy Potter fattyáért bármi ilyesmibe belemenjen. És az apja most úgy bánik vele, mint egy fogollyal. Bezárta, egészen egyszerűen rácsapta az ajtót, mint egy hisztis kamaszra. Perselusban felébredt a düh. Semmi olyasmit nem tett, amivel rászolgálna erre, apja mégis ellenségként kezeli. Dühében elővette újra az újságjait és századszor is nekiült, hogy átnézze, hátha felfedez valamit, ami eddig elkerülte a figyelmét.

 

***

 

Voldemort fel-alá masírozott Dumbledore régi irodájában és közben fújtatott a méregtől. Önként kell Perselus vérét vennie, különben az egész nem ér semmit, de hogyan vegye rá? Segélykérően tekintett Hitler falon függő portréja felé, de amaz csak megcsóválta a fejét és nem felet a kérdésre, Voldemort pedig nem tudta kihez fordulhatna. Gyanította, hogy az imperio alkalmazásától még nem minősül önkéntességnek, márpedig anélkül semmi értelme.

Jól feladták neki a leckét. Piton bezárkózott, szinte bujkál előle, más megoldás pedig aligha létezik, elvégre egy ennyire erős szeretet mágiát eléggé nehéz csak úgy kijátszani. Talán ha rávenné Pitont, hogy szeresse meg… fúj, már a gondolattól is forgott a gyomra, mindig is lenézte a fehér mágiát és sosem hitt benne, hogy erősebb lehet, mint a fekete. Olyan nincs. Sok év óta először kénytelen volt újra könyvekhez nyúlni, pedig már rég nem volt szüksége tanulásra. De most leballagott és a legsötétebb, legfeketébb mágiákat tartalmazó ősi nyomtatvánnyal a kezében tért vissza. Abban lennie kell megoldásnak, elvégre ott találta meg a horcruxok előállítását is. Erre is kell lennie valami megoldásnak, elvégre a szeretet nem örök, ki lehet iktatni – legalábbis Voldemort szerint.

 

***

 

Perselus az ablaknál állt és unottan bámulta az erdőt és a naplementét. Be van zárva, fogoly a saját táborában. Állítólagos saját táborában, ezt hozzá kellett tennie. Az újságjait már annyiszor olvasta újra, hogy kívülről tudta a szövegét elejétől a végéig mindkettőnek, de közelebb továbbra sem jutott. Majd ha megfőzi azt az átkozott bájitalt, akkor talán. De mikor? Be van zárva ide, mire kiengedik megöregszik, megbolondul.

Nyugalmat erőltetett magára, a polcról leemelte találomra az egyik kötetet, egy másik mögül előhúzta a whiskyt és leült a fotelbe. Görcsösen próbált a könyvével foglalkozni, de nem ment, már harmadszorra olvasta újra, de még mindig nem fogta fel. Vett egy mély levegőt, meghúzta a whiskys üveget és beletemetkezett újra. Épp belemerült a regénybe, mikor halk zizzenéssel valami becsúszott az ajtó résén, majd kattant a zár. Perselus felugrott, elejtette a könyvet, az üveget és feltépte az ajtót. Sehol senki, csak a mélyzöld bársony szőnyeg végig az üres folyosón.

Kilépett mezítláb és lassan a következő ajtóhoz osont. Zárva. A másik oldalon ugyanígy járt, végül feladta. Visszaoldalgott a szobájába és felszedte a levelet. A borítékon semmi címzés, a levél maga azonban annál érdekesebb volt. Átfutotta háromszor és egyre inkább kétségbe esett. A levél írója – a kézírást nem ismerte fel, mert újságkivágásból ragasztották össze – közölte vele, hogy apja mire készül. Vérszerződést akar kötni vele, és meg ne merje tenni, mert akkor mindennek vége, de leginkább az ő életüknek, mert csak addig vannak Voldemorttól biztonságban, míg védi őket a szerződés, amit HARRY POTTERREL ÉS BARÁTAIVAL kötött.

Képtelenség… Azt is írta, hogy ő képtelen megakadályozni, de ha meg is történik semmi estre sem önszántából… Perselus még kétszer elolvasta, aztán elégette. Töprengve visszaült, de már esélytelen volt, hogy a könyvébe tud temetkezni. Félre tette a whiskyt is, mert tiszta fejjel akart gondolkodni. Lehetséges ez? Hazugság? Áltatás? Vagy igaz lenne? Nem létezik, hogy ő a vérét ontsa egy Potterért… Mielőbb kell az a memóriacsalogató bájital.

Hirtelen ötlettől vezérelve felpattant és a szobafogság ellenére leosont a laborba és elővette a polc mögül a Leghatóbb Ördöngös Italocat és előkereste a memóriára vonatkozó bájitalokat. Hármat talált, egy feledésszirupot, egy memóriamódosító szirupot és egy emlékkeltőt. A lényege az volt, hogy előhívja az elő nem hívható emlékeket, bár eléggé fájdalmas eljárás és veszélyes is, mert akár bele is őrülhet az áldozat. De kit érdekel, ebbe is beleőrülhet akár, ha még sokáig tart. Végigolvasta néhányszor és úgy vélte meg tudná csinálni, bár ilyen nehézségű bájitalt még sosem kevert, de legalább kihívás és eltereli a nyomasztó gondolatait. Ha Voldemort a vérét akarja venni, akkor a vérét fogja venni akár így, akár úgy, ezt tudta jól.

Akár meg is spórolhatná neki az időt és maga megtölthetne egy kis üvegcsét, akkor talán még meg is úszná életveszélyes fenyegetések nélkül, bár az az állítólagos szerződés nem hagyta nyugodni. Épp az imént beszélte meg magával, hogy velük semmiképp sem köthette halálfalósága okán, erre tessék. Az újságos ember – mert Piton nem kételkedett abban, hogy ugyanaz a személy áll a levél mögött is – egyszerűen közli, hogy mégis a legfőbb elpusztítandó ellenséggel sorsuk megrontójával kötött vérszerződést az ő védelmére. Vajon hogyan? Felsóhajtott, elővett néhány üstöt, összeválogatott többféle alapanyagot és hozzálátott.

 

***

 

Voldemort végigolvasta elejétől a végéig a gonosz kötetet, de semmi használható. Részmegoldások voltak, de olyan átfogó megoldás, ami törölné a szeretetmágiát nem akadt. A szabad akarat hibája az egész, ezt látta tisztán, de nem tudott vele mit kezdeni. Pitonnak magnak kellene felajánlania, vagy ha mégsem, akkor nem szabad tiltakoznia mikor a vérét veszi. De jobb, ha ő ajánlja fel, mert akkor tud igazán a körbe kerülni. Teljes tagként és akkor el is pusztíthatja őket, de addig? Talán ha megmérgezné… azt hitte, majd elrabolja, kitörli az emlékeket a fejéből és egyenes útja lesz, de neeem. Piton így is túljár az eszén a hitvány féreg. Vérét veszi és kész – határozta el és elindult „fia” szobája felé…

 

***

 

Perselus lassan vagdosta az elefántagykéreg darabkákat és el-eltűnődött a régi életén, közben megkeverte a másik üstben rotyogó mérget, amit apja rendelt tőle. Nem akart lebukni, tehát azzal is haladnia kellett, márpedig két napja kapott rá megbízást, illene végre elkészülni – idáig jutott, mikor kicsapódott a labor ajtaja és Voldemort állt a küszöbön, kezét a háta mögé rejtve. Perselus ellépett a bájitaltól, elzárta alatta a lángot és próbált úrrá lenni vonásain. Csak semmi árulkodó jel, semmi, amiből rájöhet, hogy memóriaelixírt főz itt szép titokban és rájöhet, hogy tudja a vérdolgot. Habár – futott át az agyán – ha apjának nincsen takargatni valója és a múltja tényleg az, ami az újságban áll (ami felettébb valószínűtlen, hacsak az újságos ember nem valami áruló), akkor akár közölheti is, amennyiben hazudik… akkor eléggé kockázatos játékot játszik.

– Apám? – kérdezte a kíváncsiság legapróbb jele nélkül, mert kezdte zavarni, hogy Voldemort meredten áll az ajtóban és rá bámul. Lassan beljebb sétált és szórakozottan nézegetni kezdte Perselus bájitalokhoz használatos kelékeit, majd megakadt a szeme a szeletelőkés éles pengéjén. Kézbe vette, megforgatta, kipróbált az élét, aztán váratlanul Perselus felé fordult.

– Mondd, mit tennél meg értem? – kérdezte látszólag közömbösen, Perselusnak meg megrándult az ajka. Ez most mi?

– Amit kívánsz – felelte tétován, de nagyon remélte, hogy az a valami nem brutális és fájdalmas dolog lesz. Konkrétan nem véráldozat… Önkéntelenül hátrálni kezdett, maga sem tudta miért, de zavarta a késsel a kezében közeledő Sötét Nagyúr. Egészen baljós volt és félelmetes.

– Bajban vagyunk, Perselus – suttogta „megtörten” Voldemort és unokaöccsét fürkészte, mire hogyan reagál. Piton hümmögött és kérdőn bámult a nagyúrra. – Potter miatt – folytatta Voldemort a színjátékát. – vérszerződést kötött a mi elpusztításunkra… hallottál már a vérszerződésről? – Perselus nemet intett és lassan nekihátrált a falnak. „szóval itt tartunk – futott át az agyán – ezzel akar rávenni, hogy a véremet vehesse?” Sarokba szorítva érezte magát és csak fél füllel volt képes apjára figyelni. – Ősi mágia, amit egymás védelmére kötnek, a másik fél végleges elpusztításáért. Veszélyes. Ők védve vannak, mi nem vagyunk! De ha mi is kötnénk egy ilyet… – függőben hagyta a mondatot. „Kössön veled a hóhér vérszerződést” – gondolta Perselus és nagyon szeretett volna másutt lenni, nem itt. És nem volt hova hátrálni. A vérét akarja? A vérével akarja meggyilkolni azokat, akikkel vérszerződést kötött? Mivel Perselus nem felelt, Voldemort kénytelen volt folytatni. – Régen kötötték, évekkel ezelőtt. Azóta egyre erősebbek, de mi ketten együtt megfékeznénk őket… - „már csak az kéne” – gondolta Perselus, de addigra Voldemort teljesen elé állt, Perselus érezte az arcán a leheletét. Megborzongott a közelségétől, kis híján a hideg is kirázta, nem értette, miért. Csak azt érezte, hogy Voldemor megfogja az oldala mellett lógó kezét, és aztán éles fájdalmat érzett a bal tenyerén. Felszisszent, de Voldemort csendre intette.

– Ne félj – suttogta Perselus nyakába –, jobb lesz így, – Perselus érezte, hogy Voldemort összeilleszti a tenyerüket, és lassan elgyengült, maga sem értette miért.

Hiszen ez csak egy apró vágás egy kis seb, nem artéria vagy ilyesmi, ő mégis úgy érezte, mintha lassan távozna belőle az élet. Ezzel szemben Voldemortba mintha valami energia költözött volna, a szeme lázasan csillogott, egyre erősebben szorította Perselust a falhoz és a tenyerét a tenyeréhez. El akarta rántani a kezét, de „apja” túl erős volt, nem eresztette. Piton csak arra tudott gondolni. Hogy nem akarja, nem akarja, és újra csak nem akarja, de Voldemort elveszi, ami neki kell és ez ellen senki sem tehet semmit. Bolond levélíró, mit gondolt? Hogy majd közli, hogy bocsáss meg, nincs kedvem a vérem áldozni érted?

Hányingere lett a gusztustalan procedúrától és hiába feszegette egyre erősebben a kezét és a karját, semmi. Perselus már alig állt a lábán és akkor megérezte ő is… valami áramlott belé, valami rossz. Nem akarta, hogy apja vére az ereiben csörgedezzen, és semmit nem tehetett ellene. Hiába próbálta eltolni, a Sötét Nagyúr könyörtelenül véghez vitte, amit akart. Nagy nehezen vége lett, Voldemort elvette a kezét, megtörölte egy zsebkendőben, gyengéden felemelte Perslus állát és a szemébe nézett – újabb emlék villant be a fiatal férfinak, bár ezt sem tudta hová tenni. De ezúttal kirázta a hideg az érintésre és nem jó értelemben. Voldemort elvigyorodott, majd se szó se beszéd magára hagyta. Perselus betekerte vérző tenyerét egy darab gézbe, aztán lehuppant egy régi fotelba és a fáradtságtól és rosszulléttől gyakorlatilag ájult álomba zuhant.

 

***

 

Harry fújt egy nagyot és megtörölte homlokát. Körbe nézett, a csata lassan eldőlt, a halálfalók visszahúzódtak és az ő serege is visszakúszott a vackára. Fárasztó volt a mai nap, alig haladtak valamit. Ráadásul napok óta semmi hír sem az apjáról, sem a roxforti állítólagos kémről… se Tobiasról, akinek sürgős baglyot küldtek a roxforti (maguk közt csak így hívták) tanácsára. A madár még talán meg se találta. Vagy ami még rosszabb, elfogták. De a lehető legrosszabb az, hogy Tobiast nem érdekli a dolog és nem fog válaszolni, pedig ő szinte már-már könyörgött neki abban a levélben, hogy jöjjön segíteni, mert egyedül nem megy, nem tud szembe nézni ezzel. Itt nem hagyhatja a sereget, még ha ördögök potyognak az égből, akkor sem. Kell az embereknek és éppen eléggé önző és hibás lépés volt három hétre elhúzni és életjelt sem adni magáról… de ezen túl van, itt van az első sorban újra a mocsokban erősen, frissen és látszólag optimistán.

Látszólag, mert legbelül majdhogynem haldoklik az állandó aggódástól és nyomasztástól. Szíve szerint ezer felé szakadna. Elmenne Tobiasért, elmenne a Roxfortba egy szál maga az apjáért, elmenne Elizabethez, mert hiányzik neki, csatázna meg egy csomó minden mást is csinálna ha nem lenne ez az átok háború ami mindenki sorsát megrontja… és ráadásul a halálfalók egyre erősebbek és egyre többen vannak. Sóhajtott és elindult a parancsnoki sátor felé, mikor beléhasított a fájdalom, de olyan irdatlan erővel, hogy elesett. Fájt a sebhelye a homlokán, a tenyerén, fájt az egész belsője, ugyanakkor a leginkább kétségbeejtő az volt, hogy hirtelen megérezte Voldemortot.

Nem a fejében vagy nem a gondolatait, hanem az érzéseit, mint ötödikes korában, amikor megérezte, ha boldog volt, vagy ha dühös és akkor ő is szinte ugyan azt érezte. Emlékezett arra a megmagyarázhatatlan dühre, amit Dumbledore látása okozott akkor… és most ugyanezt érezte. Felkacagott, ugyanakkor felkavarodott a gyomra és a saját hányadéka hallgattatta el. Reszketve támaszkodott a két karjára, s próbált tisztán gondolkodni, de nem ment. Egy része megijedt és segítségért kiáltott volna, egy másik, ijesztő része élvezte ezt, mert Voldemort is élvezte ezt a pillanatot mérföldekkel arrébb. Aztán Harry előtt elsötétült a világ…

 

***

 

Perselus a szokásos fájdalomra ébredt fel a laborban a fotelben. Nem alhatott sokat talán csak pillanatokra hunyta le a szemét vagy egy percre, de olyan volt, mintha napokat aludt volna át. A tenyerén keresztbe húzódó heg újra kipirosodott és sajogni kezdett. Perselus felpattant és semerre sem nézve kirohant a bájital laborból, ki a nagykapun… aztán megtorpant. Elvégre is mit művel? Felriadt rémálmából, fáj a tenyere és… és maga sem tudta miért de ott akart lenni, ahol az történik. Ez nem lehet jó dolog, ami történik, valami baj van.

A felismeréstől megtántorodott és lehuppant a nedves fűre. Kapkodva szedte a levegőt, a szíve majd kiugrott a helyéről. Végig itt volt előtte feketén fehéren, megírva az újságban, levélben… ő meg elnézett a tények fölött. Nem ide tartozik, bárhová máshová, de nem ide és nem Voldemorttal kötötte azt a szerződést, hanem Harryvel és Andrással, így kell, legyen, nem lehet hazugság. Nem érdekes miért, mikor hogyan, de megtette azért, mert akkor ezt kellett tennie. Teljesen mindegy, hogy Voldemort mit állít, mert valami nem változik, mégpedig az érzései nem változnak. „Ne feledd, nem a származásunk…”.

Felpattant, mert nem tudott nyugton ülni és sietve a vadkanos kapu felé indult, aztán megtorpant. A kapuban mogorva őrség, egyenesen rá bámultak ellenségesen. Lassan hátrálni kezdett és a temető felé vette az irányt. Ahogy a régi ütött-kopott sírok között mászkált lassan elgondolkodva és az életét próbálta összerakni, egyszerre elbotlott valamiben. Ahogy felnézett egy régi márványsír magaslott előtte, szürke márványból, két megkopott fekete betűvel. Perselus ülve maradt és sokáig bámulta a sírt. Nagyon sokáig és végre sok idő óta először tudta mit kell tennie és semmi kétsége nem volt afelől, hogy jól teszi.

 

***

 

– Harry! Harry! – Harry lassan kinyitotta a szemét és körbenézett. Csak homályos foltokat látott, aztán élesedett a kép. Visszaadták a szemüvegét és ő sajgó fejjel felült. Hermione és Elizabeth aggódó arcát látta meg először, arrébb álltak a többiek is.

– Jól vagy? – kérdezte Hermione vékony hangon és egy pohár vizet nyújtott neki remegő kézzel. Harry hálásan elfogadta.

– Annyira megijesztettél! – suttogta Elizabeth és átölelte. Harry kérdőn nézett Hermioénra.

– Nem tudjuk mi történt Harry – mondta szomorúan a lány és két könnycsepp gördült le az arcán. Harry még nem látta ilyen riadtan soha azelőtt. – egyszer csak elájultál kint a csatamezőn és… és… – felzokogott – a halálfalók rád rontottak. Azt hittem, véged! – Harry átölelte és simogatni kezdte a lény selymes haját – aztán Viktor látta mi történt és… odavezényelte az alakulatát, de… – szipogva elhallgatott. Harry eltolta magától és letörölte a könnyeit.

– Van ennél nagyobb problémánk is Hermione – suttogta letörve. – újra éreztem Voldemort… érzéseit – fejezte be hülyén. Hermione kérdőn nézett rá. – Tudod, mint mikor ötödikesek voltunk – Harry torka összeszorult, ahogy a rémes tanévre visszagondolt, Hermione pedig bőszen bólogatott.

– De Harry, én azt hittem, már megtanultad kizárni a fejedből. Vagy talán csak azért történt, mert elájultál.

– Nem. Azért ájultam el, mert megtörtént – pontosította a fiú. – Valamit tett az apámmal.

– Éreztük volna…

– Senki nem érzett semmit? – kérdezte növekvő riadalommal. Még csak az kell, hogy a háború kellős közepén hallucinálni kezdje a fejében Voldemortot vagy az örökös aggodalom miatt annyira legyengüljön, hogy valóban belé tudjon mászni. Ron somfordált közelebb.

– Harry, pihenned kellene haver! – nézett rá elkeseredve. – Túlhajtottad magadat.

– Ron! Három hetet pihentem…

– Fenéket pihentél – morgott a vörös srác.

– Pontosan mit is éltél át? – kérdezte András aki most ért oda.

Harry a vállát vonogatta aztán előadta mit érzett. András hosszan hümmögött, de nem felelt, ehelyett eltűnt valamerre. Harry feltápászkodott és kisietett a sátorból. A katonái mind ott gyülekeztek, szemükben rettegés, féltés és bánat, de ahogy meglátták teli torokból kezdték üvölteni a nevét. Először csak az élen állók, aztán a mögöttük, aztán a tábor közepe majd a hátsó sorok egy emberként az ő nevét. Sokféle különböző nyelven, sápadt, fekete, sárga, vörös arcok, feketék, szőkék, vörösek.

Harryt valami melegség töltötte el, jobb volt, mint bármi eddig az életében. Ezek az emberek számítanak rá, érte harcolnak és ontják a vérüket, érte sebesülnek meg, őt szeretik teljesen mindegy, mit tesz, sebesülten fekszik-e. Kijöttek a barátai is, és ott álltak mind a hatan, egymást átkarolva. Harry elvigyorodott és sört meg bort osztatott a katonáinak. Megérdemlik, nemegyszer az éltét köszönhette nekik. Nekik és a barátainak és az apjának, aki valahol most is rá gondolt, ha öntudatlanul is és eszelősen keverte az emlékeztető bűbájt. Nem adja fel, nem halálfaló, nem gonosz megátalkodott… nem Voldemort fia!!



Invito

Fandomok

Szeptemberben jön!

Időnyerő
«  Szeptember 2018  »
HKSzeCsPSzoV
     12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930

Hoppanáló
Oldalaim:
  • Hungaryan Fanfiction Archívum
  • Candlekeep

  • Barátok:
  • Scripta
  • Erika apróságai
  • Nimphadora Oldala
  • StargateLives
  • Varázsskatulya

  • Más oldalak:
  • Merengő Fanfiction
  • Transportus

  • Hozzászólások
    Smaragd
    Mondhatnám azt, hogy Dumbledore azért ilyen, mert öreg, de ez megdőlne azzal, hogy Minerva sem fiatal, és határozottan nem ért egyet az igazgatóval - szóval ez nem a kor függvénye. Perselus álma igen érdekes, mert az első nem álom, hanem egyértelműen visszaemlékezés. Itt megjegyezném az író bátorságát, hogy ezt is bevállalta smile és így már rögtön érthető az is, hogy miért is érez annyira együtt Ginny-vel, és tudja kikövetkeztetni Harry lelkiállapotát. Na, itt volt aztán enyhén szólva is bunkó Dumbledore kérdése, nem is csoda, hogy ekkor ő nézett a végén félre.
    A véres nyakörv nekem igencsak elterelésnek látszik, de az is lehet, hogy a patkány megharapta a kutyát, és úgy lett véres.
    Igen csak okos volt a professzoroktól, hogy az aranyvérű, befolyásos diákokkal hozakodtak elő, mikor a dementorok rossz hatásával példálóztak - Shacklebolt nem véletlenül mosolygott a miniszter megvezethetőségén smile 
    Dumbi határozottan kezd veszíteni a tekintélyéből, előbb Molly, most meg Perselus osztja ki biggrin Meg is érdemelte az öreg. Ha más nem az egész arra jó volt, hogy Perselus elkezdje felvállalni Harryt.

    evelyn
    Uff, komolyan mondom, időnként szívem szerint alaposan felpofoznám Dumbledoret. Tehát, ha jól értelmeztem Perselus álmát, akkor Lily vagy megkérte őt, hogy vigyázzon a fiára ha velük történne valami, elvégre biológiailag ő az édesapja, vagy pedig Perselus zavaros lelke és a túlzott mágia használat miatti fáradtsága okozta, hogy Lily megjelnt az álmában és akarta, hogy Perselus legyen az aki vigyáz a fiúra, hiszen nincs más családtagja rajta kívül. Nos bárhogy is van, úgy tűnik, hogy ez igen csak mélyen érintette a professzort. Ami Blacket illeti, azt hiszem egy kicsit elhamarkodta a patkány levadászását, bár érthető, tekintve, hogy őt ítélték el ártatlanul míg a patkány békésen tengeti rusnya életét. A véres nyakörv nekem nem mond igazán semmit, valószínűnek tartom, hogy amikor visszaváltozott emberi formájába akkor a nyakörv felsértette a nyakát, tekintve egy embernek szélesebb, masszívabb nyaka van, mint egy kutyának smile Most viszont kíváncsi vagyok arra, hogy vajon sikerül-e elkapnia a patkányt, vagy megint gyáván elmenekült a féreg. Látszik, hogy az igazán okos varázslók nagyon fáradtak, ha nem sikerült összerakniuk a történet leírásából, hogy valami nem teljesen jó a történetben, hiszen Dean-ék láttak egy alakot, akiről megállapították, hogy nem lehet sem Ron, sem pedig Harry. Feldúlta a szobát kiabálva, hogy hol vagy te fattyú és amikor a kutya hirtelen megjelent akkor mégis hova tűnt a férfi? Merre ment? Bár az is igaz, hogy arra tippelnek, hogy láthatatlanná tévő köpenye van ezért nem látta őt egyik portré sem, csak a kutyát aki valakit üldöz. Egy patkány viszont nem igazán tűnik fel senkinek. A miniszter továbbra is ostoba, ha azt hiszi, hogy a gyerekek közül csak a mugli születésűek szenvednek a dementorok hatásai miatt. De még ha így is lenne, akkor sem szabad ennyire lekezelőnek lennie, mert könnyen a bársony széke bánhatja. Nos Piton lehet, hogy fáradt, de nagyon ügyesen osztotta ki a minisztert, ahogy elkezde szépen mesélni, hogy valójában az arany vérű diákok szenvednek a legjobban. Dumbledore újbóli mesterkedése pedig felháborító. Egy bántalmazott gyereket még mindig saját kénye kedve szerint akar rángatni, de Piton nem engedi ezt. Imádom amikor ilyen szépen kiosztja az öreget. Pers hazudott Ginny tetteit illetően, hogy megvédje, de nem fogja tétlenül nézni, hogy Harry is eljusson erre a pontra és igaza van abban, hogy a Weasley-knek most van elég bajuk. Utálom az öreget, aki képes volt bevetni, hgoy el akarja szakítani a barátaitól a fiút. Eh, most nagyon kíváncsian várom a következő részét biggrin

    Smaragd
    Köszönöm, igyekszem majd a következő fejezettel, habár még semmi nincs kész belőle. A következő Harry szemszögű lesz smile

    gyb_julia
    Szia. Remelem Sirius csak megsérült s nem halt meg. Nagyon nagyon tetszet a fejezet foleg a vege hogy Perselus kijelentette hogy haza megy es a gyermeket is visszi. Ugy vartam mar ezt a fejezetett hogy csuda. Mikor jon a kovetkező? Alig várom hogy ezek után Harry és Perselus beszelgessenek ismerjek meg jobban egymast.... meg meg meg.... ennyi nem eleg smile vicc nelkul koszonom a forditas a szep hosszu fejezetet. S a viszont olvasas remenyeben kivanok szep napot.





    Copyright © 2018 - 2012 Smaragd