Smaragdvilág
Szerda, 2018-08-22, 02:01
Belépési neved: Mugli | Csoport "Muglik" | RSS
Főoldal | Mrs.Lupin and Mrs.Piton - Kék vér 2. (15. fejezet) | Profilom | Kilépés




Térkép

Kategóriák
Hírek [30]
Frissítések [22]
Fordítások [25]
Fordítások barátoknak [209]
Csak barátok részére elérhető tartalommal.

Bagoly

Lumos

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

Zsupszkulcs



A szakadék széléig (és tovább)

 

– Levél a roxfortitól – lebegtette meg Ron a zöld bársonyborítékba csúsztatott bőrt Harry előtt.

Harry kikapta a kezéből, és mohón olvasni kezdte, de hamar leolvadt a mosoly az arcáról.

– Ilyen nincs – suttogta és igen erős önuralomra volt szüksége, hogy ne kezdjen újra tombolni. – Ilyen nincs, nincs, nincs – hajtogatta elkeseredve, aztán kirohant, szabályosan feltépte András sátorponyváját, felrázta alvó barátját és a kezébe nyomat a levelet. Spherestud szó nélkül olvasta végig, egyre sápadva, tele riadalommal.

– Ilyen nincs – szalad ki neki is a száján.

– Mit tegyünk? – kérdezte Harry. A roxforti ugyanis megírta nekik mi történt a pincében, mit tett Voldemort Pitonnal. Hogy most már senki és semmi nem védi őket a Sötét Nagyúrtól.

– Talán… nézd, Harry, nem biztos, hogy védtelenek vagyunk – kezdte András lassan, de maga sem igazán hitte, amit mond. – Talán ez közöttünk is működik… – elhallgatott, és elkeseredve megvakarta a fejét. – Utána nézek, jó? – A fiú bólintott, de nem igazán hitte, hogy András bármit tehetne vagy utána nézhetne, ahogy ő mondja.

Mégis hol? Majd beül könyvtárazni a háború kellős közepén? De nem akart kötekedni, tegye, amit jónak lát, ő meg teszi, amit neki kell. És nem fog bujkálni a rohadék elől, megfutamodni, mert nem védi a véráldozat. Kimegy a csatatérre és ha a szeme elé kerül kivégzi, az biztos. Kezd belőle nagyon elege lenni, élősködő kis rohadék… olyan dühös volt, hogy szinte nem is látott az idegtől és véletlenül nekicsapódott Hemionénak, amitől mindketten hátra estek.

Aztán Harry nevetni kezdett, lassan Hermione is és hosszú percekig röhögtek, isten tudja min, hisztérikusan és hangosan. Aztán, úgy, ahogy jött el is múlt az ördögi jókedv, Harry felsegítette a lányt és rettenetesen lehordta, hogy mégis mit keres a fronton mikor neki otthon kellene ülnie biztonságban, hogy legalább értük ne kelljen aggódni. De Hermione visszakiabált, hogy részéről elege van, mert ugyan annyira joga és kötelessége harcolni, mint barátainak és ki akarja venni a részét a csatákból, mert az ő otthona is, az ő élete is. És ennyiben maradtak. Végtére is, talán jobb is, ha itt vannak, vérségi alapon legalábbis nagyon jó. És teltek a napok és folytak a csaták.

Bár közel sem olyan rettenetesen, mint eddig. Jó volt, hogy itt voltak a lányok, otthonosabb volt, mert esténként vagy hajnalonként a tábortűznél jót beszélgettek a múltról, mikor még minden rendben volt. Harry visszagondolt arra az utolsó igazi békeévre mikor Spherestud nagyszüleinek házában nyaraltak, és az tényleg igazi nyaralás volt. Lombházzal, érdekes könyvekkel… ha lesznek gyerekei, biztosan épít nekik lombházat – határozza el és lopva Elizabethre nézett. Ha lesznek gyerekei, azt csak a lánnyal tudta elképzelni. Majd, ha egyszer még béke lesz a világon.

 

***

 

– Levél Tobiastól – rázta fel Ron Harryt egy másik hasonló reggelen valahol Franciaországban, Harry pedig perceken át azon gondolkodott, miért ilyen ismerős a szituáció. Aztán megvilágosodott, pár nappal ez előtt, Ron ugyanígy felverte a roxforti levelével. Tobiasnak is írtak a roxforti tanácsára, de ez idáig nem jött tőle válasz.

– Már itt volt az ideje, azt hittem már nem is méltat válaszra – pattant fel és sietve kikapta barátja kezéből és szinte ugyan úgy, mint két napja, elolvasta, lelohadt a vigyor a képéről és átballagott pótapjához, aki ugyan úgy az igazak álmát aludta. Mélyet sóhajtott, tudta, hogy Spherestud hulla fáradt, de fel kellett keltenie. Felrázta.

Spherestud prüszkölve ült fel, megdörzsölte a vörös, karikás szemeit, kitapogatta a szemüvegét és elkeseredve Harryre meredt.

– Állandóan erre kelek – nyögte – lehetnél kíméletesebb is.

– Levél Tobiastól – hajította András ölébe Harry.

András átfutotta és akkorát káromkodott és olyan hosszan, ami semmiképp sem emlékeztetett egyetemi tanári mivoltára. Tobias ugyanis együttérzését fejezte ki, és szerencsekívánatait tolmácsolta, de nem dugta oda a képét.

– Én megütöm – összegezte András és dühében előkotort ez fél üveg whiskyt. Jót húzott belőle aztán Harrynek nyújtotta.

– Én lefogom – ajánlotta Harry. Már dühös sem volt, megszokta a kudarcokat még az árulásokat is lassan. De azért ez nagy pofon volt. Az állítólagos társaság állítólagos embere az állítólagos főnökéhez irányítja őket, aki magas ívben tesz az egészre, miközben ők itt kiháborúzzák a belüket is az egész nyamvadt világ üdvére. És az egész nyamvadt világból jó, ha tízezren kiveszik a részüket a csatából. Érdemes egyáltalán…?

Persze, hogy érdemes, Harry is tudta, de néha, mint most is, szívesebben lőcsölte volna akárkire a macerát, mert ő szívott már eleget életében kora gyerekkora óta. És most is, ahelyett, hogy tanácsot adna, vagy uram bocsá’ idetolná a seggét, ül a nagy hajóján, ring a vízen, vedeli a rumot és bámulja a hawaii lányokat. Gyönyörű. Közben András tovább merengett, néha halkan káromkodott, aztán elszántan Harryre nézett.

– Nem. Most komolyan, megkeresem és megütöm, ha nem segít – közölte András ellentmondást nem tűrő hangon.

Harry rámeredt.

– El akarsz menni? Itt akarsz hagyni? – kérdezte döbbenten. Még ha viccelne, de Andrástól kitelik ilyen kamikáze húzás.

– Ne csinálj szerelmi drámát! – intette le András és bőszen öltözködni kezdett. – Nem hagylak el vagy ilyesmi, csak megkeresem a gyáva tetvet és ráveszem, hogy tegye azt, ami nekünk jó. – Harry pofákat vágott András háta mögött, de mit tehetett, nem kötözhette meg.

– Ugye tudod, hogy minél kevesebben vagyunk annál gyengébb a védelmünk? – próbált hatni professzora logikájára, de amaz leintette.

– Ugye tudod, hogy távolról is hat, nem kell testileg közel lenni egymáshoz? – utánozta Harry hangsúlyát és összecsavarta a pokrócát. – Persze nem árt, ha összekapaszkodunk, de ha én nem vagyok itt, attól még a vérem véd. Így oké? – kérdezte mintegy engedélyt kérve, de Harry nem volt vevő a humorára. Most nem.

– Eredj, ha akarsz, de azt hiszem, inkább itt van rád szükség. Gondolod, hogy majd a szép nagy barna boci szemeid meggyőzik? – kérdezte cinikusan, András meg vállat vont.

– Azt nem, de vannak eszközeim, ha kell. Vigyáz magadra és zavard haza a lányom! – közölte még, aztán kilépett a sátorból.

Mire Harry kiért, se híre, se hamva nem volt. A fiú felvonta a szemöldökét, aztán lemondóan a saját sátrába vonult és elátkozta András konokságát. Semmire sem megy vele csak rájuk hozza a frászt és meg sem hallgatja az embert, megy a saját feje után. Dühödten a priccsére vetette magát, de esélytelen volt, hogy visszaaludjon, így inkább átment a központi sátorba, ahol Lupin hajolt bőszen a térkép fölé és segített neki megtervezni a csatát. Nemsoká befutott Krum és Neville is, aztán Ginny is, aki legalább hozott reggelit.

 

***

 

A nyár lassan őszbe fordult, a nappalok rövidültek, a fákon ülő levelek színesedtek és lassan szállingózni kezdtek. Beköszöntött a szeptember, a vénasszonyok nyara. Dijon, Chaumont, Fontainebleau és Párizs. Párizs romjai, a tátongó kráter az Eiffel torony helyén, elkeserítő romhalmaz, düledékházakkal, törött szobrokkal, mocsokkal… egyedül a Montmartre állt még, igaz az is düledezve, de az ott élők üvöltve ünnepelték Harry Pottert hófehér zászlókat lengetve. Ez volt az első emberi település, amellyel találkoztak és Harry meghatva fogadta az itt élők ajándékait és köszöntését.

Elszállt a szeptember és az október hideg, esős időt hozott magával. Csata a sárban, hidegben, nélkülözésben újra és újra árokról árokra, házról házra. Immár állandó volt a riadókészültség, ahogy közeledtek a csatornához, egyre gyakoribbak voltak a támadások, egyre nehezebb volt az élet és ők egyre elkeseredettebben és egyre dühösebben küzdöttek a hazájukért és a szabadságukért. Halálfaló élve meg nem állt előttük, egyre csak hullottak, Voldemort hiába küldött tartalékosokat, nem bírta feltartani unokaöccsét. Semmi sem segített. És egy hideg, esős hajnalon ott állt ismét, sok év óta először meghatódva és szinte hitetlenkedve karöltve a barátaival Normandiában. Ott a csatorna partján, és szemben vele a messzeségben halványan, de kivehetően ott húzódott Britannia.

 

***

 

Sürgős, azonnal, sürgős. Minden tizenötödik életévét betöltött férfi és nő azonnal jelentkezzen a sötét seregek toborzási irodájában. Dezertőrök halállal büntetendők! – ez állt minden ház falán, minden hirdetőoszlopon Roxmorsban és a többi mágusvárosban is. Gyerekek és nők és aggastyánok százait vitték azon a héten katonának. Két hét kiképzés után. Családok mentek szépen sorban csatába, az addigi békeévek olyan messze szálltak, mintha sose lettek volna. Ennél még a terror is jobb volt talán… de Voldemort senkit sem kímélt, itt volt a nyakán a tél, lassan közeledett a november vége és közeledett Potter feltartóztathatatlanul. Egy hónapja lépett angol földre, azóta egyre erősebb, egyre hatalmasabb, partizánok százai csatlakoztak hozzá, felkelők tucatjai… és nincs kiút.

Voldemort semmit nem tehetett, sem Mardekár, sem más tanácsára. Napokon át fel s alá rohangált a kastélyban tébolyító várakozással, vagy kint harcolt a csatatéren. Hiába. Minden abszolút hiába. Potter elkerülte őt, a nyeszlett barátaival együtt. Tudták. Tudták, hogy ő is kör tagja és semmire nem ment vele, hiába zárta be Pitont, hiába kínozta meg, semmi. Annyit ért el, hogy neki is fájt, miközben kínozta, de ebben valami perverz örömét lelte és Piton továbbra sem adta fel. Pont, mint egykor rég, éppen úgy. Semmi nem változott, csak annyi hogy Roxfortba költözött de ugyan úgy a hatalmáért kellett harcolnia, mint éveken át. Tíz jó év után… a hegnek annyi haszna azért volt, hogy megérezze, ha a kör tajgai bajban vannak.

De eddig még nem hibáztak, pedig mindannyiszor ott volt, megölhette volna őket. De még így is erősek, sokkal erősebbek és Piton nem akarta, hogy ő is bekerüljön a körbe. Nem ölheti meg őket most még. És az utolsó tartalékait emészti fel, falvak néptelenedtek el. Muglik ezreit átkozta halálra, hogy legalább ne tudják felszabadítani őket, de más hasznukat nem vette. Imperióval csatába küldhette őket, de mire jó? Leszedik róluk az átkot és kész, szabadon lesznek engedve. És innen nincs kiút, csapdába eset, ő a világ leghatalmasabb mágusa…

 

***

 

Harry és csapata a végkimerülés szélén állt meg végül közép-Angliában, decemberben. Fáradtak voltak és egyre kevesebben. Harry sebhelye már szinte megállás nélkül sajgott, hiszen vagy Voldemorttal harcolt szemtől szembe, vagy apját kínozták valahol messze a Roxfortban. De kitartott, érezte, hogy nem bánthatja, hiába állt be a körbe. És azt is tudta, hogy már csak pár nap vagy hét és már látszik a vége. Bármilyen vége, de már nincsen messze. Olyan fáradt és mocskos volt, hogy csodálkozott, hogy még él. Napok óta nem aludtak, mert egyre fogyott a sereg, egyre fáradtabb volt és állandó készenlétben étek. A Britanniai háború volt a legpusztítóbb, legvérmesebb mind közül. A serege a felére csökkent, katonái egymás után hullottak el sorban és semmit sem tehetett. Mit érdekelte őt hogy az ellenség is pusztult. Még így is túl sokan voltak… és semmi hír sem Perselusról, leszámítva hogy időnként fájt a nyomorult heg, sem Andrásról. Semmi. Úgy eltűnt, mint szürke szamár a ködben.

Elment, hogy meggyőzze Tobiast, de Harry abban is kételkedett, hogy megtalálja egyáltalán, nemhogy meggyőzze. András meg az erőszak… ha nem lett volna tompa a fáradtságtól talán jót nevetett volna magában, de így csak bambult kifelé a hideg decemberi égboltra és fázott a lába. Fel sem tűnt. Az öröm, amit akkor érzett mikor átkelt a csatornán és hazája, otthona földjére lépett, már elszállt. Igaz, ezerszer inkább itt fázzon, éhezzen és rettegjen az ember, mint bárhol másutt, mert ez a haza, de akkor is.

Kicsit mostohán bánt velük a brit éghajlat, szokatlanul hideg tél volt és egyfolytában süvített az északi szél. Roxfort felől. Egyébként meg Voldemort nyugton volt, legalábbis jó néhány napja semmi nyoma. Csak a belső köre garázdálkodott kinn a csaták alkalmával, de ennyi. Azok meg egyre bénábbak voltak, Isten tudja mi érte Malfoyt, de mintha elfeledte volna az összes tudományát, ha szembe került velük. A csapata szintén. Bellatrix Black a múltkor ott állt vele szemben a csatában, véresen, agresszíven, Harry meg fáradtan és pálca nélkül. És semmi.

Bellatrix a fejéhez vágta, hogy rusnya mugliszármazék (ami nem is igaz, de erről Bellának nincsen oka tudni) és szinte megvárta, míg Harry összeszedi a pálcáját. Fura volt. Ezek után párbajoztak majd ki-ki ment a dolgára. Harry napokig gondolkodott ezen, de nem jutott semmire. Szállingózni kezdett a hó. De jó lenne Roxfortban karácsonyozni – futott át Harry agyán és eszébe jutottak a régi meghitt karácsonyok mikor Ron kirázta az ágyából, és ajándékokat bontogattak. Mrs. Weasley mindig kötött neki pulóvert… de jó lenne Mrs. Weasley pulóvere ebben a kutya hidegben – gondolta és kicsi felmelegedett a szíve, ahogy az asszonyra gondolt meg a sütikre, amiket a frontra küldött. Van, ami nem változik…

Harry magához tért álmodozásából, mert odakint megreccsent egy ág és megfájdult a sebhelye a homlokán. Ez amúgy gyakorta így volt itt Britanniában, úgyhogy nem csinált ügyet belőle, megvakarta, feltápászkodott és kilépett a fél centis hóba. De alig tett néhány csúszós lépést, Andrásba botlott, aki köpönyegébe burkolódzva épp a sátra felé tartott.

– Nem sikerült – közölte miután Harry teát töltött neki és valamelyest felmelegedett. – Nem jön és kész – szögezte le és furán bámult maga elé.

Harry megnyomogatta a sebhelyét mert feszt sajgott, de nem ért rá törődni vele.

– Ennyi? – kérdezte elkeseredve. – Azt mondta, hogy…

– Hogy nagyon sajnálja, tényleg, de nem áll módjában velünk tartani. – Harry bólintott, de különösebben nem lepte meg az eset.

– És hol van? – kérdezte. – Hogy találtad meg?

– Én… a kikötőben, mit tudom én – közölte András ingerülten, aztán hirtelen felpattant, jó éjszakát kívánt és a sátrába távozott.

Harry bambán nézett utána. Hülye – jutott az eszébe. Fura volt, de biztosan csak kimerült – állapította meg és aztán ő is rövid nyugovóra tért, hogy aztán néhány óra múlva ugyan úgy a csatatéren kezdje a napot, mint eddig mindig.

 

***

 

A roxforti kém, az újságos ember elkeseredetten rótta a köröket a sátra körül kinn a fronton. Piton a pincében rohad, segíteni nem tud rajta, Voldemort nem mozdul. Napok óta semmi hír róla, mintha bezárkózott volna és ő rettegett, hogy olyasvalamit forral, aminek végzetes következményei lesznek. Voldemort mindig ilyesmit forral. És ő nincs ott, hogy megakadályozza, vagy értesítse Pottert. Semmit sem tehet, túl azon, hogy megpróbálja túlélni a háborút. Ami nem könnyű, főleg nem a szabad seregek ellen, amilyen dühvel vetik magukat rájuk… haza kellene jutnia, kiszedni Pitont a cellából és a barátira bízni újra, de ez felére egy felségsértéssel és ő a bitófán végezné.

Ami senkinek sem tenne jót, Tobias is azt írta, jön, csak tartson ki. És Tobias sosem hazudik, valamit az is tervez. Nem Dumbledore, de nem véletlenül ő a Társaság feje. Megvan a magához való esze, bár igazán iparkodhatna már, mert mindenki meghal itt a csata végére, ha nem jön. Egy hét… egy hete jött a levél, hogy feléjük tart…

 

***

 

Voldemort az ördögi tervén fáradozott, ami igazán nagy fáradtság volt, tekintve, hogy ezúttal Malazár szakértelmét sem vehette igénybe. Erről még a belső kör sem tudott, mert Voldemort gyanította, hogy talán áruló van köztük. Hiszen Potter tudta, hogy ő is a kör tagja, különben nem bujkált volna olyan eredményesen előle. Nem kimondottan bujkált, de ha a közelébe tudott férkőzni, mindig meglépett. Hát most nem fog.

Voldemort felkészült, sokáig tartott és nem volt tökéletes terv, de messze ez volt a leghasználhatóbb így a háború vége felé. Még fordíthat a szerencséjén, ha minden kötél szakad, Pitont használja fel, de azt nem szeretné. Malazár nem örülne és hallott már a szellem erejéről, hiszen mégiscsak erős ősi teremtő ereje van még a halált is legyőzte, és nem úgy, hogy klasszikus értelemben szellemmé lett hiszen nem kísértet. De Voldemort nem is kívánta Malazár orrára kötni mit tervez, maga sem tudta pontosan, csak spontán ötlet volt, de az eddigi legjobb.

 

***

 

Folytatódott a háború a hidegben és fagyban. Éjjel, nappal, test a test ellen küzdöttek minden egyes négyzetcentiméterért. A vérszerződésre is egyre inkább rászorultak, olyankor mind összekapaszkodtak és még Piton nélkül is teljes kört alkottak szerencsére. Azonban András egyre furcsább lett, ahogy Roxforthoz közeledtek. Már nem nevetett egyáltalán, nem viccelődött, nem is igazán volt velük. A sátrában gubbasztott térkép fölé görnyedve, ha Harry olykor rányitotta a sátorponyvát, akkor sem igazán „örült”. Pedig az utazása előtt olyan jó volt, hogy bízhatott benne, bár biztosan csak fáradt. Legalábbis Harry a fáradtság számlájára írta a dolgot. De Elizabeth is panaszkodott rá, hogy egyáltalán nem törődik vele az utóbbi időben, pedig ők ketten az apjával igazán jó kapcsolatban voltak. Szokatlanul jóban.

Miután Hermione úgy leteremtette Harryt, ő is csatlakozott barátnőjéhez, meg Ginny is és itt maradtak, még harcoltak is és így legalább mindig itt voltak, ha a körnek zárulnia kellett. Igaz Harry energiái nagy részét az kötötte le, hogy őket felügyelje a csaták alkalmával, nehogy bántódásuk essen, ettől sokszor ő maga került halálos veszedelembe, de ezt már nem úgy kezelték, mint rég. Hisz sérthetetlenek, tehát problémát sem okozhat némi halálos veszély. De András aggasztotta. Mindig számíthatott rá, de most annyira idegen, mintha nem is ő lenne. Tetejébe folyton vedel. Látta, kis laposüvegből iszik mindig, pedig ő igazán… jó persze ivott, de nem volt vele semmi baj, mert mindig tudta hol a határ (kivéve azon az utolsó olaszországi bulin, Harry még most is röhögött, ha visszagondolt rá, pedig évek teltek el és csaták vesztek el azóta).

Most viszont… nem mert szólni neki, nyilván őt is nyomasztja Piton meg a csata. De ez így nagyon negatív volt, hogy nemcsak Pitont, hanem őt is lassan elveszíti. Magára marad, pedig most igazán kéne a törődés. A permanens háború iszonyúan kivette az erejét és kellett volna Spherestud, nagyon kellett volna. De sehol sem volt, csak ez a báb, ez a fura valami, aki nem ő, nem a régi András. Tobias valamit tett vele. És ráadásul Ron említette, hogy a térképpel is valami kavarás van. Mintha nem jó irányba tartanának vagy mi. A csapataik össze-vissza vannak, nincs jó stratégia, amiért pedig András a felelős nem más. Ő tervezte mindig a hadmozdulatokat és mióta visszajött, mintha kicserélték volna, mintha elfelejtette volna a tudományát. Egyre több csatát vesztettek és egyre nőttek a veszteségeik. És Ron azt mondta, hogy szerinte nem is északnak, hanem keletnek tartanak, ami nagyon meglepő. Roxfort északnak van nem keletnek, Spherestud nem tévedhet ekkorát.

Harry szívében felébredt a félelem, ahogy lassan felismerte, hogy ez itt nem Spherestud. Ő, de mégsem ő. Tobas az az átkozott, valamit művelt vele…

 

***

 

Perselus a cellájában ült. Miután apja vérét vette (ez már hetekkel ez előtt volt) és rádöbbent végre, hogy hol a helye és nekikezdett istenigazából a főzetnek, egyszer csak rárontott a belső kör, megkötözték és a pincébe zárták. Pár méterre a labortól. Cella. Bilincsekkel a falon, szalmával a sarokban meg egy bűzös küblivel. Nem mintha újdonság lenne az életében. Bár konkrétan nem emlékezett semmire, de valahogy nem lepődött meg és ez még jobban megerősítette abban, hogy nem ide tartozik. De immár semmit sem tehet, „apja” megtette, amit meg akart tenni és látszólag az ő szolgálataira már nincsen szükség. És az újságos ember is eltűnt, igaz a belső kör állandóan kinn dekkolt a fronton. De így magára utalva elég nehéz volt. Mit tehetne?

Fel s alá mászkált, mint a megszállott, míg el nem szédült de csapdában volt és a heg a tenyerén folyton sajgott. A „barátai” odakint bajban vannak, állandó bajban… magában néha már-már így nevezte őket, bár abban kételkedett, hogy szívből jövő barátság lenne köztük. Legalábbis nem merte elhinni, hogy neki barátai lehetnek. Ekkor halkan nyikordult az ajtó és a halvány fényben Voldemort állt, pálcával lebegtetett valakit. Beljebb kormányozta, aztán leengedte. Piton felismerte, Spherestud volt az. Sápadtan, véres homlokkal, de nyugodtan lélegzett nem tűnt úgy, mintha haldokolna. Puffanva landolt a szalmán, nyekkent, lassan kinyitotta a szemét és bambán körbe nézett. Voldemort kést húzott elő, Perselus pedig közéjük ugrott.

– Hagyd! – üvöltött rá „apjára”.

– Crucio – közölte válaszként egyszerűen Voldemort, Perselus felüvöltött és összegörnyedt, a nagyúr pedig arrébb rúgta. Aztán a késsel matatott valamit Spherestudon, végül elégedetten felállt. Kezében Spherestud egy tincse. Perselus furán bámult rá. Biccentett „fia” felé, behúzta az ajtó és eltűnt a szürkületben.

Perselus levette a foszladozott tépett köpönyegét és Spherestudra terítette aztán mellé húzódott és hajnalig virrasztott mellette, ha akart sem tudott volna aludni részint az éhségtől részint a fáradtságtól meg az izgalomtól. Információ. Ha András felébred végre, akkor kifaggatja, és végre nem kell sötétben tapogatóznia. Ráadásul a gyerekkori barátja. Ez azért mégis valami fura, de nem kellemetlen melegséggel töltötte el, főleg azok után, hogy mégsem ellenségek, ahogy Voldemort állította. És ez azért jó volt még Pitonnak is, így inkább csak ült a sötétben és olykor András profilját fürkészte, de nem akarta felkelteni.

Hajnaltájt András aztán meg is moccant, felnyögött és lassan kinyitotta a szemét, erősen fókuszált a törött szemüvegén keresztül és élesedett a kép. Piton hajolt fölé kíváncsin, erre megrettent és megpróbált felülni de Piton visszanyomta.

– Maradj nyugton – reccsent rá, mert az érzelgősség azért távol állt tőle.

Spherestud felsóhajtott, hogy múljon a hányingere.

– Voldemort… – nyögte. – Mit tett velem?

– Semmit csak levágta a hajad.

Spherestud felpattant szédelegve de vissza is hanyatlott egyenesen Perselus karjaiba. Piton inkább visszafektette a szalmára és a biztonság kedvéért rátenyerelt a mellkasára. Érezte, ahogy hevesen ver a szíve.

– Eressz! A hajam… felfogtad, hogy mire kell az? – kérdezte hisztérikusan Perselustól, a férfi meg vállat vont.

– Persze, hogy tudom, százfűlé… – elhallgatott, ahogy végiggondolta, amit kimondani tervezett. András szó szerint lihegett a megerőltetéstől, hogy kiszabaduljon Piton nyomása alól.

– A lányom… – suttogta – ott van és Harry is. És ott van velük Voldemort… meg fogja ölni a lányom, bántani fogja…

– Nyugodj meg! – csattant rá barátjára – ne pánikolj, az semmit nem old meg. Inkább mondj el mindent, hogy segíthessek! – kérte Andrást. Elvégre most csak ő van itt, csak tőle tudhatja meg az igazat. András hosszan hallgatott és megigazította törött szemüvegét. Piton elengedte és felült. Ivott egy korty vizet, megpróbált lenyugodni, aztán megfontoltan belekezdett.

– Harry a fiad. Voldemort nem az apád, hanem az apád ikertestvére. Ő ölte meg a szüleidet. Először az apádat ezért nevelt fel egy mugli, aztán az anyádat is – elhallgatott, Piton pedig elhatározta, hogy előre is hinni fog neki. Illetve a kétségeit az agya mélyére száműzi, mert ez nem alkalmas idő a kételkedésre. De azért Potter… a fia? Ugyan olyan fura volt, mint azt hallani, hogy Voldemort az apja, ha nem furább. Bár kétségtelenül kevésbé megrázó… Spherestud folytatta – apád a halála pillanatában a vérét áldotta érted Ezért vagy még mindig életben – Piton agya meglódult. Voldemort is a vérét akarta.

– Nincs egy másik vérszerződés is, amit mi kötöttünk? – kérdezte és most nagyon hálás volt az újságos embernek az információkárt.

Spherstud bólogatott.

– De van. Együtt kötöttük, hogy Voldemort senkihez se férjen hozzá. De…

– Megvágott engem – szakította félbe Spherestudot. – Akkor ő is benne van? – kérdezte elkeseredve.

Spherestud bólintott.

– Igen, de nem teljes jogon. Úgy csak akkor kerülhet be, ha hívják, illetve ha nem tiltakoznak ellene. Te…? – függőben hagyta a kérdést, Pitonnak meg felcsillant a szeme.

– Én nem akartam.

– Elvetted a kezed? – kérdezte reménykedve Pitont.

– Nem. Megpróbáltam, de nem eresztett, de végig csak arra tudtam gondolni, hogy én ezt nem akarom – megborzongott, ahogy belegondolt. Aztán a heget kezdte fürkészni, Andrással együtt. Mostanában folyamatosan sajgott, jelezvén az állandó veszélyt, ami a barátaikra és szeretteikre leselkedett.

– Már úgyis mindegy. A képemben bármikor beállhat a körbe, ha ez a célja – morogta András elkeseredve. Még sosem félt ennyire, leszámítva talán azt, amikor a lányát kellett kimenekítenie Roxfortból. Most is ugyan úgy aggódott és rettegett az életéért és Harryért is. Az a szörny ott van tőlük két méterre, mert ebben biztos volt, hogy ott van. Lábát átkarolva ült és nem sok választotta el attól, hogy elsírja magát. Piton némán fürkészte és lassan megsajnálta. Ott van a lánya… a csend túl hosszúra nyúlt és Perselus nem akarta megtörni, látszott Andráson, hogy nem szívesen beszél. A rettegés kiült a holt sápadt arcára, ahogy az ajkát rágta és szinte reszketett.

– Lányod van? – csúszott ki mégis Perselus száján a kérdés. András halványan elmosolyodott és bólintott. – Harry pedig az én fiam? – ezt inkább már csak magától kérdezte. Eléggé hihetetlen volt, habár tartotta magát az elhatározáséhoz, hogy nem, áll neki most kételkedni azzal semmire sem mennek. Az ő fia lenne? Ez sem kevésbé bizarr, habár Lily meg ő…

András felsóhajtott mellette.

– Bármit megadnék érte, hogy ott lehessek – suttogta maga elé.

Piton életében először, illetve mióta felébredt először érezte úgy, hogy jó lenne kicsit másnak lenni és megpróbálni megvigasztalni, de nem moccant.

– Hogy kerültél ide? – kérdezte némi hallgatás után. Barátjának elsötétült a képe.
- Elmentem a mostohádhoz, hogy rávegyem… valamire, mindegy. Útban hazafelé elkapott és idehozott – összegezte.

– De ez a heg nem jelzi, ha bajban vagyunk? Én legalábbis érzem, ha baj van. És nem arra való, hogy megmentsük a másikat?

– Szerinted, ha meg tudtunk volna menteni, nem próbáltuk volna meg? – csattant rá Perselusra- – Ha olyan rohadt egyszerű lenne bejutni ide, már rég kihoztunk volna… és akkor én sem lennék itt, és nem lenne ekkora zűr! – Perselusnak kedve lett volna valami durvát mondani, de ahogy András elgyötört arcára nézett inkább nem tette. – De amúgy jelzi. Csak éppen miattad amúgy is folyton sajog, mert te állandó bajban vagy, én pedig nem voltam kimondott veszélyben. Nem akart megölni. Csak… leütött, de ez még nem akkora életveszély, hogy vérezzen. És ezt már ő is tudja és kihasználja – felelte halkan.

Semmit sem tehettek, abszolút semmit. Csak ülhettek a sajgó tenyerükkel és várhatták, hogy valami történjen végre. Ki kell innen jutniuk – fogalmazta meg magában ezredszere is Perselus. Ha igaz, márpedig igaz, hogy Harry az ő fia, akkor oda kell mennie és meg kell mentenie a nagybátyjától. Dilis egy család…

Perselus feltápászkodott és fel s alá kezdett mászkálni szokásához híven, hátha ki tud sütni valamit, András pedig összehúzódva ült a szalmán és meredt maga elé teljesen összetörve.

 

***

 

Voldemort készen állt. Immár teljes tagja a körnek, nem is Piton kell neki hozzá. Teljes jog, védettség tőlük, velük szemben, ellenük. Maguk adták a vérüket, csak egy kis rettegés kellett nekik. Maguk láncolták magukhoz, örömmel fel sem tűnt nekik. Ő pedig készen állt, méreg a zsebében, még Piton főzte, amíg elhitte a dajkamesét az apaságról. A saját fiát fogja megmérgezni, aztán majd elmeséli neki, ha győztesen visszatér. Vicces lesz. Előzőleg levelet írt a saját táborának, a vezéreinek, hogy mikorra tervezi a különleges támadást. A serege körbe vette a szánalmas szabad seregeket, amint megsemmisíti Pottert, a halálfalók felszámolják a szabadok maradékát is.

Harry itt alszik a szomszéd sátorban, csak be kell osonni, bele kell tölteni a szájába vagy a teájába a mérget, és haza kell menni győztesként. Kiosont a sátorból lassan és Harry felé vette az irányt, de szembe találta magát Luclinnal, az ápolónővel. Az árulóval. A büdös kis ribanccal, aki annak idején kiszedte a karma közül Pitont. Ezért még számolnak futott át az agyán. Tovább sietett, be a sátorba, de Luclin követte. Átokfajzat. Odabent Harryt találta, aki nem aludt. „András” legnagyobb meglepetésére fenn volt és egészen ellenségesen bámult rá, ahogy belépett.

– Jó, hogy jössz, beszédem lenne veled – közölte fagyosan és egy székre mutatott.

Voldemort leült és kaján vigyorral szétnézett. Harry tapsolt, mire a sátorponyva megemelkedett és bevonultak a többiek. Potter belső köre, ahogy Voldemort nevezte magában. Körbe állták és vádlón bámultak rá.

– Tudjuk, mit műveltél a térképpel – fakadt ki Ron.

Voldemort bólogatott, már arra sem vette a fáradtságot, hogy legalább látszólag eljátssza Andrást. Kicsit bánta, hogy nem sima mérgezés lesz, mert az mégis egyszerűbb, de így is jó. Úgyis mindjárt elmúlik a százfűlé főzet hatása, és mivel teljes jogú tagja a körnek végezhet velük. Előkapta a pálcáját, Harry a másodperc tizedrésze alatt felmérte mit művel, a háta mögé rántotta Elizabethet és előkapta a pálcáját.

– De miért… – csúszott ki a lány száján, ahogy Harry háta mögül végig érte az apját.

Voldemort ördögi hahotára fakadt, a körben állókat pedig kirázta a hideg a túl jól ismert hang hallatán. Harry sebhelye a homlokán szinte felizzott és a fiú abban a pillanatban megértette kivel áll szemben, kit fogadtak maguk közé. Valóban nem András, és ők a kezére játszották a saját bukásukat. Mert Voldemort elveszi, ami kell, és ő mindig győz.

– Capitulatus – sziszegte Harry, de Voldemort egyszerűen eltűnt, elhoppanált, az átok pedig a sátor tartócölöpének csapódott és eltörte, a ponyva pedig rájuk szakadt.

Némi szitkozódás után előkerültek és Harry Voldemort után vetette magát, aki időközben visszaalakult önmagává. A halálfalók közben megtámadták a meglepett sereget és módszeresen kezdték mészárolni a félálomban kapkodó szerencsétleneket. Félmeztelen varázslók kúsztak elő az égő sátrakból és pillanatok alatt elszabadult a pokol. Harry Voldemortot kereste, de túl sötét volt és sűrű volt a füst is. Pattogó vezényszavak hangzottak mindenhonnét, Krum érkezett seprűn és rendet teremtett a saját alakulatában. A kentaurok is felsorakoztak lassan és kezdték a halálfalókat kiszorítani. Harry meglátta végre Voldemortot és utána vetette magát. Egy tisztáson érte utol. Nagybátyja megfordult és mire Harry kiszórta rá a halálos átkot már el is tűnt.

Halk pukkanással unokaöccse mögött bukkant fel újra, Harry megpördült a tengelye körül és kivédte Voldemort átkát. A Sötét Nagyúr ismét eltűnt és meghint mögötte bukkant fel. Harry már megelégelte az ócska bújócskázást, ha Voldemort ennyire gyáva, hogy megállni sem mer szemtől szemben vele, akkor nincsen oka rettegni többé.

– Harry – üvöltötte Lupin valahonnét – Mögötted! – Harry egyszerűen követte Voldemort példáját és elhoppanált mielőtt az átok nekicsapódhatott volna. Elvégre is minden ellenséggel szemben a saját módszerét kell alkalmazni, legyen bármilyen szánalmas is. Most ő bukkant fel Voldemort mögött.

– Avada Kedavra – kiáltotta gondolkodás nélkül és a zöld fénycsóva kirobbant a pálcájából egyenesen Voldemort hátának. De mielőtt elérte volna, a Sötét Nagyúr eltűnt, az árok pedig célt tévesztett és egyenes Lupin mellkasának csapódott, aki épp Harry felé tartott. Harry elkerekedett szemmel bámulta az iszonyú jelenetet, ahogy a pillanat törtrésze alatt Lupin megszűnt Lupin lenni. Maga sem tudta mennyi ideig, talán pillanatokig, talán percekig állt teljen döbbenten, nem értett mi történt, nem is hitt a saját szemének, hiszen ez nem lehet, ilyen a világon nincsen, ez nem valóság! Felüvöltött és nem törődve Voldemorttal, aki bármelyik pillanatban felbukkanhat, Remusra vetette magát. Még épp elkapta, ahogy zuhant. Megszorította, aztán hevesen megrázta, hátha magához tér.

– Remus! – üvöltötte torka szakadtából és érezte, ahogy a pánik úrrá lesz rajta, ahogy a sebhelyébe kicsit későn belehasít a fájdalom. – Remus – ismételte újra és újra, aztán megérezte a háta mögött Voldemortot, ahogy a tarkójának szegezi a pálcáját.

Egy pillanatra elképzelte hogy nekicsapódik a zöld fény és többé semmi sem fáj majd így, de aztán talpra állt, még pont időben és kivédte szinte öntudatlanul az átkot. Ez rettenetesen fájt, sokkal jobban, mint annak idején az, mikor Dumbledore-t látta elesni. Rosszabb volt ezer Crucionál is. A barátja az ő kezétől esik el, az ő átka. Az ő átka volt. Ő a hibás, a felkelős. Őt terheli… és most nem fordíthatja Voldemort ellen a dühét, mert nem rá haragszik, hanem önmagára. Egyre ezt pörgette az agya, miközben még mindig nem hite el és nem gondolt bele. Nem, mert és nem is tudott, mert ugyanakkor az életéért kellett küzdenie és ez most kivételesen jól esett neki. Szinte hálás volt, hogy Voldemort ott van, és küzdenie kell ellene, mert nem akart szembe nézni önmagával és nem akart a halott Lupinra gondolni, sem arra, hogy ő ölte meg, a saját két kezével.

Amíg átkokat lőtt ki, mint egy gép, és minden idegszálával arra koncentrált, hogy még egy életet, a nagybátyjáét kioltsa addig nem kellett szembe néznie ezzel, és addig tehetett úgy, mintha nem történt volna meg. Lihegve megálltak egy pillanatra, mert mindketten kifáradtak. Harry észre sem vette a barátait, akiket a heg odavonzott és a háta mögött, körben állva érte aggódtak, őt próbálván ezzel is védeni. Harry most csak arra tudott koncentrálni, hogy egyáltalán ne nézzen a lába előtt heverő Remusra, csak Voldemort gyűlölt vörös szemeibe.

– Potter, te kinyírtad Lupint – kacagott fel Voldemort kihasználva a pillanatnyi szünetet.

– Nem az én hibám. Véletlen volt – kiáltotta Harry önkéntelenül. Pedig tudta, hogy igenis az ő bűne, néznie kellett volna merre megy az az átok. De nem, ő nem akarta…

– Hát ez gyönyörű. A vér nem válik ám vízzé, kölyök. Az én vérem vagy, végre büszke lehetek rád – gúnyolta tovább Voldemort, Harry pedig nem tudta hogyan védekezzen. A vér nem válik vízzé, ő is ettől rettegett mindig is, hogy nem válik vízzé, pedig mit meg nem adna ha vízzé válna. – Csinálj belőle horcruxot. Segítek. És akkor te is halhatatlan leszel – kacsintott rá Voldemort, Harryben pedig felébredt a harag és ugyanakkor üresnek és valahogy másnak érezte magát, mintha lénye egy része valóban kiszakadt volna belőle. Lehet, hogy csak képzelte, legalábbis ezzel vigasztalta magát, de sokkal megrázóbb volt, mint eddig bármi és sokkal tébolyítóbb. Harry komolyan megijedt, hogy ha nem történik valami, beleőrül itt a felelősségbe.

– Nem az én hibám! – üvöltötte, és rátámadt Voldemortra. Ész nélkül, válogatás nélkül szórta ki az átkait nagybátyjára, aki jórészt csak röhögött rajra, mert könnyedén kivédte a fiú átkait. Harry pedig átkozta, csépelte, ahogy tudta, hogy eltűnjön a valóság, ne kelljen ezzel és főleg a barátaival szembe nézni, ne kelljen elmondani nekik mi történt. Hajnalodott lassan, a csata eldőlni látszott, immár szinte csak ők harcoltak kitartóan. Már Voldemortnak sem volt kedve gúnyolódni vagy nevetni, mert immár hosszú percek vagy órák óta összeforrva tartotta őket a pálcájuk, és nem tudtak szabadulni. A párbaj felemésztette az utolsó energiájukat is és nem bírtak egymással, hiába. Voldemort sem bírt Potterrel, nem volt képes megölni, a fiú már túl erős még így is. És tetejébe a barátai fenyegetően körbe vették őt. Felsorakozott a belső köre is de csak bámulták őket megbabonázva mindkét oldalról.

Voldemort nem volt benne biztos, hogy sokáig elviseli még ezt. Sosem volt még fáradt, legalábbis ennyire még nem. És ez ijesztő volt. Harry pedig nem gondolkodott csak koncentrált, az egész éjszaka elsüllyedt valami tejfehér ködbe a külvilágot már nem is érzékelte csak a szép emlékekre gondolt, csak azok tartották még talpon. A pálcája olyan forró volt, hogy összeégette a tenyerét, a kis fénygömb középen táncolt. Felkelt a nap, a madarak hangosan csicseregtek az immár elcsendesedett erdőben. Mindenütt holtak, sebesültek hevertek százszámra. És ők itt álltak… és egyszerre vége lett.

Voldemort elengedte, Harry is, a fénybuborék megszűnt körülöttük, a fényes boltív is leomlott, ami elválasztotta őket a külvilágtól. Harry hátra tántorodott, Ron és Neville kapta el. Voldemort szintúgy hátrébb tántorodott. Végigmérte még egyszer Pottert megvetően, aztán Lupin holteste felé bólintott a fejével, ami köztük hevert, így a többiek még nem láthatták, hiszen eddig képtelenek voltak hozzájuk férni.

– A vér nem válik vízzé. Üdvözöllek a csapatban – azzal elhoppanált a belső körével együtt. Luclin megbabonázva meredt Lupin testére, majd velőtrázóan felsikított és rávetette magát.

– Remus – szólongatta és rázogatta a testet hasztalan.

Harry torkát összeszorított a keserűség, és lassan, reszkető léptekkel a lányhoz tántorgott. Odagyűltek a többiek is. Hermione Luclin mellé térdelt és megfogta Remus jéghideg kezét.

– Talán ő is csak elájult, mint… mint András – zokogta, de nem mert hinni ebben. Remusnak ugyanis nyitva volt a szeme, arcára valami halvány mosoly ült ki, egyszersmind a meglepetés is.

Luclin homlokon csókolta és zokogva magához szorította. Csendben körbe állták őket és abszolút semmit sem tudtak mondani. Harry lassan feltápászkodott és arrébb tántorodott. Aztán futásnak eredt és meg sem állt a sátráig, de ott sem volt maradása. Ő ölte meg, ő végzett vele. A téboly szélén szédelgett, a szakadék szélén. Meg kell nyugodnia, ezt érezte, hiszen bármelyik pillanatban összeomolhat, de képtelen volt megállni és hátranézni. Csak minél messzebbre futni a felelősség, a rettenetes tragédia színhelyétől, minél messzebb a saját életétől is. Voldemortnak igaza van, a vér nem válik vízzé.



Invito

Fandomok

Szeptemberben jön!

Időnyerő
«  Augusztus 2018  »
HKSzeCsPSzoV
  12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031

Hoppanáló
Oldalaim:
  • Hungaryan Fanfiction Archívum
  • Candlekeep

  • Barátok:
  • Scripta
  • Erika apróságai
  • Nimphadora Oldala
  • StargateLives
  • Varázsskatulya

  • Más oldalak:
  • Merengő Fanfiction
  • Transportus

  • Hozzászólások
    Smaragd
    Örülök, hogy tetszett a fejezet, én meg már kezdtem azt hinni, hogy a kutyát sem érdekli már... smile

    Smaragd
    Molly igazi anyatigris smile Nagyon bírom, hogy ilyenkor még Arthur is tiszteletben tartja biggrin

    Smaragd
    Tényleg, erre én nem is gondoltam. De igen, ő aztán tudja milyen elveszíteni a legjobb barátját.






    Copyright © 2018 - 2012 Smaragd