Smaragdvilág
Szerda, 2018-04-25, 22:04
Belépési neved: Mugli | Csoport "Muglik" | RSS
Főoldal | Mrs.Lupin and Mrs.Piton - Kék vér 2. (17. fejezet) | Profilom | Kilépés




Térkép

Kategóriák
Frissítések [22]
Fordítások [26]
Fordítások barátoknak [197]
Csak barátok részére elérhető tartalommal.

Bagoly

Lumos

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

Zsupszkulcs



Másnap

 

Csend volt, súlyos, halálos csend. Még a varjak sem károgtak, még a vízen a hajók is némán ringtak, sehol senki. Csend, rend, nyugalom. A nap is szinte lábujjhegyen osont az ég alján, fel ne ébressze a hősöket, akik az igazak álmát aludták, pedig már lassan dél felé kúszott a nap. Perselus nagyot nyújtózott és oldalba rúgott valakit, aki morcosan felnyögött. Erre kinyitotta a szemeit és bambán végignézett az óriási ágyon. András hevert mellette az ágy szélén és mélyen aludt.

A nap ragyogott, bár odakint rettenetes hideg volt. A tó vizén is jéghártya képződött, az ablakokon jégvirág ült, de a nap ragyogott, az ég valószínűtlenül kék volt, olyan kék, mint talán még soha. Perselus felült és hosszú percekig azon gondolkodott mi dolga van ma. Végül beugrott neki, hogy gyakorlatilag semmi. Győztek. Elverték Voldemortot, legyőzték a mocskos seregét és vége. Végre tíz év után tényleg vége. Perselus felkelt, nyújtózott és kiállt az ablakba és csak bámulta a békében fürdőző tájat. Még a holtak serege sem zavarta.

Hallgatta a süket, végtelen csendet. Aztán nagy sokára megmoccant András is és karikás szemekkel felült az ágyban. Kicsapódott az ajtó és Harry meg Elizabeht oldalaztak be rajta egy nagy tálcával, rajta minden földi jó. Letelepedtek az irdatlan ágy szélére és szó nélkül neki láttak a reggelinek. Piton is csatlakozott és vagy fél órán át tömték magukba az ételt, mint akik hetek óta nem ettek. Aztán elégedetten hátradőltek de továbbra sem szóltak egy szót sem. Olyan jó volt a csend.

Aztán felgyorsultak az események, mert Hermione, Ron, Neville és Ginny masíroztak be libasorban és addig álltak és bámultak a lustán heverő bandára, míg lelkiismeret furdalásuk nem keletkezett és fel nem keltek szépen. Sok dolog várt rájuk aznap is, bár a csatának vége volt, de a romok, a holtak és a sebesültek meg a bűnösök itt voltak a nyakukon. Szép sorjában haladtak. Először is megkezdték a sebesültek ellátását, már akit tegnap nem sikerült. Ezt a nagyteremben berendezett szükségkórházban végezték az ápolók Luclin vezetésével. A lánynak jót tett, hogy elfoglalta magát, addig sem sírt Remus után. A szemei már teljesen vörösek voltak és duzzadtak, alig látott ki.

Harry nagyon sajnálta, de nem mert közeledni hozzá. Nem mert a szemébe nézni. Inkább kisétált a parkba, hol még mindig rengeteg temetetlen halott hevet szanaszét. Továbbsétált semerre sem nézve és egyszer csak Dumbledore sírja mellett találta magát. Letisztogatta a márványt, lesöpörte róla a ráhullott leveleket, aztán megállt tisztelettudóan, mint a kisdiák a tanára előtt. Végre megszabadult az összes nyomasztástól és kíntól. Megtette a kötelességét, lerótta az összes tartozását, sőt többet is tett, mint bárki más. Immár szabad ember volt, maga rendelkezett magával és véget ért a jóslatok hosszú éve, amikor még egy vacak kis jóslat határozta meg az egész életét. Minden, amit addig tett betetőzött végre és szabad volt, igazán szabad. Remélte, hogy Dumbledore – bárhol legyen is ebben a pillanatban – látja őt és büszke rá és mindenek fölött boldog, hogy vége a háborúnak.

Kiáltást hallott távolról, őt szólították, ezért lassan elindult, de jó néhányszor visszanézett még. Tobias szállt partra csónakon és a többi morcos, borzas hajóskapitány. Piton, András, Tonks és Ron álltak a parton integetve. Harry megszaporázta a lépteit és nemsoká ott állt barátai mellett. Tobias abban a percben ugrott ki a partra sarat fröcskölve és szájában pipával indult feléjük. Némán kezet ráztak, aztán irány a kastély. Ott mégis melegebb volt, mint odakint, ahol a nap elbújt egy felhő mögé, feltámadt az északi szél és óriási hófelhőket görgetve ostromolta a parkot.

Így bevonultak szépen és jobb híján, miután a kastély fele Tobiasék áldásos működése következtében lakhatatlanná vált, egy emeleti egykori tantetemben vertek tanyát. Némileg lakályosabbá varázsolták szőnyeggel és fotelokkal meg teával és leültek. Hosszan meredtek egymásra Piton zavartan, Tobias szenvtelenül, Harry és Hermione kíváncsian, Ron unatkozva, András pedig elgondolkodva. Mivel még egyikük sem nyert soha háborút hát nem tudták, hol kell kezdeni a romeltakarítást – minden értelemben vett rom eltakarítását nem csak a kövekét.

Hirtelen szakad rájuk a béke, azt sem tudták mit kezdjenek vele. András néha ijedten az órájára nézett, mintha csatából késne, és sietnie kellene, aztán megnyugodva húzogatta a zubbonya ujját mikor rájött, hogy nincs is több csata. Piton pedig egyáltalán nem mert megszólalni sem, mert tegnap kissé gyorsan vége lett az egésznek, kicsit túl hirtelen kapta vissza a józan eszét és szégyellte a csatatéren történteket, mikor arrébb taszította Harryt, a képébe vágva, hogy nem az apja és lesöpredékezte a legjobb barátját. Tobias pedig szívta a pipáját, aminek rém bűzös dohánya volt és cserzett arcán semmi érzelem nem látszott. Akár egy ócska lebujban is ülhetett volna ennyi erővel. Végül letette a mocskos pipáját és megköszörülte a torkát.

– És most mire várunk? – kérdezte mogorván minekutána perceken át teljes csendben ültek birkamód bámulva egymásra.

– Arra, hogy kinyilatkoztassál – vicsorogta Piton, mert bár az emlékei visszatértek az apjával való beszélgetéssel együtt, az öreget mégsem szenvedhette. Amiken keresztül ment miatta ifjú korában, azt nem felejtette el egy röpke magyarázat miatt.

– Jó. A háborúnak vége. Most örülsz?

– Nem erre gondolt – szólt közbe András mielőtt Piton válaszolhatott volna. Takaróba burkolózva ült egy hatalmas fotelban és a szemüvegét reparálta.

– Felteszem Voldemortra… – kockáztatta meg Tobias unottan.

Harry és Piton bólintott.

– Mi történt? Miért támadta meg mindenki, miért hajolt meg előttem Griffendél? – kezdte izgatottan Harry, de Tobias felemelte a kezét.

– Hűtsd le magad, kölyök, egyszerre csak egy kérdést – szólt rá, Piton pedig megvetően felhorkant. – Griffendél, felteszem, közölte miért tette.

– Azt mondta, én valami királynak vagyok a leszármazottja. De ez hülyeség…

– Miért? Évszázadok teltek el azóta, hogy az az átkozott király megátkozta az átkozott birodalmát. Évszázadokat kellett rád várnia a világnak, most meg még bizonygassuk is, hogy igen, te vagy, egyedül csak te…

– Elhallgass, mert megemlegeted – szűrte Piton a fogai között. – Ha a fiammal szemtelenkedsz, velem gyűlik meg a bajod!

Tobias elmosolyodott és lassan felállt.

– Jól van. Akkor kezdjük a legelején. Volt valaha egy király, akinek volt két fia…

– Ezt már hallottuk, köszönjük. Volt két fia, akik egymásnak estek mire a vén király megátkozta őket, hogy… hogy mi ne legyen? – Harry elakadt, mert őszintén szólva tegnap este már annyira fáradt volt, hogy csak félig bírt Griffendélre figyelni, másik felével inkább arra koncentrált, hogy vége a háborúnak és élnek a szerettei.

– Hogy a trónt egyik se örökölje. Amíg ki nem békülnek, vagy, és itt jössz te a képbe, vagy amíg közös sarjuk nem születik.

– Álljon meg a menet, én nem vagyok király. Illetve nem leszek! Én nem fogok emberek fölött uralkodni. Saját életemet akarom végre élni, és nem érdekel semmi államügy, oké? – fakadt ki Harry, mert a dolgok mögött megint kitolást sejtett. Megint rá akarják húzni a vizes lepedőt és megint egy egész országért vagy egy fél világért kell a felelősséget vállalnia. Na azt nem, köszöni elég volt.

– Félre értetted. Senki nem akarja, hogy középkori monarchia stílusban uralkodj. Ez csak a történelem része. Persze ahhoz, hogy végleg béke legyen, talán kell némi procedúra de majd inkább utána nézek, mert nem vagyok biztos benne - elhallgatott és jó darabig ismét csend borult a szobára.

Fáradtak és kiüresedettek voltak mind, és a saját gondolataik kötötték le őket. András félig bóbiskolt is már, nem mélyen, épp csak a szemét pihentette, Perselus sem ott járt egészen. Aztán lassan mégis megmoccant, mert eszébe jutott Malfoy.

– Mi van Malfoy-al? – kérdezte hirtelen, Tobias pedig felvonta a szemöldökét.

– Milyen Malfoy-al? – kérdezte.

Piton furán bámult rá.

– Hát az embered… a te embered a társaságból… vagy nem? – Tobias értetlenkedve nézett rá.

– Hát… igen van egy emberem, de őt nem Malfoynak hívják! – döbbent csend lett. Harry Pitonra meredt, ő még azt sem tudta, hogy Malfoy volt a társaság embere, Perselus Tobiasra, András maga elé, a többiek pedig mind Tobias és Piton között járatták a tekintetüket.

– De… de ő az, ő volt az, láttam. Láttuk – Perselus segélykérően Andrásra nézett, de az nem nézett rá vissza. – Láttuk nem? – barátja végre felnézett, de inkább bűnbánóan, mint egyetértőn.

– Láttuk. De… pont neked kell bizonygatni, hogy nem mindenki az, akinek látszik? – kérdezte András halkan.

Perselus lehuppant egy fotel szélére és Andrásra meredt.

– Most végleg semmit sem értek – szólt közbe türelmetlenül Harry.

– Hozzuk csak ide azt a bizonyos Malfoyt – morogta maga elé Tobias és a pincébe indult a rabokhoz.

A többiek ott maradtak mozdulatlanul néma csendben. András nem nézett Pitonra, Piton pedig belefáradt már a túl sok meglepetésbe. Ha nem Malfoy akkor valamelyik másik hülye, mit számít… csoszogó léptek és bilincscsörgés zaja ébresztette fel őket álmodozásukból és nyílt az ajtó. Tobis áll ott és egy viharvert, borostás sápadt alak, aki egyáltalán nem Malfoy volt. Pitojn szájtátva állt…

– Evan… – suttogta. Az ajtóban ugyanis Evan Rosier állt, aki állítólag meghalt mikor Voldemort eltűnt sok-sok évvel azelőtt. Megölték az aurorok.

– Szia Perselus – köszönt rekedten Rosier. Perselus úgy bámult rá mintha kísértetet látna. Végső soron az volt… kísértet. Kísértetként járt Voldedmort nyomában mindig úgy, hogy őt ne fedezzék fel. – Azt hiszem némi magyarázattal kell szolgálnom… – kezdte. – Mint látod, élek. Dumbledore ötlete volt az egész, hogy haljak meg, mert a halálfalók közül némelyek rájöttek, hogy áruló vagyok. Félt, hogy különben lebuknék és ő persze tudta, hogy Voldemort egyszer majd visszatér. Én is sejtettem, mind sejtettük… – elhallgatott, mert nehezére esett beszélni. – Miután holt híremet keltették, álneveken bujkáltam egészen máig. Sokáig semmi dolgom sem volt, rád és Harryre Dumbledore felügyelt. Egészen a haláláig nem volt nehéz dolgom. Éppen csak annyi, hogy mindig más bőrébe kellett bújnom, ha Voldedmort közelébe akartam férkőzni és ez nem mindig sikerült… de Dumbledore halála után bajban voltunk. Ti is és én is és nem hagyhattalak magatokra, hiszen információ nélkül semmire sem mentetek volna. Mindig más voltam, hol Bellatrix, hol Malfoy, hol a kis Malfoy, vagy akárki más, éppen aki nem volt Voldemort közelében. Így tudtam mindig én a közelében maradni végig. Halott vagyok, nem is létezem, már nagyon rég óta… – elhallgatott, Perslus pedig bambán bámulta.

Rosier a barátja volt régen, egészen jó barátja, persze nem úgy, mint András. De ott, a belső körben még ő állt a leginkább közel hozzá. Fura volt elevenen látni…

– Hol van Malfoy? – kérdezte Harry növekvő aggodalommal.

– Meghalt – közölte egyszerűen Rosier. – Még ott Afrikában. Aztán átvettem a helyét, és hazafelé már én voltam ő. Belezuhant a szakadékba mikor senki sem látta – lesütötte a szemét és a többiek voltak olyan tapintatosak, hogy ne kérdezzenek rá.

– Meghalt? – visszahangozta értetlenül Harry. Persze, végtére is akár hihető is lehetne, de olyan fura volt!

– Amennyire én tudom, meghalt, de persze… – Rosier sötéten elmosolyodott. Tobias közben lekattintotta a bilincset a kezéről.

– Végül is fura is lett volna ha valóban Lucius az… – gondolkodott hangosan Perselus. – ő annyira…

– Pszichopata – fejezte be helyette Harry.

András még mindig nem szólt, csak gubbasztott meredten. Perselus agyában pedig hirtelen világosság gyúlt, hiszen ott volt az orra előtt a megoldás egész végig. Ki más tarthatta volna szem előtt őket, mint András? Hiszen Tobias világosan megmondta, hogy minden utód mellett van valaki, ostobaság volt azt gondolni, hogy majd pont mellettük nem lesz Dumbledore halála miatt.

Legyintett, mintha egy ostoba gondolatot próbált volna száműzni a fejéből és a harag lassan elöntötte a lelkét, a szívét, mindenét. Ostoba társaság, ostoba emberei. Az egészről ők tehetnek egyedül, egyik se mondta meg az igazat és András végig, egészen végig a szemébe hazudott a legfonósabbakról, arról, hogy ki is valójában Harry. Ő tudta, hogy ki ő, már azelőtt, hogy akkor este kiásták azt a sírt, mégis végignézte, amint… végignézte az egész szenvedésüket.

– Te tudtad! – csúszott ki Perselus száján. András nem nézett rá csak bólintott lassan és megfontoltan. – Te is annak a hülye nyomorult szervezetnek vagy a tagja – csattant rá – csak ezért jöttél vissza annak idején, mert a főnököd rád parancsolt… – elhallgatott, mert rádöbbent, hogy olyan lett minden átment nélkül, mint egy féltékeny idióta. Mit érdekli őt minek jött vissza… Lassan felállt és kisétált az ajtón.

András némi mocorgás után követte. Fogalma sem volt mit is mondhatna, végső soron Perselusnak igaza van, kivéve egy dolgot, hogy nem azért ment vissza a Roxfortba, mert Dumbledore ráparancsolt, sőt. Előbb ment vissza, minthogy Dumbledore mindezt rázúdította volna és ráparancsolt volna, hogy tartsa a száját Perselus és Harry érdekében. Perselust a folyosón érte utol, amint lobogó fekete talárral a szobája felé rohan.

– Perselus – szólt erőtlenül, de barátja csak gúnyosan biccentett felé, majd András orra előtt becsapta az ajtót.

András lassan felemelte a kezét, hogy bekopogjon, de félbemaradt a mozdulata. Helyette megvakarta a fejét, aztán megvonta a vállát és elindult lassan semerre sem nézve. Nem fog bocsánatot kérni azért, hogy mindvégig őértük tette, amit tett és megtenné ma is, sőt holnap is, ha kellene, ugyanígy. Perselus vagy felnő és megérti vagy nem, a lényeg, hogy még mindig él és biztonságban van. És Harry is. Mire visszaért, Tobias már javában azt magyarázta miért volt olyan rettentő fontos mindezt titokban tartani előttük.

– … mert beléd látott, hát nem érted? Csak nem gondolod, hogy pont te tudtad volna eltitkolni előle ki is vagy valójában…

– De hát így is űzött. Így is az életemre tört!

– Ha tudta volna már nem élnél, vagy ami még rosszabb nem önmagad lennél – üvöltött fel Tobias idegbetegen, mert állandóan csak a bizonyítványát kell magyaráznia azoknak, akikért dolgozott. – Ha tudta volna, micsoda vérvonal csörgedezik az ereidben, elvet volna magának – kiabálta rekedten és egy régi jóslat rossz emléke villant fel előtte. – Elvett volna anyádtól csecsemő korodban és maga nevelt volna fel ahelyett, hogy rád támad… – elhallgatott, Harry pedig önkéntelenül is leizzadt. Elvégre is lehetséges, mert ha Voldemort előre tudta volna. nem kockáztat… ebbe bele sem gondolt. – Akkor vajon ma hol ülnél és kikkel?? Olyan titokban kellett tartanunk mintha nem is létezne ilyesmi – mondta megtörten Tobias és a sok elkövetett jóvátehetetlen bűnre gondolt. Túl sok nyomta a lelküket, de ő is, akárcsak András újra megtette volna.

Harry lassan járkálni kezdett. Már dühös sem volt, csak fáradt. Mit érdekli őt, hogy mi volt a múltban, a lényeg, hogy vége. Lassan a kezét nyújtotta Tobiasnak, majd Andrásnak is, mit hisztizzen, már nem kamasz. Meg kellett tenniük, hát megtették, nem mintha ő szentéletű lenne. Majd az apjával is beszél erről, majd ha ráviszi a lélek, de előbb még ebédelni akart és beszélni egy kicsit Voldemortról, meg a kivégzéséről, bár a hideg futkosott a hátán a gondolattól.

Legszívesebben otthagyta volna abban a kriptában egészen addig, míg csontvázzá nem aszalódik, de kezdenie kell vele valamit. Bárcsak meghalt volna a csatatéren - gondolta. Ezt a szívességet igazán megtehette volna neki elvégre rokonok. A nap lebukott odakinn és a hőmérséklet rögvest zuhant néhány fokkal, ők pedig rettenetesen megéheztek. Majd holnap előveszi Voldemortot, vagy holnapután…

 

***

 

Perselus végül nehezen, de lenyugodott, most mire verje magát? Túl sok mindenen átmentek már ahhoz, hogy egy tizenéves barátságot a kukába dobjon némi kis hazudozás miatt. Főleg Andrást nem… letette az addig olvasott könyvet, amiből amúgy egy szót sem fogott fel, mert Andrásé volt és bámulta a félhomályt, a gyertya fénykörén kívül sötét félhomály volt a szobában, a folyosón odakint senki sem járt. Hajnali fél kettő múlt és András sehol, pedig osztozniuk kell a szobán, alig van szabad hely a kastélyban, a katonákat pedig nem akarták kizavarni a hidegbe, megszolgálták a kényelmet. Így mindenki szobatársat kapott, de kit érdekelt… viszont András sehol.

Perselus felkelt, vette a köpenyét és halkan kiosont a folyosóra. Bárcsak itt lenne az az átkozott térkép… akkor látná, hol lappang, és nem kellene a százezermillió négyzetméteres kastélyt feltúrni utána. Felmegy Harryhez, hátha ott van az a nyomorult darab papír, amit az átkozott tekergők rajzoltak és akkor megleli Andrást.

– Invito tekergők térképe – suttogta, aztán várt egy rövid ideig és a térkép zizegve landolt a kezében.

Kiteregette, rákoppintott, kimondta a varázsszót, aztán elkezdte tüzetesen átvizsgálni. Meg is lelte Andrást odalenn kinn a kastély előtt. Piton összecsavarta a térképet és utána eredt. Kint a lépcsőn találta, András a legalsó lépcsőfokon ücsörgött takaróba burkolózva. Piton mögé osont és óvatosan megérintette.

– Perselus? – kérdezte a férfi hátra sem nézve.

Perselus mellé ült a hideg, csúszós jeges kőre.

– Mit ülsz itt mi? – kérdezte idegesen. Nem szeretett bocsánatot kérni, vagy akár a bocsánatkérés látszatát kelteni márpedig ez, hogy utána jött, úgy tűnt. – Komolyan, lassan olyanok leszünk, mint valami szerelmespár – morogta a bajsza alatt, mert az egész összeveszős jelenet leginkább egy féltékenységi jelentre emlékeztette.

– Én nem szeretlek – mondta halkan András, de nem mosolyodott el, már amennyire Piton ki tudta venni.

– Jó, de tényleg, mit ülsz itt?

– Őrség – jött az egyszavas kurta válasz.

– Őrség?

– Tudod, mikor emberek ez csoportja őrt áll azért, hogy más emberek csoportja ne támadjon az őrizendő emberek csoportjára. – Piton csak nagy nehézségek árán tudta visszatartani a feltörő káromkodást. Nagyon nehezére esett nem megtépni Andrást és otthagyni a pokolba a hideg kövön.

– Mondd csak, bátor barátom, más is tud erről az állítólagos őrségről, amin te itt ülsz?

– Igen uram… – jött egy ijedt és vékony hang a lépcső másik, sötétebb végéről. – A társamat váltotta le a professzor úr!

– Ahh, a professzor úr… no fiam, eredj és feküdj le aludni, leváltalak! – közölte Piton, mert beszélni akart Andrással, lehetőleg tanuk nélkül.

A fiú megköszönte és elcsoszogott. Csend és hideg borult rájuk. Piton már bánta, hogy leváltotta azt a kölyköt, de valamiért, maga sem értette miért, nem akarta most itt hagyni Andrást egyedül. Barátja a mellkasához húzta a térdeit és a tenyerébe temette az arcát és nem szólt egy szót sem.

– Oké, tudom, hogy talán túlreagáltam, de nem gondolod, hogy kicsit túlzás itt ülnöd magadba roskadtan? – kérdezte hosszabb szünet után.

– Valami rossz előérzet gyötör! – mondta rekedten a másik. – Nem a te hisztériád miatt ülök itt „magamba roskadtan”, bármennyire is szeretnéd ezt hinni. Tudtam, hogy előbb-utóbb rájössz majd és az a barátságunk végét fogja jelenteni, legalábbis részedről, és ebbe már elég rég beletörődtem – felelte a másik tompán és valami koppant a lépcső kövén, amit Piton nem látott.

– Nem jelenti a barátságunk végét – mondta Perselus csendesen, mert pont Andrásról nem feltételezte volna, hogy ilyet mond. Ő mindig hitt a barátságukban, mindig…

– Perdelus, érezted már úgy magad, hogy a nyomás rád ül és nem ereszt? Hogy moccanni sem tudsz a rettegéstől, pedig okod sincsen rá? – kérdezte váratlanul András elgyötörten és végre felemelte az arcát. Öregnek tűnt, megtörtnek, szinte ráncosnak.

– De hát vége a háborúnak. Nyertünk vagy mi… – felelte Perselus, de legbelül értette mire céloz András. Számtalanszor érezte már ezt, mikor moccanni sem mert odahaza az ágyában, álmatlanul forgolódott, de akkor elmúlt reggelre, ahogy jött a világosság. – Most is el fog… különben is mit vársz magadtól, itt ülsz a tök sötétben, persze, hogy nyomaszt az egész. Gyere be! – csattant rá és húzni kezdte.

András engedelmesen felállt, felrúgta a borospalackot, ami csörömpölve törött ezer darabra, leporolta a nem létező porszemeket a pokrócáról és csoszogva Piton után eredt. Piton végre megértette, mi ez a világvége hangulat, persze, hiszen ha egyedül iszik, képes és gyászolni kezdi magát!

Lassan elindult maga előtt terelgetve a kissé dülöngélő Andrást, még beszólt a nagyterembe, hogy ketten menjenek őrségre, aztán felkormányozta kimerült barátját a szobájukba. Egy bűbájjal szépen megkettőzte az ágyat, mert a szoba elég nagy volt két ágynak is, aztán megágyazott Andrásnak, aki végig a sötét sarokban állt és egy szót sem szólt. Aztán Piton visszafeküdt, elfújta a gyertyát és még hallotta, ahogy András bekúszik az ágyába és végre csend lett.

Csak András szemére nem jött álom, egészen hajnalig forgolódott, aztán feladta és kisétált a parkba…

 

***

 

Harry is forgolódott. Egyre jöttek a rémképek Remus halálról és ő sehová sem tudott elrejtőzni előlük. Igaz, hogy győzött, úgy, ahogy Remus is akarta volna, de mégsem talált nyugtot, pedig Dumbledore sírjánál még úgy érezte. Ez már elmúlt és maradt az üresség, mert végső soron a győzelemmel együtt nem múlt el a bűntudat, ő ugyanúgy gyilkos maradt, mint volt. És még várt rá egy temetés, Remus temetése, amitől rettegett, hogy nem bírja ki épp ésszel.

Három óra múlva fel kell kelnie, hogy részt vegyen egy jóbarátja búcsúztatóján, mert itt akarták eltemeti, itt a Roxfortban Dumbledore mellett. És Harry ébren és égő szemmel forgolódott, jobbról balra és balról jobbra, végül felkelt és kisétált a levegőre. A hajnal is odakint érte a szakadó hóesésben, ahogy a befagyott tó vizét bámulta a múlton merengve. Léptek ropogtak mögötte a friss hóban és aztán egy kéz nehezét érezte a vállán. Megfordult.

– Itt az idő – mosolygott rá András megnyugtatóan, bár kissé megviselt fejjel, Harry pedig szó nélkül követte a temető felé.

Dumbledore márványfejfája mellett egy mély gödör tátongott és egy fekete koporsó lebegett fölötte. Körülötte ott állt már mindenki. Egész tömeg gyűlt össze, mindenki, aki tudott járni. A sír mellett ott álltak a barátai. Harryt Piton támogatta az egész szertartás alatt, Luclint pedig ki kellett vinni a tömegből, mert a gyászbeszéd felénél egyszerűen András karjába ájult. Az is csoda volt, hogy addig kibírta talpon, amilyen roskatag állapotban volt.

Harry nem mert ránézni az egész gyászbeszéd alatt a saját bakancsa orrát bámulta meredten és mélyeket lélegzett, hogy elmúljon a rosszulléte. Szüksége van egy pálinkára, ezt tisztán érezte. Végre a tábori pap a beszéde végére ért és a koporsó lassan süllyedni kezdett és a síri csendben hallani lehetett, ahogy koppanva puffan a fagyott föld mélyén. Harryt kirázta a hideg és legszívesebben apja kezébe kapaszkodott volna, de nem merte.

Piton meg keresztbe font karokkal állt és az arcáról semmit sem lehetett leolvasni, bár a lelke mélyén hatalmas vihar dúlt. Meghalt az utolsó tekergő (Petert nem számította kínzói közé, mert Peter primitivitása meg sem közelítette őt, csak a másik három, de azok rendesen belegyalogoltak a lelkébe nem is egyszer) és ő mindet túlélte. Ő, akit annyira gyűlölték, halálra szekáltak. És ő mind a hármat túlélte, kettőnek a temetésén is ott volt. Ránézett a fiára és megrettent egy pillanatra. Harry fal fehéren állt mellette a szája szélét rágva, szeme alatt lilás-fekete karikák.

– Gyere – súgta a fülébe, karon ragadta és átverekedte magát a tömegen. Már csak tompán lehetett hallani, ahogy a rögök a koporsó tetejére csapódnak. Piton egészen a kastélyig vonszolta Harryt, felvitte a szobájába, töltött egy nagy pohár pálinkát kitalálva Harry korábbi gondolatait, és a fia kezébe nyomta. Aztán töltött magának is. Ittak. Piton újratöltötte a poharakat, aztán újra és újra. Aztán elfogyott a pálinka, ők pedig ott hevertek az ágyon, a plafont bámulták és Remusról beszélgettek halkan, és a régi időkről.

Piton végre normálisan tudott beszélni róla most, hogy már nem volt, és rengeteget mesélt Harrynek, de nemcsak Remusról hanem a „másik kettőről” is, olyan kötetlenül, mint eddig még soha. Harry elsorolta a nyomorát, hogy igazából ő ölte meg és ezzel nem tud együtt élni, ha nem lenne muszáj.

– De muszáj – felelte akadozó nyelvvel Perselus, mikor Harry azt mondta, hogy nem is akar tovább élni, mert annyi rettenetet látott, hogy nem biztos benne, hogy megéri folytatni. – Még fiatal vagy, előtted áll a múlt. A jövő – elhallgatott és megpróbált lábra állni, de visszazuhant.

– Apa, részeg vagy – közölte kásásan Harry, bár ő maga sem volt jobb állapotban – szóval ne adj nekem tanácsot, te magad is olyan tré életet éltél, hogy igazán megérthetnéd, ha vonakodom folytatni – hadarta akadozva. A szavak nem nagyon találtak már utat maguknak és nehéz volt őket úgy formálni, hogy helyesnek tűnjenek kiejtve is.

Piton elgondolkodott, mert volt valami igazság a fiú szavaiban, de túl részeg volt, hogy logikusan gondolkodjon. Harry még motyogott valami, de mire Perselus elérkezett odáig, hogy feleljen, addigra mély álomba merült és nem is hallotta apja szavait. Piton feltápászkodott és betakargatta, aztán maga is mellé zuhant és a következő percben már az igazak és totál részegek álmát aludta.

 

***

 

Az ellenállók maradéka Bellatrix és Avery vezetésével a tiltott rengetegben bujkáltak és várták az alkalmat, hogy urukat kiszabadíthassák a vérárulók mocskos markából. Már nem voltak sokan, néhány százan csupán, de elszántak és elkeseredettek voltak. Sokan hiányoztak már a belső körből is és azok többé már nem is tértnek vissza talán. Draco, Nott és Dolohov fogságban voltak, Crack és Monstro elestek az utolsó küzdelemben… de voltak még.

Egyelőre messzebbre mentek a tiltott rengetegbe, mint eddig bárki és bevették magukat a fák közé. Fáradtak és sebesültek voltak, fáztak és éheztek. És rájuk vadászott minden kentaur és Krum seprűn lovagló alakulata is. A Roxfort, a szép, békeévek úgy eltűntek, mintha a szél fújta volna el… elsüllyedtek valahol a múltban és újra a háború pokla jutott osztályrészül és alighanem az utolsó csatára készültek, hiszen Voldemortot kiszabadítani nem lesz egyszerű. Bíztak benne, hogy Harry Potter, a szentéletű Harry Potter nem fogja csak úgy kivégezni, előbb talán valami procedúra jön és ők addig…

Bella volt a vezetőjük, mind közül a leggonoszabb és legtehetségesebb. Ha kiszabadítja Voldemortot, talán még lesz esély a győzelemre, ha nem, hát elszöknek és új sereget gyűjtenek, távol Angliától. Legalábbis valami ilyesmit dédelgetett a szíve mélyén és most, hogy a nap lenyugodott araszolni kezdtek visszafelé, hogy kiszabadítsák a vezérüket, bárhol is legyen fogva tartva. Hajnaltájt, kikerülve a cirkáló őrjáratokat, megbújva a kentaurok elől, elérték a régi temetőt, ahol Harry foglyul ejtette a nagybátyját.

Bella sejtette, hogy még mindig ott lehet – ott nem lehet varázsolni. Annyira még ő sem tartotta idiótának Pottert, hogy azt feltételezze róla, nem használja ki a lehetőséget, hogy olyan helyre zárja Voldemortot, ahol meg van fosztva leghatásosabb fegyverétől… és persze kentaurok csapata őrzi, íjjakkal felszerelve, még véletlenül sem varázslók. Bella és tízfős csapata a sárban hasalt és leste az őrségváltást. Ők nem tudnak odabent varázsolni, a kentaurok viszont lelőhetik őket bármikor, ha felbukkannak, ha meglátják őket… ha meglátják őket! De ha a föld felszíne alatt maradnának… Bella készen állt a tervével, már csak egy jó térkép kellett, hogy tudják, hol van fogva tartva uruk és parancsolójuk!

 

***

 

– Most, hogy vége és már nem kell attól rettegnem, hogy hazudok, ha bármit ígérek… most, hogy nyertünk, talán betetőzhetnénk azzal… nem, ez hülyeség… – Harry homlokráncolva állt a tükör előtt és századszorra próbálta kitalálni mit mondjon Elizabethnek, ha majd bejön a szobába.

Arra gondolt, még akkor, mikor kibékültek, hogy ha vége lesz a háborúnak, megkéri a kezét és most vége lett. Hiszen addig felesleges lett volna, nem akart Elizabethből hadiözvegyet csinálni ideje korán és a vérszerződés ellenére sem volt biztos benne, hogy életben marad. De élt. Élt Elizabeth is, Hemione is, mindenki. Kivéve Lupint… belesajdult a szíve, ahogy halott bajtársára gondolt, de megpróbálta elhessegetni és ezúttal sikerült is.

Inkább az előtte álló problémára kell koncentrálni, megkérni a lányt. És még sose csinált ilyet. Hiszen annak idején Cho Changot is alig merte elhívni a bálba, pedig az csak egy bál, nem házasság három gyerekkel meg jelzáloggal a házra… mi van, ha a lány nemet mond? Ettől persze nem tartott, de elméletben nemet is mondhat akár. Vagy ha sírni kezd? Vagy nevetni? Meg kell csókolni? Vagy térdre kéne ereszkedni… de hát gyűrűje sincs! Harry lassan kezdett bepánikolni, mert nem akarta elszúrni, tisztességes lánykérést akart, normálisan, nem elkapkodva és nem hadi házasságot, hanem igazit, tortával és hófehér szatén menyasszonyi ruhával. Hogy honnét szerez szatént és csipkét Elizabethnek, az mindegy, de az ő feleségének kijár a szép esküvő… igaz, hogy már a lepedőket hasogatták fel kötésnek, mert már mind elfogyott, a sebesültek pedig rengetegen voltak, szinte minden katona sebesült volt és a legtöbbnek cserélni kellett a kötését.

Harry lehuppant a székre és bámult kifelé. Fenn laktak a Griffendél toronyban, pont, mint rég, külön a fiúk és külön a lányok. A régi szobájukat kapták és az életben maradt házimanók helyre is hozták úgy, ahogy volt. Ronnal laktak itt ketten, aztán Neville is feljöhetett a gyengélkedőről, mert úgy tűnt, megmarad a lába. Kis híján le kellett vágni, csak Luclin szakértelmén múlt, hogy nem. Azóta sem beszélt az ápolónővel, pedig már két napja eltemették Lupint. Mindig akart, de aztán, mikor ott volt a lehetőség étkezésnél, vagy ha a folyosón összefutottak, mindig úgy gondolta, ráér holnap. A szemébe sem mert nézni, nemhogy szólni hozzá…

Ron nyitott be, kezében sok hatalmas csomaggal.

– Anya küldi – vigyorgott. – Mindenkinek kötött, de megkért, hogy én osszam szét – Harrynek nyújtotta az egyik becsomagolt, puha csomagot és Harry csillogó szemmel, szó nélkül bontotta ki.

Pulóver! Akkorát dobbant a szíve, hogy megrettent, hogy Ron is meghallotta. Ron a sajátját bontogatta és mikor végre előkerült, jóleső hahotára fakadt.

– Már megint gesztenyebarna! Lassan megszeretem!

Harryé piros volt, kis sárga koronával a közepén. A fiú gyorsan belebújt és rögtön érezte, ahogy a meleg jólesően szétárad benne. Mrs. Weasley-féle kályhameleg pulóver volt, puha, finom, új… semmi szakadás nem volt rajta, pedig Harry már hónapok óta nem talált olyan ruhát a katonaládájában, ami ne lett volna szanaszét foltozva.

– Majd… írd meg neki, hogy köszönjük! – morogta Harry meghatottan, ahogy elképzelte, hogy a kis, görnyedt asszony mennyit dolgozott ezekkel.

– Mondd meg neki te! Idejön jövőre. Már csak néhány nap – vigyorgott Ron és Harry is szélesen elmosolyodott.

Mrs. Weasley a hátországban volt, ott maradt végig, de állandóan küldözgette a sütiket a frontra. Jó lesz végre személyesen is megköszönni. Ron bátyjai is jövőre jönnek. Egy darabig velük harcoltak Európában, de aztán Ron hazaküldte őket, hogy legyen, aki vigyázzon a mamára. És különben is, Fred és George annyi sérülést szereztek, hogy gyakorlatilag nem volt már épp pont a testükön, ezért Harryvel úgy döntöttek, hazazavarják őket, ők nincsenek benne a vérkörben, nem védi őket semmi. De így legalább éltek, jól voltak és már csak pár nap és találkoznak.

– Amúgy boldog karácsonyt! – mondta Ron, Harry pedig csodálkozva nézett rá.

– Karácsony lenne? – kérdezte kételkedve.

A parkban itt-ott még mindig hevetek holttestek, kiket még nem találtak meg, a falak még mindig mocskosak voltak a rászáradt vértől és a koromtól. Nem tűnt karácsonyinak.

– Bizony. Huszonötödike van – felelte Ron, aztán elindult, hogy kiossza a maradék csomagokat szépen.

Ginny narancssárgát kapott, Hermione lilát, Elizabeth fehéret, Tonks rózsaszínt, Luclin sötétszürkét, Neville sötétkéket, Piton feketét, András pedig zöldet. Mind nagyon örültek neki, mert a kastélyban pokoli hideg volt. A házimanókat a betegek mellé osztották be, azon kívül nem sokan maradtak a kastélyban. A legtöbb vagy meghalt, vagy elszökött valahová. Mikor Ron mögött becsapódott az ajtó, Harry megint magára maradt a gondolataival. De kitől kérhetne segítséget, hiszen a saját apja sose nősült meg, különben is Pitont ismerve, talán jobb is. Milyen lánykérés lett volna az? Tehát ő szóba sem jöhet, el is hajtaná, ha ilyet kérdezne tőle. András, az ő lányáról van szó, tőle mégse kérdezheti meg, még a végén fültövön vágja, eddig miért nem kérdezte meg. Bárcsak Sirius élne… ő megmondaná…

 

***

 

A közös vacsora nagyon jól sikerült, fönn a Griffendél torony klubhelyiségében. Ott ültek mindahányan voltak, meg még Krum is és remekül szórakoztak. Még Luclin is el-elmosolyodott néha és a vacsora felénél egyenest Harryre nézett, bólintott, aztán elkérte tőle a halas tálat. Harry kezét-lábát törte, hogy odaadja neki, aminek a vége az lett, hogy majdnem leborult az egész.

Jó karácsony volt, az eddigi legjobb. Nem volt fölöttük Voldemort fenyegető szelleme, csak ők, semmi más, igaz, otthonuk sem volt, mert félig le volt bombázva, de együtt voltak, életben voltak, volt mit enniük és végre nem fáztak. Bejött egy agyongyötört, lesoványodott házimanó és tüzet rakott a kandallóban, ők pedig szépen melléhúzták a székeiket, foteleiket. Harry csak ekkor vette észre.

– Dobby? – kérdezte kíváncsian, mire a manó megfordult.

– Harry Potter? – sipította és Harry lábai elé vetette magát. – Uram, újra itt, uram él? – átölelte Harry bokáit, a fiú csak nagy nehézségek árán tudta vékony kis karjait lefejteni a lábáról.

Végre talpra állította, felszaladt a szobájába, fogta a régi pulóverét és lehozta Dobbynak.

– Öltözz fel, még megfázol – mondta, Dobby pedig örömtől csillogó szemmel húzta fel a szakadt régi pulóvert. – Szabad vagy, Dobby, nem kell dolgoznod – mondta neki Harry.

– Dobby szívesen dolgozik uramnak. Csak Tudjukki nagyúrnak nem… – megrázta a fejét, hogy fülei össze-vissza csattogtak, aztán ment a dolgára. Csak azért jött fel, hogy befűtsön nekik karácsonykor, amúgy a betegek mellett volt a helye és szívesen is csinálta, mert ezek a betegek sosem bántották semmiért, sőt, jók voltak hozzá és kedvesek.

Harry a vacsora végeztével lassan felsétált a szobájukba. Ront megkérte még délután, hogy hagyja őket egy kicsit egyedül Eliazabethel, így attól nem kellett tartania, hogy megzavarják. Meggyújtogatta a gyertyákat körbe-körbe aztán várta a lányt. Nemsoká fel is hangzott a halk kopogás, aztán ott áll előtte a barátnője, fehér pulóverben, lófarokba fogott hajjal. Gyönyörű volt. Harry megfogta a kezét és eldöntötte, hogy nem köntörfalaz, őszinte lesz.

– Elizabeth… sokat gondolkodtam, hogyan mondjam, végül arra jutottam, csak így egyszerűen. Nem vagyok a szavak embere, tehát megkérdem így: leszel a feleségem?

Elizabeth nem sírt, nem nevetett. Csak átölelte Harry nyakát és a fülébe súgta a válaszát. Harry megfogta mind a két kezét és csak fogta, szorongatta, mert most valami olyan felnőttes dolgot tett, amihez még a háború mocska sem férhet hozzá, ez az ő saját döntése, amiről tudta, hogy soha nem bánja majd meg. Kicsit égett az arca és érezte, hogy vörös, és most, hogy túl volt rajta igazán büszke volt magára.

– Mikor mondjuk meg a többieknek? – kérdezte a lány szemérmesen, Harry pedig összeráncolta a homlokát, mintha erősen gondolkodna.

– Hmm… most? – a lány elmosolyodott és futva indult kifelé.

Mint minden lány, ő is azonnal világgá akarta kürtölni, azon kívül sokszor elképzelte már ezt magában, igaz nem nagyon reménykedett, inkább csak ábránd volt. De most, hogy tényleg megtörtént, és a legcsöpögősebb elképzelésénél is szebb volt, meg akarta osztani mindenkivel. Főleg az apjával. Leérve megtorpantak. Egy lihegő katona állt a Griffendél portrélyuknál és reszkető hangon magyarázott valamit. Harry először nem értette, ezért közelebb oldalazott.

– Eltűnt… csak egy lyuk van a falban, elszökött. Megszöktették… – elakadt, a csend pedig túl hosszúra nyúlt. Túlontúl baljósan hosszúra.

– Kit? – kérdezte vékony hangon Elizabeth, mert Harry szólni sem tudott vagy nem mert.

– Őt, akit nem nevezünk nevén – jött a válasz.

Harry megszédült és egy karosszékhez oldalgott. Voldemort megszökött, kicsúszott a kezéből és odakint csak őrájuk vadászik újra!



Invito

Fandomok

Szeptemberben jön!

Időnyerő
«  Április 2018  »
HKSzeCsPSzoV
      1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30

Hoppanáló
Oldalaim:
  • Hungaryan Fanfiction Archívum
  • Candlekeep

  • Barátok:
  • Scripta
  • Erika apróságai
  • Nimphadora Oldala
  • StargateLives
  • Varázsskatulya

  • Más oldalak:
  • Merengő Fanfiction
  • Transportus

  • Hozzászólások
    alice-cullen-hale
    Nem tudom mert tori magat Piton ugyis nala marad Harry. :-)

    alice-cullen-hale
    Nagyon tetszik az elso fejezet. Remelem a mugluk modt megkapjak amit erdemelnek.

    alice-cullen-hale
    Nagyon regen olvastam merin. Orulok neki hogy itt is olvahattam. Csak az az egy kerdesem lenne ki az ikrek anya?

    • :-)

    Smaragd
    A fejezetméret és a történeti sorrend nem rajtam múlik, de annyit mondhatok, hogy most már lesznek az eddigieknél jóval hosszabb fejezetek is smile
    A fejezetben található dal jól megdolgoztatott, kellett nekem beletenni. Az író több helyre is feltöltötte a történetet, és csak az eredeti oldalon (ahol a történetet írni kezdte egy kihívásra) van benne. Kellett nekem szorgalmasnak lenni...
    tongue





    Copyright © 2018 - 2012 Smaragd