Harry, mint az eszelős rohant le, kis híján a nyakát szegte és mögötte trappoltak a többiek is. A karácsonyi vacsorának ezennel vége lett és helyette újra előjött a sötét nagyúr problémája. Harry leért az előcsarnokba, ahol a rongyos, éhező és fázó katonái már menetrendben álltak és őrá vártak, hogy újra üldözőbe vegyék a rettegett sötét nagyurat. Unalmas forgatókönyv volt már, Harrynek a könyökén jött ki. A katonái fáradtak, sérültek, nincs köztük egy sem, akin ne lenne kisebb-nagyobb sérülés. Mégis szó nélkül, megjegyzés és morgás nélkül álltak a hideg előcsarnokban. Arcuk borostás és beesett, a szemük alatt szinte fekete karikák éktelenkedtek és az élelem lassan elfogyott, mert nem akadt a környéken senki, aki megtermelje. Hiszen Voldemort birodalma a mugli rabszolgák vállán nyugodott, ők termelték a varázslóknak az élelmet, ők fonták a legfinomabb szöveteket és ahogy Harry elfoglalta lassan Angliát, felszabadultak tíz éve tartó rabságukból és elmenekültek, a maradékot pedig a halálba küldte Voldemort elit alakulata. Nem volt, aki termeljen, aki ellássa őket és tél volt, kegyetlen hideg tél, sehol semmi élelem. Nem maradt semmijük, az élelmiszerraktárak üresen tátongtak.
Karácsony estére alig jutott némi hal, száraz birkahússal és fagyott burgonyával meg forró teával. Harryék is ebből csaptak tivornyát, amit olyan kegyetlen módon szakított félbe Voldemort szökése. Foglalkoznia kellett volna vele, gondolta Harry, nem hagyni rohadni abban a pincében, miért is nem gondolta, hogy kiszabadíthatják? Inkább elhessegette a problémát, mert semmi kedve, sem energiája nem maradt Morti bácsi ügyével foglalkozni, előbb a saját magánéletével akart. És most űzheti megint. Piton rövid egyszavas parancsokat osztogatott mögötte, Spherestud kiteregette a térképét és Rosierel együtt fölé görnyedtek. Csatlakozott Harry is.
– Mit gondolsz, vissza tudsz menni közéjük? – kérdezte András homlokráncolva.
– Mint Malfoy?
– Aham, mint Malfoy – Rosier elgondolkodott, végül is bejöhet. – Viszem Dracót is – kötötte ki és Harry rábólintott. – Úgy hihetőbb.
– Jó. Mi itt szépen tivornyázunk egy kicsit, ti pedig az éj leple alatt megléptek. Az őrség véletlenül sem megy arra.
– Jó, de merre keressem őket?
– Térkép… – morogta Piton és mind fölé görnyedtek, de az nem mutatta őket, sem a tekergők térképe.
– Ne tápláljunk illúziókat. Itt lesznek a közelben, csak gondolom valahol a tiltott rengetegben – morogta András, miután semerre sem voltak fellelhetők.
Harry nyomorultul érezte magát. Végre rászánja magát, hogy komolyan elköteleződjön, erre megint jön ez a dög. Aztán állhat ott majd aggódva az életükért. Nehéz szívvel, de visszavonultak, a katonáknak pedig meghagyták, hogy pihenjenek csak, egyenek, amíg van és aztán, ha Rosier Malfoyként a nyomukra bukkan, akkor kell készen állni. Rosier visszavonult, hogy felkészüljön.
Metamorfmágus lévén neki nem kellett mindenféle löttyöt nyakalnia, ha át akart változni, bármikor bármivé átalakult. Egy pillanat múlva már Malfoy volt, akit bilincsbe verve vittek vissza a cellába Dracóhoz, mint ahogy Luciusként is hozták el onnan. Az őr még lökött is egyet rajta, aztán rájuk csapta az ajtót. Rosier igyekezett nyugodt maradni, nehogy a kis Malfoy megneszelje a szándékot… Ha szem elől veszítik a nagyurat, akkor nekik lőttek, szó szerint, mert akkor Voldemort a sötétben rájuk fog vadászni és lemészárolja őket mielőtt észbe kaphatnának. Így hát megvárta, míg leszáll a késő éjszaka és a zajok odakint lecsendesednek.
Akkor felrázta „fiát” és az ajtó felé araszolt. Draco álmosan követte. Lemondott már róla, hogy hősi halált haljon Voldemortért és beletörődött, hogy itt fog csonttá aszalódni a börtönben, mert „jóságos” Potter felől aztán megehette őket a tetű, akkor sem törődött velük. Pansy és a kisfia is itt voltak, de ők legalább nem a börtönben, hanem csak háziőrizetben és ők legalább kaptak enni.
Apja lassan lefejtette a kezéről a bilincset, mert András tiszta véletlenül rosszul kattintotta rá és a bilincs vékonyabb nyúlványával szépen kizárta magukat. Simán ment. Draco csodálkozott is egy kicsit, de inkább örült, mert így mégsem kell feleslegesen csonttá aszalódnia nyamvadt Potter börtönében. Az ajtó illetlenül nagyot nyikordult, a folyosó végén az őr gyorsan távozott a másik irányba, a két sovány, lompos alak pedig szépen kiosont. A nagyteremben olyan hangosan horkoltak a katonák, hogy az ablakok szinte berezonáltak tőle, Draco pedig megvetően felhorkant.
– Nyugodtan lekaszabolhatnánk mindet.
– Nyugalom, Draco! Inkább szerezz pálcát, a sötét nagyúrnak szüksége lehet ránk! – suttogta méltóságteljesen Rosier, „fia” pedig sietett teljesíteni a parancsát. Aztán fogták a potyapálcákat és kiiszkoltak a sötétbe, ki a tiltott rengetegbe, mert hol másutt lappanghat Voldemort, mint ott?
***
Sokáig meneteltek csendben és fázva és Rosier magában káromkodva, hogy felleljék végre Voldemortot, mikor keleten halványodott végre az ég alja, igaz ők nem látták, mert a tiltott rengeteg legmélyén voltak már. De pirkadt, hajnali hat óta múlt akkor már és a kastélyban Harry és saját belső köre álmatlanul forgolódott. Senki sem aludt, ki ezért, ki azért.
Piton dühös volt és ha véletlenül lehunyta a szemét, akkor rögtön Voldemorttal vitatkozott, András tervezte a következő offenzívát, Harry rettegett Elizabethért és szeretteiért, Elizabeth félig boldog volt másrészről pedig boldogtalan Voldemort miatt és így tovább. Harry végül hét után kimászott az ágyból, felesleges volt feküdnie, ha úgysem tud aludni. Leosont a közös helyiségbe és ott találta Andrást meg Tobiast vitatkozva, szokás szerint térkép fölé görnyedve. Nem volt kedve hozzájuk, így inkább kiállt az ablakba és próbált semmire sem gondolni, csak az eljegyzésére, hogy előbb-utóbb, bármit forraljon is Voldemort, boldog lesz a feleségével. Előbb-utóbb biztosan.
Eltelt a nap szép lassan és csendben és semmi hír nem jött Rosiertől. Pedig Rosier útmutatása nélkül bajos lenne bemenni a rengetegbe, ahol még mindig tetemes mennyiségű vámpír és vérfarkas tanyázott, ezt ők is tudták. Kockázatos lenne csak úgy besétálni, jöjjenek ki ők onnét és itt legalább szem előtt lesznek… Nem szóltak egymáshoz, mind a gondolataikba merültek, csak sápadtan bámultak egymásra olykor-olykor.
András olvasott szokásához híven, Perselus fel s alá mászkált, Tobias eltűnt a hajóján, Harry bámult kifelé, vagy az ágyán hevert. Nyomasztó volt várni, annál még a közelharc is jobb volt. De itt ülni, várakozni a vérontás újabb kezdetére, hogy Voldemort végre újra elé álljon, ez iszonyú volt. Túl akart esni rajta minél előbb, annál jobb. A tekergők térképe, András mágikus térképe és a gyanúszkóp kinn hevertek kaotikus összevisszaságban, hogy jelezzék, ha a nagyúr feltűnik, lenn az őrséget megtöbbszörözték és a kentaurokat közelebb hívták a kastélyhoz.
A feszültség szinte tapintható volt, miközben Harrynek végig az a rettenetes érzése volt, hogy Voldemort valahol itt van a közelben, látja minden egyes lépésüket és nevet rajtuk a hátuk mögött. Ők viszont nem látják, azt sem tudják honnét fog jönni, ha jön egyáltalán. És még mindig az a jobb, ha visszatér, mert akkor meglesz az esély, hogy leszámoljon vele, és ezúttal nem tétovázhat egy pillanatra sem. Ki kell végezni, le kell kaszabolni.
Dobby behozta a szánalmas vacsorát, ami újra csak hal volt és birkahús és ők kelletlenül nekiláttak, félhomályban és hidegben. Nehezen ettek, senkink sem volt étvágya, de hősiesen küzdöttek vele. Harry épp egy szelet rántott halat pakolt a tányérjára mikor gyors egymásutánban felsüvített a gyanúszkóp, megfájdult a heg a homlokán, a tekergők térképén feltűnt sok tucat pöttyöcske és András térképén ijesztő vérvörös vastag nyíl jelölte az új támadást a rengeteg felől. Lecsapták a kést, villát, fogták a pálcájukat és gyomorideggel küszködve lesiettek a parkba.
Mintha rémálom lenne, amiből nem lehet felébredni. A szemét nem adta fel, rájuk rontott és nem is szánalmas háromszáz emberrel, hanem kész sereggel, vámpírokkal… a hold – szerencsére csak félhold – elbújt egy vastag felhő mögé és szállingózni kezdett a hó, világító fehér hótakaróval vonva be a tájat.
A csata szinte csendben zajlott, a hó felfogta a távolai neszeket, és ez az egész, ahogy volt valami nem evilági kinézetet kölcsönzött az egésznek. Harry először azt sem tudta hol áll a feje, sehol sem állt, még érezte a szájában a hal ízét, az olcsó bort. És most újra itt kinn, Roxfortért, elölről kezdeni az egészet. A Spartacus nevű háromárbocos ágyúzni kezdte mögöttük a tiltott rengeteget, ahol Voldemort seregének maradéka meghúzta magát, azok most üvöltve menekültek ki, a zaj egyszerre hangorkánná fokozódott, a hó elállt és helyette szakadni kezdett az ónos eső, ami mindenre azonnal ráfagyott.
Harry érezte, hogy a kis esőcseppek megmerevednek a kezén, a haján. Miért történik mindez? Kérdezte magától immár sokadszorra, de nem volt válasz, sem Voldemort. A mocsadék eltűnt valamerre, még véletlenül sem akart Harry szeme elé kerülni. A két sereg elkeseredetten és némán küzdött, jajgatni, sikoltozni már nem maradt erejük. Voldemort mindenre elszánt csapata úgy tört előre, mint kés a vajban, hullottak a szabad sereg katonái, mint a legyek, mindaddig, míg szembe nem találták magukat Harryvel és a belső körével. Harry, Ron, Hermione, Neville, Piton, András, Tobias és Tonks álltak ott mindenre elszántan, és megindultak, előre Bella és az emberei felé…
Voldemort már tudta mit akar. El akart menni innét minél messzebb, annál jobb. Ki akart jutni mindenáron, nem érdekes hány embere vész oda, míg ő kijut. Bella, Avery, a két megkerült Malfoy és Dolohov meg az a szánalmas Pettigrew a seregei élén feltartják Pottert, míg ő meglép, aztán majd jóváteszi, ha tudja. A csata magját már maga mögött hagyta, lassan araszolt célja felé, ami kinn ringott a víz közepén. Hajót akart. Egy módon tud innen a legmesszebbre jutni, ha zsákmányol egy hajót, a legénység úgyis kinn küzd az áltámadásban, ő pedig addig megszerzi magának, a hatalmába keríti és elhúz innen nagyon messzire, utána ráér majd Potteren gondolkodni.
Csuklyában, pálcájával a kezében tört előre, mert bár a csata magja mögötte volt, azért a pálca még kellett. Vadállati üvöltés hangzott fel mögüle, valaki sikított, talán Bella, mások pedig artikulátlanul üvöltöttek hosszasan, sokáig. Aztán kísérteties csend lett minden átmenet nélkül. Csak zihálást és fojtott zokogást lehetett hallani, Voldemort pedig megmerevedett mentében és lassan megállt.
– Voldemort! – csattant fel valahonnét a háta mögül unokaöccse hangja. – Merre vagy nyomorult, az embereid a markomban vannak és széttépem őket, ha nem jössz elő! – rikoltotta Harry artikulátlanul, keze között Bella nyakával.
Barátai véresen és kimerülten, elkerekedett szemmel bámulták, ahogy ott állt, fagyott hajával, kezében vértől csúszós pálcával, másik markában pedig Bella hófehér hosszú nyaka. Míg Voldemort a szökését forszírozta, addig ők szépen sarokba szorították az agyon fáradt, éhező és beteg belső körét, és lefegyverezték őket. Nem volt különösebben megerőltető, mert Voldemort szánalmas maroknyi csapata annyit sem evett, mint ők és tető sem volt a fejük fölött. Egyik felük tüdőbajban szenvedett, másik felüknek pedig fagyási sérüléseik voltak. Uruk parancsára vonultak háborúba utoljára, hogy ő elmehessen és „hozhasson segítséget” valahonnét az ő megmentésükre. De egyelőre még ott állt földbe gyökerezet lábbal, félig háttal Harrynek, a hidegben, emberek, szolgák és hadsereg nélkül, megalázottan.
– Hol vagy? – üvöltötte Harry még egyszer rekedten és szorított egyet Bella nyakán.
A nő moccanni sem mert, pupillája kitágult a riadalomtól, de nem nyikkant, csak megvetően nézett szét. Őt nem fogják megfélemlíteni, soha. De azért Harry ijesztő volt, ahogy a keze satuként szorította a nyakát és lassan elfogyott a levegője… és tudta jól, hogy Potter ezúttal nem fog habozni, megöli őt is és az urát is. Voldemort várt, Harry egyelőre nem fedezte fel. Még nem. Ha lenne rá mód, bármi, hogy kivágja magát, csak egy kis dolog kellene, akármi, bármilyen fegyver… és meglátta. Ott állt a véres, havas feldúlt parkban tőle három métere és épp lehajolt valakihez.
Ott állt Luclin, koszos talárban, egyedül. Voldemort előre lendült, Harry eleresztette Bellát és célba vette nagybátyját, aki éppen elérte a lányt és maga elé rántotta, az átok pedig centikkel mellettük száguldott el. Belecsapódott az egyik hajóba és felgyújtotta a vitorlázatát. Harry leeresztette a pálcáját. Voldemort Luclin mögött állt, hosszú, vékony ujjait a lány finom nyakán tartva, pálcáját az arcába nyomta és kajánul vigyorgott.
– Harry, Harry, Harry, hiszen tudod a varázsigét – suttogta. – Olyan felemelő érzés kimondani, ha látod, hogy hatalmad van mások fölött, ha látod, hogy elveheted az életüket, nem? Ahogy elvette Lupinét… nem kell a kislányé is? Na? Nem próbálod meg… Ott maradsz! – rivall hirtelen Andrásra, aki a sötétben oldalazni kezdett felé.
Most megállt és Voldemortra meredt. Luclin levegőt sem mert venni. Harry zihált kissé és valahonnét a háta mögül előkaparta Bellát és beállt vele szakasztott úgy, mint az előbb Voldemort. Sokáig meredtek egymásra, Harry próbálta kitalálni nagybátyja gondolatait, közben előcsalogatni a rettenet, pusztító energiát, de fáradt volt, rettenetes fáradt. Tudta, hogy ezúttal nem fog menni, nem mintha nem lenne dühös vagy elkeseredett, de, még ha elő is jönne belőle, irányítani úgysem tudná, leragad a szeme a fáradtságtól. Voldemort vele szemben szintúgy megpróbált az agyába mászni, ami külön megterhelő volt Harrynek, hogy kivédje. És senki még csak moccanni sem mert.
– És meddig állunk így? – kérdezte végül Harry Bella nyakát szorítva. Voldemrt közben lassan hátrálni kezdett a tó felé, hátra, hátra nézve, de senki nem állt mögötte. A harmadik hajó, a Birodalom vitorlázata nagy lánggal égett és a legénység azzal volt elfoglalva, hogy azt oltsa, Voldemort pedig lassan elérte az egyik csónakot. – Állj meg! – parancsolta Harry, de nagybátyja szóra sem méltatta, beszállt egy csónakba, Luclint még mindig maga előtt tartotta.
– Most fogd be Potter és add ide Bellát, Averyt, Dolohovot, és a többit, de gyorsan. Háromig számolok…
– Nem adom!
– Jó! Crució! – Luclin felsikoltott, de Voldemort erősen tartotta. Jó darabig rángatózott, mire Voldemort megszüntette az átkot. – Amúgy, ha azzal az ősi mágiával próbálkoznál, akkor rögtön a lányt is Lupin mellé temetheted. Tedd, amit mondtam, ide az embereimet! – rivallt Harryre Voldemort.
Harry tudta, hogy nagybátyjának igaza van, átkozottul semmit sem tehet, mert a tetves gazember még mindig rettenetes erős. Intett és Voldemort maradék belső köre oldalazni kezdett ura felé, de Bella még Harry kezében volt. Útban a csónak felé Malfoy jelentőségteljes pillantást vetett Andrásra.
– Ha elereszted Luclint, megy Bella.
– Ha eleresztetted Bellát és felértünk a hajóra, dobom Luclint. – Harry beharapta a száját. Elsöpörhetné a tetvet, de a lány a kezében van, képtelen kiszedni onnét, csak kárt tenne benne is. És Voldemort ismét rátapintott a lényegre, mint mindig. Harry nem akart még egy barátot veszíteni a saját hülyesége miatt és ráadásul Luclin miatt még külön lelkiismeret furdalása is volt. – Nem érek rá, Potter. Vagy elereszted Bellát vagy megkínzom ezt itt, válassz! – és mert Harry nem moccant rászórta a lányra a kínok átkát újra, miközben emberei fenyegetően meredtek kifelé a csónakból Harryre szegezve a visszakapott pálcáikat.
– Jó, rendben – kiáltotta Harry dühösen és elengedte a nőt, aki köhögve rohant a csónak felé.
Amint a csónakban volt, megindultak a hajó felé és Harryék egyelőre semmit sem tehettek, túl azon, hogy a partig rohantak és belegázoltak a jéghideg, fagyos vízbe. Voldemort elérte a Spartacust, felkúszott a fedélzetre, ledobálta a hajón tartózkodókat, majd kiállt és színpadias búcsút intett. Három matróz közben már a Spartacus oldalához evezett és Voldemort, mert kegyes nagyúr volt, ledobta nekik Luclint. Ahogy kihalászták a lányt és kicsit arrébb eveztek kilobbant az Eileen összes jobboldali ágyúja és megsorozták a Spartacust.
A Birodalom még mindig a lángokkal küzdött, de a negyedik hajó is beszállt a csatába, viszont addigra Voldemort felvonta a vitorlákat és sérült hajóval ugyan, de a tó közepe felé kacsázott. Aztán minden átmenet nélkül elnyelt az örvény. Harry és barátai egy pillanatig szájtátva és döbbenten álltak ott, aztán egyszerre kezdek el rohanni a csónakok felé, a lányokat hátra hagyva. Tengeri csata igazán nem nekik való.
– A Birodalom itt marad, ha Voldemort visszajön, sortűzzel fogadjátok – üvöltötte Tobias a parton szorgoskodó matrózoknak, ő maga pedig csónakba szállt Andrásékkal és irány az Eillen.
– Elizabeth, zárkózzatok be! – rikoltotta túl Harry a zajt, ahogy csak a torkán kifért. – Visszajövünk, amint a tengerbe lőttük őket! – Hermione, Ginny és Elizabeth azonban nem hallgatott rájuk, már éppen egy csónakot löket vízre, mikor Krum és Ron megérkezett oldalról és visszarántották őket.
– Én vigyázok rájuk – üvöltötte Krum, Harry még fél füllel hallotta is, aztán elérték az Eileent és felkapaszkodtak.
Tobias a kormányhoz állt, a matrózai egy pillanat alatt a helyükre mentek, Piton, Harry, és András pedig bezárkóztak a kapitányi kabinba. Az Eileen tíz perc alatt menetkész volt és a tó tajtékzó közepe felé siklott a fekete vízen, megtalálták az örvényt, ami még be sem záródott az előző hajó után, és orral lefele lassan alámerültek, irány a Bermudák.
***
– Ez így nem jó, nem jó, nem jó… – Harry fel s alá dülöngélt a zárt kabinban, míg a hajó süllyedt lefelé, és küzdött a tébollyal és a csodálkozással.
Két órával ez előtt még vacsorázott, fél órája még azt gondolta, hogy Voldemort a kezében van, tíz perce még arra gondolt, hogy a Spartacusról úgysem tud meglépni. Most pedig azt gondolja, hogy ez képtelenség a víz alá merülni a dühödten kavargó örvény gyomrába, mi van, ha nem jönnek fel többet? Odakintről valami meghatározhatatlan hang jött be, valami vadállatian üvöltő, dühöngő, nyers erő hangja, amit Harry nem akart megtapasztalni, és emellett érezte, hogy az örvény forgatja a kis hajót, mint egy gyufaszálat körbe-körbe iszonyú tempóban. András a priccsen hevert szemére szorítva a két tenyerét és próbálta azt gondolni, hogy nem a víz alatt forognak úgy, mint egy darab parafa dugó, hanem körhintán ül, Piton pedig kapaszkodva ugyan, de szenvtelenül állt a kis, kerek ablaknál és ámulva nézett kifelé.
A víz szabályos falat vont köréjük, kékeszöld, hideg, de kemény falat és ők ott kavarogtak. Olyan volt, mint valami rossz álom, mint mikor álmában lemerül a víz alá és érzi, hogy fuldoklik, azzal a különbséggel, hogy most ébren volt és valóban a víz alatt voltak, fölöttük több köbméter, több tonna, több ezer liter vízzel. Harry vívódott, hogy kinézzen-e a fedélzetre, megnézze-e milyen ez az egész, vagy sikítson, vagy sírjon, nevessen, ugráljon bolond mód fél lábon, hátha elmúlik. Végül inkább kinézett, mert nem akart megbolondulni. De képtelen volt kinyitni a kabin ajtaját, meg sem tudta mozdítani, se ki, se be.
– Maradj nyugton! – szólt rá Perselus, aki némileg kilátott. – Úgysem tudsz kimenni, de nem is kéne… inkább állj ide – és maga elé engedte Harryt, mint egy kíváncsi kisfiút, Harry pedig az üvegre tapasztotta az orrát és bámult ki a kékeszöld moslék egyveleg világba, ahol sötét volt és hideg… aztán minden átmenet nélkül emelkedni kezdtek, Harry gyomra valahova a bokájába szalad le, aztán felugrott egészen a torkáig, és újra le.
Mint a hullámvasút. Már sejtette, hogy a hajózás nem lesz a kedvenc szabadnapos időtöltése ezek után. Aztán hirtelen fény szúrt a szemébe, valami halvány derengés, a hajó orra áttörte a tengert, Harry gyomra a helyére került és ezek után úgy érezte hányni fog, mert a hajó, mint az eszelős imbolygott fel s alá a Bermudákban. Lassan visszanyerte egyensúlyát, az árbocrúd az ég felé, a tőkesúly pedig a tengerben, a vitorlákból ömlött a hideg víz és az egész hajó úgy nézett ki egy az egyben, mintha lehúzták volna egy hatalmas vécén.
– Óóó, asszem taccsolni fogok – nyögte András a priccsen zöldes arccal, és lassan szedte a levegőt, hátha elmúlik a rosszullét.
A Bermudáknál kelt a nap. Valahol keleten, a tenger és az ég között kibukkant rózsás, narancssárgán és sugaraival melengetni kezdte az agyonázott hajót és utasait. Tobias rövid, egyszavas parancsokat osztott, és a hajón helyreállt az élet. Harry is kitántorgott a csúszós fedélzetdeszkán egészen Tobiasig, nyomában Pitonnal és Andrással.
– Irány… irány… – Tobias elhallgatott és kérdőn nézett rájuk.
– Azt hiszem, Angliát kizárhatjuk – morogta András és mélyet sóhajtott, hogy el ne hányja magát.
– Ember a vízbeeeeen! – üvöltött le az egyik marcona alak az árbockosárból és ők mind a korláthoz gyűltek.
Ember a vízben, egy darab korhadt deszkán, ott bukdácsolt fel-alá, csoda, hogy el nem nyelte az örvény. Remélem Voldemort az és leharapták a lábát a cápák – gondolta Harry agresszíven. Ketten kiemelték az embert a vízből, és a fedélzetre borogatták. Rosier volt, holtan. Harry hirtelen hátrébb lépett, András szintúgy. Olyan furcsa volt, baljós. Tobias hajolt le hozzá és némi tapogatózás után felegyenesedett.
– Megölték, mielőtt a vízbe esett. Azt hiszem az Adava Kedavra végzett vele… ez volt nála – rongyos vizes papírt mutatott fel, egy darab pergament.
Harry utánakapott és Pitonnal és Andrással a válla fölött olvasni kezdték. Elmosódott rajta az írás, csak néhány szó maradt meg rajta. „… visszament… megakadályozza, hogy… A jóslat, ami arról… a király…Lilyéktől Harryt… őt nem öli” és ennyi.
Harry felhúzta az orrát, neki ez nem mondott túl sokat, Perselus rosszat sejtett, de szintén nem értette, Andrásnak viszont derengeni kezdett a dolog és elkeseredetten vakarta a fejét.
– Azt hiszem, nekünk próbált üzenni és rajtakapták – dünnyögte Perselus és megborzongott a jeges szélben. Hideg nyomás feküdt a szívén, Rosier ezennel végleg távozott, ő még csak meg sem köszönte igazán, hogy mellette volt végig és ezek után senki nem segít nekik többé, senki nem felügyeli Voldemortot. Szerencsétlen Rosier…
– Tobias! Tobias! – üvöltött fel hirtelen András, Perselus pedig próbálta elfordítani a tekintetét a halott Rosierről.
– Itt vagyok – morogta a vén kapitány, András pedig a kezébe nyomta a cetlit, és ahogy Tobias olvasta neki is egye sötétebb lett a képe.
– Hogy az ördögbe jutott eszébe? – morogta és kiköpött oldalra, aztán meggyújtotta a bűzös pipáját, ami kialudt az örvény mélyén. – Utána kell mennünk, gyerekek, nincs mese!
– Megtudhatnám, miről van szó? – kérdezte Harry növekvő haraggal.
– Üljetek le benn, egy perc és jövök – mutatott Tobias a kabinra, majd eltűnt a kormányosfülkében, a három barát pedig szó nélkül visszavonult a kabinba.
Nem egészen egy perc múlva Tobias is megjelent, kezében egy üveg rummal és egy kancsó vízzel. Miután töltött mindenkinek, csak utána kezdett beszélni.
– Ne kapj frászt, Harry, de volt valaha egy jóslat.
– Arról, hogy ha én nem ölöm meg Voldemortot, ő öl meg engem…
– Nem egészen. Volt az is, de az később született, vagy száz évvel. Az a jóslat, amiről itt szó van, az 1900-ban született, és Dumbledore apja, Horatio Percival Dumbledore kapta, a társaság akkori elnöke. Úgy szólt, hogy nem kell száz év hozzá, hogy megszülessen az utód, aki győzedelmeskedni tud az ezer éve tartó viszály fölött, de… – Harry felnyögött. Mindig csak a de! – de… de… – Toboias nem találta a szavakat, egész belezavarodott.
– De csak akkor teljesedik be a jóslat, akkor leszel az, aki, ha nem szólunk bele – fejezte be helyette András. – Ha hagyjuk, hogy minden úgy alakuljon, ahogy alakult. Hagyjuk, hogy Voldemort rád támadjon, felruházva téged az ő erejével is, végigszenveded az elmúlt húsz évedet és megküzdesz vele becsületben. – Harry kikerekedett szemmel bámult rájuk. – És ennek feltétele volt persze, hogy Voldemort nem tud rólad akkor csecsemőkorodban, nem tudja ki vagy és meg is támad. Erre kellett a másik jóslat, amit Dumbledore hallott Trelawneytól, hogy Voldemortot elindítsa azon a rettenetes útján. De… – most ő is elhallgatott és újtat obias vette át a szót.
– De Voldemort a jelek szerint rájött és most visszament az időben, hogy megakadályozza önmagát, hogy…
– Rád támadjon – fejezte be András és kiszáradt a szája.
Harry bambán pislogott.
– Nekem nehéz a felfogásom, vagy mindketten hülyék vagytok?
– Neked nehéz a felfogásod – közölte Tobias, de András leintette.
– Harry, Voldemort megtalálta a módját, hogy megváltoztassa a múltat, ami megváltoztatja a jövőt. Teljesen mindegy, hogy úgy teszi mindezt, hogy téged megöl, vagy úgy, hogy elvesz a szüleidtől és maga nevel fel, a lényeg az, hogy Voldemort jelen pillanatban is útban van Godric’s Hollow-ba, hogy megváltoztassa azt a múltbéli tévedését, és a maga javára forgassa az idő kerekét.
– Vagyis? – kérdezte zavartan Harry, mert András olykor túl cirkalmasan tudott fogalmazni.
– Vagyis ha nem sietünk, akkor elképzelhető, hogy a következő pillanatban megszűnünk létezni.
– Akkor mégis mire várunk? – Károgott bele Piton is ingerülten. – Különben is, hogy akartok visszahajózni az időben, ha egyszer nincsen időnyerő sem? Harryék megsemmisítették az egész brit állományt még kölyök korukban, mikor a másik jóslatot firtatták… – elhallgatott, mert nem akart fájó sebeket feltépni fia lelkében feleslegesen.
– Négy megmaradt.
– Ez is tiszta véletlen… – morogta cinikusan Harry.
– Nem éppen. A négy kalózhajón mindig is volt időnyerő, mert ugyebár civilben én kalóz vagyok és van időnyerőm is – csillant fel Tobias szeme.
– Akkor mire vársz még? – rivallt rá András, és megfogta a nyakánál fogva, kirakta a kabinból és rácsapta az ajtót. – Marha – morogta még tőle teljesen szokatlanul, aztán végig vágódott a priccsen és behunyta a szemét. Harry még mindig elképedve állt, Perselus pedig holt sápadtan fejcsóválva.
– Mi lesz most? – kérdezte Harry zavartan apjától.
– Kóc van neked az agyad helyén, Potter? – förmedt rá ingerülten Piton. – Most szépen visszamegyünk a múltba megküzdeni a szar jövőnkért, különben vége a világnak. Így már érthető?
– Hagyd azt a kölyköt, hiszen még nekünk sem érthető az egész tér-idő dolog – szólt közbe halkan András.
– Igazad van! Ne haragudj, Harry, én csak… – Perselus elhallgatott és elkeseredetten bámult kifelé.
– Nem érdekes – suttogta a fiú. Semmi kedve nem volt összeveszni az apjával és lassan végre eljutott a tudatáig, amit rázúdítottak az előbb. – Szóval akkor most visszament a múltba, hogy… – nem tudta befejezni, ugyanis odafent Tobas minden előzetes figyelmeztetés nélkül megtekerte a nagy időnyerő homokórát, vissza huszonhét évvel, a középső, hónapmérőt beállította júliusra, és a kis homokórán tekert egyet, aztán irány előre, pontosabban vissza, és a hajó megindult hátrafelé.
Harryt iszonyú nyomás szorította a kabin falához és préselte ki belőle a szuszt is. Perselus a földhöz vágódott, szinte levegőt sem kapott, András pedig beágyazódott a priccsbe. Ha ki tudtak volna nézni, talán látták volna, ahogy a hangnál gyorsabban száguldanak hátrafelé a tengeren az időben, összesen huszonhét évet, aztán hét hónapot előre és megállnak a hetedik hónap elején. Mindezt néhány perc alatt, szusszanásnyi idő alatt.
– Bassza meg… – nyögte András, ahogy fel tudott ülni szédelegve. – Szólhatott volna, most megint hánynom kell!
– Micsoda pórias káromkodós szokásokat vettél fel – vigyorgott Piton, de ő is szédült rendesen. Harry leszakadt a falról és megnézte helyén vannak-e a tagjai meg a belső szervei.
– Ezt eddig csak egyszer csináltam, de az nem volt ennyire ciki.
– Tudtam – morogta Piton. – Tudtam, hogy te szöktetted meg Blacket harmadikban.
– Most komolyan meglepődtél? – kérdezte döbbenten Harry. Évekkel ez előtt volt, különben is minden épeszű ember tudta akkor, hogy ők voltak, kivéve Caramelt.
– Nem igazán, na de azért mégis Black…
– Tedd túl magad rajta, dolgunk van – mondta agresszívan András és gyomrára szorított kézzel kitántorgott a fedélzetre Tobiashoz. – Irány Liverpool! – Tobias a sapkájához emelte a kezét, mintha szalutálna, aztán felvonták a vitorlát és némi rásegítéssel megindultak a brit partok felé, újra.
