Smaragdvilág
Szerda, 2018-04-25, 22:10
Belépési neved: Mugli | Csoport "Muglik" | RSS
Főoldal | Mrs.Lupin and Mrs.Piton - Kék vér 2. (2. fejezet) | Profilom | Kilépés




Térkép

Kategóriák
Frissítések [22]
Fordítások [26]
Fordítások barátoknak [197]
Csak barátok részére elérhető tartalommal.

Bagoly

Lumos

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

Zsupszkulcs



Egy perc nyugalom

 

 

Lassan peregtek a napok és az idő múlását semmi más nem mutatta, mint a ház melletti vén tölgy, melynek ágai napról napra csupaszabbak lettek, alatta a földet pedig lassan elborították a száraz, színes lehullott levelek. Hűvös szél támadt olykor és az egész összehordott levélhalmot felkavarta és széjjelhordta.

Olyankor Harry kijött és újra összehúzta. Nem mágiával, habár törvényes joga és lehetősége lett volna rá. De jól esett mozogni, és a fronton odakint megszokta az állandó készenléti állapotot. Túl jól érezte magát odahaza, egészen elszokott már a törődéstől, amiben most Mrs. Weasley részesítette őket. Olykor elbámult valamerre, túl az apró templomtornyon, túl a kis falunk ahol meghúzták magukat és hazagondolt. Bámulta a világoskék színtelen fakó eget, gyűjtögette a leveleket, várta a háború végét. Az álmok, amelyek idáig kergették úgy múltak el egyszerre, mintha késsel vágták volna el.

Harry nyugtalan lett. Ha valakinek annyira fontos volt, hogy az álmaiba mászva feldúlja a nyugalmát és rávegye, hogy felfogása ellenére elszökjön, akkor most miért hallgat? Erre senki sem tudta a választ, legkevésbé maga Harry, így inkább bement és lejátszott egy újabb kör robbanós snapszlit Ronnal és Neville-l.

 

***

 

Piton verítékben úszva riadt fel rettenetes rémálmából. Gyakorta kínozták rossz álmok már egy ideje, de nem törődött velük, most azonban nem bírt visszaaludni. Forgolódott jobbra, balra, hallgatta Spherestud egyenletes és csendes légzését valahonnan a másik oldalról aztán nem bírta tovább, felkelt. Ahogy volt, kiballagott a ház elé a verandára és beszívta a friss, hideg októberi levegőt. Angliában ezerszer hidegebb lenne – futott át az agyán –, ott a pincéjében szépen elheverne a takaró alá húzódva, könyvet olvasva vagy a laborban… már épp átadta volna magát a régi emlékeknek és az önsajnálatnak mikor hangot hallott a ház oldalából.

Előkapta a pálcáját és a hang irányába osont, mint egy roppant macska hangtalanul és kecsesen. A fronton annyira megtanult zajtalanul közlekedni, hogy nem egyszer a frászt hozta a saját társaira is ezzel. A veranda véget ért, Piton pedig a falhoz lapult, ugrásra készen. Ám amit hallott, az megállásra késztette. Nem halálfalók voltak odakint, hanem közülük valakik, és Piton megdermedt egy pillanatra a hallottaktól.

– … megkaptad őket… akkor… ? – kérdezte Harry zavartan.

– Igen. Válaszoltam is, de hát tudod jól.

– Nehéz ez… – folytatta kínlódva a srác. Piton el akart menni, mert hát mit érdekli őt, meg mi köze hozzá, de aztán a kíváncsisága erősebb volt valamit a rémálom miatt sem akaródzott visszamennie a sötét szobába. – Amiket írtam… azok… igazak voltak…

– Tudom – sokáig csend volt, Piton meg, mint az árnyék, nesztelenül osont visszafelé mégiscsak szépen, mert ilyen helyzetben ő sem szeretné ha bárki fültanúja lenne a kínlódásának.

Betette maga mögött az ajtót, töltött egy pohár vizet, vigyorgott magában csendesen, aztán visszament a szobájába. Odakint Harry folytatta szemérmes vallomását. Rémesen érezte magát. Eleddig egyszer volt szerelmes Cho Changba, annak sem lett jó vége. És akkor is rettenet idétlennek érezte magát és nem találta a szavakat, mint ahogy most sem. Csak állt a hát falánál támaszkodva pipacsvörösen, de szerencsére a jótékony sötét eltakarta zavarát. Túl hosszúra nyúlt a csend, mondania kellene valamit, akármit ami lehetőleg értelmes…

– Ha volna még időm… vagyis… lehet, hogy nemsokára megint el kell majd menni… – „nem lehet, hanem biztos te marha” – korholta magát némán. Olyan birka volt, ha lányokkal kellett beszélni, hogy utálta önmagát. Pedig kinn a fronton már olyan szépen megtanulta, igaz a hivatásosokkal egyszerűbb volt, mert ott nem neki kellett kezdeményezni és különben is…

– Megvárlak… – a sötétben suttogott szavak szinte testetlenül hullottak le.

Harry sokáig nem szólt csak csendben maga elé vigyorgott, de moccanni sem mert. Nem remélt ilyen választ, hiszen ki ő, mi ő, hogy ilyet reméljen… megszorította a lány kezét, aztán szó nélkül, ahogy kijöttek, vissza is mentek ki-ki a saját szobájába.

Sokáig bámulta még a mennyezetet, hallgatta Neville hortyogását és Ron morgását. Aztán elnyomta az álom. Piton meg el is felejtette másnapra, miután nagy nehézségek árán vissza tudott aludni.

 

***

 

Harry életében nem aludt még olyan jól, mint most ebben a pár napban, amióta „otthon” volt és nem kinn a sárban és hidegben. Az álmai sem jöttek vissza az asszonyról egyelőre. Már három napja volt odahaza, de még mindig nem fogytak ki a szavakból. Hermione meg is gyógyult és hol sápítozva hol kacagva hallatta a fiúk képtelen történeteit. Harry nem is gondolt sem az álomra, sem a jövőre egyelőre. Boldog volt úgy, ahogy volt és nem érzett lelkiismeret furdalást a pár napos pihenő miatt.

Úgy tűnt Luclin és Lupin kapcsolata is helyre rázódott, legalábbis ritkán lehetett őket külön látni. Lupin boldogabb volt, mint valaha és jót tett neki az ápolás, amiben a kis nővérke részesítette. Néhány kilót szedett magára, a dohányzásról is leszokóban volt, illetve fele annyit szívott már, mint kinn Franciaországban. A köhögése is csillapodott némelyest és sokkal egészségesebb színe volt, mint eddig.

Spherestud pedig… nem tudott másra nézni csak az ő kislányára, aki már rég nem volt kislány, talán csak neki. Gyönyörű fiatal hölgy lett belőle és most, hogy imádott apja épen és egészségesen jött vissza teljesen ki is nyílt, szinte kivirult. Persze ennek más oka is volt, nemcsak az apja, de hát András ezt éppen annyira nem óhajtotta tudomásul venni, mint a tényt, hogy Elizabeth felnőtt.

Piton pedig most is, mint annak idején a Roxfortban rájött, hogy milyen csodálatos dolog szeretni a saját gyerekünket és lopva Harryre pillantott olykor. A kapcsolata a fiával még mindig nem volt olyan, mint Andrásé a lányával, de legalább már nem vitáztak. Bár az apa-fiú viszony sem volt igazán jellemző. Perselus valahogy képtelen volt felelős apaként viselkedni és ezt érezte ő is. Különösen olyankor mikor Harrynek apa kellett volna, de csak ő volt ott és ő inkább valami haver-féleség volt a saját fia számára.

A hideg futkosott olykor a hátán a gondolattól, hogy ha James élne, ezerszer jobb apja lenne Harrynek, mint ő. És titokban irigyelte Spherestudot, akinek pedig mindez olyan jól ment és a lánya is imádta. Hiába, nekik Harryvel túl mély sebeket hagyott a lelkükben az a sok vita és részéről a sok igazságtalan szurkálódás, amit most, mikor már rég nem ez volt a fontos semmiképpen sem tudott megbocsátani magának. És a lelkiismeret forró hulláma öntötte el mindannyiszor, ha Dumbledore-ra gondolt és az öreg bölcs tanácsaira, amit akkoriban nyaggatásnak vett.

Persze mennyire igaza lett, mert Dumbledore-nak még a halálában is igaza van. Mennyire hiányzott is neki az öreg és nyilván a világért be nem vallotta volna. Ehelyett bájitalokat főzött, de inkább csak hobbiból. Mint régen. Állt a konyha sarkában, bámult néha kifelé a békében fürdőző tája és lomhán kevergette az üstje tartalmát. Igyekezett Lupinnak elegendő farkasölő-főzetet készíteni, ha egyszer újra el kell menniük, akkor is legyen. Meg lázcsillapító és erősítő főzeteket és mindent, ami eszébe jutott.

Mrs. Weasley néha morgott halkan maga elé a szagok miatt, meg mert Perselus az egész konyhát kisajátította, de ugyanakkor ő tiltakozott a leghangosabban, mikor a férfi felajánlotta, hogy kiköltözik a kis kertben álló házikóba, amit igazából lomtárnak használtak.

Harry a konyha sarkában ücsörgött és fél szemmel Perselust fürkészte. Bajban volt a lányokkal, mint eddig mindig és nem volt kihez fordulni. Igaz ott volt Ron, de Ron… őrá jobb nem hallgatni. Talán ha Sirius élne, ellátná egynehány hasznos tanáccsal. Neki biztosan volt tapasztalata… más jellegű is, mint Harrynek. De persze Piton, amilyen zárkózott, Harry azon is csodálkozott, hogy ő egyáltalán a világra jött, ahogy apját ismerte…

Szeretett volna beszélgetni vele, nemcsak hülyeségekről meg arról, hogy ő, Harry vigyázzon magára. Úgyis vigyáz. Egy része igazi apa-fiú kapcsolatra vágyott volna, na nem amolyan odabújós dologra, de valami komolyabbra, a másik része ugyanakkor tudta, hogy erre semmi esély, mert Piton egy pokróc és a végre veszekedés mentes kapcsolatukat kockáztatná, ha megemlítené, vagy ha túl nagy elvárásai lennének és önkéntelenül is csalódnia kellene. De azóta a rémes félév óta mikor megtudta és beletörődött és elfogadta a tényt, hogy Piton az apja a kapcsolatuk semmit sem fejlődött.

Az utolsó komolyabb beszélgetésükkor Dumbledore még élt, és Piton épp harcba indult és aztán az életük fenekestül felfordult. Mikor eljöttek Angliából és megérkeztek Párizsba, Piton legfőbb gondja az volt, hogy tetőt találjon a fejük fölé és munkát, hogy ő, Harry ne éhezzen. És akkor ez éppen elég volt. Az az év a Montmartre-on egész vidám és kellemes lett volna, ha nem menekültként és a lelkében ezer sebbel éli meg.

Aztán a háború elsöpörte Párizst két nap alatt és hajszálon múlt az ő életük is. Pitonnak úgy kellett őt elráncigálnia, mert mindenáron Voldemortnak akart esni, igaz most már kénytelen belátni, esélytelenül. Mort a hatalma teljében van. Ergo neki innen csak lefelé vezet az út, ahogy azt Piton két tömör mondatban kifejtette neki akkor. Hülyeségnek tartotta, de azóta rá kellett döbbennie, hogy igaz. Voldemort, azáltal, hogy az ő vérét használta elvette tőle a mágikus védelmet és egyelőre, amíg azok az állítólagos horcruxok léteznek, amint azt Piton anyja (az ő nagyanyja) írta a naplóban, addig nincs sok esély.

Néha kiverte a hideg veríték, ha arra gondolt mennyi minden vár még rá és halálosan rettegett a kudarctól de nem hagyta, hogy ezek a negatív dolgok sokáig befolyásolják. Meg kell oldania és kész ha törik ha szakad. Ebből némi erőt merített. Sokat törte a fejét a Mardekár dolgon is. Igaz kinn a fronton szinte ereje sem maradt gondolkodni, de most… volt ideje bőven és sehogy sem értette. Hiszen Griffendél kardja… az Griffendél kardja. És őt a griffendél házba osztották. Az a beszélgetés az apjával úgy az emlékezetébe vésődött mintha tegnap történt volna. Minden egyes percére emlékezett pedig sok mindent elfelejtett. Többek között a veszekedéseket és a sok gúnyolódást is. De ezt nem. Mint ahogy Dumbledore utolsó szavait sem, hogy ő maradjon az aki, és a szeretet sokkal erősebb.

Bárcsak tudna hinni benne – gondolta olykor. Hogyan is maradhatna az, aki. Miután annyi szenvedést és halált látott már életében… és mennyi vár még rá. Szótlanul szemlélte apját, aki igyekezett legalább hordozható állapotba hozni a százfűlé főzetet, hogy majd az úton akárhol befejezze. Bárcsak ne lenne ilyen pokróc – gondolta keserűen Harry. De Piton nem nézett föl, nem mosolygott Harryre. Némán tette a dolgát. Harry nem tudta, fogalma sem volt mi játszódhat le apja lelkében.

Piton senkinek sem mondta el soha de az évek során egyre gyűltek a keserű tapasztalatai. Annyi mindent megbánt már az életben, hogy egy gondtalan mosolynak már nem is maradt helye a szívében.

De ezt Harry nem tudta és túlontúl fiatal volt még, hogy megértse. Viszont az a rengeteg nevetés Ronnal és Hermionéval meg Ginnyvel és Nevillel megérte. Minden perce megérte és Harry ha nem is tudta, de sejtette, hogy zordabb percekben mikor az életéért kell küzdenie legalább ezek erőt adnak és ezeket nem kell megbánnia majd ha itt az idő.

Utálta, hogy megint el kell válnia tőlük. Úgy érezte csak a „családja” felét viszi magával. De a lányok azok lányok és otthon a helyük nem pedig Voldemort pálcája előtt. Nem mintha Hermionét különösebben féltette volna bárkitől. Illetőleg tudásban nem féltette, amúgy éppen eléggé rettegett értük mikor nem volt otthon. Félt, hogy a háború idáig is felkúszik és ki tudja mi lesz akkor velük. Így is napról napra jöttek a hírek. Vichy egy hete elesett és a halálfalók újabb mérföldeket haraptak ki Európa meggyötört testéből. Az ott élő muglikat elhurcolták. Ki tudja meddig vannak itt biztonságban a lányok.

 

***

 

Azután újrakezdődtek az álmok és Harry minden idegszálával arra koncentrált, hogy lásson végre valami mást is ne csak a néger asszonyt. Ez viszont nem akart összejönni, mintha az álmában szereplő nő nem akart volna neki túl sokat mutatni. Harrynek kezdett elege lenni az örökös kialvatlanságból, mígnem végül egy reggel felült ágyában és tudta merre tovább.

Legalábbis nem akart tovább itt maradni és a megoldáson rágódni, hanem tenni akart valamit. Elindulni bármerre csak ki ebből a kényelmes ámde tunya semmittevésből. Hajnal volt még, a nap alighogy megjelent a keleti horizonton. Mellette Ron békésen szuszogott, Neville békésen hortyogott és a szomszéd szobákból sem lehetett mocorgást hallani. Talán csak az apja van fönt és a bűzös bájitalait keveri, de ez se száz százalékig biztosra vehető.

Harry még nem tudta hogyan tovább és főleg hányan. Részint semmi kedve nem volt egyedül szembe nézni a jövővel, mert bár egészen kicsi kora óta megszokta, hogy kiválasztottnak lenni magányos dolog, de azért a barátai mindig ott voltak mellette, amikor csak lehetett. Másrészt viszont – és ez volt az erősebb – féltette őket, mert ki tudja milyen új veszélyekkel kell majd szembe néznie és már így is annyiszor sodorta őket halálos veszedelembe, hogy külön kegynek tartotta, hogy még mindig élnek.

Elhatározta, hogy felkel és kioson szépen csendben és elindul végre a maga útján, mert úgysincsen más választása. Ekkor azonban a nap bekúszott az ablakon és Harrynek belesajdult a szíve. Képtelen volt titokban elszökni, képtelen volt lemondani a barátairól, mert neki már csak ők maradtak és ahol ők vannak… ott van Harry otthona is. Nélkülük aztán nem éri meg az egész, és ha nincsenek vele, akkor kit érdekel, hogy Voldemort él-e avagy meghalt. Ha az egésszel megint egyedül kell szembe néznie, akkor képtelen lesz végigcsinálni. Magába roskadta ült az ágy szélén, mert mégiscsak drámaibb lenne ellovagolni a naplementében magányos hősként és egyedül állni a tűző nap hevét, de… de ő nem az a magányos hős fajta és mondhat bárki bármit a magányos hősök semmire sem mennek az életben, mert ki nyújtaná a kezét egy magányos alaknak amikor szükség van rá?

Szégyenszemre inkább csak a konyháig osont és főzött sok kávét és várta, hogy a csapata felébredjen és elmondja nekik merre tovább. Közben az álmon gondolkodott. Most fordult elő vele először, hogy beszélni tudott az álombéli jelenséggel, és meg tudta kérdezni hova a pokolba kéne mennie… a válasz viszont kétségbeejtő volt. A nő ugyanis kijelentette rikácsoló hangon, hogy ha Harry arra sem képes, hogy kiállja ezt a próbát akkor nem érdemes rá, hogy találkozzanak. Harry fancsali képet vágott, mert ez persze jellemző… egyvalaki akar segíteni de az is ilyen idióta, bolond feltételekhez köti. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha közölné, hogy ide és ide erre a címre fáradjon el, Mr. Harry Potter, de nem... bahh…

Közben megjelent Mrs Weasley, megropogtatta Harryt aztán készített egy egész századnak elegendő reggelit. Ébredezett a ház. Harry reggeli közben beszámolt az álmairól és a sejtéseiről. Rettentő lámpalázas volt, mert tudta, ha van nyom, akkor menni kell és ha menni kell, akkor megint családokat fog széjjel szakítani. De nem tehetett mást, mert az esélyt, hogy egymaga vágjon neki, reggel lekéste, és ha másra nem is, de arra legalább jó volt a fronton töltött két év, hogy tökéletesen kiismerje önmagát. Tudta, hogy holnap hajnalban sem tudna titokban elszökni, és ismerte annyira az apját, hogy az meg utána jönne a világ végére is. De igazán nem akarta amúgy sem lerázni már őket. Elhadarta, hogy itt az idő és nem mert Mrs. Weasley szemébe nézni. Ha nem lenne ennyire lehetetlen alak, és szembe merne nézni egyedül végre a sorsával akkor Ron itthon maradhatna és… de felesleges ezen keseregni, mert Ron elszántan megmarkolta a pálcáját – mint mindig, ha izgult vagy fontosnak tartott dolgot készült bejelenteni – és kijelentette, hogy amerre Harry megy, arra ő is. Neville szintúgy.

Piton nem mondott semmit csak fekete szemeit villantotta a fia felé, de Harrynek elé volt ennyi is. Spherestud némán itta a kávéját és világosbarna szemét Harry és Piton között járatta, de Harry biztos volt benne, hogy jön ő is. Mrs. Weasley felpattant és sokáig matatott a mosogatónál, de mikor megfordult az arca az izgalomtól pirult ki nem a dühtől, és úgymond áldását adta arra, hogy a fia és Harry ismét elinduljanak, ki tudja hová.

– De tényleg, hová? – tette fel a logikus kérdést Lupin. Harry látta, hogy a nadrágzsebében kotorászik és rájött, hogy Lupin legalább annyira izgul most, mint ő. Nyilván cigarettát keresett automatikusan, de nem talált semmit sem. Szerencsére.

– Ne tudom pontosan… dél felé… – morfondírozott Harry. Voltak sejtései, de semmit sem mert biztosra venni. – Az az átkozott nőszemély nem mondja…

– Kényszerítsd rá az akaratodat, hogy közölje! – javasolta Piton. Harry kérdőn nézett rá. – Családi vonás – suttogta még Perselus úgy, hogy csak fia hallja.

Harry elvigyorodott, bár ugyanakkor a gerincén végigfutott a hideg a célzás miatt.

– Ha nem tudjuk hová kell menni, akkor merre indulunk? Egyáltalán van értelme? – vetette fel Lupin.

– Nem az a lényeg. Hanem, hogy végre… kezdjünk valamit… – szólt közbe András is.

– Pontosan – szakította félbe Harry. Örült, hogy nem neki kellett kimondania. Végső soron ő is pontosan így gondolta. Egyszer hallott valamit Dumbledore-tól (még mindig nem tudott úgy gondolni az igazgatóra, hogy ne szoruljon össze a torka), hogy a tetteink olyan szövevényes rendszerben ágaznak széjjel, hogy nem tudhatjuk egy-egy cselekedetnek milyen következménye lesz. Még az áruló féregfark kapcsán említette az Öreg és Harry nem emlékezett pontosan, de nagyjából érezte, mire gondolt Dumbledore. Most úgy vélte, ha elindul, azzal… befolyásolhatja a sorsot, akkor majd a jövő kialakul és… mit tudja ő húsz éves fejjel, éppen csak tenni akart valamit végre. – Igen, csak… induljunk végre – fejezte be sután, mert hirtelen minden szem rá szegeződött és zavarni kezdte, hogy Elizabeth nézi.

Már csak az indulás időpontját kellett belőni. Harry nem akart túl hosszú búcsút, de túl hamar sem akarta őket elrángatni. Végül nagy nehezen megállapodtak, hogy egy hét múlva indulás.

 

***

 

Sajátságosan telt az utolsó hét. A búcsú mindenkire nyomasztó súlyként nehezedett, de tették, mintha nem így lenne. Nagyokat nevettek, sétáltak a környéken, a kis városkában. Persze muglinak álcázva, különben a katonai aurorok már rég a nyakukon lennének. De így mugli ruhákban, pálcát elrejtve arra mentek amerre akartak. A fiatalok szívesen jártak be a városkába, szétnézni, meginni valamit ameddig jó az idő, fagyizni, csak úgy együtt lenni.

Harry Ron Hermione Ginny Elizabeth és Neville szinte szétválaszthatatlanok voltak ezekben a napokban. Harry nem akart drámát. Látta a lányokon mennyire nehéz nekik most és ennek ellenére folyamatosan mosolyognak rájuk, éppen ezért megpróbált mindent megtenni, hogy jobban legyenek. A lehető legkevesebbet beszéltek a jövőről, az indulásról és többet a régi szép emlékekről. Pár nap maradt már csak hátra. Sétálni indultak, mint majdnem minden este, le a faluba. Szótlanul lépkedtek egymás mellett, mert épp kifogytak a szavakból és volt egy vitájuk is délután. A lányok kijelentették, hogy talán velük kéne menniük, mire Harry és Ron szó szerint rájuk rontott, hogy eszükbe ne jusson. Nem mintha nem örültek volna neki… de túlontúl veszélyes, magukra sem bírnak odafigyelni, nemhogy a lányokra.

Végül csak leértek a csendes városkába. Az emberek házaikba húzódtak a hűvös elöl és az utcák szinte néptelenek voltak. Zavaró volt a csend és a néptelenség, legalábbis abban az állapotban. Harry őgyelgett egy darabig nyomában a barátaival, de nem tetszett neki a magány. Gyakran vágyott egyedüllétre, de ez most nem az az alkalom volt, nyüzsgést és életet akart látni maga körül, kicsit feloldódni mielőtt újra belevág holmi eszelős világmegváltó kalandba.

A fő utca közepe felé találtak egy éjjel-nappal nyitva tartó kis mugli boltot. Harry megvonta a vállát és bement, nyomában Neville-l. A többiek kinn maradtak. A lányok összebújva sutyorogtak, Ron pedig meglehetősen rosszul érezte magát a délutáni vita miatt. Végre kijött Harry. Kezében egy üveg vodkát és egy üveg narancsot tartott, mögötte Neville pedig egy üveg édes likőrt. A lányok nagy szemeket meresztettek, felé aztán követték Harry a városon kívülre.

– Most pedig mulatni fogunk, ha tetszik, ha nem – jelentette ki Harry, aztán kinyitotta a vodkát és jót húzott belőle.

Aztán tovább adta Ronnak, majd körbe mindenki megkóstolta. Hermione köhögött tőle és egy percre levegőt sem kapott olyan erős volt neki, de Ginnynek ízlett, Elizabeth pedig felöntötte a sajátját narancslével. Szó nélkül ittak egy darabig aztán megoldódott a nyelvük. Lassan párokra szakadtak, arrébb sétáltak. Nem igazán tudták mihez is kezdjenek a szabadsággal, ami így hirtelen rájuk szakadt. Nem voltak már gyerekek, sőt a sors talán túl hamar tette őket felnőtté, de nem olyan értelembe vett felnőtté. Ron lassan rótta a köröket Hermionéval és valamin vitatkoztak, mint mindig. Hermione hevesen magyarázott valamit, Ron pedig a fejét csóválta.

Harry távolabbról figyelte őket és lassan kortyolgatta a tiszta vodkát. Ahogy azt már megszokta a fronton… elsőször, mikor első alkalommal ivott rettenet rosszul lett. Az apja persze kiröhögte… aztán megszokta az ízét, megszerette és most kivételesen jól esett, csak nem akart ütni sehogy sem. Elizabeth ült le mellé, két keze között őrölve a poharát. Apja lánya – gondolta Harry. A kislány egyre jobban emlékeztetett az apjára, a gesztusaiban, szavaiban… hányszor látta azt is így ülni elgondolkodva…

Harry szeretett volna valamit mondani, valahogy elkezdeni élni, tenni valami normális kamaszos sima egyszerű dolgot de mi értelme lett volna. Holnap után elmegy nem is jön vissza csak miután kivégezte Voldemortot. Mit ígérhetne Elizabethnek azon kívül, hogy igyekszik majd rá gondolni a halála percében? Miközben érezte, hogy nem jó ez így, mert mindannyiuknak szüksége lenne valakire, akire gondolhat, akit szerethet, ez a hülye háború meg nem hagyja. Kinn a fronton megtanulta, hogy semmit nem szabad ígérni senkinek.

Örült, ha éppen nem lőttek rá átkokat és volt kihez bújnia, be is érte ennyivel. De itt nem egy utcalányról vagy egy készséges csapos lányról volt szó, aki tudta miről van szó… apja legjobb barátjának lánya, majdnem mintha a húga lenne… vagy mintha jóbarátja húga lenne. De itt ülni a sötétben mozdulatlanul fél centire a másiktól, ennyire közel, de hozzá sem érni ez nehéz volt és idétlen és Harry sokkal inkább kamasz fiúnak érezte magát ebben a pillanatban, mint eddig bármikor. Idétlen, vihogós, idegesítő kamasz fiúnak…

– Harry, ne görcsölj már! – szólt rá Elizabeth vidáman. Harry meglepődött, mert nem hitte volna, hogy a gondolati ennyire kiülnek az arcára. – Egyszerűen csak érezzük most jól magunkat, ameddig lehet! – a lány hangján már érezni lehetett, hogy ivott, mert sokkal bátrabban szólt, mint amúgy szokott.

Harry is felbátorodott. Véülis egyszer él az ember a háború meg majd elmúlik egyszer biztosan… addig meg csak élni kell valahogy.

– Nem görcsölök, én csak… nem ígérhetek semmit sem. – Tudta mennyire hülyén hangzott ez így, majdnem mintha a felelősség alól akarna kibújni. De ez volt az igazság, nem ígérhetett tisztességes életet, még csak tisztességes szándékai sem lehettek ebben a percben.

– És ki mondta, hogy minden marhaságot össze kell ígérned nekem? – kérdezte a lány, a szemei szokatlanul tisztán csillogtak… végül is tizenhét éves volt már ő is, szinte felnőtt nő, Harry pedig húsz éves múlt.

Behunyta a szemét és hagyta, hogy megtörténjen, amit már oly régóta tervezett. Nagyon jó lett volna, ha egy éles kiáltás vissza nem rángatja Harryt a valóságba. Felpattant kissé támolyogva, mert a vodka azért erős ital volt még neki is és szédelegve indult a hang irányába. Ront és Hermionét találta, ahogy épen veszekedtek. Mint mindig – futott át az agyán. Hermione a könnyeit törölgette, de sehogy sem sikerült neki, Ron meg duzzogós arcot vágott és teljesen bezárkózott.

– Mi a rosseb van? – kérdezte Harry rekedten.

Ez persze jellemző a barátaira, hogy a legjobb pillanatokban ugranak egymásnak ahelyett, hogy örülnének a két percnyi békének.

– Semmi csak Ron… semmit sem ért… ugyan olyan hülye, mint a suliban volt… – szipogta a lány.

Ron vállat vont, aztán biccentett Harrynek és elindult hazafelé. Harry intett Neville-nek és a fiú barátjuk után sietett Ginnyvel együtt. Harry átfogta Hermione vállát és a lány még hosszú percekig zokogott a vállán.

– Mit mondott neked?

– Beszélt össze-vissza mindenről. Hogy semmi esélyünk normális életre és, hogy én ezt nem érthetem… – Hermione hangja elcsuklott.

Harry égnek emelte a szemeit. Ismerte Ront, számtalanszor látta már inni. Ilyenkor néha előjött belőle valami depresszív idióta kedv amit senki sem tudott megfékezni és butaságokat beszélt össze. Ezen már senki nem akadt fönn, de Hermione nem tudhatta a depressziós rohamokat. Persze, hogy megijedt. Az estéjük nem pont úgy telt, ahogy Harry tervezte. De az indulás nyomása tehetett róla. Mindenkiből kihozta a legrosszabbat.

Elizabeth jött elő a sötétből és hárman indultak haza. A domb alján Spherestuba és Pitonba botlottak. Épp a városba igyekezek szétnézni kicsit. András homlokon csókolta a lányát, és barátságos megnyugtató mosolyt küldött Hermione felé, aki félénken vissza is mosolygott. Aztán tovább sétáltak Perselussal halkan beszélgetve valamiről. Harry kihallotta a vodka és a whisky szavakat… már előre röhögött mi lesz ebből is… minden esetre Hermionét Elizabethre bízta, ő pedig csatlakozott az apjához, hogy legalább legyen mégis egy görbe estéjük…

 

***

 

Két nap múlva pedig indulásra készen álltak. A búcsú gyors volt és könnyek nélküli. Megígérték egymásnak, hogy nem fognak sírni és tartották is. Elizabeth hosszan ölelte apját, de nem sírt. Halkan elsuttogott ígéretek hangzottak el, aztán Piton felkapta a zsákját és kiballagott az ajtón, nyomába a többiekkel. A lányok hosszan integettek utánuk, ahogy a közeli dombra kaptattak fel. Azután bementek a házba és sötétség borult a környékre.

Az októberi szél hidegen fújt, összekócolta Harry haját. Vidáman indultak el, mert tenni még mindig jobb volt bármit, mint tétlen ülni a háború alatt. Felértek a dombocskára.
Harry a zsigereiben érezte, hogy most végre tényleg a számára kijelölt úton halad. Izgalom járta át mindenét és cseppet sem félt. A többiek szemében is vakmerő elszántság csillant.

– Merre tovább? – kérdezte Lupin.

– Irány… irány… Afrika! – suttogta Harry.

A többiek rábólintottak, ekkor azonban vörös átokszikrák csapódtak be közvetlenül mellettük és mire feleszméltek egy csapat idegen ember gyűrűjében álltak, akik mind pálcát szegeztek rájuk. Reagálni sem maradt idejük és mindenhonnan kábító átkok csapódtak a testüknek. Harry esés közben még látta, hogy Piton kilövi az egyik támadót és fél kézzel őt tartja de aztán elsötétült a világ és belezuhant a nagy semmibe. Fejében eszelősen felhangzott Voldemort jéghideg kacaja, olyan tisztán mint már régóta nem.



Invito

Fandomok

Szeptemberben jön!

Időnyerő
«  Április 2018  »
HKSzeCsPSzoV
      1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30

Hoppanáló
Oldalaim:
  • Hungaryan Fanfiction Archívum
  • Candlekeep

  • Barátok:
  • Scripta
  • Erika apróságai
  • Nimphadora Oldala
  • StargateLives
  • Varázsskatulya

  • Más oldalak:
  • Merengő Fanfiction
  • Transportus

  • Hozzászólások
    alice-cullen-hale
    Nem tudom mert tori magat Piton ugyis nala marad Harry. :-)

    alice-cullen-hale
    Nagyon tetszik az elso fejezet. Remelem a mugluk modt megkapjak amit erdemelnek.

    alice-cullen-hale
    Nagyon regen olvastam merin. Orulok neki hogy itt is olvahattam. Csak az az egy kerdesem lenne ki az ikrek anya?

    • :-)

    Smaragd
    A fejezetméret és a történeti sorrend nem rajtam múlik, de annyit mondhatok, hogy most már lesznek az eddigieknél jóval hosszabb fejezetek is smile
    A fejezetben található dal jól megdolgoztatott, kellett nekem beletenni. Az író több helyre is feltöltötte a történetet, és csak az eredeti oldalon (ahol a történetet írni kezdte egy kihívásra) van benne. Kellett nekem szorgalmasnak lenni...
    tongue





    Copyright © 2018 - 2012 Smaragd