Voldemort olyan eszelősen hangosan röhögött a szobájában, hogy a szolgálatára kirendelt fiatal Malfoy úrfinak az is az eszébe jutott, hogy tisztelt gazdája talán eszét vesztette. Pedig nem történt egyéb, minthogy Voldemort oly sok hónap felesleges próbálkozás után egyszerre megint érezte Harryt. Egyetlen gondolatfoszlányt hallott csak ki unokaöccse ernyedt elméje legmélyéről: Afrika. És ez elég volt. Erősen koncentrált és egyszerre megérezte, mint régen, és azt is érezte, hogy a fiú most gyenge. Tudta, hogy most már egyszerű lesz a közelébe férkőzni. Azt ugyan nem tudta, hogy Potter most miért ilyen gyenge, de nem is érdekelte különösebben. Kirontott a szobájából, szabályosan lerohant a nagyterembe és magához szólította a halálfalóit. Végre egy nyom – és a Sötét Nagyúr nem habozott követni.
Hogy Harry miért tárta fel a sötét nagyúr előtt az elméjét az nem az ő hibája volt. A dombtetőn álltak és azon tanakodtak, merre tovább, mikor megtámadták őket. A Szövetséges Seregek Katonai Auror Parancsnoksága rájuk bukkant és mivel szökevények, hát bekerítették őket és… egy különösen erős átok eltalálta Harryt, aki ettől elvesztett az eszméletét, az állandó jellegű koncentráció, amellyel elméjét védte Voldemort elől megszűnt, unokabátyja pedig megérezte.
A következő pillanatban, mikor már úgy tűnt végleg végük és az életük hátralévő részét If várában kénytelen tölteni egyszerre megjelentek a lányok és dühös tigrisként vetették magukat a megzavarodott aurorokra. Pár perc alatt elkábítottak, akit tudtak, a többi látva a túlerőt elmenekült, de mindannyian tudták, hogy visszajönnek. Elvégre a szökevényeket nagyon szigorún büntették. Miután elűzték őket, a lányok megszeppenve megálltak. Piton felkaparta Harryt és félig elismerően, félig bosszúsan nézett rájuk.
– Mi csak ezt hoztuk önök után – nyújtott Piton felé félénken egy kis csomagot Hermione.
– Mi ez? – kérdezte a férfi, és gyanakodva vizsgálni kezdte.
– Sátor – jött a felelet.
Piton felvont a szemöldökét, de aztán inkább eltette az apróra összegyűrt mágikus sátrat, jól jöhet még. Viszont az mindenképp furcsa volt és Piton fejében is szöget ütött, hogy miért áll vele szemben az öt lány teljes menetfelszerelésben? Szúrósan végignézett rajtuk, aztán Andrással zavartan összenéztek. Láthatóan barátjának is feltűnt.
– Oké, mi most megyünk, önök maradnak – szögezte le hidegen Piton és előbűvölt egy hordágyat, hogy ráfektesse Harryt, ebben a pillanatban azonban ismét megjelentek alant az aurorok.
Sokkal többen voltak, mint az előbb és a domb aljából fenyegetően indultak el fölfelé. Közben többször felszólították a fent állókat a megadásra. Elvégre is kevésbé akartak saját katonáikban kárt tenni. Lassan araszoltak fölfelé, igyekeztek nem megijeszteni a „gyanúsítottakat”. Piton, Lupin, és András előre álltak, és felkészültek az újabb csatára, Ron egy mozdulattal maga mögé rántotta jobb felől Hermionét, bal felöl pedig Ginnyt. Ismerték már annyira a katonai aurorokat, hogy azok nem éppen a finom eljárás hívei, simán rátámadnak gyenge nőkre is.
Hermione először halára rémült, nagyon régen volt már, hogy utoljára az életéért kellett küzdenie, de aztán kitisztult az agya. Tudta, hogy gyakorlatilag esélyük sincsen, mert nemsoká egy egész század fog felvonulni itt az ő tiszteletükre, tehát egyetlen lehetőségük az, ha eltűnnek. Piton karját súrolta egy erősebb bűbáj, Andrást pedig mellkason csapta egy taroló átok, ők hátrébb tántorodtak.
Hermione nem gondolkodott csak felkapta az első tárgyat, amit meglátott – egy nagyobb követ –, és utolsó lehetőségként megpróbált zsupszkulcsot bűvölni belőle. Olvasott róla már eleget…
Lupin látta mire készül, mellé lépett, és kettejük energiája éppen elég volt. Az aurorok addigra vészesen közel nyomultak, de ekkor kéken felszikrázott a zsupszkulcs Hermione kinyújtott kezében, a többiek pedig megragadták a kinyújtott követ. Neville-t az utolsó pillanatban Ron ragadta karon és máris repültek az ismeretlenbe.
Az aurorok egyszerre kezdtek el üvölteni, és a legkülönfélébb taroló és kötöző átkokat kilőni. Piton még utoljára érezte, hogy átkok perzselik a haját, de aztán… a becsapódástól mindannyian elvesztették az egyensúlyukat és elzuhantak csúszós nyálkás talajon. Egy őserdőben voltak, ördög tudja hol. Piton, és Spherestud gyorsan körbe járták a környéket, de sem emberi nyomokat sem egyéb élőlényeket nem találtak. A lányok addig leroskadtak a tűz mellé, amit Ron bűvölt nekik. Harry még mindig ájultan hevert, Neville-nek pedig vérzett a karja. Lupin arrébb fojtott hangon beszélt Luclinnal és Tonkssal.
– El kell innen mennetek, vissza Mrs. Weasleyhez – jelentette ki –, nem biztonságos itt azon kívül ahová megyünk ott sem…
– De Remus – kezdte Luclin és kedvesen Lupinra mosolygott –, megtámadtuk az aurorokat… gondolod, hogy szó nélkül hagyják majd, hogy visszamenjünk és éljük az életünket?
– Velünk akkor sem jöhettek. Mi sem tudjuk mi lesz még.
– Ugyan már! – vonogatta a vállát Tonks, akinek most stílszerűen sötétzöld félhosszú haja volt –, teljesen mindegy merre mentek, veletek akarunk menni. Vagy talán azt gondolod, nem tudunk megbirkózni azokkal a dolgokkal, amikkel ti, csak, mert megjártátok a frontot? – kérdezte élesen, de a szeme nevetett.
Lupin viszont pont ezt nem látta és zavartan körbe kémlelt, jöhetne már Piton – gondolta. Piton legalább rájuk mordulna, hogy húzzanak haza, és vele nem mernének vitatkozni. Ő viszont… maga sem tudta mit akar. Részint persze hazaküldeni őket, legalábbis a fiatalabbakat. Részint viszont örült, hogy Luclin itt van. Szerelmes volt és ez sok mindent elhomályosított az agyában.
Közben Ginny a tűzre tette a hordozható kondért és pálcájából belecsorgatta a szószt. Az évek során legalább olyan jól megtanult főzni, mint az édesanyja. Mrs. Weasley először tiltakozott mikor a lányai (hiszen már szinte Elizabeth és Hermione is a lányának számított) bejelentették, hogy ha törik, ha szakad ők bizony Harryvel fognak menni, de aztán utóbb megbékélt vele. Rájött, hogy valószínűleg ott sincsenek kevésbé biztonságban, mint vele meg McGalagonnyal. A háború úgyis jön, ha tetszik, ha nem s lebeszélni úgysem tudta volna őket. Már az első héten bejelentették, mikor Harryék megérkeztek és erre készültek az alatt a három hét alatt, míg a férfiak otthon voltak.
Pitonék visszajöttek és röviden beszámoltak róla, hogy sehol semmi. Aztán félig kíváncsian félig bosszúsan a lányok felé fordultak. Időközben Luclin és Tonks is visszakerültek.
– Hermione, hol vagyunk? – kérdezte Spherestud.
A lány elpirult, mert ezt pontosan ő sem tudta. Csak arra tudott összpontosítani, hogy elkerüljenek onnan és sikerült. Azon kívül még soha nem próbálta.
– Nem tudom – suttogta.
– Jó, semmi baj – mosolyodott el András. – Csak azért kérdeztem, mert valahogy vissza kell, hogy menjetek – a lányok arcáról lehervadt a mosoly.
András ezt nem veszekedve még csak nem is dühösen mondta inkább aggódva és kedvesen, de érezni lehetett a hangján, hogy komolyan gondolja. Piton bőszen bólogatott mellette. Harry felnyögött a hordágyán, de most senki sem törődött vele. Tudták jól, hogy az-az átok, ami eltalálta nem okoz különösebb gondot, inkább csak kialussza magát tőle. A két csoport most szemben állt egymással és azon igyekezett, hogy meggyőzze a másikat több-kevesebb sikerrel.
***
Harry felébredt. Lassan nyitotta ki a szemét. Világos helyen feküdt és valami gyér fény a szemébe szúrt. Végre megmoccant és az első, akit meglátott Piton volt, aki mellette feküdt és mélyen aludt. Harry zavartan felült és szétnézett. Ők ketten, az apjával egy széles szivacson feküdtek és nem messze tőlük egy másikon ott hevert András félig lecsúszva, és Lupin. Harryt kiverte a hideg veríték, emlékezet rá, hogy megtámadták őket és arra is, hogy oly sok idő után először újra hallotta a sötét elmebeteget a fejében, ami nem jelentett jót. Az elméje túl ernyedt volt mikor elkábították és nem tudott védekezni. Óvatosan megérintette apját: attól tartott kárt tettek benne is a támadók. Piton felriadt és zavartan Harryre bámult.
– Mi történt? – kérdezte suttogva Harry.
– Hát őőő… az aurorok megtaláltak minket, de aztán jötte szerencsére a lányok és… – bosszúsan összeráncolta a homlokát. A tegnapi csatát elvesztették nyilvánvalóan. Hosszas győzködés, fenyegetés, könyörgés, veszekedés, és könnyek után beadták a derekukat és megengedték, hogy a lányok velük jöjjenek. Mi mást tehettek volna. Elizabeth és Ginny kerek perec kijelentették, hogy ha kell, titokban követik őket át a kontinenseken, de nekik is jobb lenne, ha együtt mennének, mert akkor nem kellene annyit aggódniuk amiatt, hogy épp merre járnak. Ez nyomós érv volt, valamint András és Piton a dolog két nagy kerékkötője kezdett nagyon elfáradni. Rábólintottak hát és sebtében felverték a sátrat és nyugovóra tértek. – A lényeg, hogy semmi baj, csak kicsit ki lettél ütve…
– De… baj van… – súgta kelletlenül Harry. – Újra éreztem Voldemortot. – Piton elsápadt. Kétségbe esve bámultak egymásra egy darabig, de aztán Harrynek nevethetnékje támadt. Odakint hangosan felröhögött egy majom éles vijjogó és nevetséges hangon és Harry abszurdnak találta, hogy két felnőtt ember, akik annyit tapasztaltak, mint ők ketten, ilyen szánalmasan és szerencsétlenül bámuljanak egymásra a nagybátyjuk miatt.
Úgy látszik Piton is így gondolta, mert halványan elmosolyodott aztán visszahanyatlott a matracukra s lassan újra álomba merült. Harry pedig kiült a sátor elé, de azonnal megbánta, mert kinn sokkal melegebb volt, megtámadták a moszkitók és a nyakába zúdult a menetrendszerű eső.
***
Afrika rosszabb volt, mint várták. Hermione és Lupin együttes mágiája legalább jó helyre repítette őket, a dzsungel szélére, de ez idáig egyikük sem járt még itt. Azt sem tudták merre tovább, mivel Harry sem tudta, ő csak egy halvány megérzés miatt döntött a legsötétebb kontinens mellett. Persze ő sem így képzelte. Úgy hitte, majd idejön és megtalálja a néger asszonyt, viszont most, hogy itt volt, és mindenki arra várt, hogy mutassa az irányt, egyszerűen semmit sem érzett. És máris kezdett elege lenni a gyaloglásból. Hosszas tanakodás után ugyanis arra jutottak, hogy veszélyes mulatság lenne keresztbe hoppanálgatni a kontinensen össze-vissza, mert nyilván nincsenek egyedül. Kémek mindenfelé voltak, ezt még katona korukból megtanulták. Afrikában is, mindenfelé. Azon kívül Harry nem lehetett biztos benne, hogy Voldemort nem érezte meg, merre akar menni, mikor legutóbb a fejébe mászott. És ők egyelőre a legteljesebb titokban kívántak eljárni, mert sose tudni mi lesz.
Így maradt a csöndes, nem feltűnő gyalogos módszer, ami viszont cseppet sem volt könnyű és kellemes Afrikában, éppen ezért most szutykosra ázva és a liánoktól véresre tépve átkozódtak. Még egy ilyen istentelen tája a világnak nincsen. És az úttalan utak, melyeket rögtön benő az ezernyi élőlény, iszalag nyúlánk lián és mérgező liliom és orchidea. Kapkodnak az ember után. A természet igaz teremtő ereje lakik itt és az ember félárbocra ereszti értelme zászlaját és megalázkodni kénytelen a természet ősi mágiája előtt, melyből ő is teremtetett. Pálcájuk és késük segítségével haladtak előre a félig mocsaras vadonban, alig pár métert órák alatt és aztán kimerülten roskadtak össze, hogy aztán újra tovább küzdjenek valami nem is világos cél felé. Estére aprócska tisztásra értek és felverték a sátrat. Végre fedél volt a fejük felett. Varázslósátor volt, felszerelve minden jóval, ami csak kellett. Bánták is ők, hol vannak… végighevertek a kényelmes matracokon és az óvatosságra nem is ügyelve pillanatok alatt mély álomba merültek.
***
Voldemort viszont egyáltalán nem aludt. Hat legmegbízhatóbb embere – a két Malfoy, a két Lestrange, Avery és Dolohov – máris Afrikába érkezett, a Sötét Nagyúr pedig egy elvarázsolt térképen követte minden mozdulatukat és lépésüket. A hat ember egyre közelebb ért Harry Potterhez, aki pedig most békésen aludt a sátorban, egyáltalán nem gondolva a jövőre.
Voldemort csak őket merte Afrika legsötétebb szegletébe Potter után küldeni, bár az ő sikerességükben is kételkedett. A Sötét Nagyúr nem tudta minek örülne jobban: ha megölnék unokaöccsét, ha elhoznák neki élve, vagy, ha unokaöccse ölné meg őket. Lassan a terhére váltak a régi cimborák. Túl sokat tudtak, túl sokat akartak és nagyon jól ismerték már őt. Veszélyt jelenthettek rá nézve éppen ezért küldte őket; nekik van csak esélyük a sikerre, de ha mégsem… nem kár értük. Illetve dehogynem, értékesek, de lesznek újak.
A hat férfi tudta ezt. Mégis eljöttek és elhatározták, ha törik, ha szakad elfogják vagy megölik Pottert. Meg a többit. A hat elszánt halálfaló először is kísérőket fogadott a helyi Voldemorthoz hű nomád törzsből, sámánokat, akik mutatták az utat Afrika legmélyebb pontja felé. Gyanították, hogy a fiú is arra indult és hamarosan ráakadtak a csapásra, amit az előttük haladók vágtak. Sietve indultak a kitaposott úton…
***
Harry reggel viszont már leginkább csak a jövőre gondolt, éspedig nem a legszebbeket. Elhatározta, hogy kitekeri a nyanya nyakát, aki ide csábította, mert most verítékben úszva, bokáig az ázalagokban kell gázolnia, miközben az apja és az apja legjobb barátja immár órák óta vitatkoznak, sőt nemcsak vitatkoztak, hanem üvöltöttek egymással. Rettenetes volt hallgatni és ijesztő is, mert Piton az önuralmáról volt híres, Spherestudnak pedig birka természete volt, Harry ez előtt még sosem hallotta üvölteni. Most viszont álltak egymással szemben a dzsungel közepén kivont pálcával és ordítottak.
Senki sem értette miért ugrottak egymásnak, mert nem voltak ott, már csak a veszekedést hallották mikor beérték őket. A két elválaszthatatlan barát, mint két ádáz ellenség feszült egymásnak. Idegeik pattanásig feszültek a gyilkos klíma és a reménytelen helyzet miatt és nem volt ott semmi más, amin levezethették volna. A többiek döbbenten álltak. Elizabeth elsápadt, és Harry karjába kellett kapaszkodnia, ahogy apjára nézett. Soha ez előtt még nem látta így kiborulni.
– … mert neked állandóan mindent jobban kell tudnod…
– Én legalább tudom melyik kontinensen vagyunk…
– Nem tudsz semmit, örökké a szádat jártatod, mint most is… honnan a rossebből tudnád merre kell menni? Csak mert történetesen egyszer a nagy orrod elé került egy Afrika-térkép? Maga meg ne visítozzon már, attól még ugyanakkora marad az a pók… expelliarmus… – Piton kifulladt, a pók pedig leszakadt hálóstul és eltűnt a dzsungelben. Luclin pedig befogta inkább a száját, bár nagyon megijedt a teáscsésze nagyságú póktól.
– Az ég szerelmére hagyd már abba!! Baromira unom már Perselus Piton professzor egyszemélyes ördögűző előadását… elviselhetetlen vagy… – tajtékzott András.
– Akkor ne viselj el talán…
– … csak mert rád tapad a talár… – fejezte be Spherestud és olyan elszántan nézett Pitonra, hogy amaz egy pillanatra lesütötte a szemét. – Nekünk se könnyű az ötven Celsius fokban gyalogolni… ha nem tetszik menj el…
– Megköszönném, ha nem parancsolgatnál, jó? – piszkálta tovább Piton.
Spherestud fújt egy nagyot. Az egész vita onnan fajult idáig, hogy eltévedtek a dzsungelben és fogalmuk sem volt merre van, akit keresnek. Egyáltalán az sem volt biztos, hogy ezen a kontinensen van. Az egyikük balra akart menni, a másik pedig jobbra, aztán egymásnak ugrottak minden átmenet nélkül Perselus egyik beszólása miatt.
– Cartograph – morogta agresszíven András és a pálcájából sok vékony vonal kígyózott elő és térképpé olvadt össze. Mind fölé hajoltak. – Most itt vagyunk – közölte egy pontra mutatva.
– Ennek az egésznek semmi értelme… miért nem hoppanálunk oda? – kérdezte Ginny megszeppenve.
– Azért Miss Weasley, mert fogalmunk nincsen róla, hogy hová kéne – sziszegte Piton vészjósló halk hangon. Ginny inkább befogta a száját és hátrébb húzódott. – Harry te meg beszélj azzal a némberrel álmodban, fojtsd meg vagy csinálj amit akarsz de szedd ki belőle, hová kell menni! – Csattant rá a fiára, aztán otthagyta a térképet és eltűnt a fák között. Egy darabig még hallották, hogyan átkozódik maga elé, de aztán elnyelte a dzsungel és csend lett. Spherestud megszüntette a varázslatot, aztán Piton után vetette magát.
Lupjn fáradtan roskadt le egy fa alá. Nem bírta ezt a klímát és gyűlölte a veszekedéseket is. Sokkal kevésbé tűrte a meleget és légszomjat, mint csapattársai. A tüdejébe percenként nyilallt bele a fájdalom és gyakran érezte úgy, hogy megfullad. Olykor asztmatikusan köhögött tőle, de általában jobban lett. Most is érezte, hogy jön a fulladás és fel akart készülni, mikor távolról egyszerre dobpergést hallott. Visszafojtotta a kitörni készülő köhögést és feltápászkodott. Arrébb Harry és Ron félrebillent fejjel hallgatták a zajt.
– Mi az ördög…? – suttogta Harry maga elé. A lányok is kijöttek a sátorból.
A dobok egyre közelebbről és közelebbről szóltak… és nem túl megnyugtatóan. Mind csendben álltak és a hang irányába fordultak. Távolabb Piton és András viszont semmit sem hallott ebből, mert egyrészt a sűrű erdőt irtották, másrészt továbbra is bőszen veszekedtek a nagy semmiről. Pitont zavarta András. Határozottan idegesítette most mindenki, mert állandóan tömeg volt körülötte. Egy pillanatra sem lehetett maga és Pitonnak tömeg volt már rajta kívül tíz ember is. Dühösen csépelte és átkozta tovább a gazt, minden erejét a liánok ellen fordította és a következő csapása nyomán kis híján a mélybe zuhant. Ha nem áll mögötte András és két szitokszó között nem rántja vissza, hogy mindketten hanyatt esnek és egymáson landolnak, akkor Piton lebucskázott volna a mélybe és halálra zúzta volna magát a sziklákon. Kissé megszeppenve kelt fel és lebámult a mélybe.
– Mert arra se vagy képes, hogy a lábad elé nézz! – dohogott tovább András, tőle teljesen szokatlanul kötekedő hangon. Nem érdekelte most semmi csak kitölteni a napok óta gyűlő mérgét valakin és az most éppen Piton volt.
– Befognád azt az ólajtó szádat? Inkább menjünk vissza tájékoztatni… – András vállat vont és otthagyta barátját a szakadék szélén.
Piton megállt egy percre. Az áhított magány… mikor András léptei elhaltak teljes csend ereszkedett a környékre. Súlyos, forró, nyomasztó csend… amibe olykor-olykor alig érzékelhetően beledobbant valami távoli zaj.
– Mozdulj már meg! – csattant Spherestud hangja közvetlenül mögötte. Piton égnek emelte a szemét és visszatért barátja nyomában a táborba – valami zajt hallottak a többiek. Dobpergést – közölte még félvállról András.
– Nomád törzsek – vonta le a következtetést Piton és nem is érdekelte volna tovább a dolog. Visszatérve előadta mit találtak. Közben még kétszer összevesztek Andrással, mire végeztek a mondanivalójukkal. A dzsungel levegője, mint egy irdatlan lepedő csavarodott köréjük, pattanásig feszítve az összes idegszálat. A koponya varratok sajogtak, az ízületek fájtak… az ember neki ugrik a legjobb barátjának is.
– Piton professzor… Spherestud professzor, kérem! Nem hagynák ezt abba? – kérdezte Hermione félős-vékony hangon. Nyugtalanította a közelgő dobpergés, ki tudja kiktől származik és zavarta a fél napja tomboló vita is.
– Igen, hagyjátok abba – kérte szelíden, de határozottan Lupin is, de aztán a feltörő hirtelen jövő köhögő rohama félbe szakította.
Piton válaszra nyitotta a száját, ámde egy élesen visító hang belé fojtotta a szót. Döbbenten bámultak a sátorba, mert onnét jött a hang. Luclin berohant és kezében egy kisebb gyanúszkóppal tért vissza, ami most ott pörgött és vijjogott a tenyerén. Elhűlve néztek egymásra. Harry gyanúszkópja volt, még Rontól kapta nagyon régen, iskolás korukban. A háború alatt sok hasznát vették, de egy ideje már csendben volt…
– Halálfalók – suttogta Ron és elfehéredett.
– Megtaláltak – suttogta Harry is, de semmit sem érzett, abszolút semmit. Szinte természetes volt, hogy itt az isten háta mögött ahol ember még nem járt, itt is rátalálnak. Szinte várta már minden percben, hogy kibukkannak majd a fák közül fenyegetően valóságosan… Azóta várta, hogy azon az olaszországi dombtetőn ájultan megérezte nagybátyját. Azóta tudta, hogy után jönnek majd. És most megtörtént és Harry nem érzett semmit. Sem félelmet sem meglepetést… semmit.
– Futás! – adta ki a parancsot Piton, pálcája intésével összekapta a sátrat és zsebre tette, aztán a kivájt ösvény felé lökdöste a lányokat. – Futás, gyerünk! – kiáltotta újra és végre mind megmozdultak.
Mögöttük felhangzott a dobpergés, most már nyilvánvaló volt számukra is hogy halálfalóktól származik. Spherestud maradt utoljára és hátrálva a pálcájával eltüntette nyomaikat, de alighogy elnyelték a fák, Lucius Malfoy nyomában a társaival már ki is ért a kis tisztásra. Körbe kémlelt, kezében neki is gyanúszkóp és különböző detektorok voltak.
– Itt voltak – jelentette ki fagyosan. Körbe fordult a detektorral és felfedezte a mágia nyomait. – Valószínűleg arra mentek.
Pitonék közben a meredély szélére értek és lihegve megálltak. Utolsóként András is befutott. Mögötte összezáródott az erdő, mintha évek óta nem járt volna arra ember. A levegő fülledt és sűrű volt, mintha nem is levegő, hanem víz lenne. A forróság iszonyú nyomással nehezedett rájuk, főleg most, hogy futottak. Oldalukra szorított kézzel próbáltak még egy kis oxigént kisajtolni a rongy vastagságú levegőből hasztalanul. Hermione leroskadt egy fa mellé és úgy érezte sikítani fog. Mintha a meleg és az oxigéntelen légnemű anyag börtönbe zárnák és soha többé nem jutna ki innen… hűvöset akart érezni, hogy kirázza a hideg, hogy kapjon végre friss levegőt, mert megfullad, de nem jött oxigén sehonnan, a meleg pedig iszonyúan megrekedt a meredély fölött. A túloldal délibábos táncot járt és reszketett a déli hőségben.
– És most? – kérdezte Spherestud.
– Hoppanáljunk?
– Felfedeznek…
– Ha már így is fel nem fedeztek… – morogta sötéten Piton.
A gyanúszkóp halkan fütyült csak Harry zsebében. Úgy tűnt a halálfalók lemaradtak valamerre. Ron felsegítette Hermionét és a meredély szélén óvakodva tovább indultak. A nap a tarkójukra tűzött és Piton percenként érezte, ha nem kerül árnyékba, lefordul innét, mert ezt nem lehet bírni. Utóvédnek megint Spherestud maradt, aki maga előtt terelgette szédelgő lányát, és vigyázott nehogy a mélybe szédüljön. Percek vagy órák múlva, Piton nem tudta volna megmondani, egyszerre meglátott valamit. Megállt és a mögötte haladó Luclin nekiütközött és kis híján a mélybe szédült, de Perselus elkapta a derekát, és talpra állította. Aztán szemügyre vette, amit látott.
– Recedenita Ostend – morogta maga elé, és ami eddig távol volt, most olyan közel jött hozzá, mintha előtte lett volna. Még a táborban tanulta, remekül lehetett vele az ellenség mozgásait figyelni.
– Mit látsz? – kérdezte Harry mellette-mögötte.
– Hidat – valóban híd volt nem is annyira messze tőlük. Régi, kopott rongyhíd, kötélből és lécekből, de a célnak megfelelt.
– Miért nem hoppanálunk? – nyafogta Ginny. Nem értette hiszen mind tudnak már hoppanálni, megtanulták már rég, még ha jogosítványa nem is volt mindegyiknek.
– Azért, mert bemérnek – felelte András türelmesen. – A hoppanláláshoz rengeteg energia sűrűsödik össze egy helyen, sokkal több, mint egy átlag varázslatnál.
– Ja-ja… – helyeselt Ron – rögtön odajönnének ők is, így viszont csak tippelhetnek hol vagyunk. – Ginny elkedvetlenedett. Rettenetesen fáradt volt, a térde és a bokája sajgott, melege volt, fájt a feje… és félt a halálfalóktól.
– Sebaj van hidunk – jegyezte meg Tonks vidáman és megrázta zöld haját. – Viszont induljunk már, mert éhen halok! – Piton tovább indult, Spherestud kiáltása viszont megállásra késztette. Barátja elhűlten bámult visszafelé. A gyanúszkóp felvisított sokkal hangosabban, mint amennyire az előbb. Aztán Piton is eltátotta a száját a döbbenettől. A fák, minden átmenet nélkül egyszerre csak mozogni kezdtek, arrébb kúsztak a gyökereiken és szabályos sétány nyílt az addig áthatolhatatlan dzsungelben. A dobpergés egyre közelebbről jött.
– Admoveo – rikkantotta Perselus, a part, ahol ők is álltak meglódult velük együtt, mint egy mozgó járda, alig bírtak egymásba megkapaszkodni, a híd pedig egyszerre ott állt előttük.
Mögöttük most már jóval lemaradva látták, ahogy a fák a dobpergésre szépen arrébb sétálnak. Elhűlve bámulták még vagy egy percig, mert ilyet azelőtt még egyikük sem látott. De aztán a sétány, ami nyílt elért őket és ők meglátták távolabb a bennszülötteket… sebesen pergették kisebb-nagyobb színes bőrdobjaikat, fejükön félelmetes csontálarcok és állati bőrök lógtak. A fogukat élesre csiszolták és feketén csattogtatták feléjük. A sámánok törzse képes volt parancsolni az erdőnek. A fák arrébb kúsztak parancsukra és sokkal gyorsabban haladtak, mint az élen járók. Nekik minden egyes centiméterért meg kellett küzdeniük mire idáig jutottak.
– Pucolás – nyögte Tonks és a veszéllyel nem törődve, csukott szemmel a hídra ugrott. A többiek utána. Minden egyes lépésüknél szakadt a hidat tartó elnyűtt kötél és már csak szálak tartották… de nem érdekelte őket, az éltük volt a tét.
Az ingatag alkotmány vészesen kilengett, alig bírtak megkapaszkodni a kötelekben. Kis híján lefordultak a mélybe hidastul, de Tonks egy intésére a tákolmány megmerevedett, és amíg át nem értek tartotta magát…
– Propinquus – kiáltotta Spheredtud a sor végén, még az innenső parton.
A fák recsegve ropogva összébb záródtak, aztán a dobpergés miatt újra széjjelebb kúsztak. Tehetetlenek voltak a sámánokkal szemben, mert ők nem voltak képesek parancsolni a fáknak a mágia pedig itt kevés volt. Piton csatlakozott Spherestudhoz és kettejük ereje elég volt, hogy elzárja az utat legalább addig, amíg a többiek átérnek, de aztán recsegve-ropogva ismét nyílt az ösvény.
– Obstructo! – rikkantotta Harry, mire hatalmas fák szakadtak ki tövestől és a bennszülötteknek csapódtak.
A dobpergés egy pillanatra elhalt, helyette pattogó vezényszavak hallatszottak, aztán a fák forgáccsá aprózódva porladtak szét, Harry, Sphererstud és Piton pedig a hídra hátrált és futva indultak meg a túloldalra. A híd viszont ennyi terhelést már nem bírt ki… a tartókötelek reccsentek egyet, szinte szelíden megbillent a híd és mire a három férfi feleszmélt addigra az ócska lécek eltűntek a talpuk alól, ők pedig összekapaszkodva a mélybe zuhantak. Perselus, aki legelöl futott, belekapaszkodott a rongyos kötélcsomóba, ami még tartott a túloldalon, Spherestud pedig Pitonba. Fél kezével viszont a kapálódzó Harryt tartotta a gallérjánál fogva, de érezte, ahogy az anyag lassan csúszni és szakadni kezd. A híd a túloldalon a sziklafalnak csapódott és ernyedten lógott, mint egy kötélhágcsó, ők pedig rajta. A halálfalók ebben a pillanatban értek a szurdok szélére a másik oldalon.
– Tartsatok ki – rikoltotta Lupin, miközben igyekezett elkerülni a túlpartról záporozó átkokat és ártásokat.
– Protego! – kiáltotta egyszerre Hermione, Luclin és Tonks. A pajzsbűbáj olyan erős lett, hogy az ellenfél átkai lepattantak, addig meg Lupin fellebegtette a hidat.
– Incendi Neut! – üvöltötte odaátról Lucius, a pálcájából narancssárga forró sugár lőtt ki és a túlparton egy fának csapódott ami azonnal lángra kapott. Piton égnek emelte a szemeit és lelocsolta.
– Ügyes próbálkozás, Lucius… még a végén megtanulsz varázsolni… – alighogy kimondta a fa, amit az előbb oltott el, ismét lángra kapott és a tűz gyorsan terjedt tova… Perselus arrébb ugrott és újra lelocsolta, de mintha olajat öntött volna a tűzre, az egyre erősebben lángolt.
– Az lehet, hogy én még megtanulok, Piton, de úgy látom, te már nem – üvöltötte vissza Lucius, de odaát már nem hallották az iszonyú zajtól.
Harryék hátrálni kezdtek és egyre beljebb szorultak az erdőtűz elöl. A hőség eddig is elviselhetetlen volt, most viszont duplájára fokozódott, a füst pedig fojtogató volt.
– Finite Incantatem! – sikította Hermione fejvesztve.
A tűz lelohadt, pislákolt még egy kicsit aztán végleg elszunnyadt. A füst viszont nem oszlott el, aminek Piton nagyon is örült, bár kis híján a tüdejét köpte ki tőle. Lupin viszont még rosszabbul lett, Luclinra kellett támaszkodnia a nem szűnő köhögés miatt. Piton és Spherestud hátráltató átkokat szórt szét, és hoppanálás gátló átkokat, ha Luciusék átmerészkednének, ne legyen könnyű dolguk, aztán társaik után vetették magukat Végre legalább füstmentes levegőt szívhattak. Gyorsan igyekeztek beljebb az erdőbe, Spherestud eltüntette a nyomaikat amennyire lehetőségük volt és vég nélkül csépelve a gizgazokat, riadtan igyekeztek az ismeretlenbe.
***
Malfoy a haját tépte volna, ha egy Malfoy ezt megtehetné, de társadalmi rangjánál fogva nem vetemedett ilyen alantas dologra. De nagyon közel állt hozzá. Hideg kék szeme fenyegetően összeszűkült és szinte remegett a visszafojtott dühtől.
– Csináld meg – parancsolt a sámánok között is legelőkelőbb fekete férfira, akinek rangját a fülcimpáján átdugott hatalmas fog mutatta. – Át akarunk menni, elkapni azokat a férgeket!
– Ti mehettek uram, de mi nem megyünk át oda – jelentette ki a bennszülött és hátrébb lépett, mert a túlparton fenyegetően megreccsentek a fák.
– Miért nem?
– Elátkozott föld az uram! A népem nem megy át oda és én sem! Azok a fák odaát nem hallgatnak ránk. Gonosz az a hely.
– Miért? Mi az isten van ott? – tajtékzott a nagyobb Malfoy.
– Úgy tartják boszorkány él az erdőben, aki elbűvöli azt, aki az útjába kerül.
– De hát sámán vagy te szerencsétlen! – A sámán meghajtotta magát és faarccal felelt a halálfalók vezérének. Hangjából semmi érzelmet nem lehetett kiolvasni.
– Menj át uram, ha át akarsz menni. A mi területünk eddig tartott, el is kísértünk titeket, ahogy kívántátok. A boszorkányt nem bosszantjuk fel, és neked sem ajánlom. De tégy, ahogy jónak látod! – Azzal intett és halkan dobolva visszahúzódott az erdőbe az embereivel együtt.
A fák felnyögtek, és helyükre kúsztak arrébb szorítva a halálfalókat. Malfoy kis híján eltörte a pálcáját dühében. A híd a túlparton lógott ernyedten, a kísérőik pedig belevesztek az immár újra áthatolhatatlan dzsungelbe. Elveszítette Harry nyomát és a Nagyúr világosan megmondta, hogy vagy a nyamvadt Potter kölyökkel tér vissza vagy sehogy. Dühöngve hallgatta, ahogy körülötte egyre mélyebb lesz a csend. A hat halálfaló magára maradt és a leszakadt függőhíd előtt azon veszekedtek, hogyan jussanak át. Új volt nekik ez a Harry Potter. Akire ők emlékeztek az egy riadt, ostoba kapkodó kölyök volt, akit a szerencse mentett meg általában vagy valamelyik csodálója, aki volt olyan ostoba, hogy a fattyúért az életét áldozza. Arra számítottak, hogy majd idejönnek, simán elkapják, jutalomutazás az egész.
Voldemort Nagyúr nem lesz hálátlan… ehhez képest… találtak egy tucat mindenre elszánt alakot és egyelőre nem álltak nyerésre. Potter magához képest olyan erejű taroló átokkal lepte meg őket, hogy leesett az álluk. Piton és az az idétlen Spherestud is kissé félelmetes tudott lenni… de nem maradt idejük ezen agyalni, mert az áldozataik egyelőre megléptek, ők pedig a hülye kihelyezett hátráltató átkok miatt nem voltak képesek áthoppanálni. Dühödten mászkáltak fel-alá, mint a ketrecbe zárt oroszlán. A hat legelitebb halálfaló, akitől még a sorkatona is retteg… és nem képesek elbánni egy pár kölyökkel meg egy fél rakás tanárral. Akik közül kettő ráadásul szemüveges.
– Hoppanáljunk mögéjük!
– Persze, mert ők biztosan nem figyelnek erre fel. Ma már…
– Ma már mit?
– … mindenkinek van olyan álságdetektora, ami kijelzi, ha hoppanálnak…
– Na és…? Úgyis tudják, hogy itt vagyunk!
– Neked nem volt elég a Potter kölyök taroló átka? – kérdezte Avery a törött orrát tapogatva amit a fa okozott, amit Harry az arcukba robbantott. Jobban szerették volna csendben és titokban megközelíteni őket, de erről már lemaradtak. Fel kellett készülniük a csatára, szemtől szembe… és nem igen akaródzott vásárra vinni a bőrüket.
– Nem félek egyik gyökértől sem… szerencséjük volt és kész és ez nem mindig lesz így… – nyekeregte nem túl sok meggyőződéssel Draco.
– Kuss! – jegyezte meg velősen az idősebb Malfoy és csend lett. A többiek félelemmel vegyes tisztelettel bámultak rá és szót fogadtak neki, mint a kijelölt főnöküknek. – Továbbmegyünk. Reparo! – sziszegte és a híd, mint egy lusta kígyó kitekeredett a pálcája végéből és szépen összeállt.
A többiek vállat vontak és vonakodva bár, de lassan átóvakodtak a még mindig ingatag tákolmányon és elnyelte őket a szűk ösvény. Nem haladtak könnyebben előre, mert Spherestud szépen eltüntette a nyomaikat, és a kihelyezett hátráltató átkokat is ki kellett küszöbölniük, bár a mágia útját érzékelték, így Harryék nyomában maradtak végig. Sokkal gyorsabbak is voltak, mint üldözötteik, mert hat mindenre elszánt, dühös férfi volt, szemben a kimerült, agyonhajszolt, háború poklát megjárt kis csapattal.
***
Távolabb Harryék kimerülten roskadtak le egy mágiával kialakított tisztás közepén. Miután Piton is befutott és kidobta a sártat, arra is alig maradt erejük, hogy bevonszolják magukat. A halálfalók felbukkanása felzaklatta őket.
Főleg a hat címeres régi gazember, akiket a legkevésbé szerettek volna most viszont látni… remélték, hogy a leszakadt függőhíd és a védőátkok lelassítják őket legalább amíg el nem tűnnek innét. Fáradtak voltak most egy újabb csatához, rettenetesen fáradtak és elcsigázottak. Piton egy intéssel aludni küldte őket, ő maga pedig egy esőkabát alá húzódva leült nem messze a sátortól gyanúszkóppal a kezében. Spherestud szó nélkül követte a példáját csak a másik oldalon. Nem szólak egymáshoz, mert a történtek ellenére még mindig izzott bennük a megmagyarázhatatlan harag.
Pitont zavarta, hogy Spherestud minden tud és ráadásul mindent jól tud, András pedig hisztis volt a meleg miatt és nem tűrte Piton piszkálódást úgy, ahogy eddig mindig eltűrte. Egymásnak félig háttal és ellenségesen ücsörögtek holt fáradtan, szólni se volt kedvük nemhogy egymáshoz még máshoz sem. A többiek, ahogy letették a fejüket már el is nyomta őket az álom, odakint Piton és András is nagyokat ásított. Aztán lassan mindketten feladták és előbb András, aztán Perselus is úgy, ahogy voltak ülve a térdükre hajtott fejjel mély álomba merültek. És másnap újra felvirradt egy gyilkos embert próbáló nap…
