– Egyáltalán hová a rossebbe megyünk? – tajtékzott Piton. Az eső kitartóan zuhogott, ők ketten Spherestuddal ronggyá ázva vagdalták és átkozták a liánokat szokás szerint, bokáig süllyedtek a felázott, mocsaras talajba és piócák tapadtak a lábukra körbe mindenhová. Perselus halálosan kimerült volt, mocskos, éhes, fáradt és a koponyájában lüktetett egy ideg. Alig egy napja menekültek meg Luciusék elől és nem remélték, hogy nem jönnek utánuk ezért minden erejüket beleadva szó szerint vágtattak előre. És az eső csak szakadt, hogy aztán mikor eláll, akkor a föld visszaokádja majd gőz és pára formájában, és az ember levegőt sem kap.
Perselus pálcájával kirobbantott maga elöl néhány fát, de azok mögött újabb végtelen fatenger. Elvesztek a dzsungelben. Visszanézett: András a földön ült és meredten bámult maga elé. A tüdeje sípolt és úgy nézett ki, mint aki menten megfullad. Piton visszatocsogott és felrántotta. Barátja mintha fel sem fogta volna, hol van, egyfolytában maga elé mormogott valami alkotmányról. Piton hevesen megrázta, miközben érezte, hogy lassan úrrá lesz rajta a rettegés és a pánik. A fák koronája összeborult fölöttük, Perselus azt sem tudta reggel van-e vagy este.
Állandó sötét félhomályban tapogatóztak előre, de eddig legalább Andrásra számíthatott. Újra megrázta, de Spherestud nem reagált. Helyette könyvek sokaságát kezdte sorolni, mint holmi konzultáción. Piton leültette, kezét forró homlokára szorította, majd csurom vizes nadrágja valamelyik zsebéből aprócska üveget halászott elő és tartalmát András szájába erőltette. Aztán elengedte és barátja úgy zuhant hátra, mint egy zsák.
Perselus lihegett a megerőltetéstől és a légszomjtól. Előhalászta a kulacsát és ivott pár korty vizes rumot, de nem segített. Megpróbált úrrá lenni a hirtelen jött pánikon és magában végig azt hajtogatta, hogy a következő fa után kiérnek az erdőből, és végre láthatja az eget. Végre megmoccant mellette András és nehézkesen felült.
– Elegem… van… Afrikából… – lihegte, mintha kilométereket futott volna. Piton válasz helyett újra a homlokára tette a kezét.
– Jobban vagy? – kérdezte. Barátja bólintott. – Visszamész a táborba! – jelentette ki Piton ellentmondást nem tűrő hangon. Spherestud a fejét rázta.
– Nem hagylak egyedül… itt… nincsen…aki…csinálja… helyettünk…
– Francnak kell, hogy kiüsd magad! – csattant rá Piton. Idegesítette ez a felesleges önfeláldozás. Spherestud felállt és egészen sajátságosan nézett rá.
– Nekem nem vagy az apám. Semmi bajom csak megszédültem kicsit. Folytassuk! – hideg csend telepedett közéjük.
Piton az egész Afrika-dolgot a háta közepére kívánta. Vagy még oda sem. Fogalma sem volt mit keresnek itt az erdőben, az egészbe csak Harry megérzése miatt vágtak bele. Köszöni szépen, az „erdő” Afrikában több millió hektárra rúg mindenféle bennszülöttel. És mit tud tenni. Egy hete mászkálnak körbe-körbe vagy fene tudja merre és a társaság fele maláriában szenved és percenként kirázza a hideg őket. Egyedül Spherestud és ő maradt talpon a többiek mind félájultan hevernek. Van ellenszere malária és minden nyavalya ellen, de fogytán és nem tud főzni. Most nem.
Majd Luclin megoldja, ha felébred, Andrást meg ha törik, ha szakad visszazavarja a táborba. Nem kell neki segítség senki ember-fiától még Andrástól sem, végig tudja csinálni egyedül is. Hulla fáradtan esett össze minden átment nélkül. Az izületei tönkre mentek az állandó nedvességtől. Fejét a kezébe temette és lassan elbódult. Ujjai között már csak elmosódott foltokat látott és a világ megbillent…
***
Perselus agya, mint valami mixer pörgette a képtelenebbnél képtelenebb képeket Dumbledore-ról, Harryról, Voldemortról és Andrásról kaotikus összevisszaságban. Hol Voldemort jött elő mellényben és nyakkendőben, hol meg Dumbledore, aki csokit akart etetni vele, pedig ő inkább szomjas volt. De az öreg rendre jött a csokijával, Voldemort meg röhögött rajta és Dumbledore-t biztatta… mindene fájt, minden porcikája, aztán váltott a kép és visszatért korábbi rémálma, ami Voldemort pincebörtöne óta kínozta rendszeresen. Újra érezte az akkori légszomjat, a kínzások régi helye felsajdult benne.
– Perselus! – Perselus nem akarta kinyitni a szemét, nem akart tudomást venni a világról. Azt akarta, hogy Voldemort menjen el, és egyszerűen hagyja meghalni. Elég volt az életből és a túl sok kínból… – Perselus! – valaki vizet löttyintett az arcára.
A szemeit csak nehezen nyitotta ki és akit látott az nem Voldemort, hanem Spherestud volt. Barátja aggódva hajolt fölé. Perslusnak hosszú percekbe telt mire felfogta, hol van. Az előbbi álma, illetve emléke… csak emlék. Megrázta magát és sajgó halántékkal felült. András lehuppant mellé a sárba és átnyújtotta a kulacsot. Piton hosszan ivott, aztán megrázta magát és barátjára nézett.
– Bassza meg ez az átok kontinens, komolyan… – suttogta meggyőződéssel András maga elé.
Piton rámeredt. Az összes haragja, amit eddig érzett egy pillanat alatt messze szállt. Minden düh kiszakadt belőle és semmi más nem maradt csak a hála és valami sajátságos, megmagyarázhatatlan érzés a barátja miatt, aki itt ül mellette, itt a világ végén. Végül is András az egyetlen az életében, aki soha el nem hagyta és soha el nem árulta és az a húsz év, amit nem együtt töltöttek nem számított, mert akkor is barátok voltak, mint ahogy most is azok. És itt ülnek a leglehetetlenebb kontinens legeldugottabb pontján. De együtt.
Nevethetnékje támadt minden átmenet nélkül és vele röhögött András is, hogy min azt egyikük sem tudta volna megmondani, és végre feloldódott a napok óta dagadó feszültség. Piton mélyet sóhajtott, mintha most kapna igazán levegőt és talán így is volt, de Spherestud nélkül… levegőt sem érdemes venni. Felpattant és felrántotta Spherestudot is, és újult erővel vágtak bele a dzsungelbe, de már nem hűdött csendben, hanem úgy, mint régen. Perselus már azt sem bánta, hogy a lányok utolérték őket. Egy csapatba tartoznak ők mindannyian és tart, ameddig tart, de legalább együtt.
***
A fák lassan ritkulni kezdtek, ami nem természetes ezen a kontinensen, de Harryék nem törődtek a természettel most. Örültek, hogy nem kell minden egyes lépésért megküzdeniük és viszonylag szabadon lépkedhetnek. Még beszélgetni is tudtak, amióta nem élet-halál harc kérdése volt az előre haladás. Piton és András most kivételesen kissé lemaradva jöttek. Harry ment elől Elizabethel és Ginny-vel. Jobb kedvvel haladtak, mint addig bármikor. Furcsa biztonság szállta meg őket itt, pedig nem is oly régen még az életükért kellett futniuk. De mintha az egy másik világban történt volna, itt egyáltalán eszükbe sem jutott ezen gondolkodni.
Szép komótosan sétáltak valamerre egészen nyugodtan, békésen. Harry végre nem Voldemorton rágódott, hanem azon, hogy pontosan merre is tartanak vajon, mikor a semmiből hirtelen a lába elé fúródott egy nyílvessző. Riadtan hátra hőkölt, miközben automatikusan maga mögé rántotta Elizabethet és Ginny-t és a kezében már ott is volt a pálcája.
A következő pillanatban ott termett Spherestud, Lupin és Piton és felsorakoztak Harryék előtt. Lassan hátrálni kezdtek miközben a lombokat fürkészték, de sehol senkit nem láttak. Aztán a semmiből, egy fa koronájából eléjük toppant egy hatalmas, nyúlánk arannyal átlyuggatott fülű bennszülött, íjjal a kezében. Piton felemelte a pálcáját, de a nagyra nőtt néger leintette. Volt valami nyugodt fensőbbség a viselkedésében és Piton önkéntelenül is lejjebb engedte a pálcáját.
– Nincs mitől félniük – a néger hangja lágyan és megnyugtatóan hangzott és hiába beszélt egy teljesen ismeretlen nyelven mégis megértették. – Az orákulum már várta önöket! – Harryék felvont szemöldökkel összenéztek… az orákulum… hmmmm… – Kövessenek – azzal megindult előttük.
Még Andrásnak is ki kellett lépnie, ha lépést akart tartani a nagyra nőtt emberel, úgy rohantak előre. Pár perces sietség után lefékeztek. Ismét egy mély szakadék tátongott alattuk. A hatalmas fekete ember egy teljesen ismeretlen csipogó-szerű nyelven kezdett karattyolni, mire a túlparton megjelent néhány vigyori fekete fej és átlendítették az indákat. A kis csapat szájtátva nézte. Pitonnak földbe gyökerezett a lába. Arról ugyanis nem volt szó, hogy Tarzant is kell játszani nemcsak mugli kalandhőst. Hermione lába is megbicsaklott és Spherestudba kellett kapaszkodnia.
– Ezt nem gondolhatják komolyan – suttogta vékony hangon. Spherestud megszorította a vállát és talpra állította, aztán bátorítóan rámosolygott.
– De. Úgy gondolják. Legalábbis nagyon úgy néz ki – eközben a néger legelöl megmutatta, hogyan kell jól megkapaszkodni az indán. Egy kecses mozdulattal átlendítette magát a szakadék fölött és kényelmesen landolt a túlparton. Aztán visszajött, hogy segítsen.
– Mondja… tényleg muszáj ezt? – kérdezte csevegve András.
A néger jóindulatúan elmosolyodott és inkább segített Ginny-nek a lába köré tekerni szorosan a liánt. Ron a húgához lépett, hogy megakadályozza, amire készülnek, de addigra a fekete taszított rajta egyet, Ginny felsikoltott és a következő pillanatban már túl is volt az egészen és a túloldalon szépen elkapták és leszedték róla az indát. A többiek elborzadva nézték. Odaát Ginny halálra vált arccal állt, de már mosolygott. Közben a fekete már Hermionét kötözte, aki némán és zöldre vált arccal tűrte, csak néha pillantott segélykérően Ronra vagy Harryre. Aztán átlendült. És szépen sorban a többi lány is, aztán Neville és Ron. Már csak Harry, Lupin, András és Perselus voltak az innenső parton mikor egyszerre a hat mindenre elszánt halálfaló kirobbant az ösvényre a fák közül és átkok özönét zúdították a meglepett kis csapatra.
A szerencsétlen néger férfit eltalálta a halálos átok és a szakadékba zuhant. Harryék pedig hátrálni kezdtek de a szakadék széle alig pár lépésre volt már csak… nem hitték volna, hogy ilyen hamar a nyomukra bukkannak. Főleg, hogy mindent megtettek azért, hogy eltüntessék a nyomaikat és itt amúgy is olyan sajátos biztonságban érezték magukat. Ám ez csalóka volt, ezt ők is kénytelenek voltak belátni és Piton és Spherestud még külön átkozták a fejüket, amiért nem ügyeltek jobban. Bár már mindegy.
A túlpartról késve bár, de kilőtt nyílvesszők tucatjaival válaszoltak a támadásra. Piton Malfoynak ugrott, Lupin pedig a két Lestrange-nak. A támadók szétrebbentek a nyílzápor elől és elkeseredett párbaj vette kezdetét. Az egyik kilőtt nyíl Avery karját fúrta át, aki felüvöltött kínjában. Nem tudott egyszerre a nyilak és az átkok ellen is védekezni. Harry az ifjú Malfoy felé vetődött. Tartozott neki még néhány pofonnal és átokkal iskolás korukból. Most tiszta szívből örült, hogy leróhatja tartozását.
A vére felpezsdült a hirtelen jött izgalomtól és átkait pontosan és gyorsan lőtte ellenfelére a rutin, amit kinn a háborúban szerzett most jól jött. A túlpartról megérkezett Tonks és Hermione is és páros lábbal landoltak Dolohov mellkasán, aki hanyatt esett és a pálca kirepült a kezéből. Pillanatok alatt ádáz csata kezdődött, de Harryék voltak előnyben. Annyit tapasztaltak kint a fronton és érzékeik, mozdulataik annyira kifinomultak, hogy a hat meglepett halálfaló alig bírt reagálni.
Ők jórészt otthon ültek, amíg embereik kint a fronton harcoltak, így nekik kimaradt az életükből ez a lecke. Hamar védekezni kényszerültek. Piton, Lupin és Spherestud egy emberként indultak feléjük fenyegetve, mögöttük ott volt Harry, Hermione és Tonks. Pitonék taroló átkot lőttek ellenfeleikre, aztán lebuktak és rögtön utána jött Harryék taroló átka. A halálfalók elvétették a védekezést, mert erre egyikük sem számított. Aztán a sor felbomlott és a felek párokra szakadtak…
Piton mellbe rúgta a nagy Lestrange-ot és közben egy boszorkányos mozdulattal kitépte a kezéből a pálcáját és a mélybe dobta. Torkon ragadta ellenfelét és a meredély széléhez vonszolta… Ekkor a semmiből ott termett Voldemort, aki a bűvös térképén követte az eseményeket és látta mi történik. Egy percnyi mérlegelés után úgy döntött, utána jár, vajon védelmezi-e még bármi mágia a családját. Odahoppanált hát és a jelenléte felborította az erőegyensúlyt. Piton rémülten ugrott hátrébb nagybátyja látványától és megint András rántotta viasza a szakadék széléről.
Tonks és Hermione felsikítottak, Harry pedig megszorította a pálcáját és Voldemort felé vetődött, de Lupin elkapta a derekánál fogva. Remus kezében ekkor már ott volt az inda. Gyorsan Harry köré tekerte, ahogy korábban a feketétől látta és taszított egyet rajta. Voldemort átkot lőtt a fiú után, de elvétette, Piton pedig beugrott kettejük közé. Aztán felgyorsultak az események, mert mielőtt Voldemort megátkozhatta volna fiatalabb rokonát, Lupin kerített egy újabb indát, amin ott csimpaszkodott már a két rémült lány és András is. Lupin magával rántotta Perselust és kilendültek a mélység fölé. Szédítő sebességgel közeledtek a túlpart felé, fülük mellett átkok suhantak el és a sziklába csapódtak. Remus alig bírta tartani Perselus karját, a keze úgy izzadt, hogy kis híján kicsúszott belőle a barátja.
Egy darabig a mélység fölött hintáztak és csak a csodának köszönhették, hogy az átkok vagy a jó szándékkal kilőtt nyilak nem terítették le őket és nem zuhantak a feneketlen mélységbe. Aztán az inda túllendült a szakadék fölött és a súlyuktól egyszerűen leszakadt, de addigra már a túloldalon voltak. Egymás hegyén-hátán landoltak a fák takarásában. A bennszülöttek szorgosan lődözték a nyilaikat a hoppon maradt halálfalók felé és Voldemort dühösen felüvöltött.
A hely, ahová Harryék érkeztek hoppanálás gátló átokkal és behatolás gátló bűbájjal volt kezelve, csak az indákon lehetett megérkezni. A halálfalók, Voldemorttal az élen visszahúzódtak az erdőbe és azon törték a fejüket, hogy hogyan juthatnának át. A kis csapat pedig szép lassan felkászálódott a földről és némileg sokkos állapotban a szikla peremére merészkedtek, hogy megnézzék, mit művel Voldemort. A hirtelen felbukkanása mindannyiukat rosszul érintette. Megijedtek kissé, mert a halálfalókat nem sokra tartották ugyan, de Voldemort azért mégiscsak Voldemort…
Elizabeth apjához bújt, és riadtan pislogott át a túlpartra. Harryt is megviselte a hirtelen találkozás a régi ellenséggel. Csak így a semmiből… és már megint menekülnie kell. Annyira unta már az állandó futást az életéért. Legszívesebben visszament volna és megölte volna Voldemortot, csak nem tudta hogyan kell. Piton a vállára tette a kezét és beljebb kormányozta szépen a szirttől. Megérkeztek az orákulumhoz.
***
– Már vártalak titeket! – jelentette ki ünnepélyesen az orákulum. – Gyertek, csak gyertek! – sürgette meg a meglepett kis csapatot és szelíden behessegette őket egy hatalmas sátorba. Leültette őket egy alacsony kis asztal köré és aztán jóságosan elmosolyodott. – Egészségesek vagytok ugye? – kérdezte, de aztán meg sem várta a választ.
Tyúkanyó módjára vizsgálgatni és etetni kezdte szinte mindegyiküket egyszerre. Piton szóhoz sem jutott, de láthatóan a többiek sem. Az orákulum valahogy olyan ismerős volt. Mintha évek óta jól ismerné. Valahogy Mrs. Weasleys volt az egész asszonyság. Merthogy asszony volt, jól megtermett hatalmas néger asszony. De Piton nem is négernek látta. Az orákulum nem volt egyértelműen fekete, de fehér sem, a szemei nem barnák voltak, de nem is kékek és nem is húzottak. Az összes emberi rassz jellemző jegye benne volt, de csodálatos összhangban. És meglepően közvetlen volt. Piton egy agg, szakállas, aszott, vak vénembere számított, aki majd károgós hangon előad valami ködös jóslatot és aztán menthetik az irhájukat Voldemort elöl megint.
Ehelyett a földi paradicsomba érkezett. A sátor nem volt teljesen zárt, csak az egyik oldala. A többi részén lengén lógtak a vastag szövetek és Piton néha kilesett, ahogy a szolgálók ki-be járkáltak a hatalmas húsos és köretes tálcákkal. Az egész hihetetlen és mesébe illő volt. Mintha a keletre csöppent volna egy mese gazda herceg udvartartásába. A döbbenettől és a lehengerlő asszonyságtól némán lapátolták magukba a fogásokat, bár az is igaz, hogy idefelé jövet nem ettek túl sokat és főleg nem túl változatosan. A sátruk ugyan, mint minden mágikus sátor fel volt szerelve minden jóval, de tíz óra dzsungel irtás után Pitonnak sem ereje sem kedve nem volt főzőcskézni és jobbára megelégedett egy falat kenyérrel.
Most viszont végre jól lakhattak, éspedig fejedelmi módon. Szó sem esett, amíg a tányérjaik ki nem ürültek. Akkor aztán az orákulum, aki valahogy néha indián-szerű is volt kivezette őket a sátrából. Köbe néztek. Ha Piton nem irtott volna erdőt az elmúlt egy hétben és nem viselné magán a nyomait még most is, megesküdött volna, hogy csak álmodta, annyira nem emlékeztetett ez a tájék a vad afrikai dzsungelre. A fák nem nőttek olyan sűrűn és az ég ragyogó kék volt. És nem kezdett el esni az eső, pedig Piton szerint itt lenne az ideje, mert bőven elmúlt már két óra.
Egy élettől duzzadó ligetbe kerültek, egy isten háta mögötti védett faluba. Körülöttük sátrak sorakoztak tarka összevisszaságban, és gyerekek rohangásztak a sátrak között. Az ő saját sátruk is állt már, kicsit messzebb egy facsoport takarásában. Az orákulum mosolyogva odavezette őket és elbúcsúzott erre a napra.
Piton kissé szédelegve lépet be a sátorba, végig hevert a matracán és megpróbálta végiggondolni mi ez az egész, ki lehet a Mrs. Weasley-szerű asszony, de mire idáig jutott már el is nyomta a jótékony álom, mint ahogy a többieket is. Ezúttal András is nyugton feküdt, végre nem kínozta állandó rémálma és Perselusnak sem kellett a mocorgására felriadnia.
Harry az orákulummal szemben ült egyedül. A hold kövéren vigyorgott le rájuk. Barátai és az apja a saját sátrukban voltak. Az orákulum egyelőre csak ővele akart beszélni. Itt ült hát a termetes asszonnyal szemben és úgy érezte magát, mint egy gyerek.
– Sokáig tartott mire ideértetek – jegyezte meg az asszony. Harry értetlenül nézett, mert emlékei szerint nem kapott túl sok segítséget, sőt az orákulum kerek perc kijelentette, hogy nem segít.
– Látod, hogy nem is kellett segítség – mondta szelíden a nő. Harry elképedt. Volt már olyan jó okklumentor, illetve tartotta magát olyan jónak, hogy meglepődjön, ha valaki mégis a fejébe lát. Megszokta hogy el tudja rejteni a gondolatait és…
– Semmi baj – folytatta az orákulum. – Attól még jó okklumentor vagy, hogy én a fejedbe látok. Én mindenkinek a fejébe látok.
– Miért vagyok itt? – mondta ki Harry még mielőtt a nő megválaszolta volna a ki nem mondott kérdést. Kicsit zavarta, hogy a másik már azelőtt tudta mit fog gondolni, mielőtt végiggondolhatta volna.
– Mert én hívtalak. Tudom ki vagy – jelentette ki. Hmm – gondolta Harry.
– Tudom, hogy egészen kicsit korodtól kezdve arra vagy nevelve, hogy Voldemorttal harcolj és hogy milyen nehéz volt elfogadnod mindezt. Elfogadtad és ahogy én látom megpróbálsz ennek megfelelni. De ez nem elég – szólt és most sokkal szigorúbban csengett a hangja.
Harry egy pillanatra hátra is hőkölt és nem értette mit csinált rosszul.
– Semmit nem csináltál rosszul. A világ egyensúlya felborult. Voldemort van hatalmon, a szabad világban, az úgynevezett szabad világban pedig dekadens hozzá nem értő hatalmaskodó öntelt és tehetségtelen alakok uralkodnak, akik nem fogják megfékezni. Inkább a kezére játszanak, még ha nem akarják akkor is. De többnyire akarni fogják és akarják is – e szavakra Harryben már nem ébredt akkora kétségbe esés. A gyomra legmélyén megmoccant valami, amit jóindulattal lehetne csak ijedtségnek nevezni, de régóta sejtette már, hogy az úgynevezett szövetségesek képtelenek lesznek megfékezni Voldemortot…
– Jól sejted. Képtelenek lesznek. A világ léte, egész eddigi léte és a jövője is azon az apróságon múlik, hogy a két erő, nevezzük az egyszerűség kedvéért feketének és fehérnek egyensúlyban legyen. Ha megbillen az egyensúly, ha bármelyik túlsúlyba kerül, vége szakad a kis világunknak, mert a dolgok értelmezhetetlenné válnak. Azzal, hogy Voldemort a világra szabadult megbillent a dolog. Ő túlontúl… negatív ahhoz, hogy nyugodtan végig nézzük a tombolását. A világnak túl nagy sebet jelent, ha sikeres lesz. Nem most, még csak nem is jövőre és nem a rengeteg emberélet miatt. Emberek jönnek-mennek, pusztulnak a háborúkban. A fő gond az általa használt erős mágiával van. Harry! Te vagy a kiválasztott, aki le tudja győzni. A legjobb tanítványom biztosan említette, hogy csak a szeretettel lehet győzni – Harry agya meglódult. Dumbledore mondogatta mindig ezt neki. –, és azzal, ha teljes ember leszel – fejezte be az asszony és nem fűzött semmit Harry Dumbledore-al kapcsolatos gondolataihoz, pedig a fiú ennek kifejezetten örült volna. Azon kívül sajnos nem mondott neki sok újdonságot és nem értette miért kellett ezért idejönnie.
– Mert még nem vagy kész – jött a válasz. – Még nem vagy teljes és ide azért kellett jönnöd, hogy elindulja azon az úton, amin kell. A jövő ugyebár ködös, kiszámítani egyszerű emberi elmével nem lehet, de nem a ti feladatotok, hogy kiszámítsátok, mint ahogy nekem sem, hogy megmondjam mi a dolgod. Én nem fogom közölni, hogy mit tégy, hogy ezt és ezt és akkor majd Tom Denem meghal – közölte szinte már agresszíven, úgy, mintha Harry legalábbis sértegette volna az imént. – Erre neked kell rájönnöd, én csak arról gondoskodhatok, hogy elindulj egy úton. Érted? – Harry bólintott, de a dolog kísértetiesen hasonlított egy McGalagony-féle tanórára, ahol csak azért bólogatott annak idején, hogy érti, mert ez tűnt akkor a legkényelmesebbnek.
Az orákulum felsóhajtott, de inkább mára békében hagyta Harryt. Egy meleg mosollyal útjára engedte, de előtte még adott neki egy tálca süteményt. Harry szédelegve ment vissza a sátorba és egész reggelig azon agyalt mit is akart ezzel mondani a nő, de nem jött rá. Bár ha út, hát legyen út, csak azt még legalább mondja meg, hogy innen merre menjenek tovább.
***
– Perselus! Figyelj rám – az orákulum kedvesen szólt, de Pitonnak nem igazán volt kedve most a társalgáshoz. Nagy nehezen a nőre nézett és igyekezett semmire sem gondolni okulva Harry tegnapi rémes élményéből, amit persze megosztott velük is. – Neked pusztán egyetlen dolgot akarok mondani – mondta kicsit már türelmetlenül a nő, mert érezte Perselus ellenállását és azt is, hogy ez a férfi sokkal erősebb, mint a fiú. – Csak annyit: édesanyád vajon hogyan és miért került abba a temetőbe? – kérdezte, aztán még mielőtt Perselus kérdezhetett volna valamit, útjára engedte.
Piton kitántorodott. Tényleg. Miért nem gondolt bele… pedig olyan logikus volt, miért nem jutott eszébe soha utána járni, hogy ki temette oda? Kicsit megszédült ugyanúgy, mint Harry. Dilis orákulum, ahelyett, hogy megmondaná, mit tegyenek, dobálózik itt a hülye kérdéseivel. De tudta, hogy nem lesz nyugta többé addig, amíg rá nem jön, hála ennek a rémes nőszemélynek. Sokra mennek ezzel, köszöni szépen, ha valaki annyira segíteni akar, rajtuk, hogy a fél világon átcitálja őket az állítólagos hívó szavával, akkor legalább adjon valami használható fegyvert a kezébe Morti bácsi ellen.
Piton füstölgött, mert úgy érezte, inkább messzebb kerülnek a megoldástól, mint közelebb. Harry ezzel szemben levert lett a felfedezés miatt. Tényleg mihez is kezdhetne. Az édesanyja az életét adta érte, de már az sem ér semmit, mert Voldemort a vérét vette mikor visszatért. Azt persze Harry nem tudta, mert Piton gondosan titkolta mindenki elől, hogy az ő apja véráldozata az, ami miatt Voldemort nem tudja megölni őket. Ami Lilyt illeti, az életét adta Harryért, Voldemort ezért tűnt el mikor megpróbálta megölni a kisfiút. Ha Lily nem adja az életét, Harryhez akkor sem nyúlhatott volna, éppen csak nem valószínű, hogy eltűnik.
Piton kisöpörte ezt az emléket a fejéből nem sokkal azután, hogy eljöttek Angliából. Túlságosan kísértette mindkét gyilkosság, amit Voldemort végignézetett vele, ezért kiemelte a fejéből az emléket és egy fém fiolába tette, amit egy láncon hordott és nagyon figyelt rá, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön. De megsemmisíteni nem akarta. Emlékezett rá, hogy van egy emléke erről, de nem akarta, hogy kéretlenül elő jöjjenek kinn a fronton mikor a józan eszére kell hallgatnia. Ha Dumbledore tudná, biztosan ellenezné – futott át akkor Perselus agyán, de Dumbledore halott volt ők pedig hontalanok és a fiatal férfi kétségbe volt esve. Most is kétségbe van esve. Nem fogja tudni megvédeni a fiát, egyszerűen fogalma sincsen, mi védhet jobban a véráldozatnál és a halálnál. És erre jön ez a nő és kérdéseket tesz fel… azt sem tudja ki temette oda, pláne nem, hogy miért.
***
Az utolsó este mindannyian együtt ültek az orákulum sátrában. Előzőleg mindegyikükkel beszélt egyesével, de nem mindenki mondta el, miről. Konkrét jóslatot senki sem kapott tőle csak tanácsot és az sem vonatkozott semmi konkrétra. Talán egyszer a jövőben eszükbe jut és akkor jó, ha nem, akkor mindegy. Most körben ültek és az orákulum úgy nézett rájuk, mint egy büszke anya. Szeméből tiszta szeretet sugárzott. Már Piton sem volt képes neheztelni rá.
– Az utolsó jó tanácsom mindannyitoknak szól. Gyermekeim: vigyázzatok egymásra! – erősen megnyomta az utolsó két szót.
A kis csapat értetlenül meredt rá. Persze, hogy vigyáznak egymásra, eddig is ezt tették. A nő cinkosan mosolygott rájuk és úgy nézett, mint aki azt hiszi, értették mit akart ezzel. Kényszeredetten elmosolyodtak és inkább szedelődzködni kezdtek miután a kötelező vacsora véget ért. A vacsorán egy elaggott vak öregember is részt vett, egy olyan kaliberű, mint akit Piton eleve várt, de egy szót sem szólt. Végül az orákulum elbocsátotta őket utoljára, hogy aztán másnap elindulhassanak cseppet sem okosabban a jövő felé. Harry még utoljára a nőhöz lépett mielőtt elhagyta a sártat.
– Miért vagy te az orákulum? – kérdezte, mert ezt mindenképp tudni akarta.
A nő pár percig mérlegelt, hogy felejen-e végül elmosolyodott.
– Neked elárulom. Te különleges vagy. Én vagyok az élet forrása, belőlem és belőle – az agg vénember felé bökött – fakad minden élet.
– Miért, ő kicsoda?
– Az idő. De most már menj, mert holnap nehéz napotok lesz! – azzal kitessékelte a fiút a sátorból, de Harry még egyszer utoljára visszafordult.
– Akkor te mindent tudsz?
– Majdnem.
– Akkor mi ez? – húzta elő Sirius hagyatékát a zsebéből. Azóta, hogy megkapta a kis fakockát Sirius halála után, mindig magánál tartotta a zsebében. Úgy megszokta, hogy nála van, hogy néha szinte fel sem tűnt, bár a kocka azóta sem mutatott semmi mágikus tulajdonságot, hogy hozzá került. Az orákulum elvette és a fény felé emelte. Ekkor ott termett a vak öreg, akit a nő Időnek nevezett és kikapta a kezéből a kockát. Károgós rekedt hangján vitatkozni kezdett a nővel.
– Erre nagyon vigyázz! – csattant rá. – Nagyon régóta nem láttunk már ilyet! – óvatosan visszaadta a fiúnak. – Nem mondhatjuk meg, hogy micsoda, mert ennek a döntő pillanatig nincsen jelentősége, és nem akarjuk, hogy miattunk bajba kerülj. De vigyázz rá, mert jól jön még – karmos, kiszáradt karvaly kezével a fiú markába nyomta a kockát és rákulcsolta az ujjait.
Harry a zsebébe süllyesztette a tárgyat aztán kilépett a sátorból, az öreg idő pedig eltotyogott és nem is látták másnap reggel, mikor kiléptek a sátorból, hogy elinduljanak valamerre az újabb ismeretlenbe.
