Smaragdvilág
Péntek, 2024-03-29, 06:00
Belépési neved: Mugli | Csoport "Muglik" | RSS
Főoldal | Mrs.Lupin and Mrs.Piton - Kék vér 2. (5. fejezet) | Profilom | Kilépés




Térkép

Kategóriák
Hírek [48]
Frissítések [25]
Fordítások [98]
Fordítások barátoknak [178]
Csak barátok részére elérhető tartalommal.

Bagoly

Lumos

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0


Zsupszkulcs




A szövetség

 

 

Hajnalban indultak útjukra és az orákulum személyesen kísérte őket a szirtig. Mögöttük loholt egy csapat vidám gyerek. A kis csapat ugyan nem akart volna arra menni, amerről jött, mert az erdőben ott volt Voldemort, de az orákulum biztosította őket arról, hogy nem lesz baj. Így akarva nem akarva arra kellett tovább menniük amerről jöttek, át a szakadékon. Indákon. Most sem ígérkezett kellemesebbnek, annál is inkább, mert a túloldalon az orákulum minden ígérete ellenére ott sejtették Voldemortot.

Hosszan vitatkoztak, ki menjen elsőként, ki menjen a halálba gyakorlatilag, és mindenki magának követelte a jogot. Végül aztán Spherestud és Piton összekapaszkodva lendültek át elsőként. Kivont pálcával értek földet és rögtön a fák közé vetették magukat. Mögöttük megérkezett Lupin és Luclin, aztán Harry, Ron és Hermione, végül a többiek is befutottak, de hiába keresték Voldemortot és a hat cimboráját, sehol sem találták. Pedig kizárt dolognak tartották, hogy Voldemort elment volna. Miért nem várta meg őket, amikor itt szinte ingyen elintézettnek vehetné az ügyet? Felettébb gyanús volt a dolog és ez nem hagyta nyugodni őket mindaddig, amíg egy fiatal fekete gyerek át nem lendült a túloldalról. Egy levelet tartott a kezében, amit szó nélkül Harrynek nyújtott. Aztán visszalengett és elnyelték a fák.

 

Kedves gyermekeim, hiába keresitek Tom Denemet és a barátait itt az erdőben. Ehelyett üljetek le egy percre és olvassátok ezt végig, hogy megértsétek mi zajlik a világban most. Ti egy hétig voltatok a vendégeim, amit örök időkig a szívemben fogok őrizni, de a világ ezalatt az egy hét alatt hét évet változott. – Harry kezéből kiesett a pergamen és a fiú dühösen megfordult, hogy visszamenjen, de a szakadék és vele a paradicsomi túlpart sehol sem volt már. Áthatolhatatlan dzsungel vette őket körbe. Piton felkapta a levelet és hangosan olvasta tovább. – Ezalatt a hét év alatt ti nem öregedtetek semmit csak egy hetet, a háború azonban amiből ide jöttetek eldőlt. Mégpedig nem úgy, ahogy szerettétek volna. Voldemort megnyerte a háborút és a szabad világ összeomlott. Ezt csak az elővigyázatosság érdekében írom most nektek. Eredjetek és tegyétek a dolgotokat mielőtt késő lesz. Ölel benneteket az édesanyátok.

 

Pitonék erre köpni-nyelni nem tudtak. Még hogy hét év… egy hétig voltak ott nem hét évig. Még a szakálluk sem nőtt ki… riadtan néztek körül, mert az erdő olyan elhagyatott volt körülöttük, mintha tényleg nem járt volna erre ember évek óta. Spherestud lehuppant a nedves földre és arcát a kezébe temette. Ron és Ginny valamerre a semmibe bámultak. Elizabeth András mellkasára dőlt és zokogni kezdett. Siratta az anyját és kishúgát, ki tudja mi lett velük. A többiek kővé dermedten álltak és nem tudták most merre tovább. Hét év az életükből, túl rossz vicc. Hogyan akadályozzák meg Voldemortot ha egyszer már megnyerte azt a háborút?

Harry dühében rugdosni kezdte a legközelebbi fát. Szaggatni és tombolni akart, kiadni a mérgét, ami napok óta gyűlt benne. Az orákulum hazug, semmire kellő, rémes némber, rosszabb, mint bármelyik ringyó. Elfecsérelte az idejüket, ahelyett hogy Voldemort ellen harcolhattak volna. Most mihez kezdjenek? Ki tudja mi maradt az ő világukból? Kik élnek egyáltalán még? Hová mehetnének?

Harry addig-addig rugdosta a fát, míg a nagylábujja bele nem tört. Akkor végre összeroskadt és a dühtől kicsordultak a könnyei pedig ez már régen nem történt meg vele. Azóta nem sírt, hogy eljöttek Angliából. Luclin óvatosan levette a cipőjét és összeforrasztotta a törött lábujjait.

Harry nem bírt most nyugton ülni, elindult valamerre az erdőben. Dumbledore halála óta nem érezte ilyen elveszettnek magát. Fogalma sem volt mi célja lehetett ezzel az orákulumnak, hacsak az nem, hogy az utolsó reményt is elvegye tőlük, hogy a könyörtelen bukást talán könnyebbé tegye. Mert bukni fognak, ebben Harry már nem kételkedett. Nincs a földön akkora csoda, ami megmenthetné ezt a világot. Ők hét évre eltűntek, ki tudja mi lett azóta a világgal. Harry nem is volt kíváncsi rá. Normális esetben huszonhét éves lenne, és családja lenne, gyerekei, felesége, vagy talán békében porladna a földben. Győztesen. Ehelyett él, még mindig csak húsz éves, a világ elveszett és újra akkora terhet tettek rá, hogy legszívesebben a föld alá süllyedne a nyomástól. Nem fogja tudni végigcsinálni. Még hogy a szeretet. Nincsen a világban annyi szeretet, ami kiiktathatná Voldemortot. Nincsen senkije csak a maroknyi kis serege, tizenegyen egy egész emberiség ellen.

Harry öregnek, rokkantnak érezte magát, árvának, riadtnak és abszolút esélytelennek. Megpróbálja, persze, hogy megpróbálja. Ez a sorsa, hogy próbálkozzon, de immár tisztán kirajzolódott előtte a jövője. Menekülni fog Voldemort elöl élete végéig és az élete vége pedig az lesz, ha majd a Sötét Nagyúr utoléri. Addig esetleg bosszanthatja, apróságokkal, de semmi esélye. Harry keserűen nyelte a könnyeit és magában ezredszere is elátkozta az orákulumot. Miért nem mehetett a saját útján? Ennél még a fronton is jobb meghalni, akkor legalább megmarad a hősi halál, de ő elmenekült onnan is, mert ez a rémes nőszemély iderángatta, hogy elvegyen az életéből hét évet, aztán arra kényszerítse, hogy visszamenjen a pokolba önként és a szeretet jelszavával győzzön a gonoszon, különben felrobban a világ. „Bár már robbanna” – gondolta Harry és dühében a fába vágott ököllel, így a keze is eltört.

Nem érdekelte. A fejét akarta a fába verni vagy a földhöz… már-már a totális hisztéria szélére sodorta magát és néma toporzékolásából Piton zökkentette ki. Apja ugyanis mögéosont, illetve ha trappolt volna Harry azt sem hallotta volna a toporzékolás miatt, és gyengéden, de határozottan maga felé fordította. Harry fáradtan nézett rá. Tudta, hogy apjában megbízhat. Talán ő az egyetlen, aki tényleg tudhatja mi zajlott le Harryben.

– Hát most mihez kezdünk? – kérdezte Harry és újra kisfiúnak képzelte magát, azt sem bánta volna, ha Piton úgy üvölt vele, ahogy régen, amikor még utálták egymást, de legalább minden rendben volt. A régi meghitt világot akarta vissza az összes akkori rosszal együtt is.

– Végigcsináljuk – mondta Piton egyszerűen.

Harry meglepetten és kissé gyanakodva nézett rá. Talán megbolondult, hogy ilyeneket beszél… Meg akarta győzni róla az apját is, hogy lehetetlen, maga sem tudta miért. Azt akarta, hogy Piton is érezze, amit ő. A riadalmat, a rettegést és ne így ilyen nyíltan és egyszerűen nézzen rá, mintha nem történt volna meg a borzalom. Fogja fel, hogy vége.

– Meg fogunk halni – üvöltötte Harry. A biztos talaj csúszott ki a lába alól, ahogy apja tisztán csillogó szemébe nézett. Azt akarta, hogy Piton a régi legyen, a morgós a biztonságos… – Elvesztettünk hét évet, Voldemort nyert. Minket is meg fog ölni – jelentette ki életében először.

Eddig soha nem mondta ki, magában gondolta csak, hogy nincsen esélye. De a barátai és Dumbledore emléke miatt soha ki nem mondta – eddig. Most, hogy így a világba kiáltotta, hirtelen valósággá vált és a halál, amely mindi túl közel tapogatózott hozzá, most kézzel fogható, szinte tapintható lett. Akár holnap is meghalhat. De minek addig várni. Próbálta tovább magyarázni a türelmesen ácsorgó Pitonnak miért fog meghalni. Mintha ez bonyolult matematika tételt mondana fel.

– Voldemort a véremet vette mikor visszatért… évekkel ezelőtt. Az anyám vérét. Már semmi nem véd tőle, a világon semmi. Senki sincsen mögöttünk…

– És? Fel akarod adni?

– Igen. Mert semmi értelme, a világot is leszarom, az egész gyerekkorom, fiatalságom ráment. Azt akarom, hogy vége legyen. Nem bírom már… miért nincsen már vége? – kérdezte kétségbe esve.

Piton hagyta tombolni egy kicsit. Ki kell, hogy eressze a gőzt. Csak azért jött utána, hogy magában kárt ne tegyen. De Harryt dühítette ez a közönyös hallgatás, a beletörődés. Ő nem akart beletörődni. Eddig sem volt sok esély, de legalább néha-néha megcsillant és Harry áltathatta magát azzal, hogy nyernek. Ez immár elmúlt és bele kellett törődnie húsz évesen, hogy hamarosan tényleg, valóban, visszavonhatatlanul halott lesz és senki a világon át nem vállalja az áldozatot és nem menti meg ettől. És Piton úgy nézett rá, mintha ez természetes lenne, mintha Harry éppen arról értekezne vele, hogy a dzsungelben a klíma egészségtelen, ezért lehet, hogy betegek lesznek. Piton ugyan ilyen beletörődéssel hallgatta Harry tombolását, pedig a fia azt várta volna, hogy legalább megriadjon egy kicsit. Legalább lássa rajta, hogy megdöbbenti a dolog. Bántani akarta Pitont, hogy az is érezze, amit ő, kínlódjon, mint ő, rettegjen ugyanúgy. Meg akarta rázni, hogy felébredjen végre és lássa az értelmet csillanni a szemében.

– Miért hallgatsz? Miért nem fogod már fel, hogy nekünk annyi? – üvöltötte. Az ideg szinte szétrágta a koponyáját. A táborban a többiek ijedten hallgatták és megpróbálták nem odafigyelni. Nem akarták így látni Harryt kiborulva, és senki nem is látta még ennyire kiborulni. Hermione könnyei kicsordultak és ahogy letörölte a tenyere maszatot hagyott az arcán. – Szólj már valamit! Apa! – ordította Harry tökéletesen kétségbe esve és megrázta apját.

Piton ekkor elkapta és erősen magához szorította nagyon erősen és nagyon hosszan. Harry el akarta tolni, tiltakozni, kiszabadulni és tovább tombolni, de Piton erősebb volt, végül megadta magát, és végre hosszú évek óta ismét kisírhatta magát apja vállain. Perselus addig el sem engedte, amíg kicsit alább nem hagyott a reszketése. Aztán lehuppantak egymás mellé egy gyökérre.

– Jobban vagy? – kérdezte Piton. Harry bólintott. Kicsit szégyellte magát, ugyanakkor azt is tudta, hogy igaza van. Semmi esélyük… de Perselus félbeszakította a gondolatmenetét. – Figyelj, Harry. Ez… ez a sors-dolog nem választási alapon működik, tudod? – Harry bólintott és jólesett apja megnyugtató gunyoros hangját hallgatni. – Ez a te sorsod. Ami egyben azt is jelenti, hogy egyrészt, igen, valószínűleg nehéz lesz, de ugyanakkor azt is, hogy sosem esélytelen, érted? – Harry nemet intett. – Nincs olyan, hogy nincsen esély – folytatta Piton. – Ez a mi világunk is, a mi otthonunk és mi küzdeni fogunk érte, amíg csak lehet. Ha tizenegyen, akkor tizenegyen. A sorsunk csak egyszer a miénk, az esély csak egyszer jön el, használjuk ki. Ne azon gondolkozz, hogy több százezres sereggel mekkora esélyed lenne, hanem azon, hogy tíz jó, hűséges és a végletekig megbízható emberrel mire mész. Csak gondold meg. Azt hiszem ez több, mint amennyi kell ahhoz, hogy te nyerj, ha van benned hit. És Dumbledore mindig ezt mondta. Ha mást nem, legalább ezt megtanulhattad volna tőle.

– Igen, de… semmi esélyem a világ… leghatalmasabb…

– Mi hiszünk benned. Mi kell még? Ha akarod, eredj, add fel. Mire vársz? Eridj! Add meg magad, gyerünk! – most Piton kiabált.

– Hisztek? Na és? A világ nem lesz jobb, mi meg úgyis meghalunk… – próbálta győzködni Pitont.

– Ja, ha te így gondolod. De a világ nemcsak a miénk és nemcsak a holnap miatt kell, hogy a miénk maradjon, hanem a jövő miatt. Nekik is adj esélyt ne csak magadnak követeld!

Harry hallgatott. Tudta, hogy apja szavaiban igenis van igazság. A baráti még, ha tízen is, de mellette vannak, mindig is mellette voltak. Ha bele gondolt mit vállalt Ron, Neville Lupin, András és apja érte az évek során a fronton, és itt akkor igen, úgy érezte minden lehetősége megvan. Hiszen mi kell más? De ha arra gondolt, hogy szemben ott áll Voldemort minden gonoszsága és az úgy fog a barátaira rázúdulni, hogy elsöpri minden ellenállásukat akkor tényleg jobb lenne egyszerűen kisétálni az erdőből és letenni a pálcát aztán… keressenek másik kiválasztottat, de arra egy kicsit jobban vigyázzanak.

– De szerinted mit tudunk tenni?

– Odamegyünk, és seggbe rúgjuk Voldemortot.

Harry felnevetett. Apja mindig végtelenül egyszerű megoldásokkal állt elő és a legtöbb esetben igaza volt.

– Persze, de aztán igen gyorsan kell szedni a lábunkat, ha ne akarunk a bosszújából részesedni…

– Ugyan már! Morti bácsi képtelen lenne megölni a kedvenc unokaöccseit – közölte keserűen Piton. Harry gyanakodva nézet rá. Nem tűnt viccnek, amit mondott nem is úgy mondta. Értetlenül nézett Pitonra. – Harry. Évekkel ez előtt volt egy beszélgetésünk. Mikor kitört a háború és én pont Londonba készültem. – Harry bőszen bólogatott, túl jól emlékezett ő is arra a rémes beszélgetésre Mardekárról. – Mikor megmondtam, hogy Morti bácsi is rokon – folytatta Piton.

Harry bólintott. Mikor megtudta, hogy Voldemort unokaöccse és Mardekár leszármazottja. Kirázta a hideg tőle.

– Emlékszem.

– Akkor nem mondtam el valamit. – Harry fásultan bólintott. Emlékezett rá, hogy gyanús volt akkor, hogy Piton nem mond el mindent, de nem volt más választása. – Amikor arról kérdeztél, hogy Voldemort miért nem tudott téged megölni. Nos, az igazi oka az, hogy az apám a halála pillanatában a vérét értünk áldozta. – Harry értetlenül meredt Pitonra, akinek láthatóan nehezére esett erről beszélni. – A véráldozat komoly dolog. Akiért a véred áldozod, azt örök mágikus védelemmel ruházod fel, hiszen a vére a tiéd. Akiért kionttatik, pláne ha az illető rokon is, olyan védelemben részesül, amit Voldemort nem tud kiküszöbölni.

– De miért? – bukott ki Harryől a kérdés. – Tudott rólad?

– Nem… talán csak sejtette. Azt hiszem, mindenre fel akart készülni, arra is, ha gyereke lenne… de a lényeg, hogy Voldemort nem vette komolyan a fenyegetést. Mikor megtámadott téged nyilván nem sejtette, hogy a fiam vagy, mint ahogy azt sem, hogy én pedig az ő unokaöccse. És a véráldozat működött, mint azt a mellkelt ábra is mutatja. Élünk… – közölte keserűen.

– És anyu?

– Voldemort nem tűnt volna el, ha Lily nem áldozza érted az életét. Ez is egy formája a véráldozatnak, még, ha nem is mondta ki, de érted halt meg. Ahogy Potter is. – Harry már nem is csodálkozott a gúnyos felhangon, amellyel Pottert emlegette. – A lényeg, hogy akkor sem haltál volna meg, ha Lily nem adja az életét. De akkor Voldemort sem. Illetve nem tűnt volna el. De így a kettő áldozat összetevődött és visszahullott rá. Fene tudja miért nem halt meg – mondta keserűen.

Harry bólintott. Igen, miért nem halt meg akkor? De jó lett volna… De ez csak ábránd, egyelőre Voldemort nagyon is él, és most, hogy a hisztéria lecsengett és Harry már nem akart kiszaladni a világból, ismét egy terven kezdte törni a fejét. Csak nem jöttek az ötletek. Egy sem. Nem adja fel, határozta el, mert végül is teljesen mindegy mibe hal meg az ember. Ha feladja, ha nem, mindenképpen halott és ebből némi erőt merített, hiszen ez egy eleve adott tény. Csak a hozzá vezető út nem mindegy, és ha lehet, kárt tesz Voldemortban. Lassan felállt, mert megéhezett a tombolásban és mélyen a gondolataiba mélyedve szépen visszaballagott a táborba. Piton követte.

Felverték a táborukat ott helyben, mert egyelőre célszerűbb volt itt Afrikában megbújni, mint kisétálni az ismeretlenbe. Mágiával kialakítottak maguknak egy kis területet, ahol elfért a sátor és maradtak itt. Ki tudja meddig. Miután visszatértek, Harry leült és mágiával meggyújtotta a tábortüzet. Piton szó nélkül leült mellé. A többiek vonakodva követték. Rosszul érintette őket Harry előbbi kikészülése. Kicsit úgy érezték mindannyian, mintha kihallgatták volna, igaz nem nagyon volt hova bújni Harry hangja elől.

András bevitte a lányát a sátorba, mert Elizabeth elaludt a karjaiban a nagy sírás közepette és amúgy is felment a láza, aztán leült ő is. Harry nem tudta hol kezdje. Először is be akart számolni mindenkinek arról, amit apjától tudott meg az előbb. Hiszen semmi érelme titkolózni. Mindenki vele van, illetve csak ők maradtak neki. Megfontoltan kezdett bele, bár jobban szerette volna, ha az apja meséli el. Ő jobban tudná, de Piton egyelőre konokul hallgatott.

– Apa azt mondta, Voldemort nem tud engem megölni – kezdte. Valahogy úgy érezte megnyugtató, ha kimondja. Hermione és Ron félénken rá is mosolyogtak. – Nem igazán értettem miért.

– Véráldozat, Harry, véráldozat – sziszegte Piton szinte összeszorított fogakkal.

– Igen, szóval… – most hogyan mondja el, hogy Voldemort leszármazottja, amikor annyi éven át titkolta részint, mert rettegett mi lesz, ha megtudják róla, részint meg azért, mert babonából nem merte elmondani? Nehogy azzal, ha kimondja, megszűnjön a Voldemort iránti gyűlölete és akkor mindennek vége. Vagy ha kimondja és ott helyben gonosszá válik? Különben sem dicsekszik az ember Mardekárral a felmenői között pláne nem a mai világban (bár bizonyos helyeken ez kifizetődő). Kicsit arra emlékeztette az eset, amikor annak idején Ronnal és Hermionéval közölte, hogy igazából ő Piton fia. De a barátai akkor is kitartottak mellette. Most sem lesz másképp. – Szóval…

– Emlékszel Dylan Denemre? – kérdezte váratlanul Andrástól Piton. Spherestud határozatlanul bólintott. Nehéz lenne azt az éjszakát elfelejteni. - Ő az apám – döbbent csend lett a tűz körül. Csak néhány majom visított fel a fák között.

– Mi? – robbant ki Andrásból a kérdés.

– Dylan Denem Tom Denem, azaz Voldemort nagyúr ikertestvére. És az apám. Így Harry nagyapja is, ami egybe azt is jelenti, hogy…

– Rokonok vagytok? – suttogta Lupin és nagyon sajátságosan nézett Harryre, majd Pitonra és vissza a fiúra.

András többször kinyitotta, majd becsukta a száját. A hallottak után percekig nem szóltak. A csend úgy telepedett közéjük, mint egy váratlan, de egyáltalán nem szeretett látogató, akinek a jelenlétében nem tanácsos beszélni. Ron és Hermione, de még Neville is úgy meredtek Harryre, mintha most látnák az életbe először, vagy mintha eddig valami álarcot láttak volna belőle. A legmélyebb döbbenettel. András időnkét Pitonra nézett értetlenül, időnként Lupinra. Luclin halálosan lesápadt, de talán ő volt az egyetlen, aki bátortalanul rámosolygott Perselusra. A férfit meglepte a váratlan gesztus és ebben a lehetetlen szituációban csak arra tudott gondolni, hogy talán félre ismerte a lányt…

– Nem – a kijelentés Hermionétól származott. A lány szeméből immár megállíthatatlanul csorogtak a könnyek és úgy meredt Harryre, mintha a fiú bejelentette volna, hogy ma este fél óra múlva öngyilkosságot követ el, jegyek elővételben kaphatók… – Nem – ismételte meg és lassan felállt. – Kérlek, mondd, hogy nem…

Harry is felállt és még pont elkapta az erőtlenül összecsukló barátnőjét. Ron nem moccant a döbbenettől úgysem tudott volna. Harry odébb cipelte a lányt és lefektette egy pokrócra. Mellé térdelt és a világon mindent megadott volna azért, hogy ha majd Hermione kinyitja a szemét, akkor ne bánatot és riadalmat lásson bennük, hanem azt a régi barátságot, ami eddig is mindenen keresztül vitte őket. Nem akarta elveszíteni Hermionét, de tudta, hogy az előbbi bejelentéssel talán végleg…

– Harry! – Hermione felült és a fiú nyakába vetette magát és immár az ő vállán zokogott tovább. – Miért nem mondtad meg? Annyira nehéz lehetett!

Harry gépiesen simogatta a lány hátát és közben arra gondolt, hogy talán tényleg minden mindegy és ezerszer többet ér egy ilyen barát, aki itt van mellette mindenen túl, mint százezer ember. Nevethetnékje támadt hirtelen és ez lassan Hermionéra is átragadt. Mikor felnézett, Ron még mindig döbbent, de a végletekig elszánt arcát pillantotta meg maguk fölött. Barátja a kezét nyújtotta.

– Azért, ha nem haragszol, én még mindig utálom a bácsikádat – mondta miközben a fejét csóválta.

Mire visszaértek a tűz körül már javában arról vitáztak, hogy az új információt miként hasznosíthatják majd. Harry is leült és kezdte tényleg megérteni apja korábbi szavait. Ha innen nézi, ez a tíz elszánt ember tényleg komoly fegyver Voldemort ellen. Neki biztosan nincsenek ennyire hűséges és bátor barátai, neki csak szolgái vannak.

– De még mindig nem tudjuk miért nem tudott téged megölni – nézett rá kíváncsian Spherestud és Harry Piton segítségével elmesélte a véráldozat dolgot szépen sorjában. A többiek néma csendben hallgatták végig.

– Úgy. Szóval egy véráldozat miatt? – összegezte András. Aztán felállt és fel-alá kezdett járkálni a tűz mellett homlokráncolva, a gondolataiba mélyedve. Elizabeth is előjött Ginnyvel együtt és Harry mellé telepedtek. Mindenki a gondolataiba mélyedt, Piton viszont a mászkáló Andrást figyelte. Tudta, hogy barátja valami tervet forral a fejében, csak nem tudta mire vonatkozik. Hermione a szemével követte a mászkáló férfit és a homlokát ráncolta. A környező fák kísértetiesen recsegtek és susogtak a szélben. András végre abbahagyta a járkálást és megállt a társasággal szemben szétvetett lábbakkal.

– Véráldozat – jelentette ki. A többiek várakozón meredtek rá. – Azt hiszem erre gondolt az orákulum, mikor azt mondta, hogy védjük meg egymást.

– Hogy érted? – kérdezte Lupin és ő is felállt.

– Úgy értem, hogy Voldemort hiába a világ leghatalmasabb fekete mágusa, attól még ostoba marad. És ahogy Perselus mondta, semmit sem tehet a véráldozattal, mert az egy önkéntes dolog, másért tesszük és nem kényszerből. És így nem lesz többé hatalma fölöttünk.

– Hogy? Ha kinyírjuk magunkat? – kérdezte Ron.          

Spherestud felnevetett és elővette az övéből a borotva éles bajonettet, amivel a liánokat vágta. Ron hátrahőkölt, mert egy pillanatra félre értette András hirtelen mozdulatát.

– Nem éppen. Csak pár csepp vér kell.

– De… de… tanár úr – Hermione még mindig megtartotta a régi megszólítást annak ellenére, hogy már nem voltak ilyen viszonyban – miért működne? Egyáltalán nem hallottam még erről, sehol sem olvastam…

– Attól még létezik. Mondjuk, hogy szokásjog. Régen, mikor a nagy hadvezérek az ókorban csatába indultak, a leghűségesebb embereik, a vérüket áldozták érte, hogy meg ne sérüljön, vagy meg ne haljon ott a csatamezőn. Mit gondolsz Caesar miért volt olyan nagy hadvezér? Hát Octavianus, és később szent Lajos vagy Bouillon Gottfried?

– Jó, de nincsen rá bizonyítékunk, hogy ezek az emberek tényleg elvégezték ezt az áldozatot – vetette ellen Lupin.

– Sohasem verték nagydobra az igaz. Nem hirdették fennhangon, de éltek vele és sikeresen. Különben sem azt várom tőletek, hogy öljétek meg magatokat – .Harry, aki eddig hallgatott most előrébb lépett. A tűz pirosra színezte amúgy sápadt bőrét és a szeme is lázasan csillogott.

– Mit kell tenni? Én benne vagyok. – Spherestud bólintott, majd mély vágás ejtett mindkét tenyerén.

Tovább adta a kést Harrynek, aki kissé csodálkozva követte a példáját. Így tettek a többiek is, aztán András oldalra nyújtotta mindkét kezét egyik oldalon tenyérrel fölfelé, másik oldalon tenyérrel lefelé. Így tettek a többiek is. Egymásra illesztették a vérző tenyerüket és így egy egész kört alkottak a tűz körül. Némán álltak percekig. Harry érezte, ahogy a vére kifelé árad, de ugyanakkor mintha belé is erő áramolna. Megmagyarázhatatlan érzés volt. Közben András egy addig ismeretlen nyelven kezdett el kántálni és lassan csatlakozott hozzá Lupin, Piton, Hermnione és Elizabeth is.

Harry nem értete mi kántálnak, viszont azt érezte, ha akarná, sem vehetné el a kezét, egyszerűen moccanni se tudott. Tenyere úgy tapadt a szomszédai tenyeréhez, mintha valami láthatatlan erő ragasztotta volna oda. Önkéntelenül ő is kántálni kezdett azon az ismeretlen nyelven, pedig a szavakat nem is ismerte. A tűz egyszerre fellobbant, mint egy hatalmas mágia, ők pedig lassan a levegőbe emelkedtek. A sátor, a dzsungel és a valóság eltűnt csak az üres tér és a semmi meg a barátai maradtak. Aztán hirtelen vége lett, mintha kábult álomból ébrednének és ott álltak vérző tenyérrel kissé imbolyogva. A tűz is lassan elenyészett már alig parázslott, keleten viszont virradt.

Harry az órájára nézett: három egész óra esett ki az életéből. Elengedték egymást és lerogytak a tűz köré. Luclin beszaladt kötésért, Piton pedig felpiszkálta a kihunyni készülő tüzet. Harry úgy érezte magát, mint aki egész nap keményen dolgozott és nem evett semmit. Szinte szédült a fáradtságtól, de ugyanakkor a belsejét meghatározhatatlan mélyről fakadó nyugalom öntötte el.

– Vérünket és életünket… – mondta András.

– Voldemort ellen – jelentette ki Harry eltökélten. Visszajött Luclin és kezelésbe vette a kezeket. Óvatosan bekötözte, de már alig vérzett.

– Akkor jó, ha a heg nem múlik el – mondta András. – A legenda szerint a harcostársak, akik ilyen vérszerződést kötöttek vagy véráldozatot hoztak, azok megérezték, ha a másik veszélybe került. Tudták hogy hol van, akkor is, ha nem látták. A heg sajogni kezdett, ha valamelyikük bajban volt. És ha együtt voltak mindannyian, akkor meg is védte őket.

– Hogyhogy megvédte?

– Mikor nagy veszélyben voltak együtt, elég volt csak így összekapaszkodniuk és az ősi mágia megvédte őket, hiszen egymásért áldozták a vérüket. Mindegyik azért, aki mellette áll kétoldalt. Így, ha a kör bezárul, akkor az ellenség nem tud mit tenni. Egyiket sem ölheti meg, mert védi valaki más, illetve két másik személy áldozata.

– Olyan, mint a saját farkába harapó kígyó – mondta Elizabeth szórakozottan.

Apja rábólintott. Harry lustán elmosolyodott. Őt immár négy személy védte Voldemorttól, Morti bácsit ellenben semmi és senki sem védi őtőle.

– Honnan jutott eszedbe? – kérdezte Andrást.

– Véráldozatról.

– És hogy lehet kiiktatni?

– Nem tudom. Azt hiszem, ha külön-külön megölnek bennünket, de talán még úgy sem, mivel távolról is hat, sőt a halál után is, gondolom, mivel a ti esetetekben is hatott. Vagy ha mi veszünk össze és lemészároljuk egymást, akkor.

– Igen, ez a legvalószínűbb. Hogy egymásnak esünk… – morogta Tonks, aztán akkorát ásított, hogy szinte kiakadt az álkapcsa.

Harry felnevetett aztán gyorsan nyugovóra tértek. Harry még forgolódott egy darabig, habár fáradt volt ő is. A véráldozat erejét vette, de ugyanakkor örült, hogy végre ő is áldozatot hozhat valakiért. Piton és Elizabeth álltak mellette most este. Felelős értük immár a testével védi az ő életüket Voldemorttól. És ők pedig őt. Álomba merült és álmában Voldemorttal veszekedtek. Morti bácsi mindenképp be akart kerülni a körbe közé meg Elizabeth közé, de Harry nem akarta. Máshová állhatott volna felőle, csak ne közé és Elizabeth közé. Morti bácsi meg nem akart máshová állni, így őt kirekesztették az áldozatból és Morti bácsi mérgesen elment és megfenyegette őket, hogy ő sokkal nagyobb kört tud csinálni áldozatokból, de ő sem engedi Harryt a kis Malfoy és Pansy Parkinson közé. Mikor másnap délután végre felébredt tettre késznek érezte magát, és úgy érezte eljött az idő, hogy elinduljanak.

 

***

 

Megbeszélték tehát, hogy a következő hajnalban elindulnak. Harry izgalommal várta a következő napot. Végre elindulnak, ugyan azt ő sem tudja hová, de mindenképp jó, hogy tesznek valamit.

Perselus viszont mást forgatott a fejében, csak még nem merte Harrynek elárulni. Szöget ütött a fejében az orákulum kérdése arról, hogy ki és miért temette édesanyját oda a régi temetőbe. Sokat gondolkozott ezen üres perceiben és csak egyetlen személyt ismert, aki esetleg tudja az igazat: az apját (illetve mostohaapját, de Piton még nem szokta meg teljesen, hogy Denemre, mint apjára gondoljon és azon is sokszor eltöprengett, hogy amilyen perverz a sors ő is és a fia is a mostohaapjuk nevét viselik az igazi helyett). Ha él még, neki tudnia kell, ha nem is mindent legalább részleteket, amin Piton elindulhat.

Így nehéz szívvel, de el kellett búcsúznia Harrytől egy időre. Nem akarta a fiát magával cipeli. Maga sem tudta még merre indul, és azt sem, hogy ez mekkora veszélyeke rejt magában. Viszont viszolygott a gondolattól, hogy fiát egyedül hagyja. Főleg, hogy most újra csatába indulnak Voldemort ellen. Legszívesebben megparancsolta volna Harrynek, hogy maradjon itt, amíg ő utána jár a dolgoknak, de tudta, hogy úgysem hallgatna rá az a kölyök. Túlságosan olyan, mint ő volt fiatalon kivéve a halálfaló dolgot. Nehezen bár, de rászánta magát, hogy megmondja Harrynek, még mielőtt tényleg elindulna. Az utolsó reggel félrehívta a fiát, nagy levegőt vett, majd belevágott.

– Nézd… innen nem mehetünk tovább együtt!

– Miért? – Bukott ki a kérdés Harryből és a döbbenettől hirtelen moccanni sem tudott. Megszokta, hogy Piton ott van, hogy évek óta mindig számíthat rá. Hiszen az apja…

– Az orákulum kérdezett valamit és meg kell találnom rá a választ. Talán fontos lehet az ügynek.

– Az orákulum. Mindig csak ő…

– Csak annyit szeretnék mondani, hogy… szóval… nagyon vigyázz magadra! – Fia végtelenül szomorúan és csalódottan nézett rá.

– Te is! – mondta kurtán Harry aztán loholt csomagolni. Nem tudta volna szavakba önteni az érzéseit és haragudott apjára. Hiszen neki tudnia kell, min megy keresztül és ennek ellenére mégis elhagyja ilyen hirtelen megmásíthatatlanul. A félelem újra visszaköltözött a szíve legmélyére és kellemetlen nyomásként ott is maradt. Nem akart a másnapi búcsúra gondolni, inkább egész nap rámolt, mint a megszállott. Este még utoljára körbe ülték a tüzet, de az indulás feszültsége miatt nem tudtak beszélgetni sem.

Piton közölte mindenkivel, hogy másfelé megy tovább és majd találkoznak valahol valamikor, így kicsit gyászos hangulatban telt az este. Mégis csak egy közülük és ha meg nem is hal, de elveszítik szem elől és ki tudja, hogy viszont látják-e. Az új információ amúgy is túl hirtelen jött. Luclin halálosan sápadtan ült egész este Lupin mellett és alig bírta visszatartani a könnyeit. Piton szinte megsajnálta már.

 

***

 

Másnap kora hajnalban Piton indult elsőként át a sűrű erdőn dél felé. Harry elkísérte egy darabon búcsúzásképp.

– Tessék – nyújtott oda Piton egy kis csomagot a fiának miután már percek óta némán loholtak egymás mellett. – Anyám naplója. Hasznát veszed még. És még… – nyakából sietősen leakasztotta az ezüstláncát, amit szintén anyjától örökölt és Harry kezébe nyomta. – Vigyázz magadra! – mondta újra. Látszólag nem akart hosszan búcsúzni. Valami egészen mást akart volna mondani csak nem volt elég eszköze, hogy szépen kifejezze menyire hiányozni fog a fia.

Harry szó nélkül elvette a kis csomagot. Gombócot érzett a torkában és legszívesebben apjára üvöltött volna, hogy maradjon vagy mágiával magához bilincselte volna. Ehelyett kezet ráztak, mert az úgy férfias, aztán Harry nagyon lassan elindult visszafelé és erősen próbált nem könnyezni.

Előkerült András is. Szótlanul álltak egymással szemben Pitonnal. Újra itt volt a búcsú ideje, igaz annak idején nem búcsúztak el, csak egyszerűen elveszítették egymást szem elől. Piton a kezét nyújtotta, de András hirtelen mozdulattal előre lendült és magához ölelte, aztán gyorsan elengedte.

– Vigyázz a fiamra! – kérte Perselus. András bólintott, utoljára kezet ráztak, azután Piton elindult, de Harry, aki nem ment még túl messze utána rohant. Mondani akart még valamit apjának, hiszen nem mehet el így, szó nélkül. Csak éppen azt nem tudta mit mondhatna túl azon, hogy a lába elé veti magát és könyörög, hogy maradjon, ahogy szíve szerint tenné.

– Szeretlek apa! – mondta végül pipacsvörösen és még mielőtt Piton bármit is válaszolhatott volna sarkon fordult és inaszakadtából visszarohant a táborba. Még soha ez előtt nem mondta neki, hogy szereti, pedig megszerette az évek alatt komolyan. Talán többször kellene mondaniuk az embereknek – gondolta keserűen és rohant tovább. Úgy vert a szíve, mintha ki akarna ugrani a helyéből és tudta, hogy ez addig nem múlik el, amíg Piton vissza nem jön. Úton visszafelé Spherestudba ütközött és együtt mentek tovább szótlanul.

Piton sietősen indult el a másik irányba, de alig pár lépés után Luclinba botlott. A lány kisír szemmel állt, és őrá várt egészen kora hajnal óta. Piton megállt, de nem tudta mit mondhatna neki, hiszen Lupin barátnője. Luclin közelebb somfordált, aztán egyszer csak előre lendült és szenvedélyesen megcsókolta. Perselus nem volt képes tiltakozni. A lány végül elengedte és szégyenlősen rohanva indult vissza a táborba, Piton pedig elgondolkodva indult tovább.



Invito

Fandomok

Szeptemberben jön!

Időnyerő
«  Március 2024  »
HKSzeCsPSzoV
    123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031

Hoppanáló
Ahol még megtalálsz:
  • Merengő Fanfiction
  • Archive of Our Own
  • FanFiction
  • Candlekeep

  • Barátok:
  • Scripta
  • Erika apróságai
  • Nimphadora Oldala
  • StargateLives
  • Varázsskatulya

  • Más oldalak:
  • Transportus

  • Hozzászólások
    Jolinar01
    Szia!
    Kicsit gyors volt a vége de a denevéres beszólás is tetszett. Köszi s jó hogy volt lezárása. smile


    Smaragd
    Szia,
    ok, most már menni fog. Hiányzott egy jogosultsági beállítás.

    Jolinar01
    Szia!
    Nekem ez jelenik meg de semmi nem aktív. Bocs h.ennyire pancser vagyok smile Látom hogy valakinek sikerült letölteni de semmi mást nem látok.

    A történet eredeti, befejezett, letölthető verziója
    2023-08-31, 23:11
    Pdf-ben itt elérhető a történet eredetileg írt, befejezett verziója.
    12345
    Kategória: Smaragd: Lily titka | Hozzáadta:: Smaragd
    Megtekintések száma: 4 | Letöltések: 1 | Hozzászólások: 2 | Helyezés: 0.0/





    Smaragd © 2012 - 2024