Belépés

Regisztráció
Főoldal
 
Smaragdvilág 






Honlap-menü
Kategóriák
Hírek [31]
Frissítések [22]
Fordítások [27]
Fordítások barátoknak [212]
Csak barátok részére elérhető tartalommal.
Mini-chat
Lumos

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

Alda, gyb_julia
Zsupszkulcs

Egy nagyon negatív kezdet

 

 

A tíz évig tartó háború szinte teljes egészében elsöpört nyugat Európát és elérte észak Amerika partjait is. A front Európában keleten a Zágráb- Sopron- Krakkó vonalon fagyott be, és ez így állt már több mint egy éve. A Zágráb - Sopron - Krakkó vonalon sok egymástól különálló, de azért összefüggő erőd rendszer épült ki nyugat felé.

Ide húzódtak vissza a megmaradt szabad seregek és ezt a vonalat még úgy, hogy tartani tudták Voldemort seregei ellen. Jó néhány régi középkori várat felújítottak, ahol nem volt, oda újat építettek és egészbe véve úgy nézett ki az egész, mint a középkori végvárrendszer a törökök ellen. A várakban és a külső városokban nyüzsögtek a varázslók, a muglik viszont jórészt eltűntek és keletebbre húzódtak Ukrajna felé. A városokban rend és tisztaság volt, már amennyire tiszta lehet egy város. Rengeteg náció volt jelen nem csak horvátok és magyarok, hanem mindenféle nép mindenhonnan. Angoloktól kezdve franciákon át, még bolgárok is, sőt néhány orosz is jött. Oroszország egyébként élelemmel és fegyverrel mármint varázspálcával támogatta a szabad csapatokat.

És a szabadok visszavárták Harryt, mint a messiást és nem hitték Voldemort meséjét arról, hogy a fiú meghalt Afrikában. Ők minden percben visszavárták, még akkor is, ha szinte semmi esély nem volt rá, hogy visszajöjjön. De a kontinens nyugati része teljes egészében Voldemorté volt, kémei pedig szétrajzottak a világ szinte minden pontjára.

Voldemort akkor, hét évvel ez előtt hiába várt unokaöccseire, azok nem jöttek vissza a túlpartról és ő képtelen volt átjutni oda. Végül feladta, haza tért, és a háború úgy alakult, ahogy ő akarta. De Harry Pottert sehol sem találta, pedig a legértékesebb kémei járták folyamatosan Afrika legsötétebb legeldugottabb erdeit. Végül Voldemort kénytelen volt megbarátkozni a gondolattal, hogy elszalasztotta a lehetőséget Harry meggyilkolására, és azt helyette valaki más végezte el. A kölyöknek ugyanis nyoma sem volt sehol, az erdőből nem jött ki, a paradicsomi túlpart pedig eltűnt szem elől és Voldemort soha többé nem találta meg. Nem is érezte unokaöccsét többé, soha többé. Egy idő után feladta, hogy próbálkozzon és beletörődött, hogy tényleg megnyerte a háborút, igaz olcsóbban, mint ahogy számolta.

Elfogadta hát a gondolatot, hogy Harry halott, és annak rendje és módja szerint meg is ünnepelte. A szabad világ ezek után látta elérkezettnek az időt, hogy szépen lassan feladja a harcot, hiszen nincs már senki, aki megvédheti őket Voldemorttól. A nyugati városok szépen sorban elestek, a varázslók, akik túlélték a nagy mészárlásokat keletebbre szorultak, és már csak azért harcoltak, hogy ha eljön az idő, tisztességesen halhassanak meg. Aztán elesett Amerika keleti partja, a nyugati pedig szépen összeomlott. A mugli lakosság a Voldemort által megszállt területekről sem tűnt el végleg, éppen csak megfosztották emberi mivoltától és a teljes rabszolgaság állapotába taszították őket. És az a tíz év, amit így kellett eltölteniük megtanította nekik ki az úr, és Voldemort feltétlen és engedelmes híveivé váltak. Immár csak kelet Európa és a távol kelet tartotta magát, de a távol kelet nem akart belefolyni a nyugati varázslók háborújába, Európa pedig a végsőkig kifáradt, és a végóráit élte.

 

***

 

Észak Afrika volt a kapocs Voldemort és a szabad világ között, mivel nem tudták a határaikat hermetikusan elzárni. Itt különböző szabad kereskedelmi területeket hoztak létre, és ha nagyon óvatosan, és titokban is, de lassan megindult az információ a két fél között, mert észak Afrikában találkoztak a hírszerzők, itt tartózkodtak a külföldi kapcsolatok is, és itt működtek a szabad posták is, szabad madarakkal. Voldemort Afrikába küldte a legértékesebb hírszerzőit, hogy ha Potter és kis csapata mégis élne, akkor elsőként értesüljön róla, a szabad világ pedig szintén, ugyanebből a célból. Azok, akik mind a mai napig kitartottak Voldemort ellen, azok hittek még Harryben, és abban, hogy él még valahol.

Harry pedig nagyon is élt, igaz ázottan, elkeseredetten és rettegve apja életéért, de élt és éppen a dzsungelből masírozott kifelé barátaival. Miután megbeszéltek mindent többször is, úgy döntöttek, elébe mennek a dolgoknak. Felpakoltak a tevéket, amiket majomból bűvöltek és szépen az éj leple alatt megindultak északra. Fogalmuk sem volt mi vár rájuk, vagy, hogy hol kezdjék a Voldemort elleni újult harcolt, ha egyszer az előző háborút megnyerte, de az is biztos volt, hogy valamit tenni kell. Az orákulum is megmondta, hogy végük van, ha Voldemort tartósan itt marad a nyakukon.

A Szahara végtelenül terült el előttük, a tevék lomhán lépkedtek a homokon. Harry némileg izgult. Oké, hogy volt már része a legrosszabb háborúban, szeme láttára haltak meg több százan, de az ismerős dolog volt, most viszont arccal az ismeretlenbe gyalogolnak. Meg ráadásul csak így, ilyen nyíltan kigyalogolni a sivatagból nem biztos, hogy életbiztosítás… és Harrynek minduntalan arra kellett gondolnia, hogy apja most valahol egyedül bolyong, ki tudja merre. Bolond orákulum… semmire sem volt jó, hogy ide jött. Megbánta, mert nem elég, hogy hét év ugrott az életéből, még az apját is szem elől veszíti. Ráadásul semmivel sem okosabb, igaz legalább azt a szövetséget megkötötték, de azért igazán nem kellett volna erre az átok kontinense jönni.

 

***

 

Elérték Alexandria határát. Óvatosságból a várostól néhány kilométerre ütöttek tábort, mert sose lehet tudni. Emberrel, karavánnal, de még állattal sem találkoztak az úton és nem tudhatták kinek a kezén van észak Afrika.

Alexandria amúgy a szabad kereskedelmi övezet tagja volt, a muglik jórészt kiürültek a városból. Hatalmas kerületek és negyedek maradtak szinte teljesen üresen leszámítva a titokzatos történelmi középkori városrészt, ahol azonban nyüzsgött az élet. A hajdani főutcán kávéházak és boltok tucatjai nyíltak az itt élő varázslók és boszorkák számára és zajlott az élet. Az alexandriai béke törékeny volt, mint minden béke ezen a világon, de itt ebben a városállamban hallgatólagos megegyezés volt halálfalók és szabadok között. Itt senki nem bántott senkit, még a muglikat sem, ami nagy szó volt, tekintve, hogy a város lakosságának a fele halálfaló volt. Főleg a kémek telepedtek le itt mindkét részről és féltékenyen őrizték a saját békéjüket.

Éppen ezért idegeneket nem tűrtek a városban, de idegen évek óta nem is járt erre. A főutca kanyargós, bazáros rengetegében kényelmesen megbeszéltek mindent és semmiért még a háborús célokért sem kockáztatták volna a saját biztonságukat. Keleti taláros varázslók és lefátyolozott boszorkányok tucatjai trécseltek nap, mint nap a megszokott kávézókban, a muglik, már amelyik a városban maradt, ellátták őket.

Harryék a várostól nem annyira messze vertek tábort és várták az alkonyatot. Addig is el kellett dönteni ki menjen be a városba információt szajrézni. Nem volt mindegy ki vállalkozik rá, hiszen azt sem tudták mi vár rájuk és az életük függött az információktól. Azt sem tudhatták vannak-e mindenféle bűbájok kihelyezve, mert ez nem volt ritkaság a háború idején és akár még itt is kiszórhattak mindenféle védő meg jelző bűbájt. Csendben dekkoltak a határban és azon tanakodtak ki menjen, ki maradjon.

Harry szívesen bement volna a városba, nemcsak azért, mert állítólag hét éve nem látott civilizációt, de azért is, mert ez az ő ügye volt, hát a veszélyesebb dolgokat is szívesebben vállalta magára. Már nem tartotta magát gyereknek, másrészt meg elege is volt a folytonos „Harry, ez túl veszélyes” kezdetű szövegből. El is indult lassan, de Spherestud visszarántotta. András megígérte Pitonnak, hogy vigyáz a fiára, meg amúgy is vigyázna rá, ha nem tett volna szent ígéretet, akkor is. Visszahúzta hát, mert a még mindig csak húsz éves kölyök még kárt tesz magában a meggondolatlanságával.

– Én megyek – suttogta ellentmondást nem tűrő hangon Harrynek, és a táboruk felé taszigálta a fiút.

– Nem, én megyek, ez az én dolgom… – suttogott vissza Harry.

– Harry az ég szerelmére hagyd már ezt az örökös ellenkezést meg „én dolgom, én életem, én halálom” hisztit… kin segítesz ezzel, merthogy apádon, rajtam és a világon nem az biztos! – hadarta félhangosan.

Harry eltátotta a száját. Így végül is még sose gondolta végig, de nem is számít, mert már megint nem hagyják élni és üvegbúra alatt akarják tartani csak most nem Piton hanem András de ugyanaz a kategória.

– Igen, csakhogy én meg azt unom, hogy úgy bántok velem, mint valami idióta gyerekkel, mint egy taknyossal, aki nem tud vigyázni magára, pedig ezerszer több mindent túléltem már, mint te vagy akár az apám – vágta András szemébe. Elege volt az örökös nyaggatásból, meg egyáltalán az ideg, ami apja „szökése” óta benne feszült egyszerre felszakad és bántani akarta Andrást. Talán inkább az apját akarta volt, mert rettenetesen hiányzott, ami már önmagában is furcsa volt Harrynek, de ő persze nem volt ott csak András, aki meg majdnem olyan volt, mint egy apa pótlék és Harry a szíve mélyén tudta hogy bármit a szemébe vághat, akkor sem szakad össze a világ. Spherestud felsóhajtott. Harry sose volt könnyű eset pláne, mert olyan nehezen fogadta el a segítséget. Mindig azt hitte, ha elfogadja könnyen, akkor gyengének látszik majd és szinte örökké a nyomában kellett loholniuk, ha szemmel akarták tartani. Meg ez az örökös féltés, hogy őket félti maga helyett.

– Harry. Egy csapat vagyunk… Tudsz sakkozni? – kérdezte hirtelen András.

– Persze.

– Na. Szóval. Olyan ez, mint a sakk, te vagy a király, mi meg a parasztok, szóval, ha bennünket levesznek az a kisebb baj, mintha téged, mert akkor bukik a játék. Érted?

– Persze… – Harry kicsit beleszédült András hadarásába, mert a hajdani professzor rém gyorsan tudott magyarázni, de végül is érthető módon adta elő mi akart. Nehéz ezt belátnia, de talán valóban van benne valami igazság. De azt kérni bárkitől, a legjobb barátaitól, a családjától, hogy áldozzák érte az életüket holmi küldetés miatt. Na azt nem, arra képtelen még, ha a világ sorsa múlik is rajta akkor sem. – Értem, de ne kérd tőlem, hogy a halálba küldjelek benneteket – suttogta és Pitonra gondolt.

András megszorította a vállát.

– De igen. Pont ezt kérem tőled, hogy engem küldj inkább a halálba, mint önmagadat. Felnőtt vagy, fel kell, hogy mérd mi áll vagy bulik rajtad. Gondolj úgy erre, mint egy intézményre.

– Mi?

– Te nem Harry Potter vagy. Persze az is nyilván, de neked első sorban azért kell élned, hogy mások később élhessenek, ez a kötelességed. Nehéz, de mi igazából nem számítunk, csak az, hogy valahogy ezt a mi kis szánalmas világunkat megőrizzük… másoknak.

– Tehát üljek a fenekemen?

– Igen.

– Rendben. Menj te – felelte csüggedten Harry és visszaoldalgott a táborba. Nagyon levert és hontalan, sőt András szavai nyomán most már személytelen is volt. visszanézve még látta, ahogy ex-tanára alakja belevész szépen a szürke poros házak közti szürkületbe.

 

***

 

András először is bemászott egy mugli lakásba és valami kendőt kerített, amivel elfedheti gyanús ábrázatát, aztán megindult a zegzugos utcákon és sikátorokon keresztül. A hajdan oly gyönyörű, de gyönyörűségében is mocskos és zsúfolt Alexandria most olyan csendes és kihalt volt, mint egy temető, sehol egy lélek csak macskák mindenfelé. Meg néhány kóbor vékony kutya.

András nem ismerte jól a közel keletet, sem a városokat így jó idejébe telt, amíg betalált az óvárosba, de egy idő után már a hangok alapján tájékozódott és szépen a régi főút felé osont. Fogalma sem volt mit talál ott, vagy talál-e egyáltalán valamit. A feje meg amúgy is másutt járt, Harry körül, meg a saját lánya körül. Azon kívül a nyakába szakad az egész csoport, mert Remus persze jó, hogy van, de eléggé gyenge mostanában, Luclin meg az ápolásával van elfoglalva. Egyszóval, mint felnőtt, Tonksot nem számítva egyedül áll a vártán, Pitont pedig isten tudja viszontlátja-e vagy sem.

András lassan beért az óvárosba, már emberi hangokat is hallott így lassított. A szíve a torkába ugrott, mert alighanem minden most fog kiderülni, hogy hogyan és merre tovább és a jövőjük szempontjából ez egy fontos lépés. És nagyon remélte, hogy részéről, egyúttal nem az utolsó is, mert hát ki tudja. Bezzeg ha Piton is itt lenne biztos viccesebb lenne a dolog. Befordult a sarkon és ott volt. Előtte az óváros zegzugos régi utcája húzódott a sötétben, a kávéházakból, teázókból most szivárogtak elő az első vendégek és hazafelé indultak. Ki-ki hoppanálva – mert az óváros területén feloldották a hoppanálás gátló átkokat, csak a város környékén maradtak meg –, mások inkább gyalog.

András beoldalgott egy barátságosnak tűnő kávézóba és letelepedett a sarokban. Volt nála néhány régi pénzérme, hét évvel ez előttről, de fogalma sem volt használják-e még vagy sem. Meg egyáltalán: mit kérdezzen? Meg kitől? Menjen oda a csaposhoz, hogy „bocsásson meg, mi van a világban?” Végül rászánta magát, vett egy mély levegőt, előkotorta a régi érméket, felállt és a pulthoz lépett.

 

***

 

– Hol van már? – suttogta sokadszorra Elizabeth a fehéren világító homokbuckákat bámulva, amerre apja koraeste eltűnt.

Amióta az eszét tudta, az apjára várt egészen kicsi kora óta. Szülei elég korán elváltak, attól kezdve két élete volt, egy az apjával akit imádott, egy meg az anyjával aki nem ért rá velük törődni. Így ő várt az apjára egészen 8 éves kora óta egyfolytában. Már meg is szokta, bele is törődött, épp csak tenni nem tudott ez ellen semmit. Harry jött ki hozzá. A fiúnak enyhe lelkiismeret furdalása volt, mint mindig így inkább kijött a lányhoz, hogy annak legalább ne kelljen egyedül várakoznia. Hozott neki kabátot is, mert a sivatag egyik pillanatról a másikra úgy lehűlt, hogy Harry félt nehogy még meg is fázzon. Elizabeth megköszönte a kabátot, meg az is jól esett neki hogy nem kell egyedül szembe néznie a növekvő pánikkal. Harry régebben kicsit olyan volt neki, mint a bátyja, elvégre évek óta mellette volt, meghallgatta, ha hiányzott az apja, Elizabeth pedig őérte is ugyanúgy aggódott mikor a fronton voltak.

Aztán ebből az érzésből valami más is kinőtt az évek során és a testvéri szeretet helyébe egy egészen más lépett, de az sokkal jobb és izgalmasabb volt. Örült, hogy a fiú itt van vele nemcsak a magány meg az aggodalom miatt, sőt leginkább nem ezek miatt, hanem mert mellette minden olyan más volt és Elizabeth még soha senkivel nem érezte ilyen jól magát. Lassan Harry vállra hajtotta a fejét és együtt bámulták a dűnéket meg a város elmosódott árnyait.

A hold ezüstös világa beragyogta az elhagyatott környéket, a homok fehéren világított, mikor Harry végre megmoccant. Elizabeth elaludt a vállára dőlve, ő is laposakat pislogott már, de ekkor egy magányos alak bontakozott ki a sötétből és egyenest feléjük tartott. Harry megismerte a járásáról, András volt. Élt, ami már önmagában jó dolog. Elizabeth is felébredt ahogy a fiú megmoccant és boldogan elmosolyodott. Andrással együtt a sátorba siettek és felverték a többieket. Illetőleg nem is kellett, mert senki sem aludt, hanem ébren forgolódva várt Andrásra. Asztalhoz ültek és Spherestud beszámolt arról mit látott és hallott.

– Szóval… eléggé gáz a világ, mint olyan helyzete, de… – András elhallgatott. Kicsit szédelgett, mert információ szerzés végett vízipipáznia kellett, amit sose szeretett, de a csapos megkövetelte tőle, hogy kóstolja meg az ő speciális dohányát, így most forgott vele a világ, de megérte.

– De? – kérdezte élesen Harry.

– De van néhány… szabad terült. Valahol kelet Európában – Elizabethenek felcsillant a szeme –, ahol még állítólag léteznek ellenálló szabadcsapatok. De az itteniek, illetve hát Hasszán, akit kifaggattam ő sem biztos benne, hogy milyen állapotok lehetnek arra. – András nem tűnt túl boldognak, pedig amit mondott, az több volt, mint jó. Hiszen így legalább van hová menniük, és nem kell mindent elölről kezdeni egyedül, magukra utalva.

– Hát akkor mire várunk? – kérdezte Lupin. – Menjünk aztán… csináljuk…

– Csakhogy nem az a jutalomutazás odáig elvergődni – közölte Spherestud. – Állítólag mindenfelé hoppanálás-figyelő detektorok vagy gátló átkok vannak kiszórva, amik még a háborúból maradtak meg, aztán ha belesétálunk egy ilyenbe, akkor ott fog lihegni a nyakunkban Morti bátyád minden pincsikutyája.

– Hát akkor miért nem hoppanálunk szépen Kelet-Európába, ha egyszer ott ellenállók vannak? – Kérdezte Harry némileg már idegesen úgy, mintha egy ötéveshez beszélne.

– Mert ott is minden ilyen átok ki van szórva és ott kérdés nélkül lőnek az őrök, ha csak felbukkansz már akkor is. Ráadásul benn vagyunk a hoppanálás gátló átokkal sújtott területen…

– Ezt nagyon szépen mondtad – jegyezte meg Ron.

– … ahonnét vagy visszamegyünk irdatlan messzeségekbe a Szaharába vagy…

– Nekivágunk gyalog – fejezte be helyette Tonks.

András rábólintott, aztán elmart egy üveg bort és egy hajtásra kiitta a felét. Utána csak csendben ültek és azon töprengtek merre tovább. Hosszas hallgatás után, mikor keleten felkelt a nap Harry végre megszólalt.

– Szóval, ha jól értem vagy nekivágunk és úgymond átosonunk Európán vagy visszamegyünk valameddig hoppanálunk, aztán várjuk, hogy ránk rontson az illetékes hatóság? – Spherestud bólintott.

– Jó, de én Harry Potter vagyok – közölte Harry félig cinikusan. – Engem csak nem átkoznak meg a saját híveim…

– És honnan kéne tudniuk, hogy te te vagy? – kérdezte Tonks. Harry csak a sebhelyére mutatott és égnek emelte a szemeit. András a homlokát ráncolta.

– Nem egy életbiztosítás odahoppanálni… mi van, ha nem veszik be, hogy te vagy?

– Jaj a jó ég áldja meg a világot… állandó hiszti, hogy győzzem le Morti bácsit, de ha felbukkanok, hogy itt vagyok, csináljuk akkor meg lelőnek. Remek… – pufogott maga elé Harry. Itt állt terv nélkül, emberek nélkül a legteljesebb titokban, hogy senki még csak arról sem tudott, hogy él. Így nem lesz könnyű Voldemort nyakára lépni, bár ki tudja. Harry elábrándozott arról, hogy fantomként beoson Voldemort hálószobájába és megfojtja álmában, mert így még talán esélye is lenne. De amúgy… igen kevés. A világ, ezt ő is tudta, úgy hiszi halott. Legalábbis gyanította, hogy így hiszik hét év kihagyás után, de azért mégis rettenetesen dühítő, hogy még neki kell bemutatkoznia és engedélyt kérnie, hogy ugyan, hadd győzze le mindannyiuk legádázabb ellenségét, mert ha véletlenül beutaló nélkül érkezne, megátkoznák, hogy arról koldulna. Mélyet sóhajtott, hogy elmúljon a dühe és a rosszkedve. Semmi szükség hisztériára, az nem old meg semmit. Mínuszról indulnak, lévén, hogy a létezésükről sem tud senki és ebből kell valamit kihozni, lehetőleg anélkül, hogy elveszítse a józan eszét és dühöngő őrült váljék belőle is.

– Nincs másik út? – kérdezte Luclin Lupin kezét szorongatva.

– De van, ha arra megyünk, amerre Perselus indult, mert akkor körbe kerüljük a világot és talán Kínán és Oroszországon át meg tudjuk közelíteni őket. Csak arrafelé is igencsak odafigyelnek az átutazókra és a mugli hatóságok átadták a hatalmat az ottani varázslóknak, akik meg bezárták a határokat, hogy Voldemort ne foglaljon önkényesen területet és ezért az is macerás lenne. És főleg hosszú.

– Akkor mégis mit tegyünk?

– Hát gondolom nekivágunk és… megpróbálunk a legteljesebb titokban egészen Kelet-Európáig szökni halálfaló-falván keresztül – vonogatta a vállát András, mire Harryből kitört a nevetés. – Szóval – folytatta – szerünk valami uniformist, mittomén, frottír köpenyt, hogy orcánkba húzhassuk, és ily módon kivédhessük, hogy úgymond első látásra felismerjenek, aztán uccu neki… – közölte még, aztán akkorát ásított, hogy kis híján kiakadt az álkapcsa.

– Akkor… menjünk… – mondta Harry, aztán összepakoltak és megindultak valamerre Európa felé a legteljesebb titokban és a legmélyebb kétségbeesésben, mert egyedül voltak, magukra utalva, és segítséget sehonnan sem várhattak.

Megosztás
Keresés
Fandomok
Szeptemberben jön!
Naptár
«  December 2018  »
HKSzeCsPSzoV
     12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31
Ajánló
Hoppanáló
Oldalaim:
  • Hungaryan Fanfiction Archívum
  • Candlekeep

  • Barátok:
  • Scripta
  • Erika apróságai
  • Nimphadora Oldala
  • StargateLives
  • Varázsskatulya

  • Más oldalak:
  • Merengő Fanfiction
  • Transportus
  • Hozzászólások
    Smaragd
    Reménykedtem is benne, hogy kevés hibával, de nem jött össze smile Jó volt egy kicsit "belelátni" ebben a fejezetben Remus gondolataiba is. Szegény, már azt hitte, hogy ki fogják rúgni. Poppytól pedig megtudhattuk, hogy Piton egy nagyon erős varázsló, ami nekem különösen tetszett smile

    tekicica8790
    Ez tényleg nagyon gyors volt. Köszi.  smile Tetszett a fejezet. Bocsi, nem mint ha regényeket szoktam volna írni hozzászólásként, de egyszerűen nem tudok kiragadni belőle részeket. Vagy még is?  biggrin Remus agódása a fekete kutyáért. Perselus és Harry, vacsora utáni elpakolása. Mint külső szemlélő úgy látom, már is összhangban tudnak együtt tevékenykedni. Ez nagyon tetszik nekem. smile Még egyszer köszi, hogy ilyen gyors voltál. Várom a folytatást.  biggrin

    Smaragd
    Nagyon szívesen, igyekeztem, hogy meglepi legyen. Mondhatni a tegnapi napom ezzel töltöttem smile Julia jól sejti, a következő fejezet Harry szemszögű lesz majd.

    Smaragd
    Áh, nem mondod, hogy megint benne maradt valami érdekes smile Sajnos szokásom. Talán ha várok vele egy pár napot, és utána olvasom át, mikor már leülepedett bennem a történet... Meglátszik, hogy nincs Evelyn, ő szokta elolvasás után kiszemezgetni nekem az érdekes mondatokat. Örülök, hogy tetszett ez a fejezet, a hibáimmal együtt is biggrin

    U.i.: Sikeresen agyagmentesítettem a történetet
    biggrin A Potonra még emlékszem, az egy korábbi fejezetben volt, Evelynnel jót is nevettünk rajta. Remélem, hogy ebben a fejezetben nincs, mert kerestem, de nem találtam.


    Copyright © 2018 - 2012 Smaragd