Hangtalan siklott az apró bárka Triest felé a ködben. Furcsa volt, mert az adriai tenger ritkán ködös, bár az utóbbi években, mióta Voldemort hatalomra került és elszaporodtak a dementorok Európa átlaghőmérséklete drasztikusan csökkent és a hajdan napfényes nyaralóövezetek most üresen, elhagyatottan vesztek bele az örökös ködbe. Harryt az Angol-csatornára emlékeztette, arra, ahogy akkor szökni kényszerült, és ahogy hazájától búcsúzott a szürkeségben. Idáig kúszott az a nedves csúszós gusztustalan időjárás és Harry megborzongott, ahogy Európa felé tartott – évek óta először. Sehol senki a partok mentén… pedig már látszott a föveny. Kísérteties csend és némaság, legalábbis semmi emberi hangot nem lehetett hallani, csak a sirályok rikoltoztak messze magasan a köd fölött.
Spherestud a régi kikötőbe kormányozta az ócska bárkát, ahol régen teherhajók jöttek-mentek és egész nap zajlott az élet – most rozsda ette az itt horgonyzó üres hajókat, a láncok zölden csillogtak a nyálkától és lassan minden az enyészeté lett. Kikötöttek Triestben.
Sietve rohantak végig a kísértetiesen üres utcákon a félig beomlott épületek és romok között. Az utcák csúf összevisszaságban hevertek, a házak felismerhetetlenek voltak és mindenütt felütötte fejét a gaz. És a nyomasztó kékesszürke égbolt fölöttük hidegen, mint valami fém koporsó fedele… Igyekeztek semerre sem nézni, mert valóban ijesztő volt a teljesen kihalt város. Mint valami futurisztikus rémálom, mint egy katasztrófa utáni pillanat. Igazából az is volt. A háború ideje alatt, amíg Harryék biztonságban ültek az orákulumnál, addig itt véres harcok folytak. A muglik bevetettek minden elképzelhető szuperfegyvert, mindhiába. Csak annyit értek el, hogy ők maguk kipusztultak, aztán végleg fel kellett adni mindent.
Voldemort pedig bekebelezte ezeket a területeket. Néhány elfajzott, szerencsétlen mugli élt elszórva, de inkább a kisebb falvakban, mert a városok már alkalmatlanok voltak az emberi életre, legalábbis a muglik számára. A nyugati városok közül egyik-másik teljesen eltűnt a térképekről és a halálfalók nem nagyon igyekeztek ezeket visszaépíteni, vagy rendet rakni a világban a nagy mészárlás után. Jó volt nekik így is. A halottak lassan úgyis elbomlottak, az épületek jó részére nem volt szükségük, a tárgyakra sem, mert felesleges mugli baromságok voltak, így gyakorlatilag Európa üresen állt, várva, hogy esetleg majd újra benépesítsék.
Harryék igyekeztek zajtalanul áthaladni a kihalt utcákon, keresztül a romokon. Ha szóltak egymáshoz, azt is suttogva tették, maguk sem tudták miért. Talán, mert egy temetőben sem kiabál az ember és a város inkább volt immár temető, mint emberi település. És ráadásul bárhol lappanghattak halálfalók. A lányok próbáltak leginkább semerre sem nézni, mert itt-ott a betonon még hevertek félig foszlott halottak vagy csontvázak és ők kevésbé voltak ehhez szokva, mint a férfiak, akik láttak elég halottat kinn a fronton. Már immúnisak lettek a látványra, bár a szagra még nem, mert gyomorforgató volt a bűz a bomló testek miatt.
Az egyetlen élőlény egy girhes macska volt, amelyik a szemétben válogatott, aztán lépteik hallatán eltűnt egy sikátorban. Szédelegve botorkáltak elkeseredetten, hiszen hol és hogyan lehetne itt harcolni? Oké, hogy meg kell keresni az élőket vagy ellenállókat, vagy nevezzék magukat bárhogy, de átvágtatni temetővé foszlott kontinensen holtak zömegén át, az egy más eset.
Harry legszívesebben visszaszállt volna a kis hajóra, vagy akár egymaga hajó nélkül is visszaúszott volna Afrikába, vissza az őserdőbe, ott legalább béke van és főleg nincsen ekkora pusztulás és bűz. Olyan volt, mint a legrosszabb rémálom, habár ebben az esetben a felébredésnek sem volt reménye. Spherestud afrikai beszámolója alapján nekik Kelet-Európába kell érniük, ott vannak az úgynevezett ellenállók, habár már egyikük sem reménykedett benne, hogy túl „eleven” társaság lenne arrafelé is. A terv szerint szép halkan „átosontak” volna a döglött kontinensen egészen keletre, de most inkább megálltak egy percre gondolkodni és átbeszélni az eszelős tervet.
– Oké, én nem bírok nem tudomást venni a szagról – szögezte le Spherestud. – Komolyan inkább töltöm hátralévő életemet Voldemor börtönében, minthogy gyalog átkeljen hullafalván.
– Egyetértek – húzta az orrát Ron, amitől sajátosan megnyúlt a képe. – Taccsolok, ha még akár két lépést meg kell itt tenni.
– Hoppanáljunk – fogta könyörgőre Ginny, miközben nagyokat nyelt, hogy a hányingere elmúljon.
– De akkor rájönnek, hogy itt vagyunk, mert állítólag tele van szórva a kontinens hoppanálás figyelőkkel – akadékoskodott Hermione, habár ő is zöldes árnyalatot öltött.
– Mindegy, szarjuk le! Húzzunk innét mielőtt… és különben is… pillanat… – Spheresetud elnyargalt valamerre, mert nem bírta tovább a szagot. Nemsoká visszajött, de cseppet sem nézett ki jobban. – Szóval… ha rájönnek, hát rájönnek, de most komolyan Hermione te emberi beleken át akarsz szép titokban keletre vonulni, hogy mire odaérünk… addigra… – sápadtan elhallgatott, aztán intett, hogy kövessék és visszanyargaltak a hajóra.
Spherestud még mindig sápadtan beindította a motort és amennyire a hajó motorjától és a szanaszét heverő hajóroncsoktól lehetett, kivezette a bárkát a nyílt tengerre, aztán nem messze a parttól leállította a motort. Percekig csöndben élvezték a viszonylag friss levegőt.
– Komolyan ez a Voldedmort… – legyintett Harry és most mindennél jobban érezte, hogy hiányzik az apja. Ha ő itt lenne, tudná, mit tegyenek. Elárvult kölykök voltak nélküle, habár Piton soha nem viselkedett vezérként, sőt. De mégis állandóan tudta mit kellene tenni és most, hogy sehol sem volt, össze-vissza kapkodtak. Lassan leszállt az éjszaka és a tengeren alaposan lehűlt a levegő. Tanácstalanul néztek egymásra.
– Hoppanáljunk – mondta újra Ginny. – Inkább nézzünk szembe az esetleges határőrökkel az úgynevezett szabad területen, mint egy rakás bűzös hullával és halálfalóval.
– Avagy… – kezdte Hermione – Felhajózhatunk a Dardanellákon a fekete tengerhez és Románián át hátulról behatolunk.
– Ezt fogjuk tenni – közölte Spherestud még mielőtt bárki hozzászólhatott volna a vitához, aztán behergelte az ócska gőzös köhögő motorját, irányba állította a hajót és a kormányhoz állt. A többiek szétszéledtek, hogy kipihenjék a rettenetes bűzös epizódot.
***
A tengeren szokatlanul heves vihar tombolt. Össze-vissza verték magukat a tajtékos hullámokon. Spherestud egykedvűen állt a kormánynál, néha rántott egyet rajta aztán mágiával rögzítette. Nem voltak már messze a román partoktól, de a viharos szél a part felől fújt, nem engedte őket közelebb. Már a romos hajómotor sem bírta. Köhögött néhányat aztán lefulladt. Hiába rugdosta Ron és Neville, nem támadt fel többé. A kis gőzös hánykolódva állt a part közelében, de látni semmit sem lehetett a sötéttől és a szinte vízszintesen hulló esőcseppektől. Az orkán hangosan bömbölt, egymás szavát sem hallották, nemhogy mást… riadtan bújtak össze az egyetlen kapitányi kabinban, kivéve Spherestudot, aki ellenőrizte a hajó állapotát. Csurom vizesen jött vissza.
– El fogunk süllyedni – jelentette ki rezignáltan és megszárítkozott. – Nem bírja már sokáig, mágiával pedig nagyon nehéz lenne itt tartani.
– Hol lehetünk? – kérdezte Tonks.
– Cartograph – a pálcából kirajzottak a vonalak és összeálltak tajtékzó tengerré. – Itt – mutatott egy pici hánykolódó pontra András. – És itt a part.
– Nincsen messze, talán… – morfondírozott Lupin, ám egy szokásos, rosszkor jövő köhögő roham megint belé fojtotta a szót. Luclin üvegcsét halászott elő a zsebéből és Remus szájába töltötte a tartalmát. – Kiúszhatunk – folytatta a roham után.
– Semmi esélyünk nincs. Nekicsapódunk valaminek és végünk… – ekkor viszont nyikorogva, recsegve süllyedni kezdett a hajó. Az oldala nekiütődött egy kisebb sziklának és felszakadt a víz pedig hihetetlen sebességgel ömlött befelé. A hullámok elborították a fedélzetét és átcsaptak rajta. A gépházban történt a baleset és a fűtőszerkezet sisteregve ontotta magából a gőzt, a nyomás pedig félelmetessé fokozódott. A gép nyikorogva-nyögve tartotta még magát, de a szelepei fokozatosan elengedtek, a beáramló hideg tengervíz pedig lassan elérte a kazánházat… ha eléri, a hajó azon nyomban a levegőbe repül a nyomástól. Felsípolt az utolsó működő vészjelző, a ballaszt tartályok mind megteltek már vízzel és most a gépház ajtaján folyt már be. A hajótest vészesen megbillent és lassan, nagyon lassan az oldalára fordult.
A kabinban tartózkodók elveszítették egyensúlyukat, legurultak a matracokról és egymás hegyén hátán átesve landoltak valahol a hajó oldalában. Spherestud talpra kecmergett és felrántotta Hermionét aztán Ginnyt. Elizabethet Harry tartotta, hogy ne csússzon el újra. Csupa nyugodt ember volt jelen, túl voltak már azon, hogy ilyen apróságokon pánikolajnak. Az életük annyiszor volt már veszélyben, hogy a természeti csapás volt a legkevesebb, ott legalább nem mindenre elszánt gazemberek rontottak rájuk, csak a tenger. Sürgősen el kellett hagyniuk az ócska gőzöst, mert odalent a kazán már nem bírta a nyomást. Kimásztak a fedélzetre és kötelekbe kapaszkodva agyon ázva és agyon fázva indultak a mentőcsónakok felé.
– Argumentum – üvöltötte túl a zúgást Lupin és a tengervíz visszahúzódott.
Könnyebben másztak a csónakokig, ha nem kellett derékig a jéghideg tengerben gázolniuk. Újabb pálcaintésére a csónak a vízre szakad, ők pedig a tengerbe ugrottak. Elsőként Ginny mászott ki a csónakba dideregve, reszketve aztán a többiek is, utolsóként Luclint is kihalászták. Ebben a pillanatban a víz elérte a kazánt, a hajó feljajdult és a nyomás szétvetette a gépházat. Fülsiketítő robbanás hallatszott, a gőz sziszegve, sisteregve keresett utat magának és a robbanás fénye bevilágította a dühöngő tajtékos tengert. Több tonnás fém alkatrészek csapódtak közvetlen mellettük a tengerbe, megborítva a mentőcsónakot. A hajó maradéka recsegve süllyedt egyre mélyebbre, a tenger pedig összeborult fölötte és hatalmas hullámokat vetett. A csónak vészesen billegett, az örvény, amit a süllyedő hajótest kavart, most érte el őket. Elhűlve bámulták a hatalmas víztölcsért.
– A…ad…admoveo… – nyögte Spherestud elkékült szájjal, a csónak szélsebesen, de vakon indult meg velük az ismeretlen part felé. A legfontosabb most az volt, hogy elkerüljék az örvényt. A csónak gyorsan, szinte repülve haladt a láthatatlan partok felé, aztán minden átmenet nélkül nekiütődött egy sziklának és gyakorlatilag porrá őrlődött.
A tíz ember a vízbe zuhant, semmit sem tehettek ellene, olyan hirtelen történt, orrukba szájukba befolyt a sós tengervíz és egy újabb hatalmas hullám elszakította őket egymástól. Harry tempózni kezdett a jéghideg tengerben, miközben érezte, hogy a vizes ruhája egyre jobban húzza lefelé. Levegőt is alig kapott, maga mellett már nem látott senkit sem… a vihar tovább tombolt toronymagas hullámok jöttek és felkapták Harryt aztán újra a mélybe dobták. Kapálózott még valameddig, aztán egyszer csak talajt érzett a lába alatt. Kiemelkedett a vízből de egy alattomos hullám visszarántotta és a part távolabb került. Aztán beverte a fejét és elájult. Hajnalban tért magához. Sirályok szálltak magasan vijjogva a tenger fölött. Nehezen mozgott, minden csontja fájt és vérzett a feje. Körbe nézett.
Arrébb jó néhány méterrel hevert valaki. Harry feltápászkodott és odavonszolta magát. Hermione volt az. Felrázta a lányt, aki prüszkölve és öklendezve ült föl. Arrébb megláttál Luclint és Lupit meg Tonksot, akik feléjük rohantak. Félig süketen, reszketve és kavargó gyomorral eléjük siettek. Végül mind egymásra találtak. A csónak nem messze tört el, a parton a roncsait is megtalálták. A nap most kelt keleten és aranyos melengető ragyogásba vonta a megviselt kis csapatot. Harry Ron Hermione Ginny Neville és Elizabeth szó nélkül összeölelkeztek mikor már mind együtt voltak. Aztán beljebb vonszolták magukat a homokon és a fáradtságtól gyakorlatilag összeestek.
Leheveredtek a fövenyen, Harry még elmosódott tudattal figyelmeztetni akarta a társait, hogy tartsák kéznél a pálcájukat, de mire végiggondolta addigra gyakorlatilag elájult. Spherestud még egy darabig virrasztott de aztán a felszökő láz és a fáradtság őt is leverte a lábáról. Eldőlt, mint egy zsák és többé senki sem figyelt rájuk.
***
Harry arra ébredt, hogy nem tud moccanni. Körbe szeretett volna nézni, de képtelen volt bárminemű mozgásra, pedig nem érezte úgy, mintha meg lenne kötözve. Kiáltani akart vagy szólni valamit – mert hangokat hallott valahonnan –, de a szája sem engedelmeskedett. Gyakorlatilag bénultan hevert, eltekintve a pislogástól. Eszelősen forgatta a szemét és abban a pillanatban megbánta, hogy ily felelőtlenül elaléltak kinn a nyílt terepen, ahogy felfogta, hogy valószínűleg mágiával van bénítva. Tekintve kötelek és mugli segédeszközök hiányát. Látni szeretett volna dolgokat vagy legalább a barátait, hogy lássa élnek-e. De semmi csak a sárgásfehér beázott mennyezet és valami idegen nyelven karattyolás nem messze tőle.
Valószínűleg ebben a szobában beszéltek, de mivel ő a hátán hevert félig a fal felé fordítva, semmit nem látott. Minden idegszálával arra koncentrált, hogy kioldja a rálőtt bénító átkot, de még nem volt annyira erős, hogy ezt megtehesse. Néma kínlódása valahogyan feltűnt a fogva tartóinak is, akik most fenyegetően körbe állták eltakarva előle a fényt is. Marcona szakállas hosszú hajú alakok voltak, az egyiknek pipa volt a szájában. Mind a kezében szorongatta a pálcáját. Harryben vegyes érzelmek dúltak. Egyrészről örült, mert nem voltak halálfalók, tehát az ő népe, az ő csapata, másfelől viszont rettegett, mert kimondottan barátságtalannak tűntek a gyér fényben. Hiába az ő emberei, ha nem értik egymást és hülye módon saját táborában esik el. Mert Harry saját táborának tartotta a maradék szabad világot attól függetlenül, hogy azok mit gondolnak róla, hisznek-e benne. Hiszen egy a céljuk és még ha nem is ő lesz a vezérük (amire amúgy sem vágyott) akkor is egy a céljuk, amiért érdemes lesz küzdeni. Feltéve, hogy nem gyilkolják meg… az egyik fogva tartó levette róla az átkot, durván talpra rántotta és kihessegette egy tágasabb cellába, aminek már ablaka is volt.
Odakint esteledett. Leültették egy koszos székre és idegen nyelven kérdeztek tőle valamit, de Harry persze nem értette mit. Kizárólag angolul beszélt és még néhány nyelven megértette azt a kérdést, hogy „mi a neved?”, de ez a nyelv nem tartozott azok közé. A kérdezőbiztosa megfenyegette, illetve valószínűleg megfenyegette, aztán újra feltette ugyanazt a kérdést.
– Harry Potter! – jelentette ki Harry tisztán és érthetően. Magára mutatott és megismételte. – Harry Potter – elvégre is, lehet, hogy nem ezt kérdezték, de nem árt kezdeményezni. A férfi vele szemben elnémult és percekig úgy tűnt, nem kap levegőt. A feje lilulni kezdett, mint annak idején Vernon bácsié. Harry kicsit megrettent, de ismét elmondta a nevét aztán behúzta a nyakát.
– Haarrrí Poteer? – kérdezte rémes kiejtéssel a lila képű varázsló és úgy tűnt nem tudja elhiggye-e avagy most azonnal ölje meg az előtte ülő fiút, mert szájára vette a nagy Parry Potter nevét – akit azóta is töretlenül vártak vissza.
Persze halottnak hitték. Harry kisöpörte a homlokából kócos haját és látható lett a híres sebhelye, amit annyi éven át titkolni kényszerült. A férfi hátrébb ugrott, mint akit megcsíptek. Mintha nem is Harry hanem Voldemort tanyázna a széken. Aztán közelebb óvakodott, óvatosan megérintette a heget, de rögtön újra visszahúzta a kezét. Összeszűkült szemmel a fiúra nézett, aztán rikoltott valamit. Bejött a többi is és lázasan hadartak valamit felé mutogatva. Harry hallotta a saját nevét is néha. Aztán ketten mellé álltak kivont pálcával, egy meg elrohant.
Mire visszajött teljesen sötét lett odakint. Harry fázni is kezdett, valamint viszketett a bőre és csípte a rászáradt tengeri só. Mintha bebetonozták volna… de őrzői semmiféle agyi tevékenységet nem mutattak, azon kívül Harry maximum a saját nevét ismételgethette volna társalgás gyanánt. Visszajöttek többen is, köztük Spherestud. Fel volt repedve a szája és kékeslila csúf monokli éktelenkedett a szeme alatt, de aránylag jól nézett ki. Karattyolt valamit a fura nyelven a fura figurákkal, de Harry már felismerte legalább a nyelvet. András franciául beszélt. Spherestud – szerencséjükre – több európai nyelven is beszélt.
– Mit akarnak? – kérdezte Harry, mert zavarta, hogy a feje fölött beszélnek róla, mintha hülyegyerek lenne. Spherestud zavartnak tűnt.
– Nem hiszik, amit mondtál. Azt hiszik, hogy… hogy…
– Hogy? – sürgette Harry, de Spherestud visszafordult az őr felé, mert amaz durván megragadta és arrébb lökte, ráordítva franciául, hogy ne beszélgessenek.
– Hogy halálfalók vagyunk, aki ezzel az ócska trükkel akarnak bejutni… – akkora pofont kapott, hogy a falnak esett és eleredt az orra vére, de nem érdekelte. Végre beszélhetett Harryvel. – Az évek során számtalan Potter jött már, azt mondják, akik azt állították, hogy ők te vagy… és volt sebhelyük is… jó részük halálfaló volt… – nyekkent egyet, aztán elhallgatott, mert szó szerint falhoz vágták, aztán felrángatták és arrébb vonszolták.
– Ó, hogy az a magasságos – sóhajtotta Harry.
András a sarokban kétségbeesetten hadart valamit az őreiknek, miközben karjával védekezett az ütéseik ellen. Megpróbálta megmagyarázni a helyzetet, de nem tűnt úgy, mintha sikerülne. Közben ismét Harry sebhelyét kezdték vizsgálni. Különböző bűbájokat küldtek rá, hogy kiderüljön nem igazi. Harry először csak szédülni kezdett, aztán a végére már úgy zúgott a feje, mintha egy Boeing motorját indították volna el benne. A fájdalomtól a gyomra is felkavarodott. András arcát látta meg maga előtt.
– A gyerekkorodról akarnak kérdezni – közölte András rezignáltan. A férfi szája és orra erősen vérzett, és eléggé ramatyul nézett ki. Ronda seb volt a bal karján, mintha megpróbálták volna lekaparni a bőrét, hogy előtűnjön a sötét jegye, a feltételezett sötét jegye. Harry rábólintott, végül is neki már mindegy volt. Ki kell állnia a próbát. – Arra kíváncsiak, hogy…
– Igen?
– Nem igazán értettem a kérdést. Arra, hogy öööö… hogyan szólította… ööö… Krum Hermionét? – Spherestud zavartnak tűnt. Harry először nagy szemeket meresztett, mit tudja ő, de aztán lustán elmosolyodott és elméje legmélyéről előkúszott az a régi-régi emlék, arról a rettenetes évről.
– Hermóniának először. Aztán… aztán megtanulta a Hermionit azt hiszem – Spherestud felállt, visszaballagott és eldadogta a választ.
Legnagyobb megdöbbenésére az őr szeme felcsillant és elrohant valahová. Különböző kérdéseket tisztáztak még, aztán visszajött az őr, és közölte, hogy a fővezír hajlandó meghallgatni őket. A fővezír elé ritkán kerültek Potter hasonmások. Az évek alatt a parti őrség és a különböző helyőrségek már profi szinten szúrták ki az ál-Pottereket. Mind az őrült eszelősöket, mind pedig a halálfalókat. Eddig egyetlen próbálkozással sikerült a fővezír elé kerülni, de ő rögtön átlátott az álcán és az a terv sem sikerült. Azóta, évek óta ez volt az első eset, hogy igaznak tűnő Pottert találtak. Kilökdösték Andrást és Harryt a kis földszintes épületből, aztán utánuk hozták a barátaikat is. Elitzabeth apja karjai közé bújt, aztán kicsit rettegve, kicsit reménykedve felszálltak egy Exminsterre. Most, hogy Voldemort nyilvánvalóvá tette, hogy igen, léteznek varázslók semmi értelme nem volt tiltani. A varázsszőnyeg a levegőbe emelkedett – egészen stabil volt ahhoz képest, hogy ócska foszlott szövet –, és megindult valamerre nyugat felé az éjszakában.
***
Harryékre csuklyát borítottak mikor másnap hajnalban landoltak egy facsoport kellős közepén. A kezüket egymáshoz bilincselték, de elég hosszú helyet hagyva a mozgásra és elvezették őket. Hallották az izgatott sustorgást ami az útjukat kísérte, de semmit sem láttak. Végül belökdösték őket, mindannyiukat egy hatalmas terembe. Az ajtók döngve becsapódtak, róluk pedig levették a csuklyát. Ott álltak vakon a fényben, pislogtak jobbról balra, balról jobbra. Egy busa fejű, alacsony, széles vállú sebhelyes férfi állt velük szemben. Ismerősnek tűnt.
– Té vágy Harry? – kérdezte tört angolsággal.
A fiú bólintott. Meg mert volna esküdni, hogy látta már valahol a fickót. Csak marha régen, tekintve a hét év kihagyást. Harry mögül zavartan pislogtak elő a barátai. Senki sem sejtette mi jön most, verés, börtön, avagy – adná az ég – az ünneplés, amiben immár évek óta nem volt részük. Hermione kidugta a fejét, Ron háta mögül, mert kíváncsi volt a beszélőre. Aztán eltátotta a száját.
– Hermijjóni? – kérdezte meglepetten a férfi és akkor Harryt hirtelen elöntötték a régi emlékek. Maga előtt látta Viktor Krumot, úgy, ahogy életében először azon a régi világkupadöntőn látta. Meg aztán a Trimágus Tusán végig. Csak akkor még nem volt sebhelyes és a haja hollófekete volt, most pedig a halántékánál már ősz tincsek vegyültek bele, pedig a férfi nem lehetett több harminc évesnél. Tágra nyílt szemmel meredt a mellette elrobogó Krumra, aki őt félre söpörve Hermione felé vetette magát és minden átmenet nélkül a karjába zárta a lányt. Hermione felsikoltott és Viktor nyakába kapaszkodott. A többiek továbbra is tátott szájjal álltak. Aztán Krum átnyalábolta Harryt is, végül Ront is. Immár feltétlenül elhitte, hogy valóban ők állnak előtte. Valahogy végig tudta, hogy megérzi, ha valóban őket látja. Végül elengedte mindhármukat és hátrébb lépett, mint egy értő műgyűjtő, aki értékes tárgyat szeretne teljes valójában megszemlélni.
– Annyira boldog vagyok, hogy ti tényleg éltek – hadarta fővezérhez cseppet sem illő lázas izgalommal. Azonnal levette róluk a bilincset és szabadkozni kezdett. – Ne haragudj, de meg kellett tudnunk, hogy tényleg…
– Hagyd Krum – szólt rá Harry. – Kit érdekel két pofon, ha egyszer az övéi között lehet végre. – Kissé szédült. Nem volt egyedül, sőt egyáltalán nem volt egyedül, voltak, akik visszavárták. Ez több volt, mint amennyire számított. Mintha álmodna és most kicsit rettegett is tőle, hogy mikor felébred Afrikában lesz valami mocsárban, és attól álmodik hülyeségeket, hogy ráleheltek a liliomok. – Hányan vagyunk? – kérdezte, mert mindenek előtt erre volt kíváncsi.
– Néhány ezren de elszórva. Harry nem akarsz inkább pihenni? – kérdezte szégyenlősen Krum, de leginkább Hermionét bámulta szájtátva. Harry viszont nem akart pihenni. Köszöni, részéről hét évet pihent, itt az ideje, hogy visszavágjon Voldemortnak.
– Nem. Tudni szeretném… hogy mi a helyzet.
– Hát… de hát… nem tudod? – Krum meg volt lepődve.
Harry a fejét csóválta. Mögötte Luclin már Lupin karjába dőlve bóbiskolt, Tonks egy értékesnek tűnő festményt csodált, András pedig az ablakon bámult kifelé kifejezéstelen, elnyűtt arccal. Hermione és Ron közelebb somfordáltak.
– Voldemort úgy hét évvel ez előtt egyszer csak… bejelentette, hogy meghaltál. Akkor itt kitört a totális háború, de erről nem szeretnék beszélni. Nagyon sokan haltak meg… végül aztán ennyien maradtunk, felhúztunk itt egy biztonságos vonalat és tartjuk, amíg lehet.
– És Voldemort?
– Él… gondolom, mint Marci Hevesen. Miért?
– Mire készül?
– Amennyire én tudom, már semmire. Illetve hát nyilván minket lerohanni, de csendben elvan a maga világában amióta te… ehöm nem vagy. Itt csak az infernusai állomásoznak, őket kell néha visszaverni. – Harry lehuppant egy kényelmesnek tűnő székre.
– És ti mit csináltok? – kérdezte végül hosszú hallgatás után.
– Hát… próbáljuk megőrizni a békét… Itt már évek óta nincsen háború… – Krum ezt kissé szégyenkezve mondta. Évek óta itt már mindenki feladta, hogy bármit is tegyen, inkább csak az ingatag békét óvták amennyire lehetett.
Harry felállt. Most már fáradtnak érezte magát, nagyon fáradtnak. Mindent elölről kell itt kezdenie, újra felrázni az embereket és rávenni őket, hogy a halálba gyalogoljanak. Azt hitte talán itt majd harcos néppel találkozik, de ezek az emberek önvédelemre voltak berendezkedve, eszükbe sem jutott támadni és Harry nem is hibáztathatta őket.
– Azt hittük meghaltál… – próbálta magyarázni Krum – és… reménytelennek látszott minden.
– Mostantól van remény – mondta rekedten Harry.
Sokáig álltak még csendben, aztán Krum kijelölt nekik szállást a belvárosban egy üresen maradt hatalmas udvarházban. Harry lesétált az ismeretlen városba. Az emberek megálltak mikor meglátták és eltátották a szájukat. Harry viszont gombócot érzett a torkában. Valahogy… nem erre számított. Minden felkavaró volt, minden megváltozott és a kihagyott hét évet most kezdte igazán érzékelni. Eddig elhitte, mert minek hazudna az orákulum, de valahogy nem fogta fel. Még akkor sem, amikor látta Triestet. A világ, amiből Afrikába menekült elsüllyedt és ez maradt helyette… reménytelen az egész. Mögötte már kisebb tömeg verődött össze és az emberek előbb suttogva, majd egyre hangosabban ismételgették a nevét.
Végül az egész városon, mint futótűz terjedt el a hír: Harry Potter él. Harry mindenhonnan a saját nevét hallotta, ablakokból, háta mögül… mindenhonnan, de az emberek megtartották a két méter távolságot. Félelemből vagy tiszteletből, ezt nem tudhatta. Olyan vénnek és fáradtan érezte magát, mintha ő harcolt volna itt hosszú évek óta. Pedig még csak most jön a nagyja. Mindemellett hiányzott az apja, aki ki tudja merre jár most is. Néha a tenyerén húzódó hegre nézett, de nem érzett semmit – és tudta, hogy addig jó, amíg nem is érez, mert akkor apja bajban lenne. Így viszont csak a süket csönd van, nyakában a régi ezüstlánc, zsebében a nagyanyja régi kopott naplója, szívén pedig több tonna nyomás. Hermione és Ron érte utol. Nyilván futottak, mert kissé kapkodva szedték a levegőt, és vonszolni kezdték Harryt egy kétemeletes komor, szürke épület felé. Harry hagyta, hadd vonszolják. Túl lehangolt és elkeseredett volt, hogy bármit tegyen.
– Akkor… mi a terv? – kérdezte rekedten Lupin este.
A kétemeletes komor ház legnagyobb szobájában ültek, a kandallóhoz közel. Március volt, odakint még hidegen fújt a szél. Mind ide gyűltek miután lemosták magukról az út porát és a kínzások verítékes emlékét. Harry háttal állt nekik és kifelé bámult a nagy ablakon az idegen utcára. Odalent idegen emberek gyertyákat gyújtottak a házuk előtt és különböző nyelveken himnuszokat énekeltek és táncoltak. Harry szívét valami fura, meghatározhatatlan érzés járta át. Egyrészről örült, mert itt mindenki őt ünnepli kivétel nélkül, másrészről pedig mélyen el volt keseredve. Hiába telt el nagyon sok év, még most sem tudta hogyan kezdjen hozzá Voldemort mocskának eltakarításához. Márpedig az alant állók ezt várták – mindenki ezt várta, de ő ugyan az maradt, egy riadt – bár már kevésbé riadt –, hontalan, szerencsétlen árva kölyök. Legalábbis most így gondolta. És azzal, hogy ő a kiválasztott, mert védi egy csomó véráldozat, még nem került közelebb a megoldáshoz.
– Harry! – Elizabeth lépett mögé csendesen, és megfogta a fiú kezét. Apró keze szinte elveszett a srác nagy tenyerében. Harry megrázkódott és megfordult. Egy szőke, molett hölgy éppen teát és különböző szendvicseket szervírozott.
– Ööö – kezdte Harry – nem tudom… gondolom megint háborút indítunk… – érezte, hogy komolyabban kéne viselkednie, mondjuk mint hadvezérnek, vagy mint Krumnak, aki évek óta kapitánya volt ennek a városnak és a végvárrendszereknek is. De fogalma sem volt hogyan kell háborút vezetni, ő csak közlegénységig jutott el, azt sem élvezte. Szíve szerint kihívta volna Voldemortot párbajra, vívják meg ketten, mert ez az ő dolguk. De Voldemort nem menne bele…
– A csapásnak gyorsnak kell lennie. El kell hitetnünk… mármint a győzelem képességének illúzióját kell keltenünk az ellenségben… – András fel-alá kezdett járkálni, mint mindig ha gondolkodott és közben beszélt – éppen ezért minél hamarabb meg kell lennie és az sem ártana ha félelmetes lenne… – fejezte be csüggedten, mert ez egyelőre inkább tényleg illúziókeltés lenne.
– Hogyan keltsük a győzelem illúzióját? – kérdezte Tonks érdeklődve, szájában egy egész szendviccsel, de közben túl hamar emelte szájához a forró teát, szóval leborította és a porcelán ezer darabra tört a padlón. – Reparó.
– Hát hogy lerohanjuk őket… reméljük, hogy megfutamodnak – közülte András teljes átéléssel.
Harryből kirobbant a röhögés. A jókedve lassan mindenkire átragadt.
– Hatásos lesz… de mire odaérünk addigra holtan esünk össze a fáradtságtól…
– Hm… Cartograph! – Spherestud pálcájából különböző színes vonalak kúsztak ki s háromdimenziós térképpé rajzolódtak ki az asztalon. Ők pedig fölé görnyedtek.
Hajnalig vitatkoztak hol röhögve, hol pedig kétségbe esve, aztán elnyomta őket az álom. Végre állítólagos évek óta először aludtak kényelmes hatalmas ágyakban, saját szobában egyedül. Mosdó is volt és függönyök, amiben már régóta nem volt részük. Csak a koszos sátruk volt, ahol összezsúfolódva kellett hálniuk, egymás szeme előtt, előtte pedig évekig a front. Harry akármit megadott volna érte, ha nem kellene most Voldemorton rágódnia és lenne néhány szabad napja, hogy kiélvezze a hirtelen jött kényelmet és tisztába jöjjön önmagával. Aztán jöhet a háború meg a mocsok újra, de olyan jó volt fürödni habos vízben és hajat vágatni. És aztán elnyúlni egy hatalmas legalább három személyes ágyban egyedül… másnap nem akart semmi mást csak körbe sétálni a gyönyörű történelmi városban, megnézegetni a zegzugos utcáit, keresni egy borozót és… elnyomta az álom.
Olyan mélyen aludt, hogy Erika, a molett szőke hölgy másnap sehogy sem bírta felkelteni és végül hagyta, hadd aludjon szerencsétlen kölyök.
Krum pedig már kora hajnalban felkelt és fel-alá sétált a lakrészében. Nem volt egyedül végre. Itt volt Harry is. A győzelem sokkal közelebb került, mint eddig bármikor is remélte. És itt volt Hermione, akit egy percre sem feledett azóta, hogy azon a régi bálon táncolni vitte. És milyen gyönyörű és fiatal még mindig, szinte semmit sem változott. Mintha nem fogna rajta a háború. Ő persze nem sejtette, nem is tudhatta, hogy Hermione szintén kihagyott a háborúból hét évet és még mindig csak húsz éves, ettől olyan fiatal és üde. Krum végül felöltözött és bár még korán volt, Harryék palotájához sietett, aztán megállt a kapuban és várta, hogy a lány felébredjen. Aztán ugyan olyan zavartan, mint legelőször mikor a bálba hívta, megkérte a lányt, hogy reggelizzen vele. És Hermione vele ment és Viktort az sem érdekelte volna ebben a percben, ha Voldemort a város alá vonult volna.
***
Harry lassan sétált a legszűkebb kis történelmi utcákon keresztbe-kasul. Jól érezte magát. Jól volt lakva, jól aludt, béke volt, övéi között volt… és Elizabeth sétált mellette. Barátait szinte nem is látta, amióta megérkeztek két napja. Akkor este megpróbáltak értelmesen beszélni a helyzetükről, de nem sikerült. Pihenniük kellett, ha tetszett, ha nem. És Harry nem is hajtotta őket, őt sem hajtotta senki. Boldog volt, fiatal volt. Viktorral és Hermionéval meg Elizabethel ebédeltek együtt és nagyon jó volt. Szabadon beszélgettek mindenről és szóba sem került Voldemort. Egyáltalán eszükbe sem jutott. Krum rengeteget mesélt a városáról, az itteni emberekről… de a legmeghatóbb és a legboldogabb pillanatot viszont az okozta Harrynek, mikor a Weasley család elszakadt tagjai újra találkoztak. Rögtön másnap, miután dél körül feltápászkodott és leballagott a hallba, ott ült már majdnem mindenki és akkor aztán… nyílt a nagy ajtó és Mrs. Weasley rontott be rajta, nyomában Charlie-val és az ikrekkel, akiken hihetetlen módon hajszálra egyforma sebhely húzódott. Ron épp befejezte órák óta tartó reggelijét és azon gondolkodott, hogy talán folytatni kellene az ebéddel, mikor meglátta anyját.
Harry is megtorpant a lépcső alján. Ginny felsikított és anyja karjaiba vetette magát. Nyomában a bátyjával. Mrs. Weasley és maradék fiai nem ebben a városban éltek. De a hír, hogy Harry és barátai élnek és itt vannak olyan gyorsan terjedt, hogy ma reggel, mikor az asszony felébredt és szokásos fohászát mondta el Ronért és Ginnyért, már ott is tudták. És egy asszony, akinek a fiai szintén a fronton hullottak el, berontott és elújságolta a meglepett asszonynak, hogy Harry Potter itt van, a szomszéd városban. És most itt álltak egymással szemben, a Weasley család, és nevettek és sírtak egymás vállán. Meglátszott rajtuk a hét év, az ikrek komolyabbak lettek, Charlie pedig kopaszodni kezdett, Bill pedig pár éve elesett a városért vívott háborúban. Mrs. Wealey teljesen megőszült és összetöpörödött. De éltek és végre egymásra leltek.
Végül Mrs. Weasley szokásához híven Harryt és Hermionét is elkapta egy anyai ölelésre, sőt Neville-t és Elizabethet is. De ez tegnap volt, azóta Ron és Ginny el sem moccantak anyjuk mellől, Harry pedig nagyot sétált Elizabethel, Hermione pedig eltűnt valahol Krumnál.
Szótlanul lépkedtek egymás mellett, Harry a tegnapon töprengve, Elizabeth pedig a holnapon. De jó volt így, az árnyékok is lassan megnyúltak a kis utcákban, a fák rügyein átsütött a hűvös napfény. Néhány bátrabb virág már szirmait bontogatta, a világ ébredezett, mert tavasz volt és új élet fakadt a rügyekben és új remény az emberek szívében. Szél borzolta a majdnem kopasz faágakat, énekszó hallatszott innen-onnan és a szembe jövő emberek köszöntek Harrynek, vagy megemelték a kalapjukat, Harry pedig visszaköszönt. Aztán behúzódtak Elizabeth-el a fiú szobájába, mert feltámadt a szél és sokáig beszélgettek még majdnem mindenről. Aztán elfújták a kis gyertyákat és sötétség borult a szobára, csak kintről szűrődött be némi gyér holdfény a hatalmas ablakokon. És olyan jó volt minden és megnyugtató és természetes.
Harry boldogan, kiegyensúlyozottan aludt el, sokkal boldogabban, mint valaha. Kicsit gondolt még az apjára, de nem szomorúan, inkább nagy várakozással. Elizabeth mélyen aludt mellette, lassan őt is elnyomta az álom és álmában megnyerte a háborút, Voldemort eltűnt és eltűnt vele minden rossz emléke, ők pedig rengeteg gyereket neveltek fel…
