Smaragdvilág
Csütörtök, 2018-04-26, 18:54
Belépési neved: Mugli | Csoport "Muglik" | RSS
Főoldal | Mrs.Lupin and Mrs.Piton - Kék vér 2. (8. fejezet) | Profilom | Kilépés




Térkép

Kategóriák
Frissítések [22]
Fordítások [26]
Fordítások barátoknak [197]
Csak barátok részére elérhető tartalommal.

Bagoly

Lumos

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

Zsupszkulcs



És elkezdődött…

 

Hatalmas fekete madár körözött a roxforti temető fölött és ereszkedni kezdett egy látszólag jelöletlen sírra. Két megkopott fekete betű elbújva mutatta csak, ki fekszik itt. A fekete holló leszállt lassan a régi márványra és csőrével megkopogtatta Albus Dumbledore sírját. Itt kevésbé érződött a tavasz gyógyító lehelete, habár egy hóvirág már előbújt a fagyos talajból Dumbledore sírja mellett és most bátortalanul lengedezett a szélben. A fák is lassan nyújtózni kezdtek, a madár pedig, csőrében fekete borítékkal tovaszállt a száztornyú kastély felé. Kihaltnak tűnt a kastély, mintha lakatlan lenne. Az egykor oly gondozott parkjában most vadon nőttek mérgező növények, a régi üvegházaknak hiányzott a tetejük. A pusztulás mindenre rátette a kezét. De a kastély jelenlegi urát, Voldemortot ez nem érdekelte.

Bezárkózott a hetedik emeleti toronyszobájába és várta a híreket. A holló az ablakpárkányra szállt és bekopogott, a Sötét Nagyúr pedig beengedte. Aztán felpiszkálta a tüzet, de mire megfordult már Bellatrix Black állt előtte fekete útiköpenyében. A levelet kezében szorongatta. A nagyúr szó nélkül vette el tőle. Háttal olvasta el és egyre dühösebb és dühösebb lett. A levél szerint ugyanis unokaöccse nagyon is élt és éppen őt ünnepelték valahol a Zágráb vonalon a társaival együtt. Előkerült hét év után, kijátszotta az átkait, amelyeket az ő távoltartására szórt ki és ott van az ellenállók tűzfészkében…

Voldemort sokáig nem szólt semmit sem. Valami vad keserűség, egyszersmind vad öröm töltötte el.

Megöli, most már végleg megöli és senki sem veheti el tőle ezt az örömöt. Elbújt valahol az az átok kölyök, nem baj. Most megkapja. Ugyanakkor bosszankodott is… béke volt már egy ideje a világban, ami az övé is volt, sőt leginkább az övé volt, hatalma teljében volt, rettegett tőle mindenki. És most feltámadt a remény és gyomorforgató jelenlétét érezni a fák sóhajtásában, a rügyek pattanásában… a muglik a szétszórt falvakban, már akik még éltek reménykedvbe szimatoltak a levegőbe, hamarabb tették le a kapát, mint szabad lett volna és újra emberi szóval szóltak egymáshoz, ami pedig számukra tiltva volt. Voldemort összegyűrte a levelet és szó nélkül kivágtatott. Elébe kell menni a dolgoknak, addig kell odaütni, amíg még nem találták meg magukat. Elég volt Krumból, Harryből és a szabadokból… most végük lesz.

 

***

 

– Kellenek kentaurok!

– Mindenki kellene, de senki sem jön! Magunk vagyunk!

– Már nem, felrázzuk őket és ezúttal nem hagyjuk a világot… – Harry elhallgatott. A térkép mellett persze könnyű volt tervezni meg álmaiban kivégezni ragyogó páncélban a Sötét Nagyurat aztán Elizabethet a karjaiba kapni, de a valóság más volt. A kentaurok Oroszország és Szibéria erdeibe húzódtak vissza az emberek háborúja elől, más lények sem álltak szóba a varázslókkal. A házimanók még eljöttek volna talán, de kevesen is maradtak és jórészt Voldemortot szolgálták. A vámpírok, vérfarkasok szóba sem jöhettek, ők Voldemort mocskában dagonyáztak… az emberek magukra maradtak újra. Harry megtörölte a homlokát és újra a térkép fölé görnyedt. Krummal már napok óta tervezték az új offenzívát, nagyra törő terveket készítettek avagy épp csüggedten bámultak egymásra.

Segített Lupin és Spherestud is, ha éppen erre jártak. De Lupin egyre sápadtabb és betegebb lett, senki sem tudta mi rágja belülről, Spherestud pedig… megváltozott Harryvel szemben valahogyan. Harry nem értette miért, de nem is érthette, mert neki még nem volt lánya, Spherestudnak ellenben csak Elizabeth volt a világon. Nem volt igazán ellenséges Harryvel, sőt apja helyett apja volt, ha arról lett volna szó, csak… nehéz volt neki elviselni a tényt, hogy a lánya immár felnőtt és egy másik férfi is van az életében. Azért segített ő is, sőt ő javasolta a kentaurokat néhány nappal korábban.

Aztán elnyelte a föld. A térkép pedig, hiába feküdt előttük nem felelt a kérdéseikre és nem mondta meg, merre kellene indulni. Harry az ablakhoz állt. Az emberek már megszokták, hogy köztük van, így nem kísérte mindenhová tömeg, de azért még mindig ráköszöntek, ha az utcán látták. Hermione jött be és Krum nyaka köré fonta karjait. Harry diszkréten kiballagott. A kezén a sebhely azóta sem moccant és semmi hír nem jött Pitontól immár egy hónapja.

Harry hazasétált és feküdt egyedül a szobájában a mennyezetet bámulva. A zsebében Sirius fakockáját szorongatta, de a kocka sem felet, mint ahogy eddig sem. Harryt elnyomta az álom. Álmában ismét ott állt fehér csataménjén, a csatamezőn, csillogó páncélban, kezében Voldemort fejével. Mögötte a Roxfort, hívogatóan és otthonosan. Ezt álmodta szinte mindig erre vágyott a legjobban – visszafoglalni a Roxfortot. Szinte rögeszmévé vált nála a régi iskola Dumbelore sírjával. Ha az a kezén lesz, Voldemortnak vége. De rettenet messze volt, több száz mérföldre onnan, ha Voldemortnak is tíz évbe telt megszerezni a fél világot, akkor neki minimum húsz lesz visszafoglalni, hogy végre újra Roxfort földjére léphessen. Addigra megöregszik és meghal és az élete háborúban telik el.

Reszketve ült fel a rémálomból. Odakint sötét volt már és valami távoli zajt hallott, dobbanást. Már-már visszaaludt mikor Elizabeth rontott be hozzá izgalomtól piros arccal.

– Apa visszajött! – újságolta. Harry bólogatott. Remek – gondolta, de nem akarta megbántani a lányt. – De nem egyedül – folytatta Elizabeth.

Mire Harry felöltözött már mind kicsődültek a ház elé és az utca többi lakója, sőt a városka szinte minden polgára a háza ablakában lógott. András egy hatalmas fekete csataménen vágtatott be, nyomában egy egész ezrednyi lovassal. A lovak patái alatt szikrázott a macskakő és a dobogásuk végig szállt a város felett. Krum érkezett futva. Épp abban a pillanatban, mikor András lefékezett a házuk előtt és leugrott a hatalmas ló nyergéből, majd magához szorította egy pillanatra a lányát. Mögötte lefékezett az ezred is. Aztán egyikük kivált a sötét tömegből és a fényre lépett. Kentaur volt. Harry és Krum egyszerre kezdtek el beszélni, az utcán az emberek pedig sustorogni, majd lassan, mint egy méhkas az egész város felbolydult.

– De hogyan…

– Hogyhogy…

– Eljöttek?

– Eljönnek?

– Eegen – nevetett András – eljöttek, és el is jönnek.

– De hogyan? – kérdezte Harry és előrébb lépett. Bátortalanul a kézét nyújtotta az élen álló kentaurnak, aki barátságosan kezet ázott vele.

– A barátja rém meggyőző tud lenni – közölte szűkszavúan a kentaur. Harry csak állt leesett állal és legszívesebben András nyakába vetette volna magát. Ezernyi kentaur… – Segítünk az embernek a háborújában – mondta az előbbi kentaur –, ha utána béke lesz újra népeink között. Voldemort közülünk is lemészárolt sokakat – itt meghajtotta a fejét, Harry pedig Firenzére és Gordonra gondolt, a roxforti tiltott rengetegben élő kentaurokra.

Aztán egyszerre hajnal lett. A kentaurok a város mellett apró erdőbe vonultak vissza, az emberek pedig nem háborgatták őket. András egyéb lovakat is hozott magával, olyanokat, mint az övé.

– Orosz barátaink küldik – közölte a reggeli mellett. Iszonyú gyorsan beszélt és iszonyú gyorsan evett, mert napok óta nem látott élelmet. – Küldenek még pálcákat is – folytatta –, de azt majd küldik, nem akarták rám sózni. A lovakat ajándékba kaptuk, nektek is hoztam. Állítólag nagyon gyorsak, értelmesek… nemes lovak, egy varázsló tenyészti őket – miután befejezte a reggelit és az ebédet, kiballagott nyomában a többiekkel és megmutogatta a lovait.

Harry lába pedig a földbe gyökerezett, mert ott volt az ő álmaiban szereplő ló is köztük, a hatalmas fehér mén. Gyönyörű hófehér szőre volt és Harry megismerte. Az állat is őt, mert odalépett hozzá. Harry megsimogatta a pofáját beletúrt a sűrű sörénybe. Aztán nyeregbe pattant és elvágtatott ki a városból, a keleti kapun keresztül. Olyan szabadnak érezte magát, mint még soha… vágtatni csak úgy valamerre, gyorsan, szabadon… ez olyan jó volt és igazi, hogy Harry újra végig élte az álmát, ahogy levágja Voldemortot és megnyeri a nagy háborút és ez valóságosnak és lehetségesnek tűnt ebben a pillanatban. Valóságosabbnak, mint eddig bármikor. Jó helyen volt, erős volt, barátai voltak, akik hittek benne, mellé álltak és tudta, hogy Voldemortnak senkije sincsen ebben a percben, aki reményt önthetne belé. Nagy sokára megállította a tajtékzó lovat és visszaporoszkált a városba.

 

***

 

Harry és Hermione egymás mellett ültek lábukat lógatva a keskeny gyalogos hídon. A folyó zöldesszürke kavargó vízét figyelték és Harry lassan szédelegni kezdett ezért inkább a lányra nézett. Hermine valahová a semmibe bámult.

– Most akkor mi van veletek? – kérdezte Harry. Már napok óta foglalkoztatta a kérdés, mert Hermionét szinte csak Krummal látta Ron pedig elkerülte mindkettejüket.

Hermione megvonta a vállát.

– Az után, hogy akkor Olaszországban úgy nekem esett, elegem lett belőle. Krum felnőtt férfiként képes viselkedni nem úgy, mint Ron.

– De hát Ron… – Harry elhallgatott, mert szó, ami szó Ron néha tényleg fura tudott lenni. De roxforti negyedik éve után valahogy mindig az motoszkált benne, hogy majd Ron és Hermione egyszer végre rájönnek, hogy egymáshoz illenek és akkor talán… de most nem úgy tűnt, mert Hermione boldognak tűnt Krum mellett, és Harry nem akart beleszólni. Elvégre is, ugyan ezt végigéli most ő is. Tudta, hogy a barátai ugyan úgy, ahogy ő rájuk, ők Ginnyre és őrá tekintettek egy párként. Erre mit tesz… apja legjobb barátjának lányával… néha szégyellte magát, habár fater legjobb haverjának kislányát még mindi kevésbé húzós elcsábítani, mint saját legjobb barátét, de Harry nem tartott Rontól. Nem gondolta, hogy Ron esetleg neheztelne, ha Ginnyre tekintene úgy, mint Elizabethre. Viszont Ginny mindig, mintha a húga lett volna. Most is csak így volt képes ránézni és szívből remélte, hogy Ginnynek ez nem fáj.

– Krum hajlandó élni! – folytatta Hermione de inkább csak magának. – Ő nem görcsöl állandóan és… és… úriember – pirult el.

Harry bólogatott magában, de nem felelt. Hermione dolga végül is, ő örül, ha boldognak látja. Csak kár, hogy Ront nem. De az is igaz, gondolkodott tovább, hogy Hermione végig ott volt Ron szeme előtt, és ha olyan birka volt, hogy nem tudott élni a lehetőséggel akkor megérdemli! Hermione gyönyörű és okos, ráadásul türelmes velük, Ron teljesen szamár, abszolút idióta… Odakintről pattogó vezényszavak hallatszottak, aztán szisszenő hang, végül csend. A kentaurok gyakorlatoztak minden délelőtt. Lassan az egész környék megelevenedett, a város mellett erdőkben és mezőkön folyt a kiképzés. Néhány nappal ez előtt ugyanis váratlanul Oroszországból mágus csapatok érkeztek, néhány ezren. És Kína is küldött néhány száz mestert. Jöttek Japánból, Koreából, Vietnámból… mindenhonnan, hogy kivegyék a részüket az utolsó nagy háborúból. Örömmel fogadták őket – mindenkit örömmel fogadtak.

Pedig mennyire fogadkozott a Kelet, hogy őket hidegen hagyja a nyugati varázslók acsarkodása. Most itt voltak, hívni sem kellett őket. Jöttek, hogy mégis, mint a világhoz tartozók kivegyék részüket az ő sorsukról is döntő csatából. A háború újra a küszöbön állt, de Harry ezúttal nem óhajtotta elveszíteni. Egyre biztosabban érezte, hogy az álombéli jelenet nemcsak vágy, hanem így is lesz. Lekaszabolja Voldemortot mégpedig örömmel és aztán béke lesz. Örökre. Soha többé senki nem veszélyeztetheti. Viszont ha arra gondolt, hogy a döntő pillanatban esetleg a Mardekár vér kerekedik felül akkor szinte a hideg rázta. Mi van, ha nem képes megtenni és Voldemort mellé áll, mert elcsábul? A vér az vér… mondhat bármit az apja, hogy nem számít, de igenis számít.

– Harry! Ne félj… nem lesz baj – mondta esetlenül Hermione és megfogta a fiú kezét.

Harry örült a gesztusnak bár kicsit bosszankodott is. Túl sokat árul el magáról állandóan. Az érzelmei és félelmei kiülnek az arcára. És ez így nem jó, Piton is megmondta. Érdekes mennyit tanult tőle az évek alatt. Szinte mindent neki köszönhet amit tud, meg persze kicsit Lupinnak is. És Dumbledore-nak nyilván. Az igazgató talán büszke lenne rá. Itt áll majdnem hadvezérként, készen az új háborúra. Kell ennél is több? – kérdezte magától, bár a választ is tudta. Persze hogy kell, mert még meg is kell nyerni az átok háborút.

– Hermione, te tényleg hiszel abban, hogy győzhetünk?

– Ha nem hinnék benne, itt ülnék szerinted? – kérdezte a lány csipkelődve.

– Hát hol máshol? – kérdezte vissza Harry lehangoltan.

– Dél-Afrikában. Vagy Ausztráliában. Akárhol, csak nem itt a fronton – Harry megszorította Hermione kezét, aztán elballagott a dolgára.

Hermione magára maradt és még sokáig ült ott a hídon lábat lógatva. Később csatlakozott hozzá Ginny és Elizabeth is. Nehéz lett a szívük, mert a háború napja egyre közeledett és nem tehettek mást, minthogy újra elengedik szeretteiket, és aztán várakoznak hosszú éjszakákon át. Olyan jó volt, amíg velük voltak és most, hogy a sors újra elrángatja őket még nehezebb lesz elviselni. Szótlanul ültek még sokáig, mert a szavaknak lassan már nem volt jelentőségük és különben is mindannyiszor gombócot éreztek a torkukban, ha a jövőre terelődött a szó.

Mind családra, otthonra és egy hűséges férjre vágytak, de ez messze volt, bizonytalan és talán csak álom marad. Másról, üres, idétlen dolgokról pedig nem tudtak beszélni, főleg nem egymással, hiszen együtt már mindent átéltek. Aztán Elizabeth jelzett nekik, és szépen visszasétáltak a szobájába. Csendben beszélgettek még, igyekezve semleges vizeken maradni aztán beköszöntött az éjszaka, Hermione átsietett Krumhoz, Harry pedig fáradtan betoppant Elizabeth-hez. Aztán már csak a kandallóban parázsló fadarabok pattogása hallatszott még sokáig és odakintről besüvöltött az áprilisi szél.

 

***

 

És felvirradt az a nap, amire már annyira vártak. A seregek készen álltak. Szőnyeges repülő alakulatok, seprűn lovagló gyorstüzelők, kentaurok, lovasok, kelti mesterek, orosz gyalogosok… mind készen álltak, hogy felsorakozzanak Harry mögött. Harry pedig kilovagolt nemes hófehér paripáján a nyugati kapun és megállt a reggelben. Vörös köpenyét ráncigálta a tomboló áprilisi szél, arany Griffendél oroszlánnal díszített, a Weasley ikrek által tervezett páncélján megcsillant a felkelő nap. Mély levegőt vett, apjára gondolt, aki valahol messze bolyongott. Mellé lovagolt Spherestud is, és lassan az egész lovasszázad felsorakozott mögé. Harry felemelte a jobb kezét, mint hajdan a hadvezérek. A több tízezres sereg felmorajlott körülötte-mögötte, a madarak ijedten rebbentek fel a közeli fákról és a sereg üvöltése végi vágott a környéken. A seprűs alakulat fölöttük körözött, a kentaurok jobbról, keletiek balról sorakoztak fel tüzes apró lovaikat ugratva. Harry megfordította a lovát és szembenézett a seregével.

– Katonák! – kezdte, szíve a torkában dobogott. – Nem lesz könnyű, nem ígérhetek semmit! Küzdenünk kell, amíg csak élünk a földünkért, a jövőnkért, gyerekeinkért. De érzem, hogy képesek vagyunk rá, megvédjük ami a miénk, nem engedünk Voldemortnak!! Készüljetek… – a lova felágaskodott, hangja beleveszett az ezernyi torokból feltörő vadállati üvöltésbe.

Kivonta a pálcáját, visszafordította a lovát és oldalra sandított. Spherestud jól láthatóan bólintott, fölötte Krum körözött tűzvillámával, kezében kivont pálcával.

Aztán Harry lova először lépésbe, aztán galoppba, végül vágtába kezdett és némi késés után követték a katonái is. A lódobogástól megreszketett a föld, az erdő állatai fejvesztve menekültek, a fronton a halálfalók kitágult pupillával rettegve várták a támadást. A szél viharfelhőket görgetett keletről nyugat felé, Harry egyre gyorsabban vágtatott, de Spherestud beérte, meg is előzte, aztán egyre többen gyűltek köréje és ott volt a saját seregében, a vágtában. Vad öröm, bátorság öntötte el, soha azelőtt ilyet nem érzett. Meglátta az első halálfalót és rászegezte a pálcáját. És ezzel elkezdődött az újabb, mindent eldöntő háború…



Invito

Fandomok

Szeptemberben jön!

Időnyerő
«  Április 2018  »
HKSzeCsPSzoV
      1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30

Hoppanáló
Oldalaim:
  • Hungaryan Fanfiction Archívum
  • Candlekeep

  • Barátok:
  • Scripta
  • Erika apróságai
  • Nimphadora Oldala
  • StargateLives
  • Varázsskatulya

  • Más oldalak:
  • Merengő Fanfiction
  • Transportus

  • Hozzászólások
    alice-cullen-hale
    Nem tudom mert tori magat Piton ugyis nala marad Harry. :-)

    alice-cullen-hale
    Nagyon tetszik az elso fejezet. Remelem a mugluk modt megkapjak amit erdemelnek.

    alice-cullen-hale
    Nagyon regen olvastam merin. Orulok neki hogy itt is olvahattam. Csak az az egy kerdesem lenne ki az ikrek anya?

    • :-)

    Smaragd
    A fejezetméret és a történeti sorrend nem rajtam múlik, de annyit mondhatok, hogy most már lesznek az eddigieknél jóval hosszabb fejezetek is smile
    A fejezetben található dal jól megdolgoztatott, kellett nekem beletenni. Az író több helyre is feltöltötte a történetet, és csak az eredeti oldalon (ahol a történetet írni kezdte egy kihívásra) van benne. Kellett nekem szorgalmasnak lenni...
    tongue





    Copyright © 2018 - 2012 Smaragd