Perselus a portól dühösen és viszketősen rúgta be a sokadik kocsma ajtaját valahol az indiai partok mentén. Már lassan nem is számolta a heteket, olyan régóta kereste az apját. Nem is nagyon reménykedett, mert hiszen az apja mugli, ráadásul alkoholista mugli, azok nem élnek sokáig. De aztán egy matróz – aki ismerte az apját –, valahol Szingapúr külvárosában ide irányította, állítólag erre kószál a mostohaapja.
Piton belépett a füstös, zajos apró helyiségbe és körbe nézett. Félrészeg, az izzadságtól fénylő sárgás fejek néztek rá vissza, aztán elfordultak. Piton átvágott a zsúfolt kocsmán a pult felé, ami a hátsó falnál állt. A vén kocsmáros unottan szivarozott és a körmét rágta.
– Tobias Pitont keresem – kezdte Piton. A hetek alatt lassan megtanulta, hogy jólneveltséggel semmire sem megy, az ilyen helyeken mellőzik a köszönést, a bemutatkozást és egyáltalán minden civil módját a kommunikációnak.
– Én meg egy thai prostit – vigyorgott vissza fogatlan szájával a kocsmáros.
Piton égnek emelte szemeit és ellenállt a kísértésnek, hogy megátkozza a kocsmárost és felgyújtsa az egész poros kis krimót. Pedig nagy kedve lett volna hozzá… ehelyett inkább nyelt egy nagyot és folytatta.
– Figyeljen jóember – kezdte, mintha agyalágyulttal kellene beszélnie. – Tobias Piton, mély fájdalom, de az apám. Egy mittomén hogy is hívják matróz azt mondta itt megtalálom, vagy legalábbis tudni fognak róla…
– Hát én nem tudom, miket zagyválsz össze, kölyök, de eredj innét, amíg jókedvemben látsz… itten nem szokás kérdezősködni mások magánügyeiről és megjárod, ha… – Piton elővette a pálcáját.
– Maga engem ne fenyegessen! – mordult rá fagyosan. A kocsmáros eltátotta a száját, minek következtében a szivar kihullott belőle és papucsos lábára hullott, és megégette a nagylábujját. Dermedt csend lett egyszerre. Előbb csak a pult körül, majd végig az egész kocsmában. Hárman azonnal távoztak, ketten pedig felemelkedtek és lassan az ajtó felé araszoltak. Piton a kocsmáros torkának szorította a pálcáját. – Még egyszer: hol van Tobias Piton? – kérdezte vészjósló komor hangon.
A halálra rémült férfi tátogni és dadogni kezdett, de hang alig jött ki a torkán. Az itt élő muglik is hallottak az európai pusztító háborúról, ahol a varázslók kiirtották az ott élőket. Rettegtek is a mágikus képességgel rendelkezőktől, de errefelé kevesen voltak, pláne ilyen helyeken. Itt békében élhettek az életben maradt muglik, és azzal foglalkoztak, amivel csak akartak, mert a keleti fertálya a világnak a régi maradt, ahol varázslók és muglik elkülönülve éltek és nem szóltak bele egymás dolgaiba. Egy nagyobb darab matróz Piton háta mögött elővette hatalmas forgótáras fegyverét és rászegezte, de Perselus egy intésére a fegyver messze szállt, a mugli pedig a falnak csapódott.
Többé senki nem mert moccanni, csak a kocsmáros rémült zihálását lehetett hallani, Piton pedig kaján vigyorral visszafordult áldozata felé. Ekkor halkan nyílt a kocsma ajtaja és a küszöbön feltűnt egy kopott, hosszú ősz hajú, magas, vékony ember, szájában pipával. Megvetően körbe nézett, aztán kiköpött.
– Ne hadonássz, fiam avval a pálcával, mer még kiszúrod valaki szemét! – Tobias Piton állt az ajtóban.
Perselus megpördült a tengelye körül, a kocsmáros megkönnyebbülten csuklott össze, a rend pedig helyre állt. Lassan mindenki beszélgetni kezdett újra, vagy folytatták a félbe maradt kártyapartit. Többé már nem érdekelte őket az előző jelenet, itt senki sem ártotta bele magát a másik magánügyeibe. Piton csak állt, mint a sóbálvány és rég nem látott apját bámulta.
– Most mit bámulsz? Gyere má, nem érek rá itten ácsorogni miattad, még be kő rakodni az Eileen-t! – közölte homályosan, majd elcsoszogott, Piton meg a jelenés után vetette magát. A sikátor végén utolérte és szótlanul mellé szegődött. – Hallom keresté… és aki engem keres, az megtalál, még ha megbánja, akkor is… – folytatta az öreg, de nem nézett Pitonra. Aztán csak szótlanul mentek sikátorokon át, míg el nem érték a külső dokkokat. A móló végén horgonyzott egy kivénhedt, öreg, de öregségében is méltóságteljes háromárbocos. Olyan volt, mint egy régi korból itt ragadt kalózhajó, ahogy lassan ringott a kikötőben. Vitorlái feltekerve a keresztrúdra, felségjel sem látszott rajta.
Perselus gyanította, hogy tisztelt mostohaatyja nem igazán tisztességes úton jár, de végül is mi köze hozzá, nem vámőr ő, hogy ilyes dolgokon fennakadjon. Emberek nyüzsögtek a lomhán várakozó árbocos körül, egy daruval éppen hatalmas, átkötözött csomagokat emeltek be. Páran biccentettek Tobiasnak, ő pedig visszabiccentett, vagy kezet rázott velük. Aztán megérkeztek a hajóhoz. Nem volt nagy, nem volt szép, de Tobias Piton büszkén és némi tisztelettel vegyes szeretettel a hangjában mutatta be a fiának.
– Ez volna itten: ez az Eileen – a hajó oldalán kopottan bár, de ott díszelgett a neve kackiásan kiírva.
Piton szíve belesajdult, hiszen az ő édesanyja nevét viselte a szörnyű hajó, már csak azt nem tudta miért. Gyalázatból, gúnyból vagy csak, mert apjának nem jutott jobb az eszébe… lassan alkonyodott, a tengert nehéz párák ülték meg, Piton szívén is hideg nyomás feküdt. Megtörölte a homlokát.
– Mielőtt kifuttok… beszélni akarok veled! – közölte nyersen. Nem akart apjával tölteni öt percnél többet, sokkal sürgősebb dolga lett volna, a fia mellett akart lenni. Gondolta, az öreg úgysem tudja, miért is tudná, de ha véletlenül mégis tudja a választ, akkor meg elfelejtette már.
– Majd a hajón beszélsz! Eredj – mutatott az ingatag kötélhágcsóra. Piton megrázkódott. Most mégis mit akar az apja? Kivinni őt is a tengerre?
– Minek? Üljünk le valahová, öt perc az egész… – apja vállat vont és megindult felfelé a hajóra, de Piton karon ragadta.
Az öreg megállt, komótosan a foga közé szorította a pipáját, majd akkora pofont kevert le a fiának, hogy annak belecsendült a füle és nekiesett egy konténernek, ami még berakodásra várt. Lassan feltápászkodott és megtapogatta felrepedt homlokát, a konténert pedig felemelték mellőle és a hajó gyomrába rakodták.
– Te ne szemtelenkedjél velem, mer megjárod, hallod-e? – figyelmeztette még atyaian, aztán otthagyta.
Piton elképedve állt. Nagyon régen történt, hogy valaki utoljára megütötte, ráadásul ilyen megalázó módon. Legszívesebben darabokra átkozta volna az öreget, aztán a darabjait a halak elé vetette volna, aztán a halat kifogta volna, hogy megsüsse, de aztán a hajókürt felbőgött, Piton pedig mit tehetett mást, apja után mászott. A hajó nyikorogva megindult, Tobias állt a kormánynál, és lassan, nagyon lassan elhagyták a kikötőt és kifutottak a nyílt tengerre. Piton felmászott a kormányosfülkébe. Elhatározta, hogy nem hagyja magát, mert kell az az információ, aztán eltűnik innét, végre vissza a fiához, ahová tartozik.
– Hát mégis utánam jötté? Nem hittem volna… Álljá ide! – mondta az öreg, mikor meglátta. – Megmutatom hogy kő kormányzani!
– De…
– Legalább valami hasznodat vegyem mán, ha így a semmiből elém toppantál!
Piton legszívesebben üvöltött volna dühében. Tessék, megtalálta az apját, de az öreg egyszerűen kezelhetetlen. Azt hiszi, még mindig gyerek, akit büntetlenül verhet és alázhat. Pedig nem, már rég nem. De azért mégsem moccant, mégsem átkozta darabokra. A nagy harag és düh és a sok fogadkozás ellenére, hogy megátkozza, ha még egyszer kezet emel rá, most mégsem tudott mozdulni. Mikor ott állt a vénember előtt, aki pokollá tette a gyerekkorát, egyszerűen nem tudta mit tegyen. Olyan volt, mintha két különböző nyelvet beszélnének. Piton nem akart megtanulni kormányozni, nem akart itt lenni, legfőképp nem ezzel az alakkal. Ha legalább megátkozhatná… miért nem bír egyszerűen csak idegenként bánni azzal a mocskos szeméttel? De nem tudta a választ. Pedig hányszor elképzelte, hogy majd ő megmutatja, majd ha diplomás varázsló lesz többé soha senki nem emelhet kezet rá. Most viszont majdnem hogy kölyöknek érezte magát. Harryre gondolt és Andrásra és lassan megkeményedett a szíve. Nekik szükségük van rá, minél hamarabb és neki is rájuk. Ha kell, erőszakkal szedi ki azt az információt az apjából, ha kell, megöli. De ha ez kell, hogy legyőzzék a nagyurat akkor nem is bánja. Vonásai megfeszültek, lassan előszedte a pálcáját és falhoz szorította az apját.
– És most elmondod, ki és miért temette anyát a Roxfort mellé! – csattant rá a kiszolgáltatott öregre.
Amaz megvetően kiköpött oldalra.
– Lehet, hogy beverted a fejed mikor elesté, fiam. Én nem tudom mi történt veled, meg anyádró se tudok semmit! – közölte ártatlan képpel, de a szeme számítóan megvillant és Piton volt olyan jó okklumentor, hogy simán beleolvasson apja rejtett gondolataiba.
– Feleslegesen strapálod magad, hallom minden gondolatodat – közölte fagyosan és kicsit szorított még apján – nem vagyok már gyerek, kiszorítom belőled a választ, még ha nem marad belőled semmi, akkor is – csattant rá a saját megszokott modorában és apja elsápadt. Rájött, hogy a gyerek, akit annyi éven át terrorizált és megalázott végül tényleg felnőtt és félelmetesebb, mint hitte volna.
– Rendben… de tegyé le, így nem lehet beszélni! – Piton szó nélkül leengedte, de a pálcát továbbra is rá szegezte.
– Mit akarsz tudni?
– Anyáról… hogy ki és miért temette a Roxfort melletti régi temetőbe.
– Mondtam, hogy nem tudom… – próbálkozott tovább az apja, de hasztalanul. Habár, mintha megpróbálta volna elrejteni a gondolatait, Piton semmiképp sem bírt közelebb férkőzni hozzá. Csak azt érezte, hogy hazudnak neki, de nem tudta miről és ettől ideges lett. Nem lehet, hogy ez az átok mugli elrejtse előle, Perselus Piton elől a gondolatait, olyan nincsen. Egyetlen mozzanat jött csak át, amibe Piton bele tudott kapaszkodni, amit apja nem tudott elrejteni előle. Szerettem anyádat – hallotta ki Tobias gondolataiból a képtelen kijelentést és elöntötte a mindent elsöprő iszonyú düh.
Még hogy szerette. Hazug semmirekellő mocsok alkoholista nem szeretett senkit legfőképp nem őket. Olyan dühös lett, hogy a kabinban megrezdültek az üvegpoharak és táncolni kezdett a tálca, pedig nyugodt volt a tenger, hullám alig jött.
– Te ne hazudjál – üvöltött rá és a pálcája vörösen felizzott – nem szeretted, sose szeretted, engem sem… pokollá tetted a gyerekkorom!
– Perselus! – csattant rá az öreg és egyszerre kisimultak a vonásai. Mintha meg is nőtt volna és Perselusba beleszakadt a düh. – Nem értesz semmit és nem is tartozik rád! – Egyszerre másképpen kezdett beszélni és az iszákos, kicsit bolond és agresszív mugli helyén most egy szigorú ráncos, de tiszta szemű valaki ült. – Azon kívül ne fenyegess, mert megjárod! – tette még hozzá és elővett egy fekete pálcát.
Piton eltátotta a száját és sokáig úgy maradt.
– De… de… te… – Tobias Piton felsóhajtott. Rájött, hogy tovább már nem játszhatja meg magát, így is éppen elég sokáig tartott. Ráadásul Perselus rátalált, hiába futott előle annyi éven át és játszotta az alkoholista mugli matrózt. És a fiának joga van tudni az igazat bármi áron, tartozik neki ennyivel.
– Látom itt az ideje, hogy komolyabban elbeszélgessünk. Invitó rum – miután jót húzott a rumosüvegből és fiát is megkínálta, aki most hálásan elfogadta, csak utána folytatta. – Szerettem anyádat. Ha nem szerettem volna, nem tudtam volna mindezt végigcsinálni az évek alatt. Miután édesapád meghalt anyád magára maradt. Én találtam rá, hogy úgy mondjam… és magamhoz vettem. Először muglinak álcáztam magam, de anyád elég hamar rájött a trükkre és azon túl nem volt értelme hazudni – elhallgatott, Piton meg ismét szédülni kezdett. Mennyi titok a múltjából… semmi sem igaz egyszerűen semmi. Még az is lehet, hogy az anyja nem is az anyja…
– Miről?
– Tagja vagyok egy titkos társaságnak, amelynek célja az utódokat figyelni.
– Utódokat?
– Mardekár, Hollóhát, Hugrabug és Griffendél utódait. – Piton nagy szemet meresztett.
– Elvégre ez nem akkora titok.
– Ősi történet ez egy ősi titkos társasággal. Mardekár utolsó utódja vagy, de ezt már te is tudod… utolsó tiszta utódja.
– Mi? Nem, ez hülyeség. Van egy fiam, aki…
– Tudom. Mint mondtam, figyeljük őket. Illetve titeket. Miután tizenhét évesen eltávoztál úgy hitted többé nem is látsz, megjegyzem okkal. De én láttalak és figyeltelek. A közeledben voltam mind a negyven éved alatt. Tudom, hogy Harry a te fiad és örülök neki. Minden a terv szerint történt… – Piton elveszítette a fonalat.
– Milyen terv?
– Reméltem, hogy nem kell megosztanom veled, de úgy látom a világ helyzete is megköveteli, hogy megtegyem. Mint mondtam te vagy az utolsó tiszta leszármazottja Mardekárnak.
– Miért? Mert én aranyvérű vagyok?
– Nem. Hanem mert benned tisztán, vegyítetlenül van Mardekár vére.
– És Harryben?
– Nos, a fiad egyesíti a két elszakadt vérvonalat… benne ott van Griffendél vére is – súlyos csend lett.
Piton levegő után kapkodott. Hiszen Lily mugli származású volt, Voldemortban pedig kizárt, hogy benne van Griffendél… talán az ő apja? De az nem lehet, hiszen ikrek voltak, ikrek. És akkor ő sem lenne tiszta Mardekár vagy mi a frász.
– A titkos társaságunk az egyetlen, amelyik tudja ezt. Lily Evans… nem volt mugli származású.
– De… de az volt… hiszen a szülei… mindenkije… Voldemort kutatott utánuk és… – magyarázta Perselus most már teljesen összezavarodva.
– Ebből is látszik milyen középszerű varázsló Voldemort. Nem, Lily muglinak tűnt, de nem volt az. A családja hetedíziglen megfosztotta önmagát a mágiától még Lily születése előtt. Ő volt a nyolcadig generáció, így benne már visszatért Griffendél tiszta vére.
– De hát… miért?
– Miért fosztották meg magukat? – Piton bólintott. – Egy jóslat miatt. Régen mindkét család egyformán gonosz és öntelt volt. A Griffendél család semmivel sem volt jobb, mint a Mardekár, a leszármazottaik között is dúlt az értelmetlen háború. Aztán valamikor a tizenhetedik században Gőgös Gottfried Griffendél jóslatot hallott, miszerint szerelem szövődik az ő lánya és Merész Martell Mardekár fia közt, amely romlást hoz a Griffendél családra, a végüket jelenti és kihal a családfa, illetve beleolvad a Mardekárba, ami persze rosszabb, mintha kihalna. Legalábbis gőgös Gottfried szerint. Ezért aztán inkább önkezével irtotta ki a családját, a lányát elevenen nyúzatta meg, majd mágián égette el és aztán hetedíziglen megátkozta a családfát, testvéreit, unokatestvéreit hogy ne szülessék varázsló vagy boszorkány, nehogy bekövetkezzen a romlás. De elszámolta magát. Azon a rettenetes éjszakán a szolgáló gyermeket szült – Griffendél fattyát – és benne megmarat a tiszta vérvonal, habár mágia-mentesen. Mindezek után Griffendél öngyilkos lett, a szelleme máig kísért azon a helyen. Aztán eltelt rengeteg év, az átok megszűnt és Lily már boszorkányként jött a világra. Az átok erejét mutatja, hogy a nővére még nem. Minden esetre a jóslat bevált. Merthogy nem az ő lányáról és Mardekár fiáról, csak a leszármazottaikról szólt, de gőgös Griffendél nem számolt előre. És jöttél te Mardekár leszármazottjaként és találkoztál Lilyvel…
– És megszületett Harry…
– Benne egyesül a két vérvonal, neki kell majd jó és rossz közt választania… – Hát ezért… – gondolta Piton. Ezért ilyen Harry ezért nem fog rajta Voldemort összes gonoszsága, ezért marad tiszta, ezért nem olyan, mint ő. Lilyre gondolt, hogy ő sem tudhatta, egyikük sem, és mégis az ő vérük a fegyver Voldemort ellen, ezért ő az egyetlen, aki le tudja győzni. Mert benne mindkét vér benne van, keveredve, és minden csak ezért történt, hogy Harry az lehessen, aki.
– Jó, de anya miért akarta hogy odatemesd?
– Mert ott kezdődött minden és ott kell, hogy végződjön. Én beszéltem rá, hogy oda temessük titokban. Nektek is oda kell mennetek, hogy végre választ találjatok.
– De mire?
– Hogy hogyan győzzétek le Voldemortot. Most eredj! – egy intéssel útjára engedte Pitont, mert a hajó vészesen megbillent és neki kormányoznia kellett.
A vihar lassan kúszott feléjük, a tenger tajtékzott, az ég pedig szokatlanul elsötétült. De Perselus még visszafordult az ajtóból és elgyötörten apjára nézett.
– Miért tetted pokollá az életemet?
– Szükség volt rá – mostohaapja olyan szelíden és akkora szeretettel nézett rá, amilyet még sosem tapasztalt. Egy megtört idős ember nézett rá, bűntudattal a szemében. – Nekünk sem volt könnyű anyáddal végigcsinálni, hidd el, sokszor sírt mikor nem voltál otthon, másképp akarta volna. Azt akarta volna, hogy boldog legyél! De tudta, hogy Voldemort téged akar, már az előtt tudta, hogy Voldemortnak egyáltalán az eszébe jutottál és meg akart védeni minden áron. Végső soron a biztonságodért történt az egész, hogy Voldemort még csak ne is gyanakodjon. Meg se forduljon abban a sötét elméjében, hogy más is lehetsz, mint egy szerencsétlen sorsú kölyök. Hitelesnek kellett lennie az egésznek, az összes rossz emlékednek… nehéz döntés volt, megbűnhődtünk érte már mind. Még Dumbledore is. Sajnálom, hogy annyi szenvedést okoztam. Nem kérem, hogy megbocsáss, de nemsoká úgyis meg fogod érteni.
Kiengedte a kormányt, hogy kikerüljön egy magas hullámfalt, de az így is oldalba kapta a hajót és az vészesen megbillent. A szél felbömbölt odakint, a vitorlákat tépte és szaggatta és tengervizet permetezett a kormányosfülkébe. Egy nagyobb hullám átcsapott a fedélzeten. Odalent serényen dolgoztak az emberek, Tobias pedig intett Pitonnak, hogy most már tényleg menjen innen, de a fia még mindig nem moccant. Villám cikázott át a fekete égen, melyet hangos csattanás és mély dörrenés követett.
– Dumbledore?
– Ő volt a társaság feje haláláig. Most én vagyok, de már nagyon kevesen maradtunk. Most már tényleg menj, holnap, ha feltisztult a vihar mindent elmondok. Eredj a kabinomba…
Piton elsietett, végigdülöngélt a csúszós fedélzeten és benyitott a kapitányi fülkébe. Sokáig forgolódott még álmatlanul, de nem a vihar miatt. Az sem zavarta volna, ha egy tűzhányó randalírozik alatta, az új információk viszont nagyon is izgatták. Felfordult a gyomra, ha arra gondolt, hogy az egész életét előre megírták neki, és aztán rávezették, hogy játssza el, mindeközben megfigyelték, mint egy bogarat a nagyító alatt. Dumbledore… az évek alatt a mentora a barátja és apja helyett apja lett. De elárulta őt. Nem barátságból volt mellette, hanem, hogy úgymond odafigyeljen rá. Piton nem értette magát, nem értette, miért fáj ez most annyira, több évvel Dumbledore halála után. Miért fáj minden egyes szava az apjának? Lehetett volna normális gyerekkora, normális szülőkkel, semmi szükség nem volt rá, hogy alkoholista muglit játsszon neki a mostohaapja. Az anyja meg hagyta… azt is hagyta, hogy az apja verje őket… nem értett semmit sem, most látta csak igazán, mennyit veszített azzal, hogy hazugságban kellett élnie.
És mennyire fáj, hogy egyáltalán meg kell tudnia. Gyakorlatilag semmit sem tud önmagáról, a családjáról. Egyetlen biztos pontként csak András áll mellette, mert ugyan ennyi erővel az is lehet, hogy Harry egyáltalán nem a fia. Kiverte a hideg veríték a gondolatra. Hiszen a fia. Megtenne érte bármit. De ez nem mindig volt így – figyelmeztette magát és akkor meg a lelkiismeret hulláma öntötte el. Mi lesz, ha kiderül, hogy Harry nem is az ő fia csak arról is hazudtak? Mi lesz, ha majd újra csak a gyűlölet áll közöttük, mert amilyen barom, még megutálja Harryt. De nem, az nem lehet… még ha nem a fia is. Ebben kicsit megnyugodott, és próbált józanul gondolkodni. Harry egyesíti a vérvonalat, de semmi sem biztos, egyszerűen semmi. Ha nem az ő fia… ha hazudtak róla, akkor talán esélyük sincsen.
Felült a keskeny fekhelyen és arcán a tenyerébe támasztotta, a szíve túl hevesen vert erre a gondolatra. Nem akarta, hogy Harry ne az ő fia legyen. Már nem küzdött az érzés ellen évek óta nem küzdött ellene, elfogadta, és Harryt is elfogadta. És a fiú is őt. Ha most elveszik tőle, ahogy elvették csecsemő korában is pusztán azzal, hogy nem mondták meg neki… ha másért nem is éri meg, de a fiáért harcolni fog és nem engedi, hogy holmi világmegmentés céljából elrángassák tőle – határozta el kétségbe esetten.
A sötét túl mély és puha volt, Piton szeme előtt pedig össze-vissza táncoltak a rosszabbnál rosszabb rémképek. Ha tévedtek és nincsen esélyük, mert Harry mégsem egyesíti a vérvonalat, vagy ha Lily nem is Griffendél leszármazott, az a szerencsétlen sorsú kölyök meg mit vállalt… Vajon hol van most Harry?
***
Hangos csattanásra ébredt zaklatottan. Felnézett és az apja állt a küszöbön háttal neki, a szél kitépte a kezéből az ajtót és a falnak csapta. Odakint épp pirkadt, hűvös szél söpört végig a kabinon, Perselus pedig teljesen felöltözve hevert az ágyon. Az éjjel valamikor elaludt, de nem tudta mikor, és azt sem, hogy a kusza, ijesztő gondolatai igazak voltak-e vagy csak rossz rémálom. Gyorsan talpra ugrott, felkapta a talárját és apja után sietett. Várt még rá egy megterhelő beszélgetés aztán egy út az ismeretlenbe. Látni akarta végre Harryt, elmondani neki, hogy van még remény. Hiszen tudta, hogy a fiút mennyire aggasztja a származása… ha igaz amit mostohája mond, az nagy könnyebbség lesz Harrynek. Legalább Mardekáron nem kell stresszelnie majd…
– Aludj még! – szólt rá Tobias miután észre vette, hogy fia utána jött – még csak hajnali öt óra… csak megnéztem jól vagy-e – Remekül – gondolta Perselus, de nem akarta bosszantani apját, amúgy is kényes volt a viszonyuk. Helyette inkább megfürdette arcát a hideg reggeli szélben.
A vihar szokatlanul tiszta levegőt hozott, az ég ragyogó kék volt és keleten, mint egy hatalmas lángvörös virág, épp felkelt a nap. Sirályok vijjogtak és keringtek a hajó fölött, matrózok rohangáltak szorgosan a dolguk után. Az élet látszólag ment tovább. Piton a korláthoz sétált a hajó orrába és nagyon sokáig meredt a semmibe túl a horizonton. A tengert szinte nem is látta sem a napfelkeltét, amely pedig olyan pompás és gyönyörű volt, mint talán még soha. Mardosta a belsejét a kín, a bánat, a bizonytalanság. A tegnapi információk elkeserítették, ugyanakkor Harry miatt meg is nyugtatták – neki jó lesz. De a saját élete elkeserítette. Rettenetes gyerekkora, az anyja… az anyja is elárulta végül is. Persze megérdemli, hiszen ő is elárult már annyi mindenkit, de mégis… ma is fájt nemcsak tegnap a sötétség nyomasztó mélységében. Dumbledore is fájt neki. Nem barátság volt, hogy mellette volt… csak őrködött, hogy ő, Perselus nehogy hülyeséget tegyen. Az élete kísérlet volt egy lombikban, ő meg azt hitte rá, hogy a valóság.
Közben dél lett, apját leváltotta az első tisztje és Tobias Perselus keresésére indult. Elhatározta, hogy végre mindent elmond a fiának, amit csak tud, ezzel tartozik neki. Nem lehet könnyű szembesülni ezzel… de Tobias remélte, hogy Perselus egy napon majd megérti és elfogadja a történteket. A hajó orrában állva talált rá. Sosem látta ilyen összetörtnek. Látszólag nem mutatta jelét, ugyan olyan kemény és unatkozó vonásokkal meredt maga elé, de Tobias ismerte a fiát hiszen végig szemmel tartotta, vagy szemmel tartatta mással. Látta a szemében az üres mélységet, a fekete szembogara most még feketébb volt.
– Akarsz még beszélni valamiről? – kérdezte óvatosan. Piton bólintott aztán követte apját a kabinba. Tobias behúzta maga mögött az ajtót és rummal kínálta fiát. Piton elfogadta aztán üres tekintettel apjára bámult.
– Mondj el mindent, ami fontos lehet, legyen bármilyen apróság! – közölte fagyosan és leült. Megkeményítette a szívét: itt már rég nem az ő érzései számítottak. Ha volt még valami apró információ, akármi, azt tudni kellett Voldemort ellen.
– Mit akarsz tudni?
– A társaságnak mi volt a célja? Az igazi célja?
– Eredetileg csak a figyelés azt hiszem. De azután a jóslat után, miszerint egyesül a vérvonal, a társaságban különböző nézetek láttak napvilágot. Voltak, akik továbbra is csak megfigyeléssel akartak foglalkozni, de volt egy vonal, amelyik bele akart szólni az utódok életébe…
– És ez a vonal nyert.
– Igen. Mikor Dumbledore lett a társaság feje, gyökeres reformokat hozott. Addig nem avatkoztak bele semmibe, de Dumbledore úgy ítélte meg, hogy Voldemort túl gonosz és túl veszélyes, hogy tétlenül nézzük. És mivel tudtunk a jóslatról, hogy lesz majd egy közös leszármazott, hát úgy véltük, ő majd le tudja győzni, hiszen… hiszen benne mindkét vérvonal megvan. Ezért történt minden – lehajtotta a fejét. Szégyellte magát mindazért a rosszért amit a társaság parancsára és nevében tennie kellett, de nem volt választása. – Én sosem értettem ezzel egyet…
– Mennyire sajnállak! – köpte a szavakat Perselus maró gúnnyal apja elé.
– Értsd meg, kérlek… ha nem így alakul…
– Akkor talán egészséges ember lennék? Kár is lenne érte, valóban! – csattant fel Piton, de aztán mély levegőt vett. Épp az imént határozta el, hogy ebben a kérdésben nem az ő személye az érdekes, hanem Harry. Nem kellene sértődött hercegnőként viselkednie… túl van mindenen, túl is élte és meg kell még tudnia, amire szükségük van. – Szóval… minden utódot szemmel tartottatok?
– Igen.
– Voldemortot is? – kérdezte reménykedve.
– Ez nem annyira egyszerű. Mivel Dumbledore annak a híve volt, hogy mindenki szabadon dönthessen ki mellé áll… – elhallgatott.
– Igen?
– Tudod Dumbledore előtt nemcsak, hogy nem szólhattunk bele semmibe, de nem is állhattunk melléjük. Úgy értem semlegesen szemléltük az életüket. De Voldemort miatt ez felborult, a társaság vezetése pedig úgy vélte feladja a semlegességet, beszáll a jó oldalon Voldemort ellen, nehogy még nagyobb galibát kavarjon.
– Jó oldalon? Azt mondtad régen mindkét család egyformán gonosz volt, honnan tudtátok, hogy majd a kettejük leszármazottja nem lesz még ennél is sokkal rosszabb? – kérdezte Piton növekvő kíváncsisággal. A sérelmeit egyelőre félre tette, inkább próbálta úgy hallgatni, mint érdekes történetet, aminek nem ő az egyik szenvedő alanya.
– Igen, de ismered Dumbledore nézeteit a származásról! Ugye ismered?
– Hogy nem a származásunk, hanem a tetteink befolyásolnak? – darálta unottan Perselus, mint egy agyoncsépelt szólamot.
Apja finoman elmosolyodott és bólintott.
– Igen. Ezt akarta átültetni a gyakorlatba Harryn keresztül. Úgy vélte, ha a fiú az ő irányításával nő fel, rendes gyerek lesz. Csak az a fontos, hogy mit tanul, és az hiszem igaza lett. Harry nem pszichopata, pedig meglenne benne a hajlam csupán a származás alapján.
– Hát ez… kicsit merész, nem?
– Én is azt mondtam. De azzal érvelt, hogy minden családban született jó és rossz varázsló is, és kár az embereket családjaikon keresztül megítélni. Griffendél Godrik a nagyhírű Griffendél jó volt, Malazár pedig gonosz, mint a sátán. Másrészt Merész Mardekár jó volt, gőgös Gottfried Griffendél pedig rossz. És Dumbledore számítása bejött, mert szeretettel nyúlt ahhoz a gyerekhez, és lám mivé let. – Perselus felhorkant.
– Persze, szeretettel. Kísérletezett vele is, ahogy velem!
– Perselus! Ne hibáztasd Dumbledore-t alaptalanul. Szeretett titeket, nagyon is szeretett és hidd el, megszenvedett érted is. – Perselus hallgatott a hallottakat emésztve. Gyomorforgató volt azt hallani, hogy hülye kísérlet eredményei mindketten, Voldemort ellen. Az öreg eleve halálra szánta őket?
– Szeretett engem? – kérdezte kétkedve.
– Persze, hiszen mi másért küzdött volna érted éveken át? Benned is ugyanúgy hitt, mint Harryben, függetlenül a származásodtól. Elhitte, hogy jó lehetsz és azzá nevelt téged is. És ebben is igaza lett. – Perselus felsóhajtott. Hogy csinálja Dumbledore, hogy állandóan igaza van s lehetetlen haragudni rá?
Perselus megkönnyebbül kicsit, maga sem tudta miért, de pusztán az, hogy Dumbledore nem mondott le róluk… igaz, hogy fegyvert nevelt a fiából, de Voldemortot le kell győznie valakinek. Persze jobb lenne, ha egy ismeretlenre hárulna a kellemetlen feladat, ők pedig a Bahamákon koktélt szopogatnának, biztonságos messzeségben de hát… ki másnak lenne esélye, mint Harrynek? Aztán valami szöget ütött a fejében.
– Szóval… volt figyelőtök Voldemortt mellett is? – kérdezte újra. Ha ott van, még hasznos lehet.
– Az a helyzet, hogy… nos ez is Dumbledore döntése miatt változott meg. Mint mondtam előtte senki nem szólhatott bele semmibe, de aztán Dumbledore Harry mellé állt, de sokan a társasából Voldemort mellé… – elhallgatott. Az egyik legtehetségesebb figyelőjük Voldemort mellett dolgozott, aztán… valószínűleg mellé is állt.
– Kik vannak ott? Ez életbevágó lehet, ha elmondták Voldemortnak, amit tudnak…
– A társaság tagjai nem beszélhetnek ezekről a dolgokról – szakította félbe az apja.
Perselus nevetni kezdett, örömtelenül, szinte hisztérikusan.
– Persze, nem beszélhetnek. Majd Voldemortot kérdezd erről!
– Nem beszélhetnek, mert leteszik a Megszeghetetlen Esküt! – Pitonba beleszakadt a nevetés.
– Akkor most, hogy nekem elmondtad, meg fogsz halni?
– Nem, mert nekem tették le. Mindig a társaság fejének kell letenni az előző halálakor.
– És mi van, ha megtagadják?
– Nem tudják. Köti őket az előző eskü, ha megtagadják az újat, akkor törlődik az információ. Úgyis utolérjük őket, legyenek bárhol is, ezt tudják a tagok. Eddig senki sem ugrott ki.
– Ki van Voldemort mellett? – kérdezte most már élesen Piton. Tudni akarta, hogy ki tudhat még erről.
– Hát jó… ha már annyira akarod… – Piton tenyerébe hirtelen belehasított a fájdalom minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Olyan éles volt, mintha késsel vágták volna meg, mint mikor azt a sebet ejtette a tenyerén Afrikában mikor esküt tettek. Szeme elé kapta, tenyerén sötétvörös csík húzódott keresztbe és lassan szivárogni kezdett belőle a vér… a szemei könnybe lábadtak, érezte, hogy bajban vannak, oda kell mennie, azt is tudta, hogy oda tud menni. Apja közben kibökte a várva várt nevet, de Peselus nem hallotta, mert a fájdalomtól dobolt a füle és rettegett a szeretteiért, most egyedül az érdekelte, hogy kijusson innen, Harryhez akármi áron.
– Mi baj? – kérdezte Tobias, de Perselus a nagy fájdalomtól felelni sem tudott. Tántorogva indult a kabinajtó felé, a fájdalom a tenyeréből a szíve felé húzódott, egész belsejét átjárta a kín, mintha a cruciót szórták volna rá. Tobias mögé lépett és még épp elkapta, ahogy elzuhant. Az ágyra fektette, aggódva hajolt fölé, mert nem értette, mi érhette hirtelen.
– Mi baj, Peselus?
– Harry… András… oda kell… – feltápászkodott és ismét a kabinajtó felé indult erőtlenül, de az apja visszarántotta. Perselus kitépte magát Tobiás karjaiból és rohanvást indult a fedélzetre. Apjával a nyomában.
– Állj meg, Perselus! – üvöltötte torka szakadtából. – Nem tudsz még mindent… Várj, hadd magyarázzam meg! – de a kiáltása sem tarthatta vissza a fiát. Perselus már nem is hallotta apját, ahogy kiért a fedélzetre, megpördült a sarkán és eltűnt az ismeretlenbe.
Tobias Piton meg lihegve állt meg a hajó korlátnál és elgyötörten a háborgó tengerbe bámult.
– Remélem nem szúrják el… – suttogta még maga elé, aztán visszatért a kabinjába.
