Harrynek másnap hajnalban első dolga volt beszámolni a rémes éjszakáról Dumbledore-nak. Inkább kihagyta a reggelit is és egyből az igazgatói iroda felé vette útját. Ronnak és Hermionénak szólt, hogy csak bájitaltanon találkoznak. A kőszörny elé érve azonban megtorpant. Elfelejtette megkérdezni McGalagonytól a jelszót. Szerencséjére vagy éppen szerencsétlenségére Piton professzor jött le az igazgatótól. Mikor meglátta Harryt, hidegen végig mérte.
– Mit csinálsz itt, Potter? – kérdezte a tőle telhető leggunyorosabb hangján.
– Mi köze hozzá? – jött a szemtelen felet. Harryt felbosszantotta a bájitaltanár. Nem elég Voldemort állandó támadásait állnia, még a nagyranőtt, undok denevér is őt baszogatja. – Dumbledore professzorhoz jöttem… mert megfájdult a sebhelyem – tette még hozzá.
Piton elgondolkodva nézett rá egy darabig, majd hirtelen hangnemet váltva megkérdezte:
– Álmodban jött ez elő?
– I… igen. Honnan tudja? – kérdezte Harry, de Piton válasz helyett tovább faggatta.
– Milyen jellegű álom volt? – Harry nem értette pontosan mire is vonatkozik a kérdés és amúgy sem tartozott Pitonra, így csak vállat vont és indult volna tovább a kőszörny felé, de a tanár megállította. – Olyan… mint amiket még nyáron álmodtál, vagy inkább, mint amiket tavaly?
– Mi köze hozzá? – kérdezte indulatosan Harry. Őszintén szólva abszurdnak találta a helyzetet, hogy a rémálmait pont Pitonnal tárgyalja ki hajnalok hajnalán egy kihalt folyosó kellős közepén.
– Van közöm, már csak annyiban is, hogy okklumenciára tanítalak. Tudnom kell Voldemort mekkora befolyással van rád.
– Öö... inkább olyan volt, mint amiket még nyáron álmodtam… olyan hallucináció jellegű… de… nem álom volt… – Harry elhallgatott felidézve a legpörgősebb „utazásait”. A mostani álma viszont egyértelműen Voldemortról szólt, bár nem azt látta, amint a fekete mágus embereket kínoz, inkább olyan… személyes jellegű álom volt. Voldemort és ő egy sötét hangulatú szobában voltak és a Nagyúr felváltva fenyegette és győzködte őt. Nem kínozta, hozzá sem ért, mégis közelsége miatt hihetetlenül szenvedett tőle. Érezte a fejében, mintha valóban ott lenne. Mintha bezárták volna az agya legmélyébe, kettesben ezzel a szörnyeteggel és nem tudott felébredni. Mikor mégis sikerült olyan érzés volt, mintha hetekig nem aludt volna.
– Hm… mit láttál? – kérdezte elgondolkodva a professzor.
– Semmit! Mehetek végre Dumbledore professzorhoz? – Harry kezdett egyre türelmetlenebb lenni.
– Itt vagyok, Harry – csendült egy vidám hang a hátuk mögött. – Mi a baj?
– Rosszat álmodtam vagyis… – sután elhallgatott. Maga sem tudta, pontosan mit is élt át. Nem a megszokott rémálom volt, de nem is az elvonási tünetek okozta látomás. Noha már teljesen leszokott, néha még visszatért egy-egy rémes hallucináció álmaiban.
– Harry, sajnálom, de legjobb lesz, ha ezeket Piton professzorral beszéled meg. Nem mintha engem nem érdekelne, mi van veled, dehogynem érdekel! De ő az, aki meg tudja majd tanítani neked, hogy hogyan védd ki. Meg kell, hogy bízzatok egymásban! Különben nem fog menni – ez már mindkettejüknek szólt.
Piton égnek emelte a szemeit, majd karjait keresztbe fonva Dumbledore-ra meredt. Te jó ég, most jön az, hogy szeressük egymást Potterrel. Dumbledore öregszik…
Mindeközben Harry igyekezet értelmes fejet vágni, bár ő sem értett egyet az ősz professzorral. Na, megnézném én azt a napot, mikor összeborulunk Pitonnal. Vagy hogy bízzak meg benne… ááá, a vén hülye denevérben?!
Miután Dumbledore befejezte egy mosollyal útjára engedte a számára legkedvesebb tanárát és diákját. Kár, hogy ennyire nem szeretik egymást. Fejcsóválva nézett még utánuk hosszú ideig.
Harry és Piton mihelyt Dumbledore látótávolságán kívül kerültek, jobbnak látták, ha inkább más-más irányba mennek tovább. Pitont dühítette Potter közelsége. Abszolút nem érdekelte, amit az igazgató mondott neki nyáron, illetve mégis! Hazudna, ha azt mondaná nem gondolkodott el rajta. Sokszor azon kapta magát, hogy figyeli a gyereket. A gesztusait, mozdulatait, ahogy fintorog… és sokban magára ismert. Félelmetes érzés volt. Egy POTTER olyan, mint ő. VÁÁÁ!
Nem akart foglalkozni vele, ki akarta űzni az agyából, száműzni az életéből, de nem lehetett. Nap, mint nap rákényszerült, hogy találkozzon vele és szembesüljön azzal, hogy Potter már egyáltalán nem Potter. Számára már nem lehet az. De mégsem tudott másképp viszonyulni hozzá, hiába próbálta. Az apja bűnei miatt gyűlölte ezt a kölyköt, aki nem is az apja… Fogalma sem volt, hogyan kezelje ezt a helyzetet. Egyelőre megpróbált ugyanúgy viselkedni, mint eddig. Lassan ballagott a bájitaltanterem felé. Semmi kedve sem volt a hatodévesekhez. Különösen nem Potterhez, a tudálékos Grangerhez és az idegesítő Weasleyhez.
Harry is füstölgött magában Piton miatt. Pofátlan szemétláda - gondolta - mit szól bele a dolgaimba. Majd ha szükségem lesz rá, szólok. Idióta… Néma dühöngésének az óra kezdetét jelző csengő vetett véget és ismét szembe találta magát Pitonnal. Üvölteni tudott volna dühében. Piton pedig, ha lehet még igazságtalanabb volt, mint eddig. Óra végéig húsz pontot vont le Harrytől saját lelki békéje helyreállítása végett. Ez sem segített.
Perselus egész délelőtt nyomorúságos helyzetén tépelődött és életében először úgy döntött segítséget kér, mert egyedül nem megy. Megkeresi Spherestudot.
***
Harry, Ron és Hermione a klubhelységben üldögéltek délután és leckét írtak. Pontosabban Hermione írta, Ron megpróbálta lemásolni, Harry pedig fáradtan és mélyeket pislogva bámult ki az ablakon. Még mindig nem pihente ki a rémálmot. Fárasztóbb volt, mint a tavalyiak. Nyílt a portréjuk és McGalagony evickélt be rajta.
– Potter, beszélni szeretnék önnel! – Harry feltápászkodott és a sarokba vonult házvezető tanárával. McGalagony folytatta – Maga lesz a kviddics csapat kapitánya. Elvárom, hogy a tanulmányi eredményei ne romoljanak emiatt. A csapattagok válogatását az első edzésük alkalmával tartjuk – azzal magára hagyta a fiút.
Harry örült a kinevezésnek, bár enyhén szólva tartott is tőle. Nőtt vele szemben az elvárás. A csapat jelenleg négy tagból állt: Ginnyből, Ronból, Katie Bellből és belőle. Kellett két terelő és egy hajtó. Várta a hétvégét, mikor ismét seprűre szállhat. Ez még az iszonytató éjszakát is feledtette vele. Gyorsan beszámolt Ronnak a dologról. Vörös barátja gratulált kapitányi kinevezéséhez.
– Remélem, azért nem csak a kviddicsről fog szólni az életetek – kezdte Hermione a szokásos „tanulni is fontos” szövegét, de Ron leintette.
Ő is éppen annyira várta a hétvégét, mint Harry. Addig azonban még négy napjuk volt a hétből, kénytelenek voltak neki ugrani a leckének. Egy különösen macerás dolgozattal – az emberek transzformálásának alapelveiről átváltoztatástanra – azonban még Hermione sem boldogult, pedig másnapra kellett.
Bőven elmúlt már tíz óra, a három barát mégis úgy döntött megpróbálkoznak a könyvtárral, ha nem akarnak büntető munkát McGalagonytól. Harry felszaladt a hálótermükbe a köpenyéért, aztán kimászott a portré elé barátaihoz. Magukra terítették a köpenyt és megindultak a sötét folyosókon.
A könyvtárig sima útjuk volt, senki nem járt kinn ilyen késő éjszaka. Halkan kinyitották a könyvtár ajtaját és beosontak. Megkönnyebbülve dobták le a láthatatlanná tévő köpenyt, mikor beszélgetés foszlányaira lettek figyelmesek. A hangok hátulról jöttek, a zárolt részleg irányából. Csendben indultak felé. Nemsokára a halvány fényt is felfedezték. Valakik tényleg a tiltott részlegben voltak. Egyikük pont ásított.
– Ááááh! Nincs itt semmi érdekes… Hé, kifogytunk a kávéból? – csendült egy aggasztóan ismerős hang.
– Ebben sincs semmi. De nem baj. Beleadunk 110 % -ot! Nem kell nekünk kávé – jött a válasz.
Hermione aprót sikkantott, mire Ron és Harry lepisszegték. A beszélgetők nem mások, mint Piton és Spherestud professzorok voltak.
– Tényleg kínos szituáció… de adj annak a kölyöknek még egy esélyt – folytatta Spherestud.
– De én nem tudok úgy tekinteni rá, mint… mint…
– Mint a fiadra – fejezte be csendesen Perselus helyett András. Olyan halkan mondta, hogy odakinn alig lehetett hallani. A három fiatal a sötétben egymásra meredt és tovább hallgatózott.
– Csodás. Most már nem csak rémes tanár, hanem rémes apa is vagyok – zsörtölődött tovább Piton.
– Azzal aztán semmire nem mész, hogy itt emészted magad. Fogadd el a tényt, és próbálj a szerint élni. Nem akkora dráma…
– Neeem? Örülök, hogy te így látod. Mindegy is, úgysem tudja senki, csak Dumbledore és én, és ez így is fog maradni még nagyon sokáig, remélem. És most ne haragudj, de muszáj aludnom. Voldemort napok óta kínoz…
Harryéknek épp csak annyi idejük maradt, hogy gyorsan magukra kapják a köpenyt, és kissé arrébb húzódjanak az útból, már fel is bukkant Piton alakja, nyomában Spherestuddal. A fiatalok megvárták, amíg tanáraik jó messze kerülnek a könyvtártól, majd tanácstalanul egymásra néztek. Hermione megkereste a szükséges könyvet, aztán inukszakadtából siettek vissza a Griffendél-toronyba.
– Szerinted? – kérdezte Ron az imént beszélgetésre célozva.
– Nem tudom, Ron. Nem tudom – felelte Harry –, ha Pitonnak gyereke van…
– Az biztos mardekáros. Hé, lehet, hogy Malfoy az! – vetette fel Ron, de Hermione letorkolta.
– Nem lehet Malfoy! Ő olyan, mint az apja, egy az egyben. Meg aztán az sem biztos, hogy mardekáros az a gyerek… egy biztos. Piton eddig nem tudta és most nem örül neki.
– És mit jelent az, hogy Voldemort napok óta kínozza? – tette fel a logikus kérdést Harry. – Azt hittem engem kínoz. Mármint…
– Lehet, hogy a sötét jeggyel kapcsolatos a dolog – találgatta Hermione. – Tényleg érdekes egy beszélgetés volt, de azt hiszem, most nekünk is aludni kellene menni.
– Na és a dolgozat? – kérdezte Ron
– Ne haragudj, de fáradt vagyok. Inkább felkelek korábban, de most nekem is muszáj mennem – felelte a lány és faképnél hagyta a két fiút.
Ron és Harry is követték a példáját és nemsokára már mind mélyen aludtak.
***
Perselus szemére még sokáig nem jött álom. Spherestud is csak jött a hülye lelkiismereti szövegével, és legkevésbé most erre volt szüksége. Bár az is igaz, hogy legalább helyre tette. Fordult jobbra, aztán balra, de csak nem tudott elaludni. Végül felkelt, leballagott a bájital laborjába (ami a szobája alatt egy szinttel volt található) és neki fogott a módosított farkasölő-fű újabb tesztelésének.
Sok tesztsort csinált már végig, ez idáig sikertelenül, de megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg ki nem tudja küszöbölni az átalakulást teliholdkor. Nem Lupin, vagy a többi vérfarkas miatt, inkább csak maga miatt, a bizonyítási vágya miatt. Ismét elővette a vérfarkas vérmintát és a nagyító lencse alá csepegtetett belőle pár cseppet. Majd hozzá adagolta a farkasölőfű főzetet – mármint a tovább fejlesztett változatot. Bele nézett a nagyítóba. Ha a főzet sikerült, akkor a vérmintában található farkaskórért felelős gének szépen elhalnak.
Piton várakozva meredt a munkaasztalra. A szer összeért a vérmintával, majd megkezdte tevékenységét. Működése nyomán, ahogy Piton is várta, szépen elhaltak a káros sejtek - de sajnos az egészségesek is. Ez a kísérlet sem sikerült, de Perselus tudta, hogy közel jár már a megoldáshoz. Még egy hozzávalót kicsit csökkent, és akkor talán… összeválogatta a kellékeket a másnapi főzethez, majd gyorsan lezuhanyozott és aludni tért.
***
Harry azon kapta magát a következő napokban, hogy a szembe jövő diákokat fürkészi árulkodó jegyek után kutatva. Mármint amikből esetleg rájöhet, hogy ki is Piton fia. Szinte megszállottan érdekelte ez a téma, de sajnos nem tudott annyi időt áldozni rá, mint szeretett volna. Sok volt a tananyag, bár még csak október elején jártak, tanáraik mégis úgy viselkedtek, mintha holnapután vizsgáznának. Nem volt olyan óra, ahol el ne hangzott volna valami fenyegető formában, hogy milyen komoly vizsgáknak néznek elébe.
McGalagony óráján az emberi transzformációt tanulták, több-kevesebb sikerrel. Bűbájtanon a sötétítő bűbáj után az eltűnő-feltűnő bűvölést, SVK-n átkokat és rontásokat, de még Spherestud is bele húzott. Pitonról nem is beszélve. Bár Piton és Harry igyekeztek messzire elkerülni egymást, mégis, ha találkoztak, órán vagy a folyósón néha, abból szinte mindig vita és pontlevonás lett. Csak az okklumencia órák voltak tűrhetőek Harry számára. Úgy tűnt Dumbledore beszélt Pitonnal, mert az órákon kevésbé voltak megterhelők, főleg mióta elméleti foglalkozást tartottak. Piton megpróbálta megmagyarázni (több-kevesebb sikerrel) neki, hogyan is csendesítse el elméjét. Minden esetre tűzszünetet kötöttek ezekre az órákra.
Miután Harry lett a csapatkapitány rengeteg teendője lett, első sorban tagtoborzás terén. Október első hétvégéjére hirdette meg az első edzést és egyben az új tagok felvételét is. Egész délelőtt tartott a próba. Megjelent a Griffendél-házból szinte mindenki, aki nem esett le a seprűjéről, de sok néző jött a többi házból is – Harry legnagyobb sajnálatára maga Malfoy is, aki egy alkalmat sem szalasztott el, ha kritizálhatta Pottert, Weasleyt, vagy a többi csapattagot. Harry nem tehetett ellene mást, mint egyszerűen semmibe vette a mardekáros fiút.
Délig sikerült kiválogatni az új terelő párost Jason Johanson és Mike Gallagher személyében. Jason és Mike negyedéves évfolyamtársak voltak. Az új hajtó pedig Mia Mallory lett egy fürge harmadéves leányzó. Harry remélte, hogy ütőképes erős csapatot tudott összeszedni, amivel megverhetik a Mardekárt és nem utolsó sorban megnyerhetik a kviddics-kupát. Délutánra teljesen elfáradtak, de összességében az első edzésük jól sikerült, még a mardekárosok zavaró fütyülése mellett is. Szükség is volt rá, mivel a kviddics évad két hét múlva kezdődik és pont a Mardekár ellen játszanak.
Na, majd meglátjuk, ki fütyül akkor – gondolta Harry. Mivel az időjárás viharossá fokozódott, inkább a klubhelységben töltötték a nap hátra lévő részét, sajnos leckeírással. Spherestud kért tőlük egy hosszú házi dolgozatot az általános emberi jogokról, Piton meg… a szokásos. Valamelyik brutális méreg hatását elemző esszét kért az ifjúságtól.
– Meg kéne mérgezni vele – fejtett ki Ron a tömör véleményét az egészről.
Harry egyet értett. Maga sem értette miért, de nagyon nem szerette Pitont, pedig a nyáron úgy tűnt, mintha helyzetük rendeződne. Gondolatai elkalandoztak az emberi jogokról Piton fia felé. Egyszerűen muszáj volt tudnia. Ennyire még semmire nem volt kíváncsi.
– Szerinted, ki lehet az? – folytatta a témát.
Ron pontosan tudta miről beszél, hiszen ez szinte minden nap terítéken volt. Ron és Hermione is érdeklődött a téma iránt, bár Hermione néha megpróbálta lecsillapítani a fiúkat, mondván, nem rájuk tartozik.
– Fogalmam sincs… de sajnálom azt a gyereket. Ilyen apja van…
– Senkit nem láttam, aki hasonlítana rá. Jó, sok a fekete hajú gyerek, de ennyi erővel én is lehetnék… – gondolkodott hangosan Harry. Ronból kitört a nevetés.
– Te, mint Piton egy szem fia… bele gondolni is vicces…
– Szerintem is – kacagott Harry az abszurd ötletén.
– Mi lenne, ha inkább a házi feladatra koncentrálnátok végre, nem pedig Piton fiára? – kérdezte élesen Hermione. Ő is kíváncsi volt, de közel sem annyira, mint az elidegeníthetetlen jogokra. Még nem olvasott róluk eddig, bár néha otthon hallotta, hogy szülei hivatkoznak rá, ha valami borzalmat néznek a híradóban. Nem hitte volna, hogy izgalmas is lehet erről olvasni… vagy csak az új tanár miatt? Maga sem tudta, de Harryék idétlenkedése kezdett az idegeire menni.
– De Hermione még csak szombat van, semmi kedvem tanulni… – nyafogott Ron. Harry egyetértett. Amellett hirtelen megfájdult a feje is, így jobbnak látta, ha felballag és ledől egy fél órára.
A hálószobájukba érve ruhástul végignyúlt az ágyán, bele kotort az éjjeli szekrényébe és elővette Sirius hagyatékát, az apró fekete dobozkát. Ez idáig nem tudta kinyitni. Mintha nem lenne fedele, csak egy tömör fakocka lenne. Harry tudta, hogy a doboznak más funkciója is van, de nem jött rá a dolog nyitjára, másnak pedig nem akarta odaadni. Még Hermionénak sem. Az az övé volt és Siriusé. A keresztapjáé. Elszunnyadt, miközben a kockát szorongatta…
***
Két hét múlva megtartották a Griffendél-Mardekár találkozót. Az idő száraz volt, csak a szél volt nagyon erős. Harry és Malfoy (a Mardekár új csapatkapitánya) kezet fogott Madame Hooch utasítására, majd a seprűk a levegőbe emelkedtek.
Harry magasan a többiek fölött körzött Tűzvillámával. A csapatát figyelte és a cikeszt kereste. Alatta Malfoy lustán körzött a pálya fölött Nimbusz 2001-ével. Kicsit tartott ettől a meccstől, hiszen Ron nem Wood volt. Jól védett, ha formában volt, ám ha nem… és Harry semmiképp nem akart meccset veszíteni pont a Mardekár ellen. Ezt az örömöt nem szerzi meg Malfoynak és Pitonnak sem.
Szerencsére Ron ma csúcsformában volt. Harry pillantása a tanári tribün felé vándorolt. Piton Spherestud mellett ült – érthetetlen, hogy mit eszik rajta Spherestud, amikor ő annyira normális, Piton meg egy szociopata állat – gondolta – és épp elmélyülten magyarázott valamit. Csak néha pillantott a pálya felé. Spherestud elröhögte magát valamin, amit Piton mondott. Lehetséges lenne, hogy ennek a bőregérnek humorérzéke van? Vagy csak érzéki csalódás…?
Harryt egy éles kiáltás rángatta vissza a valóságba, és amit látott, attól kis híján leesett a seprűjéről. Malfoy ezerrel száguldott a cikesz után a föld felé – Harry utána vetette magát (a Griffendél 70-10-re vezetett, szóval, ha Malfoy elkapja a cikeszt, veszít a Griffendél). A földtől cirka 3 méterre beérte Malfoyt és fej-fej mellett száguldottak lefelé. A cikesz azonban hirtelen megfordult és kettőjük között elsuhanva az ég felé szállt.
Harry utána fordította seprűjét, Malfoy azonban már túl közel volt a talajhoz, nem tudott fékezni és irdatlan erővel becsapódott – pont abban a pillanatban, mikor Harry elkapta a cikeszt. Erősen megszorította a kis szárnyas labdát és kilőtt az ég felé. Leírt még egy tiszteletkört, elszállt a tanári tribün előtt, majd landolt csapattársai gyűrűjében. Ez a nap nem is végződhetett volna jobban. Megnyerték a meccset, Malfoy pedig beágyazódott a talajba.
Este hatalmas ünnepséget rendeztek, még Hermionénak sem volt kedve tanulni. Harry hónapok óta most először érezte magát teljesen boldognak és felszabadultnak.
***
Egy pénteki napon, pont Halloweenkor a három jóbarát délután a klubhelységben üldögélt. Hermione épp egy Spherestud ajánlotta rém unalmasnak tűnő vastag jogi könyvet olvasott nagy élvezettel, Harry és Ron pedig varázslósakkot játszottak. Ron állt nyerésre.
– Úristen! – csapott a homlokára Harry. A két barát értetlenül nézett rá. – Elfelejtettem, hogy ma Pitonnal okklumencia van! Rohanok, mielőtt kitekerné a nyakam! – Azzal már rohant is a pincehelyiségbe. Nem volt szüksége arra, hogy Piton mérges legyen rá még a szokásosnál is jobban. Így sem volt felhőtlen a viszonyuk. Semmi szükség nem volt arra, hogy az okklumencia órák veszekedéssel teljenek. Amint leért a pincébe, óvatosan bekopogott az ajtón, várva végzetét.
– Késtél! – hallatszott egy kiáltás bentről.
Ezt Harry „igennek” vette, így félve belépett.
– Sajnálom, de elfelejtettem – kért elnézést sietve, de tudta, hogy ez nem fogja érdekelni a tanárt.
– Nem lep meg… De ha már kegyeskedtél lejönni, akkor talán el is kezdhetnénk – kezdte a már szokásos csipkelődő hangnemben, és az asztala előtt lévő székre mutatott. Harry csak most látta a táskákat a szeme alatt. Ezek szerint tényleg nem aludt sokat mostanság. Harry kénytelen-kelletlen helyet foglalt. Már előre érezte, hogy rémes órának néznek elébe. Pitont felingerelni kész öngyilkosság. – Na lássuk! Azt hiszem elég elméletet tanultál, most akkor helyezzük a hangsúlyt a gyakorlatra – kezdte Piton halkan, ajkán kaján félmosoly játszott.
Harryt kirázta tőle a hideg. Végig ettől tartott. És ekkor eszébe jutott, hogy, mivel nem erőssége lezárni az elméjét, Piton rájöhet, hogy látta őt és Spherestud-ot a könyvtárban. Muszáj lesz lezárnom az elmémet, különben az hagyján, hogy év végéig pucolhatom a koszos üstöket, de még a Házkupát is elveszíthetjük a sok pontlevonás miatt… – gondolta magában. És amúgy sem akarta, hogy Piton rájöjjön, hogy kihallgatta.
– Nos, hát akkor, nagyvonalú leszek veled. Bármilyen átokkal meggátolhatod, hogy belépjek az elmédbe! Megértetted?
– Igen, uram. De megpróbálná egy kicsit…
– Legilimens! – kiáltotta a professzor, meg sem várva, hogy Harry befejezze a mondatot.
Egy fiatal, kócos gyerek egy torta után ácsingózik, amit egy nála sokkal kövérebb gyerek kap… az első repülés… egy vörös hajú fiúval épp azt találják ki, hogy milyen módon „haljanak” meg legközelebb… a könyvtárban a köpeny alatt hallgatózik, és…
– Neee… – kiáltotta, majd, mint már sokszor most is a földön találta magát. Azonban, ahogy felnézett, tekintete találkozott a professzoréval, melyben… nem az nem lehet… de mégis… Félelmet és szégyenkezést látott.
– Halljam, Potter, mi volt ez? – kérdezte Piton. A rohadt életbe! Látott minket! Rájött! Rájött! Mi a francot tegyek? – vívódott magában a professzor. Csak remélte, hogy arcára nem ül ki az a vegytiszta pánik, amit most érzett. Ha rájött, akkor vége, tovább nem halogathatom a dolgokat. Nem is beszélve, hogy még Albustól is hallgathatom, hogy: Én megmondtam. Nem valamit ki kell találnom! – Szóval, halljam, mit kerestél késő este a könyvtárban?
– Mi… – kezdte, de rájött, hogy hátha nem látta a barátait, így legalább őket kimentheti –Az-az, én csak egy könyvet kerestem az átváltoztatástan házi dolgozathoz – mondta Harry. Tulajdonképpen részben igaz is volt állítása. De rájött, hogy Pitonnak most kivételesen nem azzal volt a baja, hogy kinn járt a hálókörletén kívül, hanem az, hogy hallhatta a beszélgetését Spherestud-dal.
– Mindazonáltal a legkevésbé sem hiszem, hogy McGalagony professzor a könyvtár zárolt részlegében lévő könyvből adta volna a feladatot – húzta el a száját a bájitaltanár.
– Nem is oda mentem, csak hangokat hallottam a zárolt részlegből, és… – elharapta a mondat végét, mert rájött, hogy most szólta el magát.
– És feltételezem a láthatatlanná tevő köpönyeged is nálad volt, tekintettel, hogy nem láttalak – vonta fel szemöldökét.
– Hát… igen. – Harry jobbnak látta, ha nem hazudik. Többet.
– Tehát akkor mindent tudsz. – Piton hangja itt megremegett, és ha lehet, még jobban elsápadt.
Na erre a mondatra Harry köpni-nyelni nem tudott. Hallotta, amint Piton Spherestud-nak panaszkodik, hogy nem tudja, hogy kell gyereket nevelni. Ennél kínosabb szituációban keresve sem találhatta volna bájitaltan tanárát. Ő, a nagy Perselus Piton professzor, amit a gyengeségéről beszél… ráadásul még látszott is rajta.
– Igen, uram – válaszolt vontatva Harry. – De nem mondom el senkinek, amit hallottam. Esküszöm – mentegetőzött.
– Attól tartok ez nem ilyen egyszerű. Nem így akartam, hogy megtudd. – Piton még mindig kimérten beszélt.
– Nem? Mégis micsodát? – csattant fel Harry. – Nézze, egyáltalán semmi közöm a maga családi állapotához. Csak azt remélem, hogy a fiával jobban fog bánni, mint a többi diákkal…
– Ezt meg hogy értsem? – értetlenkedve szakította félbe a professzor. Kezdte elveszíteni a fonalat. Ha Potter hallotta, akkor…
– És még én vagyok értetlen – pimaszkodott a fiú. – Fel nem bírom fogni, hogy maga mi a fészkes fenéért ment tanárnak, ha nem szeret tanítani, sem pedig a diákokat.
– Potter figyelmeztetlek, nem engedem meg, hogy ilyen hangnemben beszélj velem! – Piton már visszanyerte eredeti színét a sápadtság után. – Fogalmad sincs az egészről! Minek vádaskodsz?
– Én nem vádaskodom! Pusztán sajnálom azt a szerencsétlen gyereket, akit magával áldott meg a sors! Jobb lenne neki árvának lenni, mintsem egy ilyen apával! – köpte tanára elé a szavakat. Harry nem tudta, hogy mi ütött bele. Egyszerűen csak ki akarta mondani, ami a szívét nyomta régóta. Nem is kimondottan Piton gyerekével akart előhozakodni, hanem akár saját magával is. – Csak önmagával van elfoglalva! – ezeket a szavakat majdhogynem kiabálta. – Szólni akartam, hogy gyengébben alkalmazza a Legilimenciát, de maga nem figyelt. Az egy dolog, hogy rám nem figyel, de mindenkivel ilyen. Maga nem normális! Maga szívtelen! – azzal kirohant a szobából, becsapva maga mögött az ajtót.
Piton csak áll, szótlanul. Egyfelől örült, hiszen Potter mégsem hallotta teljes egészében Andrással való eszmefuttatását. Másfelől, talán örökre elásta a szemében magát. Most már nemcsak, mint tanárát utálja, de már szülőként sem tud ránézni. Nem is a sajátjaként, hiszen nem tudja az igazságot, de nem is tudná elképzelni őt apaként. Ennyi. Ha egyszer félre tudná tenni azt a fene nagy büszkeségét… de most már mindegy. Elfuserálta az egészet. Kissé támolyogva indult a Nagyterembe a halloweeni lakomára.
A házimanók szépen feldíszítették a Nagytermet. Mindenfelé töklámpások lógtak, idétlen fogatlan vigyorral az arcukon. A lakoma fenséges volt, a desszert még inkább. Dumbledore megengedte a diákságnak, hogy harmadévestől fölfelé éjszaka kóborolhatnak a sötét kastélyban, tanári felügyelet nélkül – de szigorúan csak a kastélyban. A gyerekek örültek neki, hiszen sötétben ritkán volt alkalmuk felfedezni a száztornyú kastélyt. Izgalmas kalandnak ígérkezett. Ez alkalomból a folyosókon is voltak töklámpások és egyéb ijesztő figurák. A gyerekek lelkesen vetették bele magukat az új „kalandba”. Még a tanároknak is tetszett az ötlet. Az időjárás is úgy tűnt mintha az ő szórakoztatásukra produkálná magát. Viharossá fokozódott odakint a szél, ami csak úgy rázta a rosszul záródó spalettákat. Időről időre hatalmas villámok cikáztak át az égen. Egyébként pedig teljesen sötét volt és szakadt az eső, kísérteties hangokat csalva a kastély kihalt folyosóira.
A vacsorán mindenki jól érezte magát, kivéve, persze Piton professzort. Nem ment ki a fejéből a délutáni vitája Potterrel. A vacsora végeztével inkább gyorsan a szobájába menekült a herce-hurca elől. Úgyis fáradt volt mostanában. Nem aludt jól. Szinte soha nem aludt jól, de mióta a Sötét Nagyúr kitalálta ezt az új szadista módszert, hogy álmukban támadja meg az embereket, azóta alvás nélkül telt a fél élete. Volt ugyan főzete ellene, ami nem az álomtalan álom főzete volt, hanem annál erősebb és hatásosabb szer, de az sem volt túl egészséges.
Függőséget nem okozott – fogyasztás után kisöpört az ember fejéből néhány órára minden gondolatot. Nem volt altatószer, de mivel a fogyasztónak semmi nem jutott tőle az eszébe, inkább aludt. Olyan folyékony okklumencia-szerű főzet volt –, de egy idő után, ha túl gyakran fogyasztotta valaki, akkor lassan tönkre tette az illető memóriáját. Először csak nehezebben jegyzett meg tőle dolgokat, majd szépen elfelejtette, amit addig tudott. Perselus éppen ezért csak nagyon ritkán élt vele és csak akkor, ha már nem bírta energiával.
Persze nem minden éjszaka vele foglalkozott a Nagyúr – volt, hogy Potterrel, vagy esetleg mással is. Ez volt a büntetés, amiért megszöktette nyáron a gyereket. Piton pedig nem engedhette meg Voldemortnak, hogy az agyában olvasgasson éppen ezért, ha már nem bírta tovább kénytelen volt ehhez a készítményhez fordulni. Legutoljára nyáron kényszerült rá, azóta jól bírta – eddig az éjszakáig.
Fájt a feje, fájt a szeme a kialvatlanságtól, nem tudott koncentrálni a bájitalára sem, pedig még nem volt kész. Idegességében majdnem falhoz vágta az egészet. Mint nyáron Potter, aki nem Potter – jutott eszébe a nyári eset és elnevette magát. Nagyon fáradt lehetek, ha már ezen is röhögök… – gondolta. Inkább felsétált a szobájába és a bájitalos szekrényke leges legaljáról whisky-s üveget halászott elő. Ritkán ivott. Megvetette az alkoholt és az alkoholistákat is. A mugli apja is az volt. De ma éjjel muszáj volt enyhítenie a nyomáson – és arra jó volt a whisky, ha másra nem is.
Komótosan kortyolgatni kezdte az italt, meg-megborzongva annak rémes ízétől. Érezte, hogy hatására tompul az agya és tompulnak az érzék szervei is. A következő pohár után feje lassan karjára hanyatlott, majd elnyomta a jótékony álom.
Felriadt. Először nem tudta hol van, majd lassan világosabb lett a helyzete. Nem tudta, mi ébresztette fel, körülnézett hát. Legnagyobb meglepetésére a pince ablakán beszűrődő halk kopogtatás zavarta fel. Az ablaka magasan fönt a mennyezet alatt volt. Kitárta a spalettát és az ablakot és a meglepetéstől hátrébb lépett. Az ablakban ugyanis anyja régi baglya kuksolt ázottan.
Piton beengedte a madarat és közben erőteljesen azon gondolkodott, vajon magánál van-e vagy mennyit is ivott, hogy most ezt látja. Anyja madara ugyanis még gazdája halála napján eltűnt. Piton sietve gyertyát gyújtott. Semmi kétsége nem maradt a felől, hogy ez a madár az anyjáé. Anyjáé, aki huszonkét éve halott. A madár levelet hozott neki. Remegő kézzel átvette, majd a bagoly kitárta szárnyait, és ahogy jött, el is ment. Eltűnt a fekete éjszakában. Perselus lerogyott az első székre, ami az útjába került és kibontotta a levelet.
Drága Fiam!
Nem tudok máshogy üzenni neked, mint így, időben és térben elrejtve.
Sok kérdésre nem tudod még a választ – melyek már nem maradhatnak rejtve előtted. Az apádról van szó és a származásodról. Itt most nem tudok többet írni – nincs sok időm. Jönnek értem is az Ő emberei, mint annak idején apádért. Most nem értesz semmit, de ígérem hamarosan előtted is minden világos lesz.
Menj el a régi temetőbe és ott a síromban megtalálod a válaszokat a naplómban. Vedd el, fiam és tedd meg azt, amit meg kell tenned. A régi temető a Tiltott Rengetegben van, a nagy temető hátsó faláról nyílik egy vasajtó. Azután menj végig a Valaha Volt ösvényen és megtalálod! Ölellek a múltból és nagyon szeretlek, kisfiam!
Édesanyád,
Eileen Prince, 1974. febr. 20.
Piton megdermedt az olvasottak láttán és semmit nem értett. Az apja egy rémes alkoholista mugli volt, aki verte őt és az anyját és Tobias Pitonnak hívták. És anyját abban a városban temették el, ahol éltek, egy mugli temetőben…
Az anyja kézírásán látszott, hogy kapkodva írt. Febr. 20. Aznap mikor… mikor meghalt. Piton akkor még csak tizenöt éves volt, nem volt otthon, mikor történt. Az apja írta meg levélben. Nem ment haza a temetésre. Nem volt ereje hozzá. Az ő drága imádott anyukája. Attól a naptól kezdve gyűlöli ennyire a világot… elolvasta újra és újra.
Azután odalépett az asztalához, felhajtott két pohár whiskyt, majd öltözni kezdett.
<<-- -->>
