Smaragdvilág
Csütörtök, 2024-03-28, 21:01
Belépési neved: Mugli | Csoport "Muglik" | RSS
Főoldal | Mrs.Lupin and Mrs.Piton - Kék vér (8. fejezet) | Profilom | Kilépés




Térkép

Kategóriák
Hírek [48]
Frissítések [25]
Fordítások [98]
Fordítások barátoknak [178]
Csak barátok részére elérhető tartalommal.

Bagoly

Lumos

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0


Zsupszkulcs




8. fejezet

 

 

Piton, mint egy eszelős dobálta le magáról a ruháit a padlóra. Helyette fekete farmert és fekete pulóvert húzott meg egy bakancsot. Még a halk kopogást sem hallotta. Spherestud meg – mert ő volt a kopogó –, miután nem kapott választ, halkan belépett.

– Ne haragudj, hogy így rád török, de… – elhallgatott amint végig nézett feldúlt barátján.

– Mit keresel itt? – kérdezte Piton, és elcsörtetett András mellett a szekrényéhez, hogy betuszkolja a levetett ruháit.

– Téged kereslek, minekután úgy eltűntél. – András pillantása a félig üres Whiskys üvegre, onnan pedig Perselusra vándorolt. – Jól vagy?

– Jól – hangzott a tömör válasz.

Piton visszament az üveghez, töltött még egy pohárnyit, felhajtotta, majd az ajtó irányába vetette magát, de Spherestud az útját állta.

– Hova mégy ilyen későn, és MI A BAJ? – szó szerint erővel kellett Perselust visszatartania. Amaz végül megunva a küzdelmet, fejével a kis asztalon heverő levél felé bökött. – Elolvashatom? – kérdezte András.

Piton bólintott. Spherestud gyorsan átfutotta, majd eltátotta a száját és úgy maradt. Nemsokára aztán összeszedte magát és kérdőn Pitonra nézett.

– Én sem értem… de most megyek, és utána járok! – morogta értetlenül Piton.

– Ilyen időben? Meg vagy te húzatva? – kérdezte élesen, de Piton válaszra se méltatta. – Veled megyek! – jelentette ki a másik.

– Még mit nem!

– De igen! Nem mehetsz így, ilyen állapotban, egyedül!

– Csak nem aggódsz? Nekem végül is mindegy…

A két férfi elhagyta Piton lakosztályát és nemsokára már a kastélytól nem messze lévő temető felé igyekeztek. A szél a talárjukat cibálta, az esőtől pedig nem láttak szinte semmit. Még a lumos (mindkettejük pálcája végén ott táncolt a kicsi láng) sem segített ilyen ítéletidőben. Igazi halloweeni időjárás. A fák félelmetesen recsegtek-ropogtak fölöttük, a szél pedig arcukba sodorta a lehullott leveleket. Kész kínszenvedés volt eljutni még Hagrid kunyhójáig is. Ott aztán bevették magukat a fák közé, ahol némelyeset csitult a szél. András is beérte végre Pitont.

– Szóval… mi a terv? – próbálta András túlüvölteni a süvítő szelet.

– Még nem tudom – felelte Piton. – Oda is kell érni… – elhallgattak, mivel alig hallották egymást.

A vízlepergető bűbájnak köszönhetően ruháik még nem áztak át. Rendes, szép időben a nagytemető cirka húsz percre van a kastélytól és csak egy keskeny erdősáv választja el tőle, hogy a diákok ne lássanak rá. Hátborzongató látvány. Andrásnak és Perselusnak több mint fél óra megfeszített munkájába telt, míg elérték a temető kapuját. Betaszították a vaskaput, és máris benn voltak a sírok között. A temető hátsó falán van az a kapu, legalábbis anyja levele szerint. Pitonnak az is megfordult a fejében, hogy csak gonosz halloweeni tréfa, de az anyja kézírása és a bagoly miatt mindig elvetette ezt az ötletet. Már egyáltalán nem érezte részegnek magát, sőt, a whisky mennyisége kellemesen melegítette, nem így a vacogó Andrást. Elbotladoztak sírokon át és árkokon át a hátsó falig. Ott aztán megálltak kifújni magukat. A fal amúgy is kicsit védte őket a széltől.

– És most akkor megkeressük azt a kaput? – kérdezte András.

Piton bólintott. Darab ideig még lihegtek, azután pálcájuk és kezük segítségével elkezdték keresni az átjárót. Sajnálatos módon a falat teljesen benőtte a borostyán. Többre mentek, ha tapogatóznak. Megindultak hát előre a sötétben. Semmit nem láttak. Ilyen sötét éjszakát szinte még sosem éltek át. Ijesztő volt. Csak lassan haladtak előre. Néha egy-egy villám cikázott át, megvilágítva a félelmetesen lengő lecsupaszított ágakat, melyek görcsösen nyúlkáltak az ég felé. Piton megszállottként haladt előre, András pedig utána. Még sosem látta ilyennek a barátját. Szinte megijesztette ez az új keletű megszállottság. Legszívesebben hazacipelte volna, hogy aludja ki magát, de ha Perselus egyszer a fejébe vesz valamit… lemondóan követte. Egyszer csak neki ütközött Pitonnak.

– Megtaláltad? – kérdezte reménykedve.

– Itt van valami! – felelte Piton. Kezével arrébb húzta a borostyán lelógó szálait. András is segített neki. Egy kis erőfeszítés után láthatóvá vált a mögötte jól elrejtett átjáró, egy vasajtó. Piton rászegezte a pálcáját és elhadart egy varázsigét, majd a következő villám fényénél feltárult a kapu. Megbűvölve álltak, és kicsit megszeppenve. Aztán Piton átsétált rajta, András pedig követte.

Sok száz évvel ez előtt a Roxfort igazgatója egy nagyhatalmú mágus volt, a felesége azonban mugli származású asszony. A házaspár jól megvolt egymással, mindaddig, amíg az asszonyon úrrá nem lett a csendes őrület. Senki nem tudta az okát és senki nem tudta meggyógyítani. A férje mindent megtett volna érte. Az asszonynak egyetlen kívánsága volt, hogy Istenhez közel halhasson meg. A férje ezért a legnagyobb titokban kápolnát épített a Tiltott Rengetegbe, messze a kastélytól. Az aprócska templomot a feleségéről, Johannáról keresztelték el. Nem volt nagy, épp csak akkora, hogy az asszony, az ápolónői és az atya kényelmesen elférjenek benne. Körülötte apró temető húzódott, oda temették az asszony ápolónőit, az apácákat, majd a papot és végül magát az úrnőt is. Azután a férje bánatában utána halt és őt is ott helyezték örök nyugalomra. Megszentelt hely volt, melyről nagyon kevés ember tudott. Kevesen látogatták és szépen feledésbe merült az évszázadok alatt.

Ide tartott a két férfi ezen a viharos, rémes éjszakán. Keresve se találhattak volna félelmetesebb napot erre. Az ösvény szinte eltűnt, alig-alig lehetett követni. Csak néhol jelezte egy vékonyka csapás, hogy itt valaha emberek jártak. De mikor…?

Hosszan kavarogtak a sűrűn nőtt fák között. Hátborzongató hangokat hozott a szél és lassan Piton is átfagyott. Már-már úgy döntött, visszafordul. Szúrt az oldala, és fáradt volt. Lassan megállt és oldalára szorított kézzel egy fának dőlt. András követte a példáját. Perselus hálás volt, hogy itt van vele. Szavakba nem tudta önteni, de érezte, hogy ketten jobb, mint egyedül. Egymaga nem tudna ezzel megbirkózni. Hiába erős, független és senki nem kell neki… de igen. Andrásra nézett. Inkább csak sejtette, mint látta a sötétben. Végre kinyögte, ami a szívét nyomta immár húsz éve.

– Te miért mentél el annak idején?

– Te nem tudod? – kérdezte a másik meglepetten.

– Nem – felelte teljesen őszintén. Bántotta is annak idején a dolog, hogy az egyetlen ember, akit a barátjának tart, se szó se beszéd hátat fordít neki és itt hagyja.

András hallgatott egy darabig, majd csendesen így szólt.

– Voldemort megölte a szüleimet… – mondta csendesen.

András mugli származású diák volt és annak idején a süveg a Hollóhátba osztotta be. Hogy miért is lettek barátok a mindig mogorva Pitonnal, az rejtély volt mindkettejük számára. De barátok lettek és ki is tartottak egymás mellett egészen az iskola végéig, amikor is András elment, Perselus pedig csatlakozott Voldemorthoz.

– Mikor hetedik év végén hazamentem, a házunkat romokban találtam… a szüleimet pedig holtan. Tudtam, hogy ő volt és… én… csak el akartam menni minél messzebb. Nem is akartam vissza jönni… – fejezte be Spherestud.

Perselust úgy érte ez a hír, mintha nyakon öntötték volna egy lavór hideg vízzel. Ő nem tudta, NEM TUDTA, hogy mi történt a legjobb barátjával. És nem volt mellette, hanem beállt a szülei gyilkosához talpnyalónak. Perselus sokszor megbánta már akkori döntését, de még soha ilyen mélyen. Arcát tenyerébe temette, ujjaival a halántékát dörzsölte. Voldemort megölte a barátja szüleit. Azután… úgy fogadta őt, mint a saját fiát.

– Sajnálom… – nyögte ki rekedten. Az igazság úgy húzta lefelé, mint a nehéz vizes ruha. És András visszajött, mert Dumbledore utalt rá, hogy talán neki, az árulónak szüksége lehet rá. András – úgy látszik – megérezte vívódását, mert közelebb lépett hozzá és keményen így szólt.

– Nem azért jöttem vissza, hogy gyászoljak és most más dolgunk is van. Menjünk, mielőtt megfázunk. Gyere! – tette még hozzá, mert Piton nem mozdult. Szó szerint tovább rángatta barátját a céljuk felé. Odafönt hatalmas villám cikázott át, majd azt egy mély dörgés követte. Bokáig a sárban gázoltak végig az ösvényen. A következő villám fényénél hátrahőköltek a meglepetéstől. Egy hatalmas kovácsoltvas kerítés zárta el az útjukat. Megérkeztek.

Piton közelebb lépett a kapuhoz. Le volt lakatolva. Elsuttogta az alohomorát, de semmi nem történt. András közelebb lépett. Piton ismét próbálkozott, de semmi nem történt. Most egy durvább varázsigét próbált.

– Expositus! – suttogta, de semmi. Mintha a falnak beszélne. Most ketten próbálkoztak, hasztalanul. Perselus végül dühében megrángatta a láncot, de az meg se mozdult. Nem hiszem el, hogy egy nyomorult kapu választ el a céltól – dühöngött magában. Eközben mögötte András szépen levette a talárját, és egy faágra akasztotta.

– Akkor bemászunk – indítványozta, majd felnevetett barátja meglepett arcát látva. – Csak nem maradunk kinn, ha már idáig jutottunk.

– De ez magas! – visszakozott Piton. Azon kívül, ahogy látta, a vaskerítés tűhegyes lándzsákból állt, és így esőben nyilván csúszós volt. – Simán karóba húzzuk magunkat! Ne… – De már elkésett. András erősen megmarkolta a kerítés tetejét és felhúzta magát. Lábát átvetette a tűhegyek kerítésen, majd elrugaszkodott és lehuppant a sárba. Piton inkább nem ellenkezett tovább. Szintén levette a talárját és felakasztotta, aztán felsandított a kerítésre. Odabentről András biztatta.

– Menni fog, nyugi! Csak erősen fogd és vigyázz, mert csúszik! – kiáltotta.

– Kösz… – morogta Piton, de azért felhúzódzkodott a kerítés tetejére és a következő pillanatban lehuppant András mellé, a sárba.

Körbenéztek az elhagyatott temetőben. A felvillanó villám fényénél meglátták a kápolnát. Kísérteties látvány volt. Úgy 100 méterre állt tőlük, elhagyatottan. András megrázkódott. Sokkal hidegebb volt, mint kinn. Piton érezte, hogy a pulóvere lassan átázik, ami furcsa, tekintve, hogy víztaszító bűbájjal kezelte előtte.

– Lumos – suttogta mellette András és Perselus már meg se lepődött, mikor nem történt semmi. – Úgy látszik ezen a helyen valami gátolja a mágiát.

– Szánalmas… – tette hozzá Piton és mivel semmi haszna nem volt, zsebre tette a pálcáját. András szintúgy. Az eső kitartóan zuhogott, lassan mindketten bőrig áztak. Tapogatózva indultak el a sírok között.

– Nem fogjuk így me… megta… megtalálni – vacogta András valahonnan Perselus háta mögül.

– De! Ha eddig eljutottunk… nem adjuk fel.

– De lámpás nélkül… – Spherestud elhallgatott. – Gyere, van egy ötletem – azzal karjánál fogva magával vonszolta Pitont a kápolna irányába.

A sötétben nehezen találták meg az utat. Nem egy síron átestek, mire végre ott álltak a romos épület tövében. Egy villám fényénél volt alkalmuk jobban megvizsgálni az épületet. Annak egy darabon hiányzott a teteje. Nem messze tőlük ajtó állt. András közelebb lépett hozzá, majd eltűnt a sötétben. Perselus kitapogatta az ajtót, de az is le volt lakatolva. Mérgében rángatni kezdte, mint a kinti kapunál tette, de ezzel se ment semmire. Helyette némi csoszogás után előkerült András, kezében egy nagy kővel és elkezdte leverni a lakatot. Amaz hamar megadta magát és szépen lepattant. A két férfi benyomta az ősrégi faajtót, majd beléptek a pókhálós helyiségbe. Odabent legalább nem zuhogott. Ez a helyiség a kápolna raktára lehetett, ha volt neki olyan egyáltalán. Némi kaparászás után találtak lámpást meg ásót is.

– Jó, de hogyan gyújtjuk meg? – tette fel a kérdést Piton, ám András szóra se méltatta, helyette előkotort a zsebéből egy lapos fémtárgyat és a következő pillanatban vígan táncolt a lángocska a bányászlámpásban.

Egy-egy lámpást és ásót ragadtak és visszatértek a temetőbe. Bokáig jártak ismét a sárban, ruhájuk, hajuk, cipőjük csurom víz volt. Nem akartak elszakadni egymástól, ezért inkább egy irányba indultak el. Lassan haladtak, mivel a legtöbb síron szinte már olvashatatlan volt a név. Azután fél órás tapogatózás után, Spherestud egyszer csak felkiáltott.

– Itt van! Gyere! – Piton odarohant, és tényleg! Ott állt az édesanyja sírja előtt. Kirázta a hideg és most nem a hátán végig folyó eső miatt. Ott volt a névtábla: Eileen Prince, és az évszám, 1936-1974.

A következő villámtól mindketten összerezzentek. Hatásos volt minden esetre. Aztán Piton feltűrte a talárja úját és neki látott földet lapátolni, András pedig segített neki.

Merlin segíts, az anyám sírját ásom ki! – gondolta Perselus. Rémes érzés volt. Mellette Spherestud csendben és kitartóan dolgozott. Gyorsan haladtak a munkával, bár a végére mindkettejük kezét felsértette az ásó durva fanyele. Végül egyikük ásója valami keménybe ütközött. Onnantól kezdve óvatosabbak voltak. Leértek egészen a fekete koporsóig. Addig mélyítették a gödröt, amíg el nem fértek a koporsó mellett – kiemelni úgysem tudták volna.

Piton sápadtan Andrásra nézett. A lámpás fényében halványan bár, de legalább látták egymást. András némán bólintott. Piton az ásóját használta feszítővasnak. A következő pillanatban felpattant a koporsó teteje… a két férfi lélegzett visszafojtva bámult bele. Ott csak egy összeaszott női csontváz hevert és mellette egy faláda. Piton remegő kézzel nyúlt a ládáért. Próbált nem ránézni az anyjára. Valami keserű kaparta a torkát… kiemelte a kicsi ládát, majd gyorsan visszacsapta a koporsó fedelét.

– Ne haragudj, anya – suttogta.

Andrással kimásztak, és gyorsan visszahányták a földet a koporsóra. Azt hamar elnyelte a föld. Mikor kész lettek, András nem törődve a sárral lehuppant a földre. Perselus állva maradt és a kezében lévő dobozra meredt. Halálosan fáradt volt.

Emlékezett erre a kicsi faládára. Anyja kedvence volt, ebben tartotta a titkait. András kiáltása rángatta vissza a valóságba. Barátja a szomszédos sírt bámulta elhűlten. Követte a pillantását, és amit látott attól kis híján elszédült. A szomszéd síron található név nem másé volt, mint Dylan Denemé. Villám cikázott át az égen. A két férfi hosszan bámulta a kísérteties sírt. Közben észre sem vették, de mindketten hátrálni kezdtek önkéntelenül is. Először Perselus nyerte vissza a hangját.

– Denem? – kérdezte remegő hangon. – Ő nem…

– Voldemort? Én is úgy tudtam…

– De az Tom. Nem Dylan. Akkor…

– Nem tudom… nem tudom… nem tudom… – hajtogatta András, látszólag fixálódott állapotban. Addig-addig hátráltak, míg ismét fel nem buktak egy árokban. Gyorsan felálltak hát. Közelebb merészkedtek ismét a fantom sírhoz, de semmi kétség, a név rajta Dylan Denem volt. A halál dátuma (a születés nem szerepelt) 1958. – Ő nem lehet… az apja, ugye? – kérdezte András.

– Nem, azt hiszem nem, mivel őt megölte még régen… menjünk innen – fejezte be gyorsan Piton. Összeszedték az ásókat és a lámpásokat és visszasiettek a kápolnához.

– Nézzük meg, hátha van róla valami… – vetette fel Spherestud.

– Mi? Hol? – kérdezte Perselus.

– A kápolnában… hátha van valami feljegyzés. Akármi.

– Jó – egyezett bele a másik.

Miután visszarakodták az ásókat, megkerülték a romos épületet, és a főbejárathoz kerültek, ahol – mily meglepő – lelakatolt kapuval találták szembe magukat. De hamar megoldották a kő segítségével és félelemmel vegyes áhítattal beléptek az évszázados kapun. Odabent lehullott levelek, és századok óta halmozódó por fogadta őket. A lámpás szerencsére még náluk volt. A kápolna úgy ötven méter hosszú volt, végében oltár. Az oltár fölött fa Krisztus-kereszt. A megváltó, mintha megrovóan nézne rájuk. A tető hiányzott az oltár fölött, Krisztus szakállán végigfolyt a beömlő esővíz.

Közelebb óvakodtak az oltárhoz. A levelek, melyeket a szél sodort be halkan recsegtek talpuk alatt. Az oltárhoz érve azonban semmit nem találtak, csak néhány gyertya-csonkot meg egy régi Bibliát. Feljegyzést nem. András tovább indult a paplak-felé. Rövid sötét folyosón át is értek a paplakba, ahol a régi úrnő élt az apácákkal. Szobáról szobára vándoroltak, de mindenhol ugyan azt találták: kicsi ágyat, falon feszületet és egy széket, vagy csak üres szobákat. Végül aztán a pap dolgozószobájában régi, sárga megpörkölődött könyvre bukkantak. Belelapoztak, és az utolsó oldalon megtalálták a keresett bejegyzést, ám azt valaki kettétépte Denem nevénél.

Csalódottan becsukták a könyvet és visszaindultak. Az utolsó métereket szinte futva tették meg, minél hamarabb maguk mögött akarták tudni a lehangoló kísérteties romokat. A kapunál aztán előbb András, majd Perselus is átmászott, és gyorsan magukra kapták még mindig száraz talárjukat. Odakinn működött a mágia. A vihar is elvonuló-félben volt. Egyre ritkábban villámlott, az eső is csendesebben esett. Még egy utolsó villámnál hátra néztek, mintegy búcsút venni a régi temetőtől, azután siettek vissza a kastélyba. Egy óra alatt haza is értek.

Szó nélkül leroskadtak Piton alagsori lakosztályában a kanapéra, azután András magához vette a whiskys üveget és jót húzott belőle. Odakínálta Perselusnak, aki követte a példáját. Csendben iszogattak még jó darabig… odakinn lassacskán virradt. Rendhagyó éjszaka volt. Ezt valószínűleg életük végéig nem felejtik el.

 

***

 

– Tényleg veszekedtél vele? Megmondtad, hogy téged nem érdekel a magánélete, csak sajnálod azt a gyereket? – szörnyülködött másnap délután a klubhelyiségükben Ron, miután Harry beszámolt az előző napi okklumencia óráról.

– De… de akkor már nem járhatsz hozzá többet! Jaj, Harry nem lett volna szabad…

– Ő kezdte – magyarázkodott Harry. – Mikor belemászott a fejembe, meglátta azt az emléket és csak úgy magyarázni kezdte… Mintha érdekelne…

– Érdekes lehetett! Piton, amint magyarázkodik! – Ron kajánul elvigyorodott a zavarban lévő Piton gondolatára.

– Mindenesetre, szerintem lőttek a további okklumencia óráknak. Hál’Istennek – tette hozzá Harry, majd lustán kinyújtózott a fotelban.

Hermione szokás szerint Spherestud könyvét olvasgatta, ők ketten pedig a hétfői bájitaltanra és bűbájtanra készültek. Harry kicsit rettegett a Pitonnal való találkozástól. Tuti, hogy ezt kamatostul visszakapja hétfőn, de nem bánta meg. A randa gonosz dög megérdemelte, hogy valaki végre a képébe vágja az igazságot. Rossz apa, rossz tanár… nem jó sem embernek, se fenevadnak. De valami – Piton első, döbbent reakciója, meg ahogy ő fogalmazott „nem akartam, hogy így tudd meg” – nem hagyta nyugton. Miről beszélt Piton…

Erre még Ron, de még Hermione sem tudott mit mondani. Harry felült és maga elé húzta a bájitaltan dolgozatát, hogy átolvassa és kijavítsa, na nem mintha Piton bármivel is megelégedne, amit ő csinál. A viszonyuk immár katasztrofális volt, nem is csak rossz, vagy ellenséges, egyszerűen katasztrofális. Nem tudtak úgy elmenni egymás mellett – és Harry nem reménykedett benne, hogy ez majd valaha megváltozik –, hogy egymásba ne rúgjanak, vagyis főleg inkább Piton ne rúgjon belé. Csak abban reménykedett, hogy Dumbledore nem lesz nagyon csalódott. Utált csalódást okozni az ősz varázslónak, és ha erre gondolt mindig kirázta a hideg, jobban, mint mikor a tegnapi eset jutott eszébe.

Este fáradtan ballagott a hálótermükbe Ronnal és hamar elnyomta az álom. Éjszaka megint Voldemorttal álmodott, ismét egy szobában voltak ketten. A Nagyúr hajnalig kínozta, aztán eltűnt a fejéből, Harry pedig megkönnyebbülten felült ágyában és inkább olvasott. Visszaaludni nem mert, semmi kedve nem volt Voldemortot még egyszer „vendégül látni a fejében”. Kezdte megbánni pénteki kirohanását. Mindenképp meg kell tanulnia azt a nyavalyás okklumenciát, különben Voldemort átjáró háznak használhatja a fejét, és abból köszöni, de többet már nem kér.

 

***

 

Perselus sokáig aludt másnap. Spherestuddal még egy darabig csendben iszogattak, mire mindketten eléggé lejárták magukat, de mikor nyugovóra tért, persze a temetőről álmodott – de legalább nem a Sötét Nagyúrról. Valami távoli zajra riadt fel, de nem nyitotta ki a szemét mindaddig, amíg meg nem érezte azt a másikat, azt a valakit a szobájában. Hirtelen vigyázz ülésbe vágta magát és az ismeretlenre meredt. Az nem volt más, mint az új nővérke, akinek bemutatásáról egyébként Perselus lemaradt és el is felejtette, hogy új kollégája van. Szigorúan a fiatal lányra meredt, majd elő vette a legijesztőbb hangját és ráförmedt.

– Ki maga és mit keres a szobámban? – kérdezte rekedten.

A nővérke kicsit megszeppent, de hallott már a rémes modorú professzorról, ezért csak kedvesen rámosolygott.

– Elnézést kérek, a nevem Luclin Effloresco, az új nővér. Dumbledore professzor aggódott önért, és Madame Pomfrey-nek dolga akadt, ezért én jöttem, hogy megnézzem, jól van-e.

– Jól vagyok, láthatja, és ha most megbocsát, szeretnék magam maradni a saját szobámban – mordult rá a lányra.

– Jó, én csak a kalap-kúra…

– Nem, az nem kell. Én azt a szart be nem veszem! – közölte a páciens, majd felkelt és az ajtó felé terelgette a nővérkét. Kikísérte, majd becsapta az ajtót és visszafeküdt, de nem aludt el. Hogy is tudott volna. Nemrég becstelenítette meg anyja sírját, ráadásul az élete hirtelenjében még jobban felfordult a levél miatt. Helyette elővette az édesanyja dobozkáját és kinyitotta. A doboz belül sötétzöld bársonnyal volt bélelve – az volt az anyja kedvenc színe. Kissé penészes lett, mivel húsz évig feküdt egy sírban.

A ládikóban kicsiny bőrkötéses lelakatolt könyv feküdt. Perselus óvatosan, mintha valami törékeny tárgyat tartana, kiemelte és kinyitotta. Az anyja naplója volt, 1959-ben kezdte el írni, az ő születésének évében. Fura napló volt, nem az a hagyományos értelembe vett „kedves naplóm”. Először csak átlapozta, és látta, hogy volt olyan év, mikor nem is írt bele semmit. Máskor hónapok kimaradtak, de volt, hogy a napló két héten keresztül folyamatosan követte az eseményeket. Már maga a tény, hogy az anyja naplót írt, meglepte Perselust. Ő sose tudott erről, bár mintha nem is ismerte volna az anyját. Keveset is volt otthon az iskola miatt, ha meg otthon volt, az apjával veszekedett. Fura volt az anyja emlékei között lapozgatni, inkább letette és az oldalára fordult, hogy visszaaludjon, mikor András csörtetett be hozzá.

– Jó reggelt, vagy inkább délutánt! – rikkantotta és széthúzta a sötétítő függönyöket. – Hogy vagy?

– Jól, csak nincs öt perc nyugtom se!

– Na mert?

– Hát bejött az a… az a lány… – Spherestud kérdőn nézett rá. – Hát az a nő, aki itt dolgozik. Bemutatkozott, de fájdalom, nem jegyeztem meg a nevét.

– Aha! Tudom ki az. Engem a sírba akart kergetni azzal a kalapos bájitallal, amitől füstölög a füled. Visszautasítottam… – András lehuppant Perselus egyik székére és rávigyorgott.

– Eegen. Én is. Felkeltem és a szobámban volt. Bizonyos esetekben nem utasítanék ki egy csinos nőt a szobámból, de ez nem ez az alkalom… – Piton akkorát nyújtózott, hogy beleroppant a háta. – Amúgy mit keresel itt?

– Meglepő, de kíváncsi voltam rá, hogy a tegnapi hátborzongató este után hogy vagy?

– Belenéztem anyám dobozába és benne volt a naplója. Most akartam olvasni.

– Bocsáss meg, hogy alkalmatlankodom. Már itt sem vagyok! – azzal András kirobogott Piton szobájából, az meg inkább a másik oldalára fordult és tovább aludt. A napló problémáját másnapra száműzte, mikor kicsit kipihentebb lesz.



Invito

Fandomok

Szeptemberben jön!

Időnyerő
«  Március 2024  »
HKSzeCsPSzoV
    123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031

Hoppanáló
Ahol még megtalálsz:
  • Merengő Fanfiction
  • Archive of Our Own
  • FanFiction
  • Candlekeep

  • Barátok:
  • Scripta
  • Erika apróságai
  • Nimphadora Oldala
  • StargateLives
  • Varázsskatulya

  • Más oldalak:
  • Transportus

  • Hozzászólások
    Jolinar01
    Szia!
    Kicsit gyors volt a vége de a denevéres beszólás is tetszett. Köszi s jó hogy volt lezárása. smile


    Smaragd
    Szia,
    ok, most már menni fog. Hiányzott egy jogosultsági beállítás.

    Jolinar01
    Szia!
    Nekem ez jelenik meg de semmi nem aktív. Bocs h.ennyire pancser vagyok smile Látom hogy valakinek sikerült letölteni de semmi mást nem látok.

    A történet eredeti, befejezett, letölthető verziója
    2023-08-31, 23:11
    Pdf-ben itt elérhető a történet eredetileg írt, befejezett verziója.
    12345
    Kategória: Smaragd: Lily titka | Hozzáadta:: Smaragd
    Megtekintések száma: 4 | Letöltések: 1 | Hozzászólások: 2 | Helyezés: 0.0/





    Smaragd © 2012 - 2024