Amikor beköszöntöttek a húsvéti ünnepek, Harry végre több időt tölthetett Perselusszal, bár nevelőapja legtöbbször rettentően kimerült volt. Mivel Malfoy nem akarta leleplezni magát, nem támadta őket nyíltan, de mindent megtett azért, hogy pokollá tegye életüket. Perselus majdnem minden szabadidejét azzal töltötte, hogy büntetőmunkát felügyelt, különórákat adott, főzeteket készített a gyengélkedőnek illetve minisztériumi hivatalnokok előtt próbálta tisztázni halálfaló múltját.
A tavasz végére biztossá vált, hogy az iskolaév végén Malfoy el fogja bocsátani. Szörnyű kilátás volt, de megpróbáltak nem gondolni rá. Ennek egyik oka az volt, hogy Harry egyre jobban érezte magát: egyre több időt töltött a társaival a klubhelységben és a hálótermükben. Csak kétszer kellett Perselus segítségét kérnie, mindkétszer szörnyen durva víziók után. Ezeken az éjszakákon egyetlen percet sem aludtak: beszélgettek, vagy csak élvezték a meghitt csendet.
De nemcsak Perselust fenyegette elbocsátás. Sinistra, Vector, Bimba és Binns kivételével mindenkinek át kellett adnia a helyét a tanév végeztével.
Harry komolyan gondolkodott azon, hogy iskolát vált, és ez alkalommal Perselus sem tiltakozott. Maga a Roxfort nem változott sokat, de Harry biztos volt benne, hogy az elbocsátott professzorok nélkül soha nem lenne már a régi. Megszűnne az otthona lenni, jobban, mintha elpusztult volna. Megszentségtelenítették, összemocskolták.
De azért voltak változások is. Hosszú idő óta először az aurorok szokásos látogatásuk alkalmával nem a mardekárosokra fordították a legnagyobb figyelmet, bár amikor Harry belépett a szobába a kihallgatásra, még mindig érezhette a Percy szemeiből sugárzó nyilvánvaló gyűlöletet és megvetést.
Percy tudta azt is, hogy Malfoy halálfaló, Harry ebben biztos volt. Ez persze az egész procedúra örömét elrontotta a számára: durvaságára többé már nem mondhatta, hogy a világos oldal támogatására teszi. Másrészről sok fontos dolgot megtudott Perselusról és Galvanyékról, meglepően hasonló sorsukról – hiszen mindnyájan Voldemort ellen kémkedtek – Ron viselkedéséről és Quietus reakciójáról. Így aztán csak egy sima Revelót bocsátott Harryre, tett néhány gonosz megjegyzést az elhalványult sebhelyekre, ezen felül azonban békén hagyta.
Az étkezések ideje is rövidebb lett, és további kötelező órákat csatoltak az órarendjükhöz. Ezek nem voltak igazi órák, hiszen nem tanultak semmi újdonságot, viszont ezek alkalmával elkészíthették házi feladataikat és tanulhattak a következő órákra, mindezt tanárok felügyelete alatt, akik általában ugyanannyira unatkoztak, mint ők. Harrynek külön engedélyre volt szüksége, hogy a házidolgozataihoz szükséges kutatásokhoz hetente egyszer-kétszer meglátogathassa a könyvtárat, de még ott is tanár figyelte őket, unott szemekkel követve mozdulataikat.
A kviddics-csapatnak két alkalma volt edzeni egy héten, és még a hétvégék is annyira túlszervezettek voltak, hogy Harry alig talált időt a barátaira. Az egyetlen hely, ahol beszélgetni tudtak a hálóterem volt, mert a közös helyiségekre megfigyelő bűbájokat bocsátottak, hogy jelezzék a takarodó után kimerészkedő tanulókat.
Még a hálóhelyiségeket is ellenőrizték időről-időre, de a professzorok nem figyelmeztették az igazgatót a kihágásokról, legalábbis Perselus ezt mondta Harrynek. A tanulók élete így is elég nyomorúságos volt beszélgetés és szabadság nélkül, így legalább az éjszakai csevegéseket nem vették el tőlük.
– Valamit tennünk kell – mondta Neville egyszer, egy vasárnap este. – Ez… szörnyű! És Malfoy még a roxmortsi hétvégéket is törölte!
– Nem törölte teljesen – mondta Ron váratlanul, mire Harry felkapta a fejét. Ron általában nem vett részt a szokásos éjjeli beszélgetésekben. Lelkiismerete miatt nem érezte jól magát Harry társaságában, így igyekezett kimaradni mindenből, amiben Harry részt vett. – Láttam a fiatalabb szemetet és a haverjait arrafelé menni az apjával… – Harryre nézett –, és a tiéddel – mondta csendesen.
Harry megijedt. – Micsoda? – kérdezte rémülten. – De…
– Nyilvánvaló, hogy a mardekárosok jobb bánásmódban részesülnek nálunk – Ron arca elsötétült az undortól.
– Biztos vagy benne, hogy Perselus velük volt? – szakította félbe Harry.
– Igen. Miért is ne lett volna ott? Mindig is tudtam, hogy a mardekárosok…
– Fogd már be! – kiáltotta Harry.
Ron arca elfehéredett, ahogy leesett neki, mi zavarja Harryt. – Ugyan, Quietus, nem úgy értettem…
– Fogd be – sziszegte Harry halkabban, de nem nyugodtabban.
– Nem, nem fogom. Nem akartalak megsérteni. Én csak… gondolod hirtelen, hogy te… ő…
– Még mindig tele vagy előítélettel – préselte ki Harry a szavakat összeszorított fogai közül. – Habár, ha egy kissé elgondolkodnál, még te is megérthetnéd. – Leugrott az ágyról, és közelebb lépett Ronhoz. – Apám ELÁRULTA Mr. Malfoy főnökét a nyáron, és napokig kínozták, többek között ez a fent említett úriember. Ezután kérlek, tartsd észben ezt a tényt is! – hangja kesernyés volt a gúnytól.
– De én… – Ron csak suttogni tudott.
– Hagyd, Quietus – hallotta Harry Neville hangját – Semmi szükség rá, hogy veszekedjetek.
Harry kiegyenesedett, és kissé félvállról felelte Neville-nek: – Így gondolod? Mert én nem. Mindazok után, amit velem és Perselusszal tett, nincs joga így beszélni róla!
– Nem tettem semmit a drágalátos apáddal! – csattant fel Ron, de szavainak fájdalmas mellékzöngéje volt.
– Nem? – Harry összehúzta a szemeit. – És mi van azzal a veszekedéssel Hermionéval, amikor az egész Griffendél ház előtt kijelentetted, hogy ő semmi más, csak egy mocskos halálfaló? Nem gondolod, hogy ez bántó? Fájdalmas? Az után a nyár után…
– De ő nem egyedül volt ott! Harry is ott volt, és Harry nem volt olyan, mint ő, és a végén meghalt! – kiabálta vissza Ron.
– Nem Perselus hibája volt. – Harry hangja hidegen csengett.
Ron lehajtotta a fejét. – Igen, tudom. De mégis… olyan nehéz elfogadni. Azt kívánom, bárcsak ő lett volna… – Ron hirtelen elhallgatott.
Harry szívét összeszorította a fájdalom. – Ő is ezt kívánja – mondta egyszerűen, semmibe véve Ron riadt pillantását. – Ha ez a gondolat megnyugtat, ő is ugyanezt kívánja.
– De hát miért érezne így?
Most már a hálószoba összes lakója feszült figyelemmel hallgatta őket. Hirtelen Harry rádöbbent, hogy tartozik valamivel régi és jelenlegi barátainak. Semmit sem tudtak arról, mi történt a társukkal, kivéve a tényt, hogy megölték.
– Mindent nem mondhatok el nektek, mert Perselus nem szeretné, hogy sok ember tudjon az életéről és a titkairól, de egy kis részét talán…
Ron felhúzta a lábait a mellkasához, hogy Harrynek legyen elég helye leülni mellé. Néhány pillanattal később a másik három fiú is csatlakozott hozzájuk, és várakozva néztek Harryre. Ron ágya hirtelen túl kicsivé vált.
Harry elgondolkodott, tudva, hogy különösen óvatosnak kell lennie, ha nem akarja leleplezni magát. – Akkor történt, amikor Voldemort elkapta Pottert, és meg akarta ölni. Perselus megpróbálta megmenteni. Voldemort – Harry észrevette, hogy a társai arca megrándul, ahogy a gyűlölt nevet hallják, és ez már a második alkalom volt két percen belül –, elhatározta, hogy mindkettejüket megöli, de még szörnyűbbé és fájdalmasabbá akarta tenni a kínzásukat, így egy helyre zárta őket.
A többiek pillantása ijedtté vált, végül Seamus bökte ki: – Tudod, Harry és az apád nem voltak… túl barátságos viszonyban.
– Tudjátokki okosabb volt, mint gondolta – tette hozzá Dean.
Ron elnyomott egy félmosolyt, és Harry ajkai is megrándultak, ahogy eszébe jutott, mit is érzett akkor, mikor rájött, kivel van egy cellában. – Igen, tudom. Perselus elmondta. – Harry komolyan bólintott Seamus felé. – De Tudjátokkinek más szándékai is voltak azzal, hogy összezárta őket. És napokig együtt voltak… kivéve, amikor kínozták őket.
A fiúk rémülten hördültek fel.
– Úgy érted, megverték? – kérdezte Dean.
– Igen. Leggyakrabban átkokkal, de volt, hogy fizikálisan is bántalmazták őket.
– Harryt… megverték? – Ron hangja alig volt több mint egy suttogás.
– Nemcsak megverték, és nemcsak őt. Ezek alatt a napok alatt közelebb kerültek egymáshoz, és tisztelni kezdték egymást.
– Piton tisztelte Harryt? – a gondolat még Neville-nek is sok volt.
– Azt hiszem, nem érthetjük a helyzetüket, amíg mi nem élünk át hasonlót. De Perselus valami pszichológiai tényezők hatásának tartja. Tisztelet, törődés, kötődés gyakran születik hasonló helyzetekben. Így aztán valahogy kibékültek. Vol… Tudjátokki ezzel elérte a célját.
– Állj! Nem értem – mondta Neville, és a többiek egyetértően bólogattak.
Harry mélyet lélegzett. – Voldemort a kezdetektől tudta, hogy egy ilyen helyzetben mindenképpen közel kerülnek egymáshoz. Ezért tette őket ugyanabba a cellába. Amikor a terve működni kezdett, ellenük használta fel. Egymás kínzásával zsarolta őket.
– A rohadék… – nyögött Ron és Harry halványan mosolygott.
– Perselus Voldemortot a Legnagyobb Rohadéknak hívja…
– De akkor miért csatlakozott hozzá? – kérdezte Seamus.
– Nem hinném, hogy ez rád tartozik – vágott vissza Harry.
– Jól van, na – visszakozott Seamus. – Én csak… de ha gyűlöli őt, akkor miért… szóval…
– Tudjátokki megölte a szerelmét, és később az öccsét is.
Csönd.
– Az öccse volt az a srác, aki mindenkin túltett ebben a században, nem? – mondta Ron.
– Honnan tudod? – nézett Harry rá.
Ron vállat vont. – Binns óráiról. És Percy látta az aktáit a minisztériumban. Maximális eredménnyel tette le az RBF-jeit és a RAVASZ-ait.
– Maximális eredménnyel? – kiáltott fel Neville – Ez lehetetlen. Senki nem szerezhet maximális eredményeket ezeken a vizsgákon.
– Kivéve őt – mondta Harry és Quietus naplójára gondolt. Apja is meglepődött, amikor megtudta az eredményeit. Neville-nek igaza volt. Senkinek nem voltak hasonló jegyei a legutóbbi évszázadban. Talán persze Dumbledore-nak, de ő 150 évvel ezelőtt vizsgázott le… – és persze Dumbledore-t – tette hozzá.
– Mardekáros volt? – kérdezte Dean.
– Dumbledore? – kérdezett vissza Harry, és Dean morgott valamit a bajsza alatt, ami nagyon erőteljesen „hülyé”-nek hangzott. Seamus vigyorgott.
Harry jókedvűen rázta meg a fejét. – Nem, Quietus hollóhátas volt.
– Csodálkozom, hogy a Teszlek Süveg téged nem a Hollóhátba tett – mondta Neville – Sokkal jobban illenél oda. De a Süveg még csak nem is gondolkodott.
Harry vállat vont.
– Dumbledore azt mondta, Piton professzor hozta vissza Harryt… onnan – tért vissza Ron a félbeszakadt beszélgetéshez.
– Igen – mondta Harry. – Perselus megpróbálta megmenteni egy teljesen reménytelen helyzetben egy tökéletesen őrzött börtönből. Majdnem sikerült is. De ellenségeik létszámfölényben voltak, és megölték Pottert, amikor az szembeszállt a dementorokkal. Perselus úgy cipelte vissza a karjában a Roxfortba. Teljesen ki volt borulva. Ha én nem lettem volna, nem biztos, hogy túléli – fejezte be Harry.
– És mit… tett vele Malfoy? – kérdezte Seamus óvatosan.
– Fizikailag kínozta – válaszolta Harry, nem részletezve tovább. – Habár unokatestvérek és barátok voltak több mint húsz évig, és ő Draco Malfoy keresztapja.
– Ez azt jelenti, hogy Malfoy rokona vagy? – hökkent meg Dean.
– Igen azt, de még én is rokona vagyok a Malfoy családnak – sietett Neville Harry segítségére. – Tudjátok, az aranyvérű mánia…
– Engem nem hat meg túlságosan – mondta Harry. – Ki nem állhatom azt a beképzelt seggfejet. Nem is szólva arról, ahogy Perselusszal viselkedik.
Neville izgatottan ragadta meg Harry kezeit.
– És hogyan… viselte apád azt a tényt, hogy az igazgató az ő kínzója volt? Hogyan mehet vele bárhova is?
– Gyakran nem azt tesszük, amit szeretnénk, Mr. Longbottom, hanem azt, amit kell. – Perselus hangja fáradt volt, de Harry szíve egyből hatalmasat dobbant. Talpra ugrott, szemei megkönnyebbüléstől és örömtől csillogtak.
– Visszajöttél!
– Természetesen – forgatta a szemét Perselus. – A beszélgetésnek vége. Ágyba! Mindenki! Quiet, te gyere velem egy kicsit, kérlek.
Harry belebújt a papucsába, és követte a magas férfit a klubhelyiségbe, amíg a többiek szófogadóan visszatértek az ágyaikba.
– Kérlek, ne vegyél el pontokat! – suttogta Harry Pitonnak, amikor lefelé haladtak a csigalépcsőn.
– Nem állt szándékomban – mondta Perselus. Amikor a klubhelyiségbe érkeztek komoly arckifejezéssel fordult Harry felé. – Mit mondtál nekik?
– Miről? – kérdezte Harry.
– Rólam. És Malfoyról. – Perselus mérges volt.
– Semmi részleteset. Kérdeztek… Harryről – motyogta. – Muszáj volt mondanom valamit. Mit akart tőled Malfoy? – váltott témát.
Piton gúnyosan mosolygott. – Csak néhány baráti tanácsot adni, hogyan viselkedjem, aztán megfenyegetett.
Harry a vállára tette a kezét. Találkozott a pillantásuk. Megdöbbent, amikor észrevette, hogy nem sokkal alacsonyabb Perselusnál. – Túléljük.
– Meg akarnak ölni minket, mégpedig a halálfalók teljes gyülekezete előtt, hogy megmutassák, mi lesz az árulók sorsa, Quiet.
– De Malfoy nem vitt Voldemort elé! – suttogta Harry.
– Azt mondta, Voldemortnak van ideje. Június végén el kell hagynom az iskolát. Majd akkor elfognak. Nem akarják veszélyeztetni Malfoy igazgatói pozícióját.
– Szóval, amíg az iskolában vagyunk, addig biztonságban lehetünk – vonta le a következtetést Harry.
– Nem tudom – Perselus arckifejezése bizonytalanná vált. – Volt valami Malfoy viselkedésében… Hazudott. Legyél NAGYON óvatos! – Harry csöndesen bólintott. – És most ágyba! – Perselus gyorsan belekócolt Harry hajába. – Aludj jól.
Harry nem akart visszatérni a hálóterembe, ezért inkább a fürdőbe ment, és leült a padra, ahová a talárjaikat szokták tenni, hogy gondolkodjon. Szóval Voldemort megint el akarja kapni. Talán… ez lesz az a lehetőség, amikor szembenézhet vele, feláldozhatja magát, és megmentheti a varázslóvilágot ettől a szörnyetegtől. De nem akart meghalni. Nem akarta feláldozni az életét. Hiszen még csak tizenöt éves!
Harry a falnak dőlt, és elöntötte a kétségbeesés. Soha nem akarta ezt a sorsot. Egy normális, teljesen hétköznapi életet akart, normálisat, a szokásos fájdalmakkal, csalódásokkal, semmi egyebet. Élni akart. Kétségbeesetten akart élni, habár nem mindenáron, de mégis…
A fürdőszoba fala jeges volt a háta mögött, a vékony pizsamában teljesen átfázott, és úgy érezte, hogy ég a bőre. Dideregni kezdett, de nem törődött vele. Minden olyan távolinak és idegennek tűnt. Annyira szürreálisnak. Hát nem szenvedett eleget a nyáron? Az elmúlt 15 évben?
A pad egy kicsit megingott. Harry felemelte a fejét a térdeiről és a másik fiú felé fordult, aki leült mellé. – Mit akarsz, Weasley? – kérdezte, de hangja túl rekedt volt ahhoz, hogy élesnek hangozzon.
– Nem jöttél vissza. Féltem, hogy…
– Féltél! – hördült fel gúnyosan Harry.
– Igen, részben – Ron a nedves padlóra fordította a tekintetét – És csak… szerettem volna… – nem tudta folytatni.
– Nyögd már ki! – mondta Harry türelmetlenül.
– Mit akart Malfoy Piton professzortól? Megfenyegette? – Harry nem válaszolt, csak hidegen nézett rá. – Nézd. Látom, hogy ki vagy bukva… – próbálkozott Ron.
– Nem a te dolgod – Harry hangja még hidegebb lett.
– Igen… de nem. Nézd… – Ron nyilvánvalóan zavarban volt. Harry mérges lett és fel akart állni. – Ne! Várj, kérlek, csak egy pillanatra. – A hangjából áradó kétségbeesés Harryt megállította a mozdulat közben. Visszahuppant a padra.
– Rendben. De csak most. Beszélj.
– Jó. Nézd. Az apád kém volt. Ez nem azt jelenti, hogy Tudodki bosszút akar állni rajta? Anya beszélt a… rokonainkról. Galvanyékról. Azt mondta, hogy Tudod… Vol-Voldemort – Ron megállt egy pillanatra –, megölte a gyerekeiket, hogy elrettentse a többieket a kémkedéstől. Ez… – megint abbahagyta – Ez azt jelenti, hogy most téged, vagyis benneteket is el akar kapni.
– Pontosan – mondta Harry és felállt. Nem akarta folytatni a beszélgetést.
– De már egyszer elkapott, nem? – Ron tovább folytatta, és szintén felállt. – Megpróbált már megölni, nem? Ő tehet a sebeidről, nem igaz?
Harry megfordult, elkapta Ron pizsamáját, és az arcába sziszegte. – Ez nem a te dolgod, Weasley!
– Én csak bocsánatot akartam kérni, mert ha Tudodki… – hadarta.
– Bárki is tehet a sebhelyeimről, nem állt jogodban kínozni engem. Miért gondolod, hogy ha csak balesetem volt, kisebb a felelősséged? – Harry hirtelen túl gyengének érezte magát a további vitához. – Soha nem adtál lehetőséget, hogy bizonyíthassak. Az első pillanattól kezdve gyűlöltél, csak azért, mert az apámat is utáltad. Még mindig gyűlölsz engem, minket, és ha most beismerem, hogy Voldemort tehet a sebhelyeimről, még inkább gyűlölni fogsz, csak mert mi túléltük és Potter nem.
– Nem gyűlöllek! – kiáltott vissza Ron.
– Csak azért jöttél, hogy megnyugtasd a lelkiismereted – mondta Harry, és a hangja hirtelen gyengévé vált. – Mindent megteszel, hogy megnyugtasd magad, Weasley. Nem miattam bánod, amit tettél, hanem magad miatt, hiszen majdnem gyilkossá váltál. Nem kedvelsz jobban, mint azelőtt, soha nem próbáltál megérteni engem vagy Perselust. Éppen ellenkezőleg, még mindig okokat keresel, hogy továbbra is gyűlölhess minket. És most mentségeket keresel arra, amit tettél. De nem fogsz találni. Perselus sok-sok éve már a világos oldalon áll. Dumbledore kémje volt már az előző háborúban is. Még Potter bőrét is mindig megpróbálta menteni… nem, ez nem fontos. Ami pedig engem illet, én soha nem voltam sötét varázsló. Soha nem tettem semmit ellened. Soha nem akartam elvenni a barátnőd. Csak azt akartam, hogy hagyjál békén – fejezte be, és határozottan indult az ajtó felé.
– Meg tudod bocsátani, amit tettem? – kérdezte Ron halkan mögötte.
– Megbocsátok, ha a bocsánatkérésed több lesz, mint egy gyenge kísérlet, hogy magadat igazold! – nézett vissza Harry, és elhagyta a szobát.

---

Harry megint kicsit hátramaradt bájitaltan után, hogy néhány szót válthasson Perselusszal. Ilyenkor nem beszéltek semmi fontosról, leggyakrabban Harry tanulmányairól tárgyaltak.
– Még mindig nem tudok megidézni egy rendes Patrónust – vigyorgott, és a professzorra kacsintott. – De Hermione segítségével megtanultam előidézni egy ezüstös ködöt és még Figg professzor is azt mondta, hogy egy ötödévestől ez elfogadható eredmény.
Igaz volt. Hermionénak valahogy sikerült büntetőmunkát szereznie átváltoztatástanon, és McGalagony rájuk parancsolt, hogy ebéd után takarítsák fel az átváltoztatás tantermet, miközben ő a papírmunkákat intézi az irodában. Harrynek gyanús volt, hogy a múltban McGalagony soha nem adott ilyen büntetőmunkákat, de később Perselus megmagyarázta, hogy a tanárok megpróbálnak könnyíteni a súlyon, ami a tanulók vállára nehezedik, leggyakrabban úgy, hogy hasonló büntetőmunkákat adnak nekik.
Később Harry megfigyelte a professzorokat és rájött, hogy Perselusnak igaza van. Ahelyett, hogy pontokat vontak volna le, inkább büntetőmunkákat adtak, és Frics különösen elégedett volt: az iskola soha nem volt olyan tiszta, mint ezekben az időkben.
Három büntetőmunka Hermionéval elég volt, hogy megtanulja hogyan NEM lehet megidézni egy teljes Patrónust, csak a szokásos szürkés ködöt, amit a társai is produkáltak.
– És az egyéb tárgyak? – tekintett rá Perselus.
– Binns a szokásos…
– Professzor Binns, Quiet!
– Ja – vigyorgott Harry. – Az átváltoztatástan elég jól megy, számmisztika…
– Vector professzor azt mondta, hogy te vagy a legjobb Mr. Boot és Miss Granger mellet – mosolygott Piton büszkén.
Harry elpirult. – Talán – vont vállat. – Flitwick professzor visszatért az emlékezetmódosító bűbájokhoz – váltott témát. – Írtam már a bűbáj semlegesítéséről és a gyógyító eljárásokról. Flitwick professzor kiválót adott rá, habár azt tanácsolta, hogy végezzek kutatásokat a részleges emlékezetvesztés terén is – tudod, Neville írt erről – mondta Harry elgondolkodva.
– És mit találtál? Lehetséges visszahelyezni az elveszett emlékeket? – kérdezte Perselus érdeklődve.
– Nem, nem mindig. – Harry felsóhajtott. – Van néhány körülmény… A legegyszerűbb az az eset, amikor az szünteti meg az emlékezetmódosító bűbájt, aki létrehozta. Az átkozó majdnem mindig megtörheti a bűbájt, hacsak nem rosszul végezte, például ha hibás vagy idegen pálcával végezte, vagy nem koncentrált eléggé… Normális esetben a gyógyítók is helyrehozzák a problémát. De az elrontott bűbájok általában visszafordíthatatlanok…
Megszólalt a csengő.
– Rendben, Quietus. Most menj. Ebédnél találkozunk – Perselus felállt és kitessékelte Harryt.
Harry nem jutott túl messzire. Miután elérte a második sarkot…
– Impedimenta! – suttogta valaki.
Harry arcra vágódott, de pálcája máris a kezében volt. Elgördült a lehetséges következő átok elöl, a pálcáját az előbbi varázslat irányába tartotta és másik átkot küldött abba az irányba. – Capitulatus!
Egy pálca röppent felé a levegőben, míg a tulajdonosa fájdalmas kiáltással próbálta elkapni.
– Petrificus Totalis – mondta Harry a következő átkot, és az elorzott pálcát saját mellkasára irányította. – Finite Incantatem.
Ahogy az Impedimenta elvesztette a hatását, talpra ugrott és a következő pillanatban már a csuklyás figura mellett térdelt. Lefejtette a csuklyát az idegen arcáról… Zabini volt. Hirtelen minden a helyére került. – Te támadtad meg Seamust novemberben, nem? – kérdezte.
– Draco mondta… Azt parancsolta, hogy tegyem meg – nyöszörögte Zabini – nem az én ötletem volt…
– Mondhattál volna nemet! – sziszegte Harry – Azt kellett volna mondanod, hogy nem!
– De… de… megfenyegetett, hogy megveret…
– Volt más választásod is, Zabini. MINDIG van más választás. Megvédtelek… – nem tudta folytatni. Egy pálca nyomódott a nyakához, és hirtelen meghallott egy hideg hangot: – Tedd le a pálcád, Piton.
Harry engedelmeskedett.
– Állj fel.
Felállt.
– Fordulj meg. Lassan.
Harry nem igazán akart szemtől-szembe kerülni Lucius Malfoyjal, de nem tudott mit tenni.
– Mit gondolsz, mit csinálsz? Embereket támadsz meg üres folyosókon?
– Nem, ez csak… – kezdte Harry, de nem tudta folytatni.
– Nem ez az első alkalom, ugye? – kérdezte Malfoy kötekedve.
Harry elvörösödött mérgében. – Nem. Én…
– Szóval tagadod!
– Nem, én csak…
– Nos, valóban nem szükséges beismerned. Elkaptalak, és itt a bizonyíték. Invito! – Malfoy Harry pálcájára mutatott a sajátjával és az a kezébe röpült. Malfoy felemelte a sajátját, Harryére szegezve. – Priori Incantatem.
Valami, ami olyan volt, mint egy kőszobor bújt ki belőle, ott, ahol a két pálca találkozott, és úgy nézett ki, mintha szürke füstből állt volna. Harry nem rettent meg: már látta a Priori Incantatem varázslatot a kviddics világkupán két évvel ezelőtt.
– Gyerekes trükk, Piton – vigyorgott rá Malfoy. – Többet vártam volna egy Pitontól. Saját kezeiddel akartad megverni, miután megdermesztetted?
– NEM! – kiáltotta Harry – Én csak azt akartam…
– Silencio. – Harry dühösen összehúzta a szemöldökét, de egy szót sem tudott szólni. – Harminc pont a Griffendéltől a szemtelenségért. És harminc pont azért, mert megtámadtad egy tanulótársadat, húsz pont azért, mert ellógtál óráról, és egy hét büntetőmunka a mi… hmm… mondjuk így: háztájőrzőnkkel és az állataival. És a felügyelő bizottság következő ülésén javasolni fogom eltávolításodat, és elmehetsz te is az… apáddal… – Malfoy ördögien mosolygott – habár nem tudom milyen messzire értek… Most menj. Biztos vagyok, hogy társaid büszkék lesznek az… eredményeidre.
Visszanyomta a pálcát Harry kezeibe, és megragadta Zabini vállát. – Állj fel, fiú. Meglátogatjuk a kórházi szárnyat.
Harry merev tekintettel bámult utánuk. Úgy érezte, mintha az életét szakították volna el tőle. Ki fogják rúgni. Az igaz, hogy amióta Dumbledore elhagyta, a Roxfort már nem volt az otthona, de a barátai… a tanárai… és megint mindent újra kell kezdenie… Remegő kezekkel tette vissza pálcáját az övébe és néhány lépett néhányat. Fájt a bal lába. Talán Zabini Impedimentája miatt sérült meg, talán az utána következő esésben. Nem tudta, de nem is érdekelte. Felsóhajtott, és bicegve indult a sötét varázslatok kivédése tanterem felé.


Legnagyobb meglepetésére, senki sem hibáztatta az elvesztett pontokért. Nyolcvan pontot vesztett délelőtt, de több mint százhúszat szerzett az elmúlt hetekben, másrészről pedig mindenki eléggé gyűlölte az igazgatót ahhoz, hogy Harry mellé álljon. Perselus azonban nem tűnt úgy, mintha hinne a történetben, és alaposan kikérdezte.
Harry éppen végzett az ebéddel, amikor egy erős kar megragadta a vállait olyan erősen, hogy felszisszent a fájdalomtól. Perselus szorítása lanyhult ugyan, de nem engedte el. – Úgy gondolom, van egy kis beszélgetnivalónk – közölte Harryvel, egy jeges pillantást vetett a társaira, azzal gyakorlatilag kivonszolta a nagyteremből – Mit csináltál, te őrült? – kérdezte mérgesen, amint kiértek a folyosóra.
Harry vállat vont, és elkezdte mesélni a reggeli eseményeket az után, hogy elhagyta a bájitaltan termet. Perselus nem tűnt nyugodtabbnak. Szemei villogtak, és arcvonásai gúnyosan eltorzultak. Ahogy Harry odáig ért, hogy a Petrificus Totalust használta Zabini ellen, Piton félbeszakította. – De nem volt rá szükség, hogy Zabinit péppé verd! – rázta meg Harryt mérgesen. – Miért tetted?
– Nem tettem! – kiabált vissza Harry.
– Ne hazudj nekem! Meglátogattam Zabinit a kórházi szárnyban! Nem tud járni! Monoklija van és eltörtek a bordái! Azt mondta…
Harry szörnyen elsápadt. – Te… mit…?
– Láttam őt. Azt mondta, csak viccelni akart veled, mire te megtámadtad.
– De…
– Hogyan tehetted?
– Én nem…
– Ez megbocsáthatatlan, Quiet. Én…
Harry úgy érezte, mintha vörös fátyol ereszkedett volna a szemei elé, a helyzet olyannyira a reggeli eseményekre emlékeztette. Ökölbe szorította kezét maga mellett tehetetlen dühében. Aztán lábujjhegyre emelkedett, hogy olyan magas legyen, mint nagybátyja, úgy mondta, egyenesen a szemébe: – Semmivel sem vagy jobb, mint Malfoy. Nem én voltam, hát nem érted? Még csak nem is értem hozzá! Miután ledermesztettem, Malfoy hátba támadott, elvette a pálcámat, üvöltözött velem, levont nyolcvan pontot, adott egy hét büntetőmunkát, és végül megfenyegetett, hogy kirúgnak a Roxfortból, én egy mondatot sem mondhattam, mert meg sem hallgatott! De tőle elfogadom, mert nem érdekel és nem is vártam mást! De tőled! – Harry szemei szinte villámlottak. – Hogy gondolhatod, hogy megtámadtam egy másik tanulót! Hogy teheted azt, hogy félbeszakítasz, és anélkül vonsz le következtetéseket, hogy végighallgattál volna! Tőled többet vártam! – Ezzel Harry megfordult, és eltűnt az árnyékos folyosón, mielőtt Perselus válaszolhatott volna.
– Quiet! – hallotta Harry a kiáltását, de nem törődött vele. Fájt, rettenetesen fájt Perselusnak ez az árulása. Hogyan hihette el ezt róla? Miért nem kérdezte meg, mielőtt ítélkezett volna? De leginkább: hogyan hihette el? Hogyan? Annyira ideges volt, hogy fájdalom mart belé: a gyomra, ismét. Legörnyedt, hogy gyorsabban elmúljon a fájdalom, és megpróbált lassan lélegezni. Most teljesen egyedül érezte magát. Teljesen és végérvényesen egyedül és fázott, és félt… és…
Megszólalt a csengő. Kezdődnek a délutáni órák, aztán meg a büntetőmunka…
Az asztronómiaóra úgy tűnt, soha nem ér véget. Mindig is utálta az elméleti asztronómiát, túl unalmas volt a gyakorlati órákhoz képest. Miután a professzor befejezte, azonnal kisietett a teremből. Látta, hogy a tanár valamit akar neki mondani, de Harry nem igazán volt kíváncsi rá, hogy mit üzen nevelőapja. Nem akart beszélni Perselusszal, most még nem. Túl csalódott és mérges volt ahhoz, hogy megkockáztasson egy beszélgetést.
Holnap. Majd holnap meglátogatja. De nem ma. Van ideje.
A legelső kötelező szilenciumon elkészítette a házi feladatait, aztán kimentette magát, hogy el kell mennie a büntetőmunka miatt. McGalagony, aki éppen rájuk felügyelt, minden különösebb kérdezősködés, vagy szidalom nélkül elengedte. Harrynek ez csak pluszban rosszul esett: még házvezető tanára sem hitte el Malfoy sztoriját, csak Perselus Piton, az ő nagy, tiszta ítélőképességével és kiemelkedő bölcsességével! Ó, a régi reflexek…
Visszament a Griffendél toronyba, hogy ruhát váltson. Felkapott egy vízhatlan csizmát és egy esőkabátot – napok óta szakadt – majd megindult Hagrid kunyhója felé. Ott aztán megkapta a takarítóeszközöket – mivel természetesen varázslat nélkül kellett kipucolni az ólat – és hozzáfogott a munkához.
Nem igazán tudta hogyan kezdje. Az istálló tele volt piszokkal és bűzlött, ez hagyján, de az udvara… inkább tűnt mocsárnak, mint szilárd talajnak, és csak csúszkálni és támolyogni tudott rajta. Tíz percen belül nedves és koszos lett.
Újabb tíz perc múlva úgy érezte, hogy ez a munka sosem fog véget érni. Minden fordulóval több sarat vitt be a csizmájával, mint amennyi kosz kivitt. Nem próbált varázslatot használni: pálcája ideiglenesen Hagridnál volt letéve, és ha valaki rájönne, hogy van másik pálcája is… Harry Potteré… Nem. Ez szóba se jöhetett. A következmények túl komolyak lettek volna.
Sóhajtott, és folytatta a vég nélküli küzdelmet. Éppen a trágyát lapátolta a talicskára, amikor kinyílt az ajtó. – Nem kell egy kis segítség? – ragadta ki Hagrid hangja keserű gondolataiból.
Harry elejtette a lapátot, és az erdőkerülő felé fordult. – Csak nem… – kezdte, de megállt. Hagrid Leah-t küldte be az istállóba – Mit csinálsz itt? – kérdezte ingerülten.
– Ugyanazt, amit te – csattant fel a lány mérgesen.
Harry gyanakodva ráncolta össze a homlokát. – Ki adta…?
Leah karba tette a kezét, és végigmérte. – A drágalátos apád – mondta.
Néhány percig csak néztek egymásra, a feszültség szinte tapintható volt a levegőben. Végül Harry nagyot nyelt. – Rendben. Melyik részét szeretnéd a munkának? Lapátolni, vagy kihordani?
– Kihordani – mondta Leah, és undorral húzta fel az orrát – Nem állhatom ezt a szagot.
Harry vigyorgott. A lány a munka nehezebb részét választotta, de ő megkérdezte, nem szólhat semmit… Habár a segítségével a munka jelentősen gyorsabb volt. Ő tehát lapátolt, aztán kicipelte a dézsákat az ajtóhoz, ahol Leah megragadta őket, és kiürítette a tartalmukat.
Fél óra múlva a lány megszólalt. – Fáradt vagyok. Nem állhatnák meg egy kicsit?
Harry buzgón egyetértett, ő is ki volt merülve. – Azt hiszem, megtehetjük – mondta, és meglódította a lapátot.
Nem volt hely, ahová leülhettek volna, így nekidőltek a falnak pihenésképpen.
– Tudod, nem vagyok mérges rád – mondta Leah váratlanul, szemeivel állhatatosan a földet figyelve. – Én csak…
– Tudom – mosolygott Harry – Apa úgy gondolja, Tudodki el akar rabolni.
– Hogy bosszút álljon rajta? – kérdezte Leah, haját a fülei mögé igazítva, és Harryre nézett. Mintha egy pillanatra túl nagy lett volna a meleg az istállóban.
– Ühüm – mondta, és megkísérelt egy mosolyt. Nem volt benne biztos, hogy jól sikerült.
– De… miért gyanúsítottál engem?
Harry zavartan dörzsölte a nyakát. – Én… mindenkit gyanúsítottam.
– Mindig Grangerrel voltál. Őt miért nem gyanúsítottad?
A kérdés nyilvánvaló volt. A válasz is. Mindazonáltal Harry nem tudta mit mondjon. A titka túl fontos volt ahhoz, hogy kiadja, csak azért, mert… – Őt is gyanúsítottam. De csak a könyvtárban voltunk együtt. És nem volt túl valószínű, hogy sikerült volna elrabolnia az iskolából – talált végül egy elfogadható kifogást.
Leah bólintott. – Értem – mosolygott, és egy csokibékát halászott ki a táskájából. – Kérsz egyet?
Ahogy Harry a csokoládéra nézett, a gyomra megkordult. Leah vigyorgott. – Ezt vehetem igennek?
– Veheted – nyögte ki valahogy Harry. Rettenetesen izgult, és izzadt a tenyere. A lány lassan bontotta ki a csomagolást. Amikor megtalálta benne a kártyát, kirángatta.
– Ó! – kiáltott fel meglepetten – Soha nem láttam még ezt a kártyát! Habár az arca mintha ismerős lenne… – csodálkozott.
Harry érdeklődéssel nézett rá, de nem ért a kártyához. – Ki van rajta?
– Saevus Malignus Noblestone – olvasta fennhangon. – Soha nem hallottam még ezt a nevet!
Harry megrázta a fejét. – Seavus Malignus? De hát ő a Véres Báró! Megnézhetném?
Leah egy darab csokit tömött a szájába. – Parancsolj.
Harry megragadta a lapot, hogy megnézze a rajta lévő alakot. De nem volt ideje, hogy felismerje. Hirtelen úgy érezte, mintha a köldökénél fogva megrántották volna egy nagy kampóval: lábai elhagyták a talajt, egyre gyorsult, szél süvöltött a fülébe és színek örvénylettek körülötte. Egy zsupszkulcs, gondolta rémülten.
Lábai nagy csattanással keményen értek földet. A becsapódástól egyensúlyát vesztette, és hanyatt esett. Még érezte, hogy feje valami szilárd, éles tárgynak csapódik, és elönti a vér, de aztán minden elsötétedett.


Perselus mérges volt magára. Számtalan alkalommal próbálta elkapni Harryt ezen a napon, de a fiú nyilvánvalóan eltökélte, hogy elkerüli őt, és egyszerűen képtelen volt utolérni. Igazat adott Harrynek. Viselkedése elfogadhatatlan volt, sőt, megbocsáthatatlan. Megvádolta a fiút, mielőtt utánagondolt volna, és még csak nem is adott esélyt, hogy kimagyarázza magát. Úgy viselkedett, mint egy dühöngő idióta, a helyett a józan felnőtt helyett, akinek mindig tartotta magát.
Mi van, ha emiatt elveszti Harryt? Ha elvesztette Harry bizalmát és szeretetét? Megijedt. De kénytelen volt a hülye büntetőmunkákat felügyelni, és az óráit megtartani. Amikor vacsorázni ment, Harry nem volt ott. Majdnem megállt a szíve. Harry kihagyott egy étkezést, csak mert ő hülye volt! Ez érthető, persze, de Harry túl gyenge még ahhoz, hogy ne egyen. Túl gyenge, túl vékony, túl beteg – habár a fiú mindig tagadta.
Rettentő nehéz volt emellett az önelégülten mosolygó mellett ülni – amellett az idióta mellet, aki ezt az egész bajt a nyakára hozta, aki miatt összeveszett az egyetlen emberrel, akit szeretett – és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Időről-időre a Griffendél asztala felé tekintett, hogy lássa, ha Harry megérkezik. De fiú nem tűnt fel, és Perselus nem játszott tovább. Megkereste szemével Hermionét, és megnyugodott, amikor látta, hogy ő is nyugodt. A lány biztos tudja, hol van Harry.
– Büntetőmunka – mondta Hermione, amikor sikerült megkérdeznie vacsora után. – Az igazgató egy hét büntetőmunkát adott neki Hagriddal.
– Ó, értem. – Perselus elnyomott egy félmosolyt. Megkönnyebbülten tért vissza az irodájába, hogy befejezzen néhány főzetet a gyengélkedő számára, és hogy kiegészítse a listát a hiányzó hozzávalókról a közelgő RBF vizsgákra.
Már egészen késő volt, amikor befejezte a munkát. Éppen elindult a Mardekár klubhelyiségébe, hogy ellenőrizze a tanulókat, akik nem mentek még a hálószobákba, de amint elhagyta az irodáját és megindult a Mardekár klubhelyisége felé, erős kényszert érzett, hogy hazamenjen. Csak egy pillanatra, győzködték az ösztönei.
Engedelmeskedett nekik. Gyorsan, mert nem akart balhét Malfoyjal, visszasietett a lakosztályába, és megérintette a fehér pöttyöt az ajtó mellett.
A nappaliban sötét volt, és csönd, hiszen mindig eloltotta a fáklyákat, ha elhagyta a szobát, most már nem lakott itt Harry, hogy fényt gyújtson. Egy gyors pálcamozdulattal fellobbantotta őket, és körbenézett. Minden rendben volt. Semmi szokatlan, gondolta, és vállat vont miközben megfordult, hogy elhagyja a szobát.
De valami megfogta a szemét. Valami nagyon rossz. Valami NAGYON szokatlan.
Gombócot érzett a torkában, amikor körbenézett. Szeme újra végigfutott mindenen. Tűz – kioltva. Kandallópárkány – a megszokott fotók. Székek, kanapé – üres. Ajtók – nyitva, a szobák mögötte – üresek. Paranoiás lettem – gondolta magában.
Mennie kellet. Elég késő volt már.
Késő. KÉSŐ!
Az óra. Harry karácsonyi ajándéka a kandalló fölött. Odatámolygott, és megragadta a széket, hogy ne rogyjon össze a rémülettől.
Az óra mutatói általában az otthonra – Perselus – és a barátokra – Harry – mutattak. Most a mutatók ijesztően szokatlan helyzetben voltak.
Otthon – Perselusé.
LR – A Legnagyobb Rohadék – Harryé.

Perselus annyira megdöbbent, hogy hosszú, túlságosan hosszú percekig meg se tudott mozdulni. A szíve vadul vert a mellkasában és gondolatban azt számolgatta, vajon mikor rabolhatták el Harryt.
Most mit tegyen? Hogyan segíthet? A válasz egyszerű volt, és teljesen nyilvánvaló, úgyhogy gyorsan egy maréknyi hop-port dobott a tűzre.
– Black kúria – mondta rekedten. Még egy pillanat és beszélhet Dumbledore-ral, nyugtatgatta magát. Dumbledore majd megmondja, hogyan mentsék meg a fiút…
Halk pukkanás hallatszott és Lupin feje jelent meg a tűzben.
– Szia, Perselus. Mi történt? – kérdezte. Látszott rajta, hogy fáradt.
– Hívd ide Dumbledore-t. Harryt elrabolták.
A férfi arcán a fáradtság átadta helyét az aggodalomnak. – Albus nincs itt. Fogalmam sincs, hol lehet, vagy hogy mikor jön vissza.
Perselus ökölbe szorította kezét tehetetlen dühében, és belerúgott egy útjában álló székbe. – A rohadt életbe! – Lupin figyelte, ahogy a férfi lassan összeszedi magát, és megpróbál értelmesen gondolkodni. – Más valaki? – kérdezte végül Piton.
– Csak én vagyok itt és Anne, Perselus. Három órája több támadás is volt. Halálfalók megtámadtak néhány olyan mugli családot, akiknek varázsló gyermekeik vannak. Sokan meghaltak, a minisztérium tehetetlen, úgyhogy a Rend elment, hogy segítsen… – Lupin arckifejezése elárulta, hogy ő is kétségbe van esve. – Engem is csak azért hagytak itt, hogy vigyázzak Anne-re, és fogadjam a hívásokat…
Perselus az utolsó mondatot már nem is hallotta. Térdre esett, és tenyerébe temette az arcát. A fejében egymást kergették a gondolatok, miközben megpróbált valami használható tervet kigondolni Harry kiszabadítására, vagy hogy legalább a közelébe jusson. Nem látta Lupin elgondolkodó arcát sem. Aztán hirtelen talpra ugrott, és kiviharzott a szobából, magára hagyva a meglepett Lupint. Volt kollégája már éppen indult, hogy kövesse, mikor a háta mögül meghallotta Anne hangját. – Mi volt ez Remmy?
– Quietus eltűnt, és Perselus bácsi aggódik érte – magyarázta oda se figyelve. Anne szemébe nézett. – Vegyél fel valamit, Anne. Segítenem kell neki, de téged nem hagyhatlak itt egyedül. Siess! – hessegette be a kislányt a szobájába.
Miközben a kislány magára kapott egy meleg köntöst, a férfi ellenőrizte a pálcáját és a személyes készletéből zsebre vágott néhány főzetet: Perselus módosított farkasölőfű főzetét. Annyira módosított, hogy talán nem is kellene farkasölőfű-főzetnek nevezni, gondolta. Perselus sok-sok napot és éjszakát töltött a tökéletesítésével, és Harry is sokat segített neki. Piton soha nem mulasztotta el megjegyezni, milyen ügyes a fiú, az Ő FIA, ahogy a professzor emlegette.
Lupin megrázta a fejét. Most ne. Nincs ideje, hogy rajtuk töprengjen. Elviszi Anne-t a Roxfortba, és átadja a kislányt Minervának, aztán megkeresi Perselust, és… Itt elakadt. Fogalma sem volt, aztán mi lesz.
– Készen vagyok, Remmy. Mehetünk – ásított a kislány, és a mellkasához szorította a maciját. Siriustól kapta karácsonyra, gondolta Lupin szomorúan. Úgy látszik, a dolgok mindig csak rosszabbak lesznek…
Fél kézzel magához szorította a kislányt, a másik kezével pedig felkapott egy keveset a kandallópárkányon elhelyezett virágcserépben levő csillogó porból. A tűzhöz lépett és a lángokba szórta. A lángok ragyogó zöldre váltak, és magasabbra csaptak, mint az előttük álló két alak. A férfi egyenesen belépett közéjük és elkiáltotta magát: – Roxfort, Perselus Piton szobája! – ezzel eltűnt.


Miközben Lupin Anne-re várt a Black kúriában és Harry öntudatlanul hevert valahol a brit szigeteken, Perselus Piton megállt a rondán vigyorgó kőszörny előtt, és legalább ugyanolyan rondán visszavigyorgott rá. Lehet, hogy néhány perce még nem tudta, mit tegyen, de most már kész volt a terve.
Harryt Voldemort rabolta el. Voldemort egyik legbizalmasabb szolgája maga Lucius Malfoy, egy halálfaló, a karjára égetett ronda sötét jeggyel.
Pitonnak is volt ilyen jegye. Elég jól ismerte Luciust. Elég jól ismerte a belső kör szokásait. És végül, de nem utolsósorban saját területén is elismert szakértőnek számított. Az igazgató irodája felé menet Piton tett egy kis kitérőt: elhozott egy kicsiny üvegcsét az irodájából, belsejében sárszerű, undorító folyadékkal. A főzetnek már csak egyetlen dologra volt szüksége, hogy működjön.
– Fényhozó – suttogta bizalmasan a szörny fülébe a sürgősségi jelszót, és egy pillanatra megborzongott a jelentésétől. Még szerencse, hogy Dumbledore nem latinul adta meg a jelszót, „Lucifer” túlságosan is hasonlítana a jelenlegi tulajdonos nevére, a többi jelentéséről már nem is beszélve…
A kőszörny átengedte a lépcsőre, és ahogy belépett, Piton gyorsan kimondta a másik jelszót is, ami az iroda ajtaját nyitotta.
– Quietus. – Tizenöt éve ez volt a belső sürgősségi jelszó, és lehetővé tette a használójának, hogy szabadon belépjen az irodába, anélkül, hogy az ott tartózkodókat bármiféle varázslat figyelmeztethetné. Ezt a jelszót senki más nem tudta, csak Dumbledore, McGalagony és Piton.
Mikor a lépcsőre lépett, Pitonnak sokszor testvére jutott eszébe – nem, nem a jelszó miatt, azt sosem használta még: hanem az égett bele emlékeibe, amikor a halott Quietust felhozta ide –, és ez a gondolat szomorúsággal töltötte el. Általában, de nem most. Most erőt adott neki. Most csatába megy, Harryért, Quietus Harold Pitonért. A fiúért, aki szereti. A fiáért, akit ő is szeret.
Sem a léptei, sem a mozdulatai nem csaptak zajt. Köpenye is hangtalanul hullámzott mögötte, ahogy belépett az iroda üres külső részébe. A végletekig elszánta magát. Senki nem veheti el a fiát, soha!
Előhúzta pálcáját, és egy pillanatra megtorpant, aztán… Egy gyors rúgással kinyitotta az ajtót, és a következő pillanatban már bent is volt, pálcáját egyenesen Malfoyra szegezte.
– Perselus? Mi a…? – voltak Malfoy meglepett szavai, de egy durva – STUPOR! – félbeszakította.
Malfoy az átok erejétől ájultan zuhant hátra az asztalra. Piton nem vesztegette az idejét azzal, hogy megkötözze. Előhúzta az üvegcsét, és az ezüstös hajú férfira nézett, aztán megragadta az egyik ernyedt kezet, és belevágott a kicsiny tőrrel, amit mindig magánál hordott.
Öt vércsepp a módosított százfűlé-főzetbe. Ez is csak egyetlen órára elég, mint minden más százfűlé-főzet, de ez a vér-alapú verzió lehetővé teszi számára, hogy megérezze Malfoy hívását és képes legyen rá válaszolni. De először is: – Invito halálfaló köpeny! – kiáltotta, és egyáltalán nem lepődött meg, mikor az egyik szekrény ajtaja hangos csattanással kivágódott, és kirepült belőle a szükséges álöltözet.
Egyetlen perc elég volt, hogy átöltözzön. Az illúzió tökéletessé tételéhez még felkapta Malfoy pálcáját, aztán lélekszakadva elhagyta az irodát.
Senkivel nem találkozott. Az iskola kapujánál kihúzta a dugót az üvegcséből és ledöntötte a torkán az undorító folyadékot. Várt néhány pillanatot, hogy hatni kezdjen, és azonnal tudta, hogy nem tévedett. A karja, amely nyár óta általában kellemesen zsibbadt volt, most égni kezdett. Mint a régi szép időkben, gondolta gúnyosan. Feltette az álarcot, marokra fogta a köpenyt a mellkasán, és továbbsietett a hoppanálási pont felé.


Lupin McGalagony irodájának ajtaja előtt ácsorgott, de senki nem válaszolt kopogásra. Arca aggodalmat tükrözött, és hirtelen hülyén érezte magát. Minek is jött a Roxfortba? Most mit tegyen? Mielőtt bármit is tesz, biztonságba kell helyeznie Anne-t, de most, hogy Malfoy lett az igazgató, semmi más biztonságos helyet nem tudott a Roxfortban…
Bár…
– Gyere csak, Anne – szólt oda a félig alvó kislánynak. Az meg se mozdult. Lupin felsóhajtott, felkapta a bal vállára, míg jobbjával szorosan markolta a pálcáját. Irány a Griffendél torony!
Sietős lépteinek zaja visszhangot vert az üres folyosókon. Az épület eltompultnak, halottnak, kényelmetlenül ismeretlennek tűnt. Lupin ezen teljesen megdöbbent. Két éve, amikor itt tanított, a folyosók soha nem voltak ilyen élettelenek és csendesek ilyenkor este. Éhes diákok lopakodtak a konyha felé, párocskák kutattak üres tantermek után, kis trükkmesterek idegesítették Fricset, míg a tanárok – de leginkább Perselus – a folyosókat járták, hogy elkapják őket.
És most – csend.
A Kövér Dáma várakozóan nézett rá, mikor kérte, hogy engedje be.
– Szükségem van a jelszóra, drágám. Már nem vagy tanár, úgyhogy sajnálom, de anélkül nem engedhetlek át.
– De azonnal beszélnem kell Miss Grangerrel. Sürgős. Kérlek.
– Sajnálom, de nem. Az új parancs szerint… – Lupin látta az arcán, hogy tényleg sajnálja, mégsem engedte be.
Lupin tehetetlennek érezte magát, és egyre fogyott az ideje. Most hova menjen?
– Ó, Lupin professzor – hallott a háta mögül hirtelen egy gúnyos, fenyegető hangot. – Ön itt?
Lupin sarkon pördült, és szemtől szembe találta magát a vigyorgó Véres Báróval. Pont, mint Perselus gúnyvigyora, gondolta idegesen Lupin.
– Nem tartozik rád – morogta sötéten.
– Nem így gondolom. Láttalak Perselus szobájából kilépni. Mit kerestél ott?
Csodálatos. Már csak ez hiányzott. Egy vigyorgó, gyűlölködő, régi ellenség. A Véres Báró Black csínye óta gyűlölte őket, az összes Tekergőt, és olyasmit tett, amit egyetlen másik szellem sem – kivéve persze Hóborcot: kémkedett utánuk, és egyenesen Dumbledore-nak hordta róluk a híreket. És amilyen szerencséje van, ő az első, akivel összefut.
– Voldemort elrabolta Quietust. Azért jöttem, hogy Perselusnak segítsek – mondta végül. – De itt van ez a kislány, és biztonságba akartam helyezni, mielőtt utánamegyek.
A szellem reakciója meglepte Lupint. A báró arcán aggodalom futott át, és szemei furcsán fényleni kezdtek. – Az a hűtlen kölyök…
– De Quietus… – kezdte Lupin, de félbeszakították.
– Nem Quietus. Tom – mondta a szellem, és Lupin elgondolkodott, ki lehet ez a titokzatos „Tom”. – Egy Noblestone-t már megölt, és most… – a Báró ravasz pillantást vetett Lupinra. Lupinnak leesett az álla. Tom! A Báró csak így egyszerűen „Tom”-ként emlegeti Voldemortot? – Mit akarsz?
A kérdés váratlanul érte Lupint. – Ööö…
– Szóval? Igyekezz! – sürgette a Báró.
– A Griffendél torony jelszavát – nyögte ki valahogyan Lupin.
– Brevi tempore – jött az azonnali válasz. – És most siess!
Lupin azonnal engedelmeskedett a parancsnak. A Kövér Dámához fordult.
– Brevi tempore! – mondta, és a kép minden további kérdezősködés nélkül kinyílt előtte.
Lupin szinte összeesett a megkönnyebbüléstől, mikor meglátta a zsúfolt klubhelységet. Már takarodó körül járt az idő, és Perselus már mesélt neki a legújabb iskolai szabályokról, úgyhogy a diákok jelenléte meglepte, de örült neki. Lupin igazán nem szeretett volna ordítozni Hermione után, csak mert a fiúk nem mehetnek fel a lányok hálótermeibe – még Lupin sem.
– Lupin professzor! – kiáltotta valaki. – Tud valamit Quietusról?
Lupin válaszul megrázta a fejét. – Miss Grangerrel szeretnék beszélni – mondta.
A tömeg azonnal szétnyílt előtte, és ő hirtelen szembetalálta magát egy vörös szemű Hermionéval. A diákok zaja felébresztette Anne-t. – Hol vagyunk? – kérdezte a kislány álomittas hangon.
– Biztonságos helyen – válaszolta a férfi, és a zokogó lányra nézett. – Miss Granger, szükségem van a segítségére.
A lány megpróbálta visszafojtani a sírását, és bólintott. – Nem kell aggódnia Quietus miatt. Itt szeretném hagyni Anne-t, mert Piton professzor és én…
– Voldemort megölte a szüleimet – a lány hangja üresnek tűnt, és rekedt volt a sírástól.
Lupin karja elgyengült a döbbenettől, és Anne kicsúszott a kezéből. De a kislány nem panaszkodott, odaszaladt a vörös hajú lányhoz és apró karjaival szorosan átölelte. Lupinhoz fordult. – Te elmehetsz, Remmy. Szabadítsd ki Quietet. Én itt maradok vele – jelentette ki komolyan, és a szobában elhalt minden beszélgetés. Anne körülnézett. – Az én szüleimet is Voldemort ölte meg.
Hermione a vékony, törékeny test köré fonta a karját, és beletemette az arcát Anne barna hajába. A testét rázta a zokogás.
Anne szavai egy új gondolatmenetet indítottak el Lupinban. Anne! És a kúria, ahol még Siriusszal ráakadtak!
– Anne, Hermione, kérlek, keressétek meg McGalagony professzort, tudod, azt a szigorú hölgyet, és mondjátok meg neki, hogy oda mentünk, ahol téged fogságban tartottak. Segítségre lesz szükségünk. Rendben?
– Nem kell őt keresni. Pár percen belül visszajön. Elment, hogy értesítse a többi házvezető tanárt Tudjukki támadásáról. Megölte… – mondta Lavender Brown, de Lupin félbeszakította.
– Tudom. És most… – Lupin megfordult, hogy elmenjen, de akkor: – Professzor! Hadd menjünk mi is! – a három Weasley, Seamus Finnigan és Neville Longbottom álltak előtte, elzárva az útját kifelé.
– Nem – jelentette ki Lupin határozottan. – Halálfalók ellen fogunk harcolni, sőt, egyenesen Tudjátokki ellen. Nem biztonságos…
– Tudjuk – mondta George Weasley tőle szokatlan komolysággal. – De ha maguk ketten mennek, az sem biztonságos.
– De mi felnőttek vagyunk, és elég ismerettel rendelkezünk ahhoz, hogy meg tudjuk védeni magunkat.
– Mi sem vagyunk annyira gyámoltalanok – jelentette ki Neville határozottan, de amikor Lupin kérdőn ránézett, nyelt egyet.
Lupin egy pillanatra eltöprengett. – Tanultátok már az önvédelmi pajzsokat? Képesek vagytok pajzsot varázsolni? – kérdezte.
A fiúk bólintottak. – Figg professzor megtanított rá – mondta Fred vigyorogva. – Sőt, tudunk csinálni valami ködöt is, hogy elvakítsuk az ellenségeinket.
– Ködöt? – kérdezte Lupin döbbenten.
– A Patrónus bűbájt – sietett Seamus Fred segítségére. – És néhány alapvető védő és támadó varázslatot.
Lupin nem tudta, mit tegyen. Már nyitotta a száját, hogy elhárítsa őket, de ekkor a Kövér Dáma portréja megint kinyílt, és a Véres Báró állt az ajtóban. – Siess Lupin! Nincs több időnk! Perselus már elment!
Lupin gondolkodás nélkül indult, és kimászott a szobából. A fiúk szorosan a nyomában. – Ti… – fordult feléjük, de a szellem éles hangja megállította. – Ne most! Erre nincs időnk! Siessetek a hoppanállási pontra! – mondta, és indult, hogy mutassa az utat.
A fiúk rávigyorogtak volt tanárukra.
– Látja, hogy mennünk kell – mondta Fred szemtelenül, de Lupin nem válaszolt. Már a következő teendőkön töprengett, miközben teljes sebességgel szaladtak a szellem után.
– Tudtok hoppanálni? – lihegte, mikor már a külső ajtó felé szaladtak.
– Fred és én igen – lihegte vissza George –, de a többiek nem tudnak.
– Van erre egy varázslat, majd azt használjuk – Lupin már fulladozott, de a Bárónak természetesen nem voltak légzési nehézségei. – Mikor elérjük a hoppanállási pontot, fogjátok rám a pálcát, és mondjátok, hogy Alligo. Ez a megkötöző átok egy verziója. Akkor, ha hoppanállok, ti is jöttök velem. Megértettétek?
– Alligo? – kérdezett vissza Seamus.
– Igen.
Lupin néhányszor elismételtette velük a varázslatot, aztán odaállt a kis kör közepére, és mind eltűntek a mélyülő sötétségben.


Mikor Harry visszanyerte az eszméletét, biztos volt benne, hogy kettérepedt a feje, annyira fájt és lüktetett, és apró csillagok táncoltak a szeme előtt. Az esőköpeny csuklyája ragadt a félig megalvadt vértől, és érezte, ahogy nyirkos inge a bőréhez tapad. Nem tudta, mióta fekszik eszméletlenül, de nem lehetett túl régen: ugyanott feküdt, ahol összeesett – az éles kő, amibe fejét beleverte még mindig ott volt mellette.
– A nagyúr még nem érkezett meg – mondta valaki vékony hangon, ami valamiért nagyon ismerős volt Harrynek, de a hallottakra elöntötte a megkönnyebbülés. Hála Istennek. – És nem tudtuk elérni sem.
– Időben ideér, ne aggódj – válaszolta egy mély, reszelős hang. – Csodálatos műsor lesz, hidd el nekem, ezt nem fogja kihagyni.
Erre a megjegyzésre Harry megkönnyebbülése úgy elmúlt, mintha elfújták volna. A gondolatok egymást kergették a fejében. A legfontosabb, hogy időt nyerjen, addig, amíg Perselus meg nem érkezik, hogy kiszabadítsa. Mert idejön, ebben Harry olyan biztos volt, mint eddig semmi másban.
A legfontosabb, hogy fenntartsa a látszatot, hogy ő Perselus fia. Bal kezével – ami közelebb volt az arcához – megérintette tarkóját, majd a vért szétkente a homlokán és az arcán – arra az esetre, ha Revelót szórnának rá. Néha-néha kinyitotta a szemét, és egy gyors pillantást vetett az őreire, de azok nem nagyon törődtek vele. Biztosak voltak benne – és Harry ebben kénytelen volt igazat adni nekik –, hogy az után az esés után képtelen lenne magától talpra állni.
Harry fájdalmasan felnyögött, és összegömbölyödött. A magasabbik férfi egy pillantást vetett rá.
– Azt hiszem, nem érzi túl jól magát – felröhögött.
– És ez még csak a kezdet! – a nevetés felhangosodott. Egyikük oldalba rúgta Harryt. Az éles fájdalomra kinyitotta a szemét.
– Üdvözlünk a Fájdalmak Földjén, fiú – mondta a magasabbik férfi, és erre megint röhögtek.
Harry lehunyta a szemét, és bal kezét lábszárához csúsztatta. A saját pálcája még mindig megvolt! És láthatatlanul, így egy felületes motozással ki sem szúrhatták. Lassan előhúzta, és belecsúsztatta bal ruhaujjába, ahol rögzítette az óraszíja alatt. Ez az óra volt az első ajándék, amit Perselustól kapott, gondolta hálásan. Minden esélye, amije csak van ebben a helyzetben, Perselustól származott. A pálcája, az órája – és a remény is, hogy nem lesz egyedül.
Néhány pukkanás hallatszott a néma csöndben. Harry rémülten látta, hogy rögtön az első, aki érkezett, maga Voldemort volt. Egy intéssel utasította a két férfit, hogy vigyék utána Harryt a nagy, fekete falú épületbe.
Harry erős késztetést érzett, hogy előrántsa a pálcáját, és a halálos átokkal hátba támadja a rohadékot, de Perselus szavai visszatartották. „Nem győzheted le sötétséggel a sötétséget… világossággal kell harcolnod ellene.” Négyhónapnyi sötét mágia-tanulás után Harry értette, miért mondta ezt annakidején. De nem akart meghalni sem. Még nem. Értelmetlen dolog lenne megpróbálni elkábítani. Hiszen képtelen magától mozogni, és ha elkábítja, azzal csak a többit riasztja, és akkor azok ölik meg. Különben is, jól emlékezett még az első nyári kínzásra, amikor Perselus megpróbálta megölni a Sötét Nagyurat és átka visszapattant Voldemort pajzsáról.
Lába alig érintette a földet, ahogy a két férfi bevonszolta egy terembe, ami leginkább a Rémálom Kúria nagytermére emlékeztette, és ott ledobták a földre a trónszék előtt. Voldemort egy elsuttogott „Lego” után eltűnt, de nem maradtak sokáig magukra: újabb halálfalók érkeztek, és kezdték megtölteni a termet.
Tíz perc elteltével Harry keserűen konstatálta, hogy ezúttal nem csak a belső kör lesz jelen a kivégzésén. De végül is gondolhatta volna: hiszen Perselus mesélt neki a Galvany család kivégzéséről: az árulók és családjuk sorsa példa és figyelmeztetés a többiek számára. Izgatott suttogás és beszélgetés töltötte meg a termet.
Harry minden reményét elvesztette. Most nincs menekvés. Voldemort nem akarja börtönbe zárni. Ki akarja végezni. „Elrettentő példa” – mondta Perselus az ilyen esetekre.
Mikor körülnézett, a terem hátsó része már majdnem teljesen tele volt. Őrei kihúzták magukat, és arckifejezésük unottról komolyra vált. A belső kör tagjai a trónszék mellett álltak, a tömeggel szemben. Hirtelen egy ismerős, gyűlölt hang szólalt meg Harry feje fölött. – Átkutattátok? A zsebeit, a ruháját?
– Nem uram – válaszolta az alacsonyabbik remegő hangon. – A lány azt mondta, nincs nála a pálcája…
– Idióták! – hallotta Harry Malfoy hangját. – Az apja közülünk való volt! Ő tanította! Álljatok félre! – hangja éles volt és parancsoló.
Harry megmerevedett. Biztos volt benne, hogy Malfoy megtalálja a pálcáját, és akkor minden reménye elvész… A kezek, amelyek átvizsgálták, meglepően óvatosak voltak, és Harry egy pillanatra megmerevedett, mikor meghallotta az alig hallható suttogást. – Apa vagyok, hallgass ide, mikor nem figyelnek rád, törd át a nagyúr páncélját, én megölöm, és dehoppanálok. Használd az Alligo-t – Perselus csak remélni merte, hogy Harry ismeri ezt a varázslatot.
Harry alig láthatóan bólintott. – És a védővarázslatok? – suttogta vissza.
Perselus becsúsztatta a kezeit Harry ruhaujjába, és közelebb hajolt. – Ha meghal, a védőfalak leomlanak.
És mi lesz a világosság legyőzi le a sötétséget dologgal? – akarta kérdezni Harry, de Perselus már befejezte a kutatást, és felállt. Harry nagy meglepetésére egy tőrt tartott a kezében.
Őrei elsápadtak, mikor meglátták az éles fegyvert. – Sajnálom, uram – dadogta a magasabbik –, nem gondoltuk…
– Idióták – csattant fel Perselus-Malfoy.
– Hé, Lucius, gyors voltál! – lépett Perselus mellé Avery.
– Jó estét – válaszolta Malfoy megszokott hidegségével. Malfoy soha senkivel nem barátkozott a körből, kivéve még annakidején őt magát. – Ezek a hülyék nem kutatták át a fiút. Nézd – mutatta fel a tőrt a másik férfinak.
Avery éleset füttyentett. – Ah. A jó öreg Perselus felkészítette a fiút…
– Nem eléggé – vonta meg a vállát a hamis Malfoy, aztán a fejére húzta a csuklyát. Végignézett volt társai során a helyét keresve. Szerencsére Avery megoldotta a problémáját: megérintette a könyökét, amikor a trónszék felé indultak. Perselus nagyot nézett. Malfoy – Voldemort jobbján? De… hiszen az McKinn helye! Úgy látszik, az idő Voldemort körében sem állt meg.
Harry látta, ahogy apja megáll a trónszék mellett, de gondolatban egyre csak a terven töprengett. Perselus terve nem jó. Harry nem akarta, hogy Perselus legyen a következő Sötét Nagyúr, vagy ilyesmi. De most végre megértette apja érzéseit, gondolatait, állandó önmarcangolását, talán jobban is, mint Dumbledore vagy mint Perselus maga: Perselus sötét mágiát használt, hogy öljön, hogy kínozzon, hogy uralkodjon mások felett. Ezek az átkok megmérgezték az elméjét, a lelkét. Perselus többé már nem volt világos. Éppen ellenkezőleg, túlságosan is közel állt hozzá, hogy teljesen a sötét oldal hatalma alá kerüljön.
Harry tudta, hogy Perselus egyetlen célja, hogy őt megmentse, de Harry nem akarta elfogadni az árat, amelyet a férfi ezért fizetni készült. Nem. Nem fogja áttörni Voldemort páncélját, még akkor sem, ha nagy valószínűséggel ő az egyetlen, aki ezt meg tudja tenni. De nem. Harry nem fogadhat el egy ILYEN áldozatot Perselustól.
AKKOR és OTT végre megértette ezt az egész „áldozat-a-halálos-átok-ellen” témát.
Még a pálcáját sem fogja felemelni. Felfedi magát – bármit is tesz, Voldemort úgyis átadja a halálfalóknak, hogy megöljék – és minden pozitív érzését összegyűjtve ugyanazokat a szavakat fogja használni, amit az anyja használt, hogy megvédje: „engem ölj meg”. Nem volt benne biztos, hogy ez elég lesz, de annyit tudott, hogy a szeretet mágiájánál a legfontosabb a szándék, nem a forma.

Lehunyta a szemét, és elkezdte összegyűjteni a varázslóvilágról szerzett emlékeit. Minden emlékét: jót és rosszat, újat és régit, Harry Potter és Quietus Piton emlékeit… Voldemort nem fog talán meghalni, de a világ biztonságban lesz a gonoszságától. Képtelen lesz kárt okozni neki. Éppúgy, ahogy az anyja áldozata után neki…
Valami a lelkében még mindig tiltakozott ez ellen a döntés ellen, de megpróbált nem hallgatni rá. Szeretett volna bocsánatot is kérni Perselustól, amiért ebéd után úgy elrohant. De már túlságosan késő volt. Nem maradt ideje. Voldemort visszatért.
Perselus gyanakodva összehúzta a szemét, mikor észrevette a Harry szemében felcsillanó új elhatározást. Harry pontosan tudta, mire gondol az apja ebben a pillanatban. „Idióta.” Halványan elvigyorodott. Lehet, hogy idióta, de a varázslóvilág kapni fog tőle egy esélyt, hogy elpusztíthassa az őt bántani nem képes sötét agyú nagyurat és követőit.
– Azért gyűltünk ma itt össze, hogy végignézzük, mi történik az áruló családjával – kezdte beszédét Voldemort. A terem elcsendesedett. – Jól véssétek az eszetekbe. Nincs kegyelem az árulók számára. Nincs kegyelem a kémek számára. Nincs kegyelem a gyávák számára. Nincs kegyelem a gyengék számára! Senki számára nem létezik kegyelem, aki szembe mer szegülni velem! – A teremből mindenfelől egyetértő kiáltások hallatszottak. Harry megborzongott. Voldemort folytatta. – Mindannyian ismeritek Perselus Pitont. Hosszú évekig láthattátok az oldalamon állni. Hatalmat adtam neki! Esélyt adtam neki! MI voltunk a családja! – Harry megint megborzongott, és azon imádkozott, hogy Perselus képes legyen megőrizni a nyugalmát. – De elárult minket! Elvetette a felkínált hatalmat, lehetőséget, családot! Elvetett engem! – újra morgolódás támadt. – Tizenöt év után visszatért hozzám, és könyörgött, hogy adjak neki egy újabb esélyt! Megadtam neki. Nagylelkű voltam. Megbocsátottam az árulását. De újra elárult. Egyenesen Dumbledore-hoz ment, ahhoz a mugliimádó, gyengéket pártoló vén hülyéhez, és megpróbálta eljátszani a kettősügynököt. Hosszú évekig játszotta ezt a szerepet. Az ő bűne, hogy annyian meghaltak közülünk, vagy elfogták őket, és az Azkabanba kerültek. A legnagyobb árulása pedig az volt, hogy megpróbálta megmenteni Harry Pottert a fogságomból. Potter végül is meghalt. Piton a saját bőrét mentette. Ma sincs itt. Gyáván megbúvik a Roxfortban, a saját életéért retteg. De nem bujkálhat örökké!
Hangos helyeslés. Néhányan felkiáltottak „Úgy van, úgy van!” Harry utálkozó pillantást vetett a tömegre. Voldemort felemelte a kezét. A zaj azonnal elhalt.
– De most, a kezünkben van a fia. – Éljenzés. – Nem fogunk kegyelmezni neki. És a mi kedves Perselusunk holnap reggel megkapja a drágalátos fia holttestét. Azt hiszem, ezt az üzenetet még ő is megérti.
Voldemort leült. A tömeg felzúdult. Kiabáltak és éljeneztek, öklüket lengették Harry felé, és sötéten vigyorogtak.
– Stimula – mondta Voldemort Harryre szegezve a pálcáját.
A fiú felállt, és a trón felé fordult. A zaj megint elült. – Én… – kezdte Harry, de ekkor egy szörnyű sikoly rázta meg a termet, és minden fáklya kialudt. Harry megmerevedett a sötétben.
– Itt vannak az aurorok! – kiáltott fel valaki, és kitört a pánik.
– Lumos! – ordította Voldemort, és Harry egy pillanatra erős késztetést érzett, hogy elvigyorodjon: a SÖTÉT Nagyúr fényért kiált, de láthatóan semmi nem történt. Sűrű füst szállt a teremre, és mindenfelé bombák robbantak.
Teljes lett a káosz.
– Libero! – hallotta Harry Malfoy-Perselus hangját, és érezte, ahogy a mágikus kötelek lehullnak róla.
Perselus elkapta a karját a sötétben, aztán körülvette őket a tömeg. A pánik minden másodperccel tovább nőtt. Emberek tapostak egymáson. Harry hallotta azoknak a szerencsétlenek a fájdalmas kiáltásait, akik a földre zuhantak, és a rémült tömeg átgázolt rajtuk.
– PURGO! – ordította Voldemort, és a füst egy része eltűnt. De csak egy pillanatra, mert azonnal újabb robbanások rázták meg a termet, és ez újabb adag átláthatatlan füstöt pumpált a levegőbe.
– Ki kell jutnunk – rántotta meg Perselus Harry karját.
– A tömeg… – válaszolta Harry, próbálva túlkiabálni a zajt. – Csapdába kerültünk!
Valaki megragadta Harry vállát, de Perselus, Harry hirtelen megtorpanását érezve megfordult, és a lehetséges támadó arca felé lendítette az öklét. Valami reccsent és egy fájdalmas kiáltás harsant: – Menekülnek! – de senki nem törődött vele.
– ÁLLJATOK MEG, IDIÓTÁK! – Voldemort hangja túlharsogta a zajt. – EZ CSAK EGY GYEREKES TRÜKK! PURGO!
Néhány halálfaló kezdett észhez térni.
– Purgo! – kiáltottak fel többen is csatlakozva Voldemorthoz.
Harry érezte, hogy Perselus az arcára húz egy maszkot, és letakarja egy halálfaló köpennyel. A szíve vadul vert, mikor a füst oszlani kezdett. Körülnézett és látta: az egész terem romokban hevert. Harry Perselusra pillantott, és elsápadt a maszk alatt. A százfűlé-főzet hatása kezdett elmúlni.
– Fekete a hajad – suttogta Perselus fülébe. Ő bólintott.
Csapdába estek. A tömeg valahogy megnyugodott.
– Crack, Avery, Simpson, Grace, Rigger, Fare, Emmans, Sirens, Lestrange, menjetek, ellenőrizzétek a folyosókat. Gyerekes kedvű támadóink valószínűleg ott rejtőznek. Mindenki más: le a maszkokkal!
Harry tudta, hogy ez a vég. Lassan a maszkja felé nyúlt, és a szeme sarkából látta Perselus ugyanolyan lassú mozdulatát. Nem volt tovább. De akkor hirtelen zöld, vörös és narancsszínű sugarak szelték át a levegőt, és a halálfalók egy része összecsuklott.
– ITT A MINISZTÉRIUM KÜLÖNLEGES AUROR ALAKULATA! AZ ÉPÜLETET KÖRBEVETTÜK! HOPPANÁLLÁSGÁTLÓ BŰBÁJT HELYEZTÜNK A KÚRIA KÖRÉ! ADJÁTOK MEG MAGATOKAT, VAGY TÁMADUNK!
Kétségbeesett csata tört ki, de a halálfalók rosszabb helyzetben voltak: össze voltak zsúfolva egy óriási teremben, ahol képtelenség volt elbújni. Kevesebb, mint tíz percig tartott, hogy ellenállásukat megtörjék. Mikor Voldemort látta, hogy az aurorok túlerőben vannak, úgy döntött, hogy nem áldozza fel több emberét. Egy hangos csattanással áttörte a minisztérium védőbűbájait.
– DEHOPPANÁLLNI! AZONNAL! – kiáltott fel, és sok követőjével együtt eltűnt. De még mindig legalább ötven halálfaló maradt ott a földön fekve, túlságosan rossz állapotban a hoppanáláshoz. Minden túlságosan gyorsan történt, gondolta Harry. Még fél óra sem telt el azóta, hogy Voldemort belépett a terembe. Jócskán megnyugodva, és egyetlen karcolás nélkül ült fel. A csata kezdetekor Perselus a földre lökte, és ráfeküdt, hogy megvédje az ide-oda röpködő átoktól, de mindketten sérülés nélkül megúszták. Harry rávigyorgott Perselusra, aki szorosan magához ölelte. – Voltak olyan pillanatok, mikor azt hittem, elveszítlek – suttogta bele a férfi Harry hajába.
– Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen – suttogta vissza vigyorogva Harry.
– Nem törted volna át Voldemort védőpajzsát, ugye? – Piton nem nézett rá, még az ölelésén sem lazított.
– Tényleg nem – vallotta be Harry. – Nem akartam, hogy te legyél a következő Sötét Nagyúr.
– Nem lettem volna – válaszolta Perselus fáradtan. – Ez nem olyan egyszerű. Én…
Egy auror állt meg mellettük. – Felállni! Le a maszkokkal!
Lehúzták az arcukról a maszkot, és megpróbáltak felállni. Mikor Perselus felnézett az aurorra, hogy a segítségét kérje, elsápadt. Harry követte a pillantását, és az ő arcából is kifutott a vér. – Bamberg… – nyögött fel Perselus.
– Ó, egy régi jó barát – az auror szája gonosz mosolyra húzódott. –, és a szemtelen fia.
Harry üvölteni szeretett volna. Ez volt az az auror, aki egy óra hosszat kínozta és vallatta az iskolában. És most ördögi mosollyal Perselust figyelte. – Nem szükséges megmutatnod a karodat, Piton. Tudom, mi van rajta. Egy csúnya, csúnya tetoválás, ugye? – Intett egyet, mire két auror lépett melléjük. – Itt a fiú, akit keresünk – mondta, és Harryre mutatott. – Hagyjátok békén. A másikat tegyétek a többihez.
– De ő az apám! – kiáltott fel Harry. – Azért jött ide, hogy megmentsen!
A két auror megtorpant és kérdően néztek Bambergre.
– Most nem menekülsz meg olyan egyszerűen, Piton. Mutasd meg azt a jelet a karodon!
– NE! – kiáltott fel Harry. – Ő ártatlan!
Piton a vállára tette a kezét. – Menj, Quietus. Nemsokára találkozunk. Megígérem – mondta, aztán egy szinte követhetetlenül gyors mozdulattal előrántotta a pálcáját, és magára fogta. – Exmemoriam!
– Az átkozott szemétláda! – kiáltott fel Bamberg, és kitépte a pálcát Perselus markából. – Törölte a saját emlékeit! Ó, hogy az a…
Harry nem is hallotta az auror hangos káromkodását. Megint minden mintha lelassult volna körülötte, megállt az idő… Perselus MEGTETTE.
Perselus megmondta, hogy érte megteszi. És MEGTETTE. De Harry nem akarta elfogadni EZT az áldozatot. Túlságosan veszélyes. Már sokszor megmondta Perselusnak. Nem éri meg. NEM ÉRI MEG!
Már nyúlt volna Perselus felé, de a két auror addigra már megragadta, ellenőrizték a karján a sötét jegyet, aztán hátracsavarták a kezét, és kimasíroztak vele a teremből. Harry nem tudta biztosan, meddig állt ott, meredten bámulva Perselus után, mikor egy kéz nehezedett a vállára, és a következő pillanatban öt izgatott fiú vette körül.
– Hé haver, jól vagy? – Fred majdnem a nyakába ugrott a megkönnyebbüléstől.
– Na, Quiet, mit szólsz a Weasley Varázsvicc Vállalat legújabb termékeihez? A Füstpatronok jók voltak, mi? – kiáltotta teli torokból George.
– Neville is marha jó volt! Az ő ötlete volt, hogy kapjuk le a külső őrök maszkjait, és csatlakozzunk a műsorhoz, mint halálfalók! – vigyorgott bolondul – és még mindig egy kissé rémülten Seamus, és vállon veregette a sápadt arcú Neville-t. Mindannyian halálfaló köpenyeket viseltek, Fred és George még mindig a markukban szorongatták maszkjaikat.
Ron egy szót sem szólt, csak állt, és Harryt nézte. – Mi történt? – kérdezte csendesen. Ez a kérdés volt az, ami végül megállította a többiek boldog zagyválását.
Harry még mindig az ajtót bámulta, amin át Perselus eltűnt. – Elvitték az apámat – mondta rekedten. – Az az auror az iskolából…
– Mr. Bamberg? – kérdezte rémülten Neville.
– Ismered? – kérdezett vissza Harry.
Neville felhorkant. – Az apám legjobb barátja volt. A nagyanyám csak a bűntársának nevezte. De ne aggódj! – Neville megpördült és a távozó aurorok után rohant. – Mr. Bamberg! – Neville eltűnt az ajtó mögött.
Harry majdnem összecsuklott, olyan rosszul volt. A feje pokolian lüktetett, szédült, hányingere volt, és mindezek tetejébe teljesen tehetetlennek érezte magát. Bizonyos tekintetben Perselus megszűnt létezni. Az önmagán elvégzett emlékezetmódosítást nehéz, talán lehetetlen lesz helyrehozni. Megtántorodott a kimerültségtől. Ron kapta el. Óvatosan leengedte Harryt a földre, és bíztatóan megveregette a vállát.
Harry érezte, ahogy önuralma a végére jár. Az egész nap feszültsége, az elmúlt órák rettenete szinte körbevette. Arcán könnyek folytak végig, vállát csendes zokogás rázta.
– Minden rendben lesz, Quietus – mondta Ron nyugtatónak szánt hangon. – Neville visszahozza. Nyugodj meg, haver.
De Harry csak a fejét rázta. Semmi nem lesz rendben. Többé már semmi nem lesz olyan, mint régen. Most már bánta, hogy még életben van. Jobban szerette volna, ha feláldozzák a varázslóvilágért, ha a Sötét Nagyúr tehetetlen lenne, a barátai biztonságban lennének, és Perselus sem változott volna meg.
– Miért szóltatok a minisztériumnak? Miért jöttetek utánunk? – kérdezte vádlón. – Az iskolában kellett volna maradnotok. Itt nem volt rátok szükség! – az utolsó szavakat már üvöltötte.
Az ikrek abbahagyták a vigyorgást. Seamus is leguggolt mellé. – Mi a baj, Quietus? Túlélted, az apád is túlélte!
Harry kitépte magát Ron karjaiból és talpra ugrott. – Tévedsz! – kiáltotta vadul. – Ő nem élte túl.
A többiek tágra nyílt szemekkel meredtek rá.
– De Quietus, az előbb láttuk, és nem volt semmi baja! – motyogta bizonytalanul Fred.
– SEMMI BAJA? – Harry most már teljes erőből üvöltött. – Törölte az emlékeit, hogy engem megmentsen!
Döbbent csend válaszolt a szavaira. Harry ettől azonnal észhez tért. De már túl későn.
– Miért kellett volna törölnie az emlékeit? – kérdezte csendesen George. – Van valami, amit jobb, ha a minisztérium nem tud rólad?
Harry bólintott. – Sok olyan, amit jobb, ha TI sem tudtok rólam – motyogta.
– Amit mi se tudhatunk? Mi az? – kérdezte bután Seamus.
– Titok, te hülye – nyögött fel Ron. – Nem hallottad?
– Ööö… – Seamus megkockáztatott egy bocsánatkérő vigyort. – Ja, persze…
Neville lépett a terembe. – Elvitték a többivel együtt. Meg akartam keresni Lupin professzort, hogy segítsen, de teljesen eltűnt. Biztos vagyok benne, hogy ő képes lett volna…
– Ő sem lett volna rá képes, és ezt te is tudod, Neville – mondta Harry halkan, ahogy a korábbi dühe oszlani kezdett. – És még ha Dumbledore vagy valaki ki is tudja majd szabadítani, örülni fogok, ha élve látom.
Neville felsóhajtott. – Legutóbb mennyi ideig volt a minisztériumban?
– Három-négy hónapig – mondta Harry. – És újabb hatig az Azkabanban.
– Akkor csoda, hogy még életben van – suttogta Neville kiszáradt torokkal.
Harry bólintott. Egy magas auror lépett az üres terembe. – Fiúk, vissza kell mennetek az iskolába. Holnap majd hivatalosan is beszámoltok róla, mit kerestetek itt.
– De hiszen már elmondtam… – kezdte méltatlankodva Ron, de a férfi egy türelmetlen mozdulattal elhallgattatta.
– Csönd legyen. Gyertek ide – mikor nem mozdultak azonnal, élesen rájuk kiáltott. – Mozgás! – kinyújtotta a kezét. Egy halálfaló maszkot tartott benne.
– Zsupszkulcs? – kérdezte Neville.
Az auror felhorkant, amit akár „igen”-nek is lehetett érteni. Harry elsápadt. Már ezelőtt se szerette a zsupszkulcsokat, de a mai esete Leah-vel az istállóban…
Ron megragadta a kezét, és a maszkra nyomta. – Gyerünk haza – suttogta Harry fülébe.

Néhány pillanattal később a nagyteremben értek földet, a meglepett miniszter és néhány aurorja gyűrűjének kellős közepén. Lucius Malfoy kicsit távolabb állt, és szeme rémülten megvillant, mikor meglátta Quietust. Ő volt az első, aki talpra kecmergett. Csípőre tette a kezét, és Malfoyra vigyorgott. – Lemaradt a műsorról, Mr. Malfoy. Voldemortnak is hiányzott – mondta gúnyosan.
Malfoy összevonta a szemöldökét, de Harry nem tudta, miért: Voldemort nevének említése tette volna, vagy a megjegyzés, hogy hiányzott?
– Azt hittem apád tökéletesen helyettesít – válaszolta Malfoy gyorsan. TÚL GYORSAN. Senkinek nem tartott sokáig, hogy rájöjjön szavai jelentésére. Caramel elsápadt, a két auror csak tátogott, mint a partra vetett hal. A következő pillanatban Malfoy elkapta a minisztert. Maga elé rántotta az alacsony férfit, és a nyakának szorította a pálcáját. – Én most megyek is – mondta.
– NEM MÉSZ! – kiáltotta egy hang a háta mögül. – Stu… – kezdte Mrs. Figg, de Malfoy gyorsabb volt.
– Avada Kedavra! – kiáltotta.
Az idő már megint megállni látszott. Mikor látta, hogy a nő összecsuklik, és a miniszter teste, amit a halott professzor átka elkábított, elernyed Malfoy szorításában, előrántotta a saját pálcáját.
– STUPOR! – kiáltott fel.
Az átok fejen találta Malfoyt. Ahogy elesett, magával rántotta a hasonlóan ájult minisztert, és elterültek a földön. Harry leengedte a kezét, és a gyűlölt férfi mellé lépve teljes erőből oldalba rúgta.
– TE ROHADÉK! – nyögte-kiáltotta-sírta. Lehajolt és az arcába vágott az öklével. – TE ÁTKOZOTT SZEMÉTLÁDA! – megint ütött.
– Quietus, hagyd! – Ron mellé ugrott, és átfogta, hogy Harry ne tudjon Malfoyhoz érni.
– ENGEDJ, RON! MEG AKAROM ÖLNI!
– Ne legyél olyan, mint ő – Ron szorosabbra vonta az ölelését. – Te jobb vagy nála, jobb vagy nálunk. Ez nem illik hozzád.
– DE Ő CSINÁLTA! Ő CSUKOTT ÖSSZE AZZAL A KURVÁVAL! Ő CSINÁLTA AZ EGÉSZET, az egészet – megremegett a hangja. – Apa, apa… – ismételgette vég nélkül, és lassan lerogyott a földre.
Ron mellé térdelt. – Most már vége. Vége. Megkapja a büntetését. Az apád is nemsokára itt lesz. – Ron csitítgató hangja lassan megnyugtatta Harryt. Nem látta, hogy az aurorok az ezüstös hajú férfihoz lépnek, és megtalálják a sötét jegyet a karján, nem látta, ahogy egyikük köpenyt terít Mrs. Figg mozdulatlan testére. Arról is lemaradt, ahogy újabb aurorok jöttek, és magukkal vitték Malfoy eszméletlen testét, lemaradt a felélesztett miniszter hálálkodásáról, és arról is, hogy McGalagony letérdelt melléjük. Teljesen süket és kába volt a sokktól. Úgy szorította Ron karját, mintha az élete függene tőle. Megpróbált nem gondolni rá, ki ez itt mellette, elképzelte, hogy Perselus az, ő van mellette, ő bátorítja és vigasztalja…
Később erős karok emelték fel, és érezte, hogy valami csiklandozza az arcát és valami csillogást látott maga felett. Szakáll, félhold szemüvegek, élénk, világoskék szemek. Dumbledore volt az.
– Apa törölte az emlékeit – suttogta az idős férfinak. – Elment. Mrs. Figg is meghalt… Most ki fog vigyázni a macskáira? – kérdezte és érezte, hogy újra folyni kezdenek a könnyei. – Leah adta nekem a képet. A Véres Báró volt rajta, tudta? Zsupszkulcs volt, mint később a maszk… – még Harry is érezte, hogy a mondatai nem egészen érthetőek, de nem tehetett ellene semmit. – Apa megmentett. Rám léptek volna… Voldemort meg akart ölni… Meg kellett volna halnom, igazgató úr, most már értem, mi az az áldozat, fel kellett volna áldoznom magam… – a motyogása érthetetlen zagyvaságba fúlt.
– Csitt, Quietus, minden rendben, minden rendben. – Az igazgató határozott hangja megnyugtatta. Aztán érezte, hogy valaki szorosan egy takaróba bugyolálja, és valami hűvös főzetet öntenek le a torkán, aztán minden elhomályosodott előtte, sötét lett, és meleg…

– Csss! Halkan, ne ébreszd fel!
– Valamikor csak fel kell ébrednie! Már…
– Ne kiabálj már, te hülye! Madam Pomfrey szerint alvásra van szüksége!
– De hát már két napja alszik! Ez nem normális.
– Álomfőzetet adott neki. Azt mondta olyan nagy nyomás alatt volt, hogy egy nap alatt kétszer is összeomlott.
– De nem alhat örökké!
– Madam Pomfrey joga eldönteni, hogy mikor lehet felébreszteni, nem a tiéd!
Rövid csönd.
– Piton még mindig nem tért magához – mondta az, aki fel szerette volna ébreszteni Harryt.
– Fogd be! – sziszegte a másik hang. – Marha!
A hangok eltávolodtak és elenyésztek, miközben Harry visszahullott a semmibe.

---

– Azt hiszem, most már felébreszthetjük igazgató úr. A testfunkciói jobbak, és úgy tűnik az idegei is jól működnek – hangzott Madam Pomfrey komoly és gyakorlatias hangja.
– Biztos benne, Poppy? – Dumbledore tónusa olyan volt, mint a bársony: gyengéd és selymes. – Attól tartok a rossz hírek visszavethetik az állapotát.
– Nem – hangzott a határozott válasz. – Erős fiú, igazgató úr, még annál is erősebb, mint az apja volt. Fel tudja dolgozni őket.
– Ha tényleg ez a véleményed, Poppy… – Dumbledore bizonytalan volt.
– Ez! – Pomfrey nyilvánvalóan nem osztozott az érzéseiben.
Dumbledore vett egy mély lélegzetet, és az ágy mellé lépett. Harry érezte, hogy a matrac megereszkedik a súlya alatt. – Harry, édes fiam…
– Quietus, igazgató úr – válaszolta Harry csukott szemekkel. – És ébren vagyok.
– Értem… – Csönd borult rájuk.
Nem sokkal később Harry kinyitotta a szemét, és ülő helyzetbe küzdötte magát. Csak két ember volt a szobában: az ápolónő és az igazgató. Madam Pomfrey a szokásos aggodalmas, de távolságtartó arckifejezéssel nézett rá. Dumbledore éppen ellenkezőleg: nagyon feszült volt.
– Apa életben van? – kérdezte Harry hirtelen.
Madam Pomfrey arca ellágyult, és elfordította a tekintetét. Harry nem volt benne biztos, de mintha valami csillogót látott volna a szemeiben. Könnyeket?
Dumbledore lassan bólintott. – Igen, Quietus. Életben van – Harry megkönnyebbülten mosolygott –, de nincs jól.
– Hogyan…? – Harry nem tudta, hogyan fejezze be a kérdést.
– Megpróbáltak áttörni az emlékezettörlő bűbájon.
Harry szorosan magához ölelte a takaróját. A vér dobolt a fülében. – Nem – suttogta.
– A Szent Mungóban van. Eszméletlen.
– NEM! – kiáltott fel Harry. A feje szörnyen lüktetett. Amikor két keze közé fogta a fejét, hogy megmasszírozza, tarkójánál egy félig begyógyult sebet érintett meg.
– A gyógyítók úgy gondolják, hogy ez jó jel, Quietus – mondta Madam Pomfrey hirtelen. – Ha elvesztette az ép… gondolkodását, már rég dühöngene.
Apró remény éledezett Harryben, de nem törődött vele.
– Akkor is, még ha nem is bolondul meg – kezdte, és nagyot nyelt –, de a minisztériumiak beavatkozása miatt nem fogja visszanyerni az emlékeit.
A nővér enyhén elsápadt. – Honnan tudod? – kérdezte.
– A bűbájtan háziból – vont vállat Harry. Hosszú percekig néma csöndbe burkolóztak. – Most mi lesz? – kérdezte végül fakó hangon.
– Látogatóid vannak – eresztett meg egy gyenge mosolyt Dumbledore. – Bejöhetnek?
Harry megint vállat vont. – Felőlem.
Az igazgató Madam Pomfrey felé bólintott. A nővér kinyitotta az ajtót.
– Uraim, bejöhetnek – mondta kifelé.
A felszólításra Sirius és Lupin lépett be. Lupin azonnal Harry ágya mellé sietett, Black viszont bizonytalanul álldogált az ajtó mellett.
– Sirius! Te… szabad vagy? – nyögte ki végül hangosan Harry. – Hogyhogy?
– Elkaptam Petert a találkozó után – mesélte Lupin. – Ezért nem voltam ott melletted – nézett bűntudatos arckifejezéssel Harryre. – Sajnálom.
– Bamberg mindenképpen elvitte volna – legyintett Harry. – És hogyan kaptad el?
– Megpróbáltam követni miután Voldemort áttört az aurorok védelmén, de még mielőtt dehoppanált volna. Amikor észrevette, hogy követik, átváltozott patkánnyá. De nálam volt Piton módosított farkasölőfű-főzete, így egy gyors átváltozás és némi fogócska után sikerült elkapnom.
– Meddig tartott? – kérdezte Harry – Biztosan sokáig, mert nem emlékszem rá, amikor megérkezett. Talán az igazgató úr után?
– Elég sokáig, sőt, csaknem egy egész napig. Aztán még el kellett vinni a minisztériumba is – mondta Lupin, és szélesen elmosolygott. – Nem lettem volna rá képes a főzetetek nélkül. Régóta szerettem volna Siriust a börtön falain kívül tudni.
Black és Harry egymásra néztek. – Akkor… szabad vagy – mosolygott Harry bizonytalanul.
– Azt hiszem neked… neked éppen úgyis szükséged van egy gyámra, Harry – mondta Black rekedten és látszott, hogy zavarban van.
Harrynek csak egy pillanattal később esett le a megszólítás. – Szóval tudod – mondta, miközben Dumbledore felé nézett.
– A Wizengamot ártatlannak nyilvánította – mondta Dumbledore. – Hivatalosan is bocsánatot kértek tőle. Nem volt okom, hogy továbbra is titokban tartsam előtte az igazságot.
– De ez sem fogja a varázserejét visszaadni – motyogta Harry, és újra Siriusra nézett.
– Most már csak egy kvibli vagyok – pirult el Black.
– De életben vagy – mondta Harry nyugodtan. – És tudod, hogy ki vagy.
Black tétovázó lépést tett Harry felé. – Sajnálom Perselust – mondta halk, de őszinte hangon.
– Én pedig sajnálom, hogy olyan sokáig hazudtunk neked – válaszolta Harry.
– Szükséges volt. Ha elmondtad volna nekem, a minisztérium rájött volna a valódi kilétedre, és akkor most olyan lennél, mint én: egy varázstalan kvibli – vigyorodott el keserűen Black. – Örülök, hogy életben vagy. Még akkor is, ha nem vagy James fia.
– És… akkor minden rendben? – kérdezte Harry aggodalmasan.
Black csak bólintott, mert a meghatottság elvette a hangját, és továbbra sem tett Harry felé egy lépést sem.
– De… Perselus most olyan, mintha az apám lenne – nyelt egyet Harry, és várakozóan bámult a keresztapjára.
– Tudom, Harry – jött Sirius válasza –, és nem érdekel. – Harry majdnem összecsuklott a megkönnyebbüléstől. – De – folytatta Sirius hirtelen –, te még mindig szeretnéd, ha a keresztapád lennék?
Harry egyenesen a szemébe nézett. – Hát persze! És Perselus is biztosan így gondolná – mondta magabiztosan, és visszafordult az igazgatóhoz. – Mi történt Voldemorttal? Hogyan tudott elmenekülni? Úgy gondoltam, néhány aurort csak le tud győzni!
A három felnőtt egyetértően nevetett. Nem sokkal később Dumbledore szólalt meg.
– Drága fiam, ott nem „néhány” aurorról volt szó. Az egész minisztériumi alakulat ott volt, pontosabban harminchárom csoport, ami több mint kétszáz auror. És bár Voldemorttal egyikük sem szállhat szembe, jobban képzettek, mint a halálfalók többsége. Voldemort pedig jó stratéga, és pontosan tudta, hogy az a helyzete mennyire előnytelen volt ahhoz, hogy felvegye a harcot. Talán le tudta volna győzni a minisztériumi aurorokat, de követői többségét biztosan megölték volna. Másrészről nem volt teljesen biztos abban, hogy magam nem jelenek meg, annak ellenére, hogy jól ismeri viszonyomat a minisztériummal. Gyűlöli a kockázatot, tehát inkább eltűnt.



Később a barátai is meglátogatták: Ares, Neville, Fred, George, Seamus sőt, még Ron is eljött. Elfoglalták az ágyát, akinek pedig nem jutott hely, egy széket húzott magának. Mikor végre mindenki ült, Harry megkérdezte: – Hol van Hermione?
A felhőtlen arcok elborultak.
– Holnap lesz a szülei temetése – mondta Neville halkan.
– Micsoda…? – Harry csak dadogni tudott. – Mikor haltak meg a szülei?
– Mugli családokat támadtak meg, még azon a napon, amikor elraboltak – kezdte Ares magyarázni. – Tud… Voldemort megtámadta azokat a mugli családokat, akiknek varázsló gyermekük volt itt, a Roxfortban, és lemészárolta őket. Szinte kivétel nélkül mindenkit.
– Malfoy adta ki a címeket – tette hozzá Fred magyarázatként.
Ares bólintott és folytatta. – Még Zabini családját is megölték.
Harry megrándult. Nem kedvelte a talpnyaló fiút, de ez mégis… – Kit még? – kérdezte rekedten.
– Dean, a Creevey testvérek, Angelina és Lee a mi házunkból – mondta George. – Justint a Hugrabugból… róluk tudunk. De sokan voltak még.
– Tizennyolc család – mondta Ron. – A többieket időben figyelmeztették és elszöktek.
– Dumbledore csoportja figyelmeztette őket – magyarázta Fred lelkesen – Abban a pillanatban, hogy az első támadásról hallott, sürgős üzeneteket küldött a többieknek, hogy meneküljenek. És ez volt a szerencsénk. Amint a muglik biztonságban voltak, nem érkezett több segélykérő üzenet és Caramel, akit már másnap kényszerítettek, hogy adja be a lemondását, megparancsolta az auroroknak, hogy térjenek vissza a minisztériumba. Ekkor érkezett McGalagony figyelmeztetése. Megadta nekik a halálfalók találkozójának pontos címét, és…
– Caramelt kirúgták? – szakította félbe Harry. – Ez az első jó hír, amit napok óta hallottam!
– Ó, igen! – kiáltott fel George – Apa azt mondta, hogy a hivatalos választásokig Arcus Patil lesz a helyettes miniszter…
– Parvati most olyan gusztustalanul viselkedik, mintha ő maga lenne a miniszter, nem az apja – bökte közbe Seamus.
– …Patil első dolga volt visszahelyezni Dumbledore-t, és különleges vizsgálatot indított Sirius Black ügyében – folytatta George, nem véve tudomást Seamus megjegyzéséről.
– Tudom - bólintott Harry. – Már mindkettőjükkel találkoztam.
– Mindkettőjükkel? Sirius Black itt volt? – bámult Ares meglepetten. – Miért?
Harry körbenézett, és rájött, hogy a szobában senki sem tudja igazából, hogy kicsoda ő. Már megint a régi jó hazugságok… – Harry temetése után apa megengedte neki és Anne-nek, hogy a birtokán maradjanak. Később, miután kiengedték a kórházból, Lupin professzor is ott lakott. Most Black felajánlotta, hogy a gyámom lesz, amíg… amíg… – nem tudta folytatni. Senki nem szólt egy szót sem.
– Bamberget tegnap lecsukták – mondta Neville hirtelen – Nagyi írta egy levélben.
– És a helyettes miniszter felügyelet alá helyezett huszonhat aurort – tette hozzá Fred kevésbé lelkesen. – Percy is köztük van. Hivatali hatalommal való visszaélés a vád.
– Uraim – ugrasztotta szét Madam Pomfrey hangja a kis csoportot –, itt az ideje, hogy magára hagyják Mr. Pitont, hogy pihenhessen. Holnap kiengedem, és annyi időt tölthetnek vele, amennyit akarnak. De most kifelé!
Vonakodva engedelmeskedtek a parancsnak. Harry engedelmesen vette be az álomfőzetet, és hamarosan újra mély álomba merült.

---

Már csak négy hét volt az RBF vizsgákig, de két professzor is hiányzott a tanári karból. Ami a sötét varázslatok kivédését illeti, Dumbledore – Patil támogatásával és természetesen szigorú ellenőrzés mellett – visszahívta Lupint, hogy tanítsa a tárgyat az év végéig, de a bájitaltan már problémásabb helyzet volt. Sem ő, sem Patil nem bízott eléggé a minisztériumi bájitalmesterekben – akik közül az egyik ráadásul le is volt tartóztatva –, hogy tanítani engedjék őket, két másik jelölt pedig elutasította Dumbledore javaslatát.
Végül egy régi barát, McRee fogadta el a munkát, de „csak egy hónapig” – mondta. Ő volt az a bájitalmester, aki egy éve Perselus igazságszérumát is elkészítette.
– Albus, öreg cimbora, túl öreg vagyok ahhoz, hogy huzamosabb ideig elfoglaljam az állást. Más részről úgy gondolom, hogy a mi drága Perselusunk, aki egyébként az egyik legígéretesebb tehetsége szakmájának, pár hónapon belül jobban lesz, és szeptembertől megint taníthat.
Dumbledore reményvesztetten csóválta a fejét, de nem győzködte tovább. Végül is talált két megbízható jelentkezőt a munkákra, és megkönnyebbülhetett, hogy legalább a régi-új kollégák miatt nem kell aggódnia.
Lupin óráin semmi váratlan nem történt, de az első bájitalórák után – hatodéves Hollóhát-Hugrabug – mindenki jelentős aggodalommal tekintett a következő – remélhetően nem túl hosszú – órák elé. A kedves, mosolygós, öregember szigorúbb és ridegebb volt, mint az elődje – és ez olyasmi volt, amire SENKI sem számított.
– Hát, legalább a mardekárosokkal nem kivételezik – motyogta Seamus az első bájital óra után.
– Csak Quietusszal – röhögött Neville – Ó, Mr. Piton az állaga és a színe… tö-ké-le-tes! Tökéletes! – mondta az öreg tanárt utánozva.
– Hadd boruljak le előtted… – csatlakozott Seamus Neville-hez, és meghajtotta fejét Harry felé.
– Hagyjátok békén! – csattant fel Hermione – Quietus volt az egyetlen, aki jól készítette el azt a főzetet.
– Nem csupán „jól” Hermione. Nem hallottad? Tö-ké-le-te-sen! – tette hozzá Seamus és felnevettek. Még Harry is csatlakozott hozzájuk.
– Nos, nem igazán volt jogos a dicséret – ismerte be Harry, miután a nevetés lecsöndesedett. – Már sokszor elkészítettem ezt a főzetet apával.
Harry már nem hívta máshogy Perselust: csak apának. Sokszor félt attól, hogy kapcsolatukból úgyis csupán ennyi marad. Csönd telepedett rájuk. Végül Neville kérdezte meg.
– És… hogy van? Meg… meglátogattad tegnap, nem?
– Még mindig eszméletlen – mondta Harry. Még mindig eszméletlen. Ezt a mondatot ismételgette egyfolytában, ha a barátai megkérdezték. A tanév a végéhez közeledett, de Perselus még mindig eszméletlen volt.
Harry a hétvégéken minden idejét az ágya mellett töltötte a tankönyveivel, tanult, és figyelte, ahogy a férfi fekszik az ágyon – mindig ugyanúgy. Néha beszélt hozzá, elmesélte az iskolai eseményeket, a varázslóvilág híreit, Voldemort támadását és mindent, ami éppen az eszébe jutott. Szíve mindig nehéz volt, amikor vasárnap délután magára hagyta, hogy visszatérjen a Roxfortba, de nem panaszkodott, visszatette a könyveit a táskájába, megpuszilta Perselus homlokát, és ment.
Az összes gyógyító egyetértett abban, hogy ő volt a legjobb fiú, akit valaha láttak, és – annak ellenére, hogy a fiatalabbak még a régi iskolai időkből ismerték és utálták Pitont – megpróbáltak mindent megadni neki, amire szüksége lehetett. A Varázstraumák osztályvezetője már Harry második látogatása után megengedte, hogy a szombat éjszakákat a kórházban töltse. Ez a tény viszont arra utalt, hogy Perselus állapota valóban súlyos – és amikor megkérdezte Dumbledore-t, már az igazgató sem próbálta tagadni.
De még mindig életben volt; Harry ezzel próbálta időről-időre nyugtatni magát. Még mindig volt remény arra, hogy felépül. Végül, egy nappal az RBF-ek előtt Dumbledore beszélgetésre hívatta magához Harryt.
– Eldöntöttük, hogy hova küldünk a szünetre, Quietus – mondta.
Harry csak vállat vont. Nem volt igazán fontos.
– Sirius felajánlotta, hogy te és Miss Granger lakjatok vele és Anne-nel a nyáron. – Dumbledore felállt, és az egyik kezét Harry vállaira tette. – Ti hárman a mugli világban nőttetek fel. Sirius azt mondta, meg akarja tanulni, hogyan élhet varázslat nélkül. Ti segíthettek neki.
Harry bólintott. – Miért Hermionéval? – kérdezte hirtelen.
– Már nincs családja, aki vigyázna rá. Szülei, és egyetlen élő nagyanyja együtt éltek. Mindannyian meghaltak a támadáskor.
Ebben aztán mindketten beleegyeztek. Harry és Hermione együtt töltik a nyarat Siriusszal a Black-házban, a rend jelenlegi főhadiszállásán.
– De ha Perselus meggyógyul, visszaköltözöm hozzá. – Ez volt az egyetlen kikötés, amit tett.
– Természetesen, Quietus.
Az RBF-ekkel gyorsan végzett. Harry egyszerűeknek és borzalmasan unalmasaknak találta őket, az egy számmisztika vizsga kivételével.
– Jövőre te leszel az iskolaelső – mondta Ron az utolsó, mágiatörténet vizsga után, miközben kisétáltak az épületből, hogy egy rövid sétát tegyenek a tó körül.
– Nem azért tanultam, hogy az legyek! – csattant fel Harry.
– Nem is erre gondoltam. Csak úgy gondolom, hogy megérdemled. Te vagy a legjobb tanuló az évfolyamunkban, és talán az egész iskolában. Még Hermionénál is jobb.
Harry csak megrántotta a vállait. – Azt sem akartam soha. – Lehajolt és felkapott a földről egy darab követ a kezébe. – Mindig csak egy hétköznapi, normális életet akartam. De azt sose kaptam meg. Sose! – mondta ingerülten.
– Ki nem adta meg? – kérdezte értetlenül Ron.
– Senki. Mindenki. A sors. Az élet. Nem tudom – mondta, és minden egyes szónál feldobta a követ a levegőbe és elkapta. – Nem tudom – ismételte utoljára már csak suttogva a szavakat.
– Quietus, én… én beszélni szerettem volna veled – mondta Ron hirtelen.
– Tudom – hangzott a nyílt válasz. – Ezért vagyok itt. De ne itt. Arrafelé nincs senki – mutatott egy üres helyre a tó mellett.
– Rendben – egyezett bele Ron.
Egyikük sem szólt egy szót sem, amíg odaértek. Harry meglendítette a kezét, és a követ beledobta a tóba. – Ezt miért csináltad? – nézett rá Ron kíváncsian.
Harry vállat vont. – Csak… úgy – leült, és megvárta, hogy Ron letelepedjen mellé. – Szóval?
Ron kényelmetlenül feszengett, és nem nézett Harryre. – Igazad volt ott… a fürdőben – kereste a szavakat. – Én csak… én… teljesen meg voltam zavarodva. Saját magam miatt. Csalódtam. Soha… soha nem gondoltam volna magamról, hogy ennyi kegyetlenség van bennem. Igen, elvesztettem a barátomat. Igen, mérges voltam az apádra, meg rád is, de nem volt igazam. Mert végül is Harry csak… csak barátom volt. Nem családtagom, nem a szüleim. És most láttam Hermionét, Deant és a többieket, akik elvesztették a családjukat, és láttam, hogy senkit sem hibáztatnak; nem próbálnak megbántani másokat, csak azért mert nekik fáj… Ráadásul Hermione… Harry neki is a barátja volt. És mégis, ő soha nem hibáztatta Piton professzort, pedig ugyanúgy hiányzott neki Harry, mint nekem. – Szünetet tartott. Harry nem szakította félbe. A tó másik felén látható látványt nézte kitartóan: a fákkal benőtt zöld dombot. – Úgy viselkedtem veled, mintha egy utolsó szemét lennél. Igazságtalan és undorító voltam. És később… azután, amikor megtámadtalak Roxmortsban… – kétségbeesetten rázta a fejét – Utána csak ültem, és annyira szégyelltem magam, és egyszerre… féltem is magamtól. Később, amikor bocsánatot kértem… igazad volt. Nem miattad tettem, csak mert szükségem volt bocsánatra, hogy megbocsássak magamnak. Amikor elküldtél, igazad volt. Gyűlölni akartalak emiatt, de nem tudtalak. És amikor Voldemort elrabolt, láttam, hogy te is ugyanolyan ember vagy mint én, mint mindenki más az iskolában. Addig csak egy tökéletes teremtményt láttam – aki ráadásul még egy Piton is! – hibák nélkül. Tökéletes tanuló, tökéletes ember, tökéletes fiú – mindenben tökéletes. Ez csak még erősebbé tette a gyűlöletemet. De azon a napon… amikor az aurorok elvitték az apádat, másnak láttalak… Annyira…
– Szánalmasnak? – kérdezte Harry gúnyosan.
Fájdalmas kifejezés futott át Ron arcán. – Nem. Törékenyt akartam mondani. Olyan törékeny voltál. És magányos. Mint én. Mint mindenki más.
– Magányos voltam az első naptól kezdve, Ron. A viselkedésed elriasztotta tőlem a griffendélesek többségét – mondta Harry vádlón.
– Nem tehettem róla!
– Gondolkodnod kellett volna, mielőtt cselekszel, de nem tetted. Hagytad, hogy az érzelmeid vezessenek! – folytatta Harry a leckéztetést.
– Tudom! – kiáltott fel Ron – És most én… én sajnálom.
Harry Ron felé fordult, és egyenesen a szemébe nézett. – A bocsánatkérésed minden alkalommal rosszabb. Ezzel aláztál meg legjobban. Megszántál, és ez a szánalom néhány pozitív érzelmet keltett benned felém… Nem, Ron. Nincs szükségem a szánalmadra. Nincs szükségem senki szánalmára! – Harry felállt, és el akart menni.
– Rendben. Ez azt jelenti, hogy soha nem bocsátasz meg. Csak megalázom magam…
– Hagyd abba!
– De hát mire vársz még? – kiáltotta Ron keserűen.
Harry megállt. Tényleg, mit vár Rontól? A fiú már háromszor vagy még többször is bocsánatot kért és ő újra és újra megtagadta, hogy megbocsásson, de miért? Mit hiányol Harry a bocsánatkéréséből? Őszinteséget? Ez alkalommal Ron őszinte volt. Megbánást? Ron megbánta, amit tett, még ha indítékai eleinte önzőek voltak is. Együttérzést? Hiszen Ron valahol belül együtt érzett vele.
Harry összefonta karját a mellkasa előtt, és magába nézett. Nem. Más elvárásai voltak Ronnal kapcsolatban. A szeretetére vágyott. A barátságára várt. De megbánása és sajnálata ellenére Ron nem kedveli őt, és nem is fogja. Talán valamikor, ha rájön, hogy ő valójában Harry… de addig, amíg ő Quietus Piton, Ron nem fogja kedvelni.
Lassan visszafordult régi barátjához, és rá szegezte tekintetét. – Igazad van, Ron. Hülye voltam, hogy többet vártam, mint a sajnálatodat vagy az együttérzésedet. Nincs okom, hogy ne bocsássak meg – határozottan nyújtotta a kezét Ron felé. – Elfogadom a bocsánatkérésedet.
Ez alkalommal Ron elfogadta a felé nyújtott kezet, nem úgy, mint amaz első alkalommal a Czikornyai és Patzában, és olyan határozottan rázta meg, ahogy Harry nyújtotta.
– Soha nem gondoltam volna, hogy többet vársz tőlem, mint együttérzést – morogta Ron megszégyenülten. – Azt gondoltam, hogy gyűlölsz.
– Én? Gyűlöllek? – Harry vigyorgott. – Dehogy! Mint Voldemort kis talpnyalója csupán el akartam foglalni Potter helyét az életedben, ahogy egyszer Hermionénak mondtad.
– De te nem vagy Tudodki talp… – Ron összevont szemmel állt meg. – Barátságra gondoltál?
Harry vállat vont. – Barátságra gondoltam. Egyszer, régen. Sajnálom, tudom, az én hibám volt – mondta Harry, és maga mögött hagyta az őszintén megdöbbent Ront.

A nagyterem az utolsó este a szokásos pompával volt kivilágítva. A Griffendél arany és vörös színei díszítették, hiszen idén is ők nyerték meg a házkupát. A főasztal mögött egy óriási zászlón házuk oroszlánja vicsorgott a falon. Miután a mentőakció pontjait kiosztották, nem volt kérdéses, hogy ők nyernek – a három Weasley, Neville és Seamus fejenként harminc pontot kaptak, míg Harry hatvanat azért, hogy megmentette Caramel életét. Ez szinte az első dolgok között volt, amit Dumbledore már visszatérése napján megtett. Habár ebben az évben a Hollóhát nyerte a kviddics kupát, a többletpontok a Griffendélt juttatták az első helyre a tanév végére.
Az év végi ünnepség sokkal vidámabb volt, mint egy évvel ezelőtt. A háború veszteségei ellenére a varázsló közösség nagy része – beleértve a tanárokat és a tanulókat is –, örültek az elmúlt hetek változásainak. Mrs. Figg és a megölt szülők emlékére rendezett gyászszertartás már rég megvolt, amíg Harry a kórházi szárnyban feküdt, az igazgató pedig elszánta magát, hogy az utolsó vacsorát olyan boldoggá és derűssé tegye, amennyire csak lehetséges.
Harry Hermionét nézte, Deant, Colint és a többieket, és tudta, hogy nem ő az egyetlen, aki nem tud nevetni, és gondtalanul, szabadon csevegni. Pedig ő még nem vesztett el mindent. És nagyon sok olyan dolog volt, ami örömmel kellett volna, hogy eltöltse: ismét a régi házában volt, és nem csak formálisan, hiszen társai teljesen és fenntartás nélkül elfogadták.
Többé már nem volt beteg sem, nem okozott nehézséget, hogy a hálótermen és a fürdőn a többiekkel megosztozzon, még akkor sem, ha időről-időre meglátták a sebeit a szokásos eltüntető bűbáj alatt – de soha nem tettek megjegyezéseket, Harry pedig maga sem említette. Minden bizonnyal zárkózottnak, sőt, talán kifejezetten paranoiásnak tartották, de soha nem zaklatták emiatt. Sőt, mostanában már azt is elviselte, hogy megérintsék, és végre Lupin a múlt hónapban megtanította, hogyan hozzon létre egy védőpajzsot, még akkor is, ha őt támadták varázslattal, és nem egy más személyt. A kötelékei végre lehullottak.
Legalábbis egy részük. De volt egy, amelyik erősen és fájdalmasan tartott, erősebben, mint bármi ezelőtt: kapcsolata Perselusszal, bár úgy tűnt, hogy ez lassan a végéhez közeledik, ahogy Perselus életenergiája semmivé foszlott a hosszú kóma hetei alatt.
Egyszerűen nem tudott nevetni és boldogan beszélgetni, miközben az apja a kórházban haldoklott, csak azért, mert néhány auror… de ez veszélyes gondolatmenet volt: túl sok gyűlöletet és bosszúvágyat szült.
Felállt, és kimentette magát az asztal körül ülőktől. Nem akart már az ünnepségen maradni: egy kicsit szeretett volna egyedül lenni. Kisétált az iskola kapuin, és leült a lépcsőkre. Feje fölött az ég tiszta volt, és fényes, csillagok miriádjaival pettyezték, de még csak nem is nézett rájuk. Szemét a földre szegezte, mégsem látta a talajt, Perselust látta feküdni sápadtan, gyengén és…
– Quietus? – hangzott fel egy bizonytalan hang mögötte. Harry nem fordult meg, csak megütögette a kezével a földet, így mutatott helyet maga mellett. – Bocsánatot szeretnék kérni.
Harry felpillantott, és Janusra nézett. Nem ijesztette meg a fiú jelenléte, Dumbledore már kikérdezte igazságszérummal, és bebizonyosodott, hogy ártatlan volt a húga ügyében. – Nem a te hibád volt, Janus – mondta színtelen hangon.
– Tudnom kellett volna. Mindent átgondoltam és én… emlékszel a nyitóünnepségre? – kérdezte hirtelen. Harry bólintott. – Meséltem neked, hogy az idősebb Malfoy meglátogatott minket a nyáron. – Harry megint bólintott, ahogy visszaemlékezett akkori beszélgetésük részleteire. – Azt hiszem a húgom… akkor ajánlhatta fel a szolgálatait. És azért kellett volna tudnom, mert még láttam is, ahogy Malfoyjal beszélget. Én csak… én csak… – a hangja elhalt és Harry meglepetésére kiabálni kezdett: – NEM ÉRTEM! – kiabálta sírva. – Mindenki szerette! Anya, apa, én… Soha nem bántottuk, mert a Hugrabugba jár, vagy másért…
Harry kényelmetlenül érezte magát, amikor vigasztalóan Janus vállára tette a kezét, és bátortalanul megütögette. Egy hosszú percig semmi más nem hallatszott, csak Janus zokogása. – Janus, nézd – mondta Harry egy kis idő múlva. – Nem vagyok mérges rád, és nem hiszem, hogy felelős lennél azért, amit a húgod tett.
– Jó, de nem erről van szó… – Janus megrázta a fejét. – Quietus, mi van, ha nemcsak a húgom csatlakozott Tudodkihez? Mi van, ha az anyám vagy az apám is halálfaló, mint Ares apja? Ha minden jó az életemben, beleértve a családom is, nem áll másból, mint hazugságokból? – megremegett, és elnézett messze, úgy mondta: – Félek hazamenni.
– Minden rendben lesz, majd meglátod – próbálta Harry megnyugtatni, de tudatában volt annak, mennyire hiányzik hangjából a meggyőződés. De talán Janus nem vette észre. Tovább üldögéltek a csöndben.
Itt találta meg őket Ares, és terelte vissza az iskolába. Harry segített betámogatni a kábult fiút a mardekár klubhelyiségébe. Amikor az ajtó becsukódott Janus mögött, Ares Harryhez fordult. – Gondolom találkozunk a vonaton – mondta.
– Nem – sóhajtott Harry. – Itt maradok még néhány napig.
– Hát akkor… Isten veled, és kellemes nyarat. – Ares egy apró mosolyt préselt ki magából.
Harry még csak meg sem próbált visszamosolyogni. – Nem tudom. Apa… nagyon rossz állapotban van.
Ares ránézett, a szemei megértően csillogtak. – Mondd el neki, hogy a háza hiányolja. Én… mi… Úgy gondolom, hogy a Mardekárban mindenki kedveli. Még Malfoy is. És szükségünk van a segítségére a háborúban. Ő az egyetlen, aki meg tud védeni minket Tudodki befolyásától.
Harry határozottan rázta a fejét. – Nem, Ares. Emlékezz, egyszer te mondtad azt nekem, hogy a mardekárosok nem bűnözők, és igazad volt. Még Perselus is képes volt ellenállni neki és a felajánlott hatalomnak. Nem számít, ki lesz a következő házvezető, a lelkiismeretedet kell követned.
– Örülök, hogy van egy támogatónk a Griffendélben – mondta Ares játékosan.
– Az apám fia vagyok, Ares. Majdnem mardekáros. – Harry kézfogásra nyújtotta a kezét. –Kellemes nyarat neked is.
– Ne vegyél rá mérget. – Ares arca elsötétült. – Örülni fogok, ha a sötét jegy nélkül tudok visszajönni szeptemberben. Habár… – Harryre kacsintott – Úgy hallottam, az igazgatónak szüksége lesz egy új kémre.
– NEM! – kiáltott fel Harry, és megragadta Ares vállát. – Nem tudod, miről beszélsz! Ne is gondolj rá! Ez nem vicc! – mondta végül egy kicsit lehalkítva a hangját, és hozzátette: – Addig nem vehetnek be, amíg a Roxfort tanulója vagy. És később szabadon élheted a saját életed.
Ares meglepődött, ahogy Harryre nézett. – Mi ez a… hevesség? – kérdezte.
– Ha Voldemort rájön a szerepedre, megöl mindenkit, aki fontos a számodra. Nem fog tétovázni – mondta Harry. – Azon az éjszakán, amikor elrabolt… vissza akarta küldeni a megcsonkított holttestemet apának. És… és nem védhetsz meg mindenkit, akit szeretsz. Nem tudhatod meddig tart a háború. Sokkal hasznosabb, ha a világos oldalon harcolsz, mondjuk aurorként. A mostani miniszter tisztességes ember. Nem kell feladnod a lelkiismeretedet, hogy vele dolgozz. Apa megbízott benne.
– És meg is FOG bízni benne – nézett Ares Harryre – Ne add fel a reményt, Quietus. Meglátod, Piton professzor meg fog gyógyulni.
– Remélem igazad van.


Habár úgy tervezte, hogy visszatér a Black Kúriára Hermionéval és Lupin professzorral, Harry inkább a kórházba ment, miután elvitték a ládáját – azaz Perselus ládáját, javította ki magát. Harry csak néhány könyvet és almát vett magához, amikor a kórházba indult, és Lupin megígérte, hogy érte megy, és nyolckor elviszi a Black Kúriába.
A gyógyítók a szokásos kedvességgel üdvözölték, de Harry rosszat sejtett a viselkedésük mögött, valami nagyon ijesztőt…
Perselus valóban rossz állapotban volt. Az arca még a szokásos sárgás árnyalatát is elvesztette, fehér volt, arccsontjai a rendes táplálkozás hiányában kiemelkedtek. Harry előre hajolt, és kezébe vette Perselus kezét, de ez a kéz hideg volt és élettelen. Kellemetlen gombócot érzett a torkában, de lenyelte, inkább felállt, és a főgyógyító keresésére indult.
– Van még remény? – kérdezte durva őszinteséggel.
– Nem tudom, fiam. Én…
– Megfürdethetném? – szakította félbe Harry az asszonyt.
– Miért?
Harry vállat vont. – Az utolsó ajándékom neki – mondta feldúltan.
A gyógyító szemei ellágyultak, ahogy Harryre nézett. – A fürdő a szobája mellett van. Van kád is. Használd nyugodtan.
– Köszönöm szépen – bólintott Harry komolyan, mielőtt elment. Nem akarta lebegtetni Perselust. Megtöltötte a kádat, kinyitotta az ajtókat, és felnyalábolta apját. Nagyon lefogyott: alig nyomott valamit, ahogy felemelte. Könnyedén vitte át a kádhoz. Miután becsukta az ajtót, levette róla a kórházi hálóruhát, és lassan, óvatosan a meleg vízbe engedte.
Harry nem tudta pontosan, milyen sokáig mosdatta Perselust, és sírt hangtalanul. Minden gyengédségét és szeretetét belesűrítette a fürdetésbe, gyengéden, lassan, méltósággal. Úgy érezte, mintha a temetésére készítené fel apját, de valahányszor elöntötte az érzés, minden alkalommal elűzte…
– Fel fogsz ébredni, apa. Mindnyájan várunk rád. Én, a házad, Dumbledore, a barátaid… A mardekárosok megkértek hogy elmondjam: szükségük van rád. Nekem is szükségem van rád. Kérlek, ébredj fel, kérlek… – Litániája hosszú volt és a fel-felcsukló zokogás közepette milliószor elismételte. Amikor végül kiemelte a kádból, és kikészített törölközőkkel megszárította, és megint felemelte, valami megváltozott.
Harry szíve majdnem megállt az ijedtségtől. Valami megváltozott. Perselus mintha könnyebb lett volna. De ez lehetetlen. Perselus nem lehet könnyebb, ez…
Aztán megértette. Perselus teste ernyedt és öntudatlan volt, amikor bevitte a fürdőszobába. Most, kevésbé ernyedtnek tűnt, összeszedettebbnek, ami csak azt jelenthette…
Harry magához szorította, és visszavitte az ágyba. – Maradj fekve, apa, amíg betakarlak – mondta halkan. – Így ni… Remélem jobban vagy.
Harry Perselus arcára nézett. Egy kicsit egészségesebb színe volt, mint ezelőtt… vagy csak a képzelete játszott vele? De nem. A következő pillanatban az ismerős, fekete szempárral nézett farkasszemet. A szemek tüzetesen vizsgálták egy pillanatig, majd megint lecsukódtak.
– Sokkal jobban, köszönöm – válaszolta gyenge, rekedt hang, Perselusé.
Harry hirtelen ugrálni szeretett volna, sikoltani, táncolni. – Ébren vagy…
– Nem sokáig. Azt hiszem, mindjárt elalszom – motyogta a férfi becsukott szemekkel. Megfordult, és összegömbölyödött. Egyenletes légzése hamarosan tudatta Harryvel, hogy már el is aludt. Harry kiviharzott a szobából, hogy egy gyógyítót hívjon, de legnagyobb meglepetésére már az ajtóban összefutott az osztályvezető gyógyítóval.
– Magához… – kezdte.
– …magához tért – mosolygott a nő Harryre. – Tudom. A megfigyelő bűbájok figyelmeztettek. Most alszik, nemde?
Harry bólintott. – Azt hiszem a fürdőszobában történt. És beszélt is hozzám. – Harry reménykedve nézett a gyógyítóra. – Lehetséges, hogy… meggyógyul? – kérdezte bátortalanul.
– A tény, hogy felébredt a kómából, csak az első lépés. Ez azt jelenti, hogy élni fog. De a mentális épsége… majd meglátjuk, ha újra felébred.
Harry bólintott. – Szólhatok Dumbledore professzornak?
– Persze, csak nyugodtan.

---

Amikor a következő alkalommal Perselus felébredt, Harry és Dumbledore is az ágya mellett voltak, sőt, néhány perc múlva az osztályvezető gyógyító is megérkezett. Várakozóan néztek a férfira, aki idegesen nézett vissza rájuk. – Igazgató… – krákogott – Hol vagyok?
– A Szent Mungóban – válaszolta Dumbledore nyugodtan.
– Ó! – sápadt el Perselus – Miért?
– Valaki át akart törni a memóriamódosító bűbájon, amit te alkalmaztál magadon.
Perselus elgondolkodva csukta be a szemeit. – A minisztérium – suttogta nem sokkal később. – A minisztériumban voltam megint. És Bamberg… – az arca fájdalmasan megrándult, és a homlokához emelte a kezét – A rohadék… Meg is őrülhettem volna. – Az utolsó megjegyzés újra reményeket élesztett Harryben. Ez elég értelmesen hangzott, nem?
– Mire emlékszik még, Mr. Piton? – kérdezte a gyógyító nyugodtan.
Perselus összevonta a szemöldökeit. – Nem tudom… nem sok mindenre, tényleg. Nem tudom, hogyan kerültem a minisztériumba…
– Hol volt mielőtt a minisztériumba került volna? – kérdezte megint.
Megint összeráncolta a homlokát. – Én… én nem tudom pontosan. Ez túl… homályos. Emlékszem, hogy a Roxfortban voltam, aztán egy nagy kúrián… – elgondolkozott, majd szeme hirtelen tágra nyílt. – Bocsánat, asszonyom, de négyszemközt szeretnék beszélni Dumbledore igazgató úrral.
A nő bólintott, és elment. Perselus Harryre nézett. – Nem értetted, fiú? Azt mondtam négyszemközt.
Harry rémülten nézett rá, de Dumbledore megnyugtatóan tette a kezét Perselus karjára. – Mondtam, Perselus, egy emlékezetmódosító bűbájt vetettél magadra. A fiúnak itt kell maradnia.
– Biztos vagy benne, Albus? – mosolygott Perselus gúnyosan.
– Teljesen. Teljes egészében tisztában van az… ügyeiddel, barátom.
Perselus egy gyanakodó pillantást vetett Harryre, és vállat vont. – Rendben, igazgató úr – mondta gyakorlatias hangon. – A Roxfortban voltam, főzeteket készítettem Poppynak, illetve Minervával a könyvtári a rend ügyéről tárgyaltunk. Aztán éreztem, hogy hívnak. – Harrynek hirtelen nagyon rossz előérzete támadt –, és válaszoltam rá. Voldemort hívott a Rémálom Kúriába. Kint vártam a további parancsokra – és ez minden. A következő dolog, amire emlékszem, hogy a minisztériumi kihallgató kamrában vagyok Bamberggel.
Dumbledore megragadta Harry karját, amikor megfordult körülötte a világ. Bamberg nyilvánvalóan nem tudott áttörni Perselus szellemi falain. Épelméjű volt, de emlékek nélkül… miről is? Kérdezte Harry magától. A legfontosabb dolgokról az életében. A kapcsolatukról, a rokonságukról.
– Egyébként ki ez a fiú, Albus? – hallotta Perselus hangját, ami a legrosszabb félelmeit támasztotta alá.
– Ő Quietus.
– Soha nem hallottam még ezt a nevet. – Harry és Dumbledore is nagyot nézett, de Piton, úgy tűnik, nem vette észre. – Mit keres itt?
Dumbledore komolyan nézett rá. – Soha nem hallottad még ezt a nevet, Perselus? Soha nem hallottál még Quietus Pitonról?
– Quietus PITON? Viccelsz? – Perselus mérgesnek tűnt. – Micsoda tréfa ez, Albus?
– Nem emlékszel az öcsédre… – Dumbledore hirtelen rendkívül szomorúnak tűnt. – Törölted az emlékeid róla…
– Az én… öcsém? – dadogta Piton és nagyot nyelt – Van egy öcsém?
– Miért álltál át a világos oldalra, Perselus? – kérdezte Dumbledore hirtelen.
– Mert… – kezdte Perselus, de nem tudta befejezni a mondatot. Elpirult, és a takaróra fordította a pillantását. – Nem emlékszem, igazgató. Tudom, hogy volt valami, de nem tudom felidézni.
Hosszú csönd telepedett rájuk. Perselus törte meg. Harryre nézett, de szavait Dumbledore-hoz idézte. – Nos, igazgató úr, nem vagyok hülye. Végigfutottam az emlékeimen, és valóban vannak bennük hézagok. De ezek a hézagok… tizenöt évvel ezelőttiek. És most 1995 van.
– Ma 1996. július 4-e van – mondta Dumbledore halkan.
– Rendben, rendben, rendben. – Piton gúnyos mosolya elmélyült. – Szóval elvesztettem bizonyos emlékeket az életem első feléből és az elmúlt évről. Mindez azonban azt jelenti, hogy ő – Perselus Harryre mutatott –, nem lehet az öcsém. Nagyjából tizenhat éves, és az elmúlt évekről, az utolsót kivéve, tökéletes emlékeim vannak.
– Mert ő nem is az öcséd, Perselus – rázta meg a fejét Dumbledore.
Piton felemelte az egyik szemöldökét. – Valóban? Először azt mondtad, hogy ő Quietus. Aztán azt mondtad, hogy töröltem az emlékeimet Quietusról, az öcsémről – a hangja veszélyes sziszegéssé mélyült. – És most azt mondod, hogy nem az öcsém? Akkor megint megkérdem Albus: ki ez a kölyök?
Dumbledore Harryre nézett, aztán Perselusra. – Ő a fiad – mondta egyszerűen.
Harry rémületében nyelt egyet. Perselus, ellenkezőleg, szorosan összeszorította a szemeit. – Ó, nem – nyögte. – Albus… ő nem lehet a fiam. Ahogy mondtam, tökéletes emlékeim vannak…
– …az elmúlt tizenöt évről. Már mondtad. De ő tizenhét éves. És nincsenek emlékeid az előző évről.
Harry mérgesen rázta a fejét. Dumbledore ugyanazokat a hazugságokat ismétli Perselusnak, amiket mindenfelé terjesztettek az elmúlt évben. De ez nem tisztességes. Perselus többet érdemel a hazugságoknál. – Igazgató úr, én… – kezdte mérgesen, de Dumbledore szigorú pillantása elhallgattatta.
– Azt hiszem néhány percre egyedül kell hagynunk, Perselus. Addig hozzászokhatsz a hírekhez.
A férfi csukott szemekkel bólintott. Amint kint voltak a szobából, Harry Dumbledore felé fordult, és kitört. – Miért hazudott neki?
– Mert ezt kellett tennem. – Dumbledore hangja nyugodt volt, de az arckifejezése szomorúságot tükrözött, a szokásos csillogás pedig hiányzott a szemeiből. – Gyerünk. Sétáljunk egyet a kertben – bólintott kifelé.
– Miért? – kérdezte Harry megint, amint egyedül maradtak.
– Mi mást tehettem volna, Harry? Nincsenek emlékei az öccséről. Ő pedig az a Perselus, akit egy évvel ezelőttről ismersz. Gyűlöli Harry Pottert, és nincsenek emlékei az egyetlen emberről, akit szeretett, hogy a gyűlöletét csökkentse. Ha elmondtam volna neki az igazságot, nem tudta volna kezelni azt a tényt, hogy Harry Potter apját kell eljátszania. Még arra az esküjére sem emlékszik, amit az anyádnak tett, hogy megvéd téged – nézett reményvesztetten Harryre. – Az életnek mennie kell tovább. Háborúban vagyunk, és te, Harry, nagyon fontos szerepet játszol benne. Fenn kell tartanunk a látszatot, addig, amíg tudjuk. És talán közben Perselus megint közelebb kerül hozzád, és megoszthatjuk vele a titkot…
– Rövid időn belül úgyis rá fog jönni – tiltakozott Harry. – Aztán soha nem fog többé hinni nekünk. Úgy érzi majd, hogy elárulták. Nem tehetjük ezt meg vele.
– Meg kell tennünk.
– Nem – mondta Harry szilárdan. – Én nem játszom tovább.
– Nincs más választásod. Háborúban vagyunk, és a győzelem, valamint sok-sok ember élete fontosabb, mint a te vagy Perselus érzései. Még nem állsz készen arra, hogy szembeszállj Voldemorttal, Harry. Még nem. Muszáj ezt még egy időre elodáznunk. Nem veheted a saját, személyes érdekedet a többieké elé.
– De hát miért? – kiáltott fel Harry keserűen. – Miért mindig én? A végén úgyis meghalok, nem? Miért nem tehetem azt, amit akarok?
– Miért te? Mert mindig az erőseknek kell a vállukon hordozni a legnehezebb súlyokat. És nem hiszem, hogy meg kell halnod, Harry. Mindegy, mit gondolsz a próféciáról.
Harry csöndben maradt. – Rendben – mondta később, amikor a visszaúton elérkeztek a kórház ajtajához. – Eljátszom a szerepemet. De, igazgató úr, azt akarom, hogy emlékezzen rá: nem értettem egyet magával!
– Emlékezni fogok, ígérem.
Visszatértek Perselus szobájába. A férfi nem aludt: az ágyon feküdt, szemét a plafonra függesztette.
– Hogy vagy, barátom? – kérdezte Dumbledore melegen.
– Nem tudom – vont vállat. – Ez egy kicsit… váratlan volt.
Az igazgató bólintott. – Magatokra hagylak benneteket. Kérlek, hívj, ha úgy érzed, van valami, amiben segíthetek.
– Azt fogom tenni – mondta Piton röviden. Amikor az ajtó becsukódott az igazgató mögött, Perselus felült, és várakozóan Harryre nézett. – Szóval te vagy a fiam – mondta rekedten. Torka fájdalmasan száraz volt.
Harry öntött egy pohár vizet, és odavitte hozzá. – Igen – mondta röviden.
– Milyen régóta ismersz engem?
Harry nagyot nyelt. – Majdnem egy éve.
– Mennyit vesztettem?
A kérdés óvatossá tette Harryt. – Mire gondolsz?
– Jó viszonyban vagyunk? – Piton megint ránézett.
Harry bólintott. – Igen. Nagyon jóban.
Rövid csönd.
– Nem bízom meg benned, csak azért, mert… – mondta Piton, de nem fejezte be.
– Akkor majd megint megpróbálom elnyerni a bizalmadat – válaszolta Harry.
– Nem lesz könnyű.
Harry sóhajtott, és nyíltan Perselusra nézett. – Tudom. De engedd meg, hogy megpróbáljam.
Perselus nem válaszolt. Harry ránézett, és hirtelen a több mint egy hónappal ezelőtti beszélgetésük jutott eszébe.
– És mit tennél, ha hirtelen visszatérnék a korábbi énemhez?
– Találnék rá módot, hogy újra ott legyek a köztünk húzódó falakon túl.
Igen. Meg fogja találni az utat. Harry mosolygott. Perselus életben volt, csak ez számít. Hiszen ismerte a férfit. Sikerülni fog. Sikerülnie kell.