| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-12-23, 12:22 | Üzenet # 1 |
 Őtábornoksága
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 2557
Kitüntetések: 6
Hírnév: 1
Állapot: Offline
| Cím: Tökös-mákos rétes
Kulcs: Tökös-mákos rétes
Figyelmeztetések: OOC szereplő(ők)
Szereplők: Harry Potter, Perselus Piton és a Tökös-mákos rétes, addig míg el nem fogyott
Kategória: Severitus előhang
Leírás: Novella arról, mikor a közös kedvenc megismerteti egymással a professzort, és a diákot.
***
Tizenegyet ütött az óra, hangja tompán visszhangzott a Roxfort sötét folyosóin. Messze a kanyarban fénycsóva villant, megvilágítva az utat egy lopakodó fiú előtt.
Harry Potter takarodó után a Roxfort kihalt folyosóin osont a konyhába, pálcája fényével világítva meg az előtte lévő szakaszt. Útját felháborodott festmények kísérték figyelemmel, akik követelték, hogy szüntesse meg a fényt, ami miatt nem tudnak aludni. De ő nem törődött velük, csak ment a korgó gyomra után.
Bájitaltanon sikerült elrontania a Zsugorító-főzetet, így Piton visszarendelte egy délutáni büntetőmunkára, és addig nem engedte el, amíg elfogadhatóra meg nem főzte azt. – Épphogy takarodóra sikerült visszaérnie a Griffendél-toronyba. Ron, persze egyből együttérzését fejezte ki amiatt, hogy nem ért oda a Nagyteremben felszolgált vacsorára, és nem mulasztotta el közölni vele, hogy duplán sajnálhatja, mert a manók a kedvenc desszertjét készítették, a tökös-mákos rétest. Ezt a süteményt a Roxfortban szerette meg, de legnagyobb sajnálatára nem volt túl népszerű a diákok körében, sőt, tudomása szerint a Griffendél asztalánál csak ő ette. Így a manók ritkán, és akkor is csak keveset sütöttek. Az, hogy ma meg még sikerült is lemaradnia róla, rendkívül rosszkedvűvé tette.
Mikor a többiek nyugovóra tértek, és egymás után hangzott fel a szuszogásuk a hálóteremben, ő csak a korgó gyomrára tudott gondolni, és a rétesre. Így elhatározta, hogy megkockáztatja a lebukást, leoson a konyhába, és kerít magának a finomságból.
Megcsiklandozta a festményen a körtét, és izgatottan lépett be a feltáruló ajtón át a konyhába. Pillantása egyből az asztalok felé siklott, és ott örömmel fedezett fel egy nagy tányér süteményt. Már nyúlt volna az áhított édesség felé, mikor egy hang csattant a háta mögött:
– Potter, el a kezekkel! – és a sötétből fenyegetően kibontakozott a bájitalmester alakja.
Harry akkorát ugrott ijedtében, hogy Perselus kénytelen volt elkapni, különben a nyakában kötött volna ki.
– U… Uram – dadogta a fiú megszeppenten. – Én… Csak éhes vagyok.
– Tudom – felelte a tanár –, volt szerencsém nekem is lekésni az esti étkezést – mondta fanyarul Piton, és közben hangosan megkordult a gyomra.
Harry zavarba jött, és félénken nézett a sütemény felé.
– Van még abból?
– Nem tudtam, hogy más is fogyasztja rajtam kívül – jegyezte meg a professzor.
– A kedvencem, azért jöttem le a konyhába, mert hallottam, hogy volt a vacsoránál. – Piton meglepetten nézett rá. – Most meg fog büntetni? – kérdezte Harry.
– Miért tenném? Persze, most, hogy kiderült, hogy a rétesemre fáj a fogad… – vágott elgondolkodó arcot a professzor.
– A maga rétese? – kérdezte Harry bambán.
– Persze, miattam készítik a manók. Nem is értem, hogy hogyan kerülhetett belőle a Griffendél asztalára.
– Öhm… Azt hiszem, arra tudom a választ. Másodikos koromban itt voltam, mikor sütötték, azóta Dobby mindig küld nekem, ha van.
– Dobby?
– Az egyik házimanó, uram – mondta Harry, és közben az ő gyomra is hatalmasat kordult. Olyan reménykedve nézett a rétes felé, hogy Piton elhatározta, hogy megosztja vele.
– Gyere – mondta, majd kerített egy másik tányért, és elfelezte az adagot.
– Köszönöm – vetette rá magát Harry a süteményre, annyira élvezte az ízeket, hogy el is feledkezett a professzor jelenlétéről. Már befalt vagy három darabot, mikor eszébe jutott egy kérdés.
– Uram, ha ez a kedvence, akkor miért van ilyen ritkán?
– Mert csak olyan napokra kérem, amik valamilyen módon mások – felelte kitérően a professzor.
– A mai miben más? – kérdezte Harry kíváncsian.
Perselus bosszúsan nézett rá, de végül csak kibökte, hogy a kölyök leszálljon róla: – Ma van a születésnapom.
Harry eltátotta a száját. Az ő születésnapja se ment nagy eseményszámba Dursleyéknél, de ő legalább kapott ajándékot a barátaitól. Piton meg, ehelyett egész nap hülye kölyköket tanított, este meg büntetőmunkát felügyelt, és még a vacsorát is lekéste miatta, pont mikor a kedvenc süteményét szolgálták fel. Most meg még el is eszi előle!
– Potter, csukd be a szád! Még a végén elmegy az étvágyam – jegyezte meg a tanár csípősen.
– Bocsánat – szabadkozott Harry. – Boldog születésnapot, uram – mondta lehajtott fejjel motyogva. – Akkor én nem is zavarok tovább – és igyekezett minél hamarabb eltűnni az asztal mellől.
– Ülj le! – utasította a fiút. – Ne most kezdj el szégyenlősködni nekem – nézett a bájitalmester szigorúan Harryre. – Addig innen fel nem állsz, míg meg nem eszel mindent, ami a tányérodon van.
Harry szótlanul folytatta a falatozást, miközben ezen a lehetetlen helyzeten törte a fejét. Piton most, mintha egész más lenne, talán a születésnapja miatt – gondolta. Valami megmagyarázhatatlan beletörődés lengte körül a bájitalmester komor, fekete alakját, mégis valahogy megközelíthetőbbnek tűnt a számára, mint máskor. Minden bátorságát összeszedte, és kérdezett:
– A tanár úr, hogy hogy így ünnepli a születésnapját, ahelyett, hogy a barátaival, és a családjával lenne?
Piton hosszan nézett rá, és közben alaposan megfontolta a válaszát.
– Nekem nincs családom, a Roxfort az otthonom.
Harry még sosem gondolkodott el a tanárok magánéletén, rá kellett jönne, hogy erről semmit nem tud.
– A professzorok nyáron is a Roxfortban laknak?
– A legtöbbünk igen.
– Értem – mondta, és közben vágyakozva gondolt arra, hogy milyen jó lenne, ha ő is itt lakhatna, így még nyárra sem kéne visszamennie Dursleyékhez.
Perselus észrevette a gyerek vágyódó pillantását. Az nem lehet, hogy a kölyök inkább lenne a Roxfortban, mint a szerető családjánál, akik agyonkényeztetik - gondolta, de azért rákérdezett.
– Miért érdekel?
– Én… Semmi, csak kíváncsi voltam – szabadkozott a fiú, és hirtelen lerántotta a felcsúszott talárja ujját, de már késő volt, mert a furcsa viselkedése és az ismerős mozdulat, felkeltette a bájitaltanár figyelmét. Ő aztán tudta, hogy milyen az, mikor valaki a karját rejtegeti a kíváncsi pillantások elől.
– Mutasd! – kapta el Harry kezét, de mikor az a fájdalomtól összerándult, azonnal el is engedte. – Húzd fel a ruhád ujját! – szólította fel, miközben már meg is kerülte az asztalt, hogy egymással szemben legyenek. – Lumos! – varázsolt fényt, hogy jól láthassa a fiú alkarját.
Harry kelletlenül – mert tiltakozni nem mert –, lassan csupaszította le a karját, majd lehajtott fejjel álldogált, és csak akkor nézett fel, mikor a szégyen emelte falon, keresztülhatolt a döbbent csönd. Várta a kitörést, de az elmaradt. Ránézett az alkarjára, és ő is elszörnyedt. A fájdalmas hurkák, amik híven tükrözték Vernon bácsi ujjainak szorítását – amikor a téli szünetben megcsavarta a kezét fegyelmezésképpen –, lila és zöld színben pompáztak.
– Ezt, ki tette? – Piton hangja halkan, de annál élesebben hasított a csendbe. Harry úgy rezzent össze, mint akit megütöttek.
– Vernon bácsi…
Perselus egyből megértett mindent. A visszahúzódó gyerek, akit ő idáig beképzeltnek tartott, egyáltalán nem abban a mesevilágban él, mint azt sokan elképzelik róla. Ha ez kiderülne az bombaként robbanna a varázsvilágban. A muglik meg is érdemelnék, hogy viselniük kelljen a következményeit, de ez a bántalmazott kölyök nem. Nem! El lehet ezt szép csendben is intézni, és mire a fiú kijárja a Roxfortot, már úgy is nagykorú lesz.
Egy pálcaintéssel odahívta a zúzódásokra való legerősebb kenőcsét. A tégely koppanva érkezett az asztalra.
– Ez a krém gondoskodni fog róla, hogy a zúzódás felszívódjon. Egy-két nap, és nyoma sem marad – mondta, miközben óvatosan bemasszírozta azt.
A fájdalomérzet fokozatosan szűnt meg, és Harry megkönnyebbülten lélegzett fel. – Csak most, hogy már nem érezte, szembesült vele, hogy eddig mekkora fájdalmat volt kénytelen elviselni. – Jó volt ezt a terhet megosztani valakivel, aki ráadásul még segíteni is tudott.
– Köszönöm, uram – mondta, és hálásan nézett a professzorra.
Perselus felnézett, és értette, hogy a fiú nem csak azt köszöni meg, hogy ellátta a sérülését. Az asztalra nézve meglátta az üres tányérokat.
– Menj aludni, Harry – mondta neki lágyan, és eltüntette az éjszakai falatozás nyomait.
Harry bólintott és elhagyta a konyhát, úgy érezte magát, mintha egy álomban lépkedne. Nem emlékezett arra sem, hogy hogyan jutott vissza a toronyba, csak arra eszmélt, hogy már az ágyában fekszik, betakarózva.
***
Még másnap reggel is alig hitte el az éjszaka történteket, de ott volt bizonyítékképpen a gyógyult karja, és a Nagyteremben, mikor helyet foglalt a reggelizőasztalnál, egy nagy tál Tökös-mákos rétes jelent meg előtte. Kérdő tekintettel nézett a tanári asztal felé, ahol Piton előtt szintén egy megrakott tálca hevert. A professzor alig észrevehetően bólintott neki, és a feltálalt süteményért nyúlt.
Ez a mai egy különleges nap! - Harry boldogan elmosolyodott, és a barátai értetlen pillantásával mint sem törődve, falni kezdte a réteseket.
Vége
„Inkább írj Önmagadnak közönség nélkül, minthogy a közönségnek írj, és elveszítsd magad.”
Ciryl Vernon Conolly
|
| |
| |
