| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-12-23, 12:34 | Üzenet # 1 |
 Őtábornoksága
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 2557
Kitüntetések: 6
Hírnév: 1
Állapot: Offline
| A hihetetlen okklumencia óra
Kulcsszó: a Tiltott Rengeteg
Harry a futott kifelé a kastélyból, teljes erejét összeszedve, nyomában Ronnal és Hermionéval, akik semmit nem értettek abból, barátjuk miért pattant fel a vacsorától, és kezdett el rohanni futásban olimpiai bajnok módjára.
– HARRY!!! Harry, állj meg! Hová rohansz? – Kiabálta Harry után a lány két lihegés között, de hamarosan már nem volt ereje semmit sem mondani, csak rohant.
Ron a megpróbáltatást tovább és jobban bírta, volt bőven energiája abból a kiadós vacsorából, amit megevett. Futottak, ahogy csak bírtak. Már sötét volt, és Harry a Tiltott Rengeteg felé igyekezett.
– Mi a fészkes fenét akar Harry az erdőben éjszaka? – Kérdezte Ron, majd megállt, és Hermionéra nézett, de ő nem tudott válaszolni, ugyanis a futástól alig kapott levegőt. Ha tovább kellett volna rohanni, valószínűleg megfulladt volna. Oldalát szorongatva egy fának dőlt. Miután egy kicsit csillapodott a légzése, meg tudott szólalni.
– Nem tudom, Ron. De azt tudom, hogy nem hagyhatjuk egyedül a Tiltott Rengetegben. Utána kell mennünk. Még a köpenye sincs nála. Szerintem megint látott valamit…
– Úgy érted, Voldemort megint a fejében volt?
– Igen. És ha igazam van, megkínzott valakit. Valakit, akit Harry most meg akar menteni. Segítenünk kell neki. Gyerünk! – mondta Hermione, és elindult befelé az erdőbe, remélve, hogy a sötétség, ami a Roxfort melletti hatalmas fákra telepedett, Harryt is lassításra késztetik. Ám egy kéz megragadta a karját, és visszahúzta. Ron egy cseppet sem kívánkozott továbbmenni.
– Én ugyan be nem teszem a lábam abba az erdőbe! – csattant fel Ron. Hermione erre felháborodottan visszaszólt.
– Ronald Weasley! A legjobb barátodról van szó! Mégis hogy képzeled, hogy utána sem mész?! Hányszor volt, hogy Harry megmentett minket?! Hányszor volt, hogy az életét kockáztatta, mikor azt sejtette, veszélyben vagy?! Tartozol neki ennyivel, Ronald!
Ronnak még mindig semmi kedve nem volt a sötét farengeteghez, de Hermione haragtól szikrázó szemeit látva inkább úgy döntött, nem ellenkezik. És persze azt is tudta, hogy teljesen jogos, amit Hermione mond, de a Tiltott Rengeteg látványa nem volt túl kellemes, főleg, ha bele kellett menni.
Így léptek be az erdőbe, amiben már többször jártak, de most valahogy még félelmetesebbnek tűnt. A fákat sűrű köd lepte be, a holdfény nem tudott átszűrődni. Távolról kentaurok topogása hangzott fel, és a két griffendéles egy-egy vérfarkas nyüszítését vélte hallani valahonnan a messzeségből. A kastélyt már jó ideje maguk mögött tudták. Nyomasztó volt a sötét, és mindehhez társultak a hátborzongató hangok. Elértek egy meredek oldalú dombhoz, és meglátták Harryt, amint ott ül. A dombon fák vaskos gyökerei voltak, és tulajdonképpen, ha valaki jobban megnézte, az egész dombot gyökerek alkották. Hermione felsóhajtott, és odasietett Harry mellé, Ron követte.
– Te jó ég, Harry! Ilyet soha többé ne csinálj! Miért nem mondtad meg, hová mész?
– Egyedül akartam lenni – válaszolta a fiú elcsukló hangon, és Hermione döbbenten vette észre a barátja arcán végigcsorduló könnycseppet.
– Harry, mi baj? – kérdezték egyszerre.
– Hagyjatok egyedül, kérlek! – válaszolta.
– Nem hagyunk itt a Tiltott Rengeteg kellős közepén, Harry. Ki kell mennünk innen. Nem túl biztonságos itt.
– Hermione, köszönöm, hogy aggódsz értem, de ide nem jár senki. Itt egyedül lehetek.
– Tévedsz, Harry. Akárki itt járhat. Vérfarkasok, dementorok, és akár Voldemort is. Ki kell mennünk innen. Kint, ha akarod, egyedül hagyunk, de itt nem, és erről nem vitatkozom tovább.
– Hermionénak igaza van – bólogatott Ron.
Harry végül megadta magát, és felállt. A kifele vezető út még szörnyűbb volt, mint befelé, ugyanis most társult hozzá az, hogy tudták, Harryvel valami történt.
– Nem mondod el, mi történt, Harry? – próbálkozott Ron.
– De igen. El szeretném mondani. Mindig mindenben mellettem álltok, így azt hiszem, jogotok van tudni – állt meg a két másik griffendéles előtt Harry.
– Megint láttál valamit, igaz? – kérdezte Hermione szomorúan. Harry csak bólintott.
– Voldemort… megkínozta Remust. De hogy hol, fogalmam sincs. Még egy darabkát sem láttam a helyszínből, csak sötétséget. Viszont nem akartam tétlenül ülni, és nézni, ahogy Voldemort kínozza. Még ismeretlen muglik és varázslók kínzását sem könnyű végignézni, de Remus… Remus kínzása olyan számomra, mintha a lelkemet ezer darabra szaggatnák szét. Mióta Sirius meghalt, ő áll hozzám legközelebb Dumbledore-ral együtt.
Futottam, amerre a legsötétebbet láttam, hátha itt történt valahol a közelben, és az erdőben lévő sötétség vette körül őket, de senkit nem találtam. Mikor már nem bírtam tovább, leültem oda, ahol megtaláltatok. Ne haragudjatok, hogy úgy futottam, de meg akartam találni Remust.
– Haver, ez szörnyű! – mondta Ron, és megveregette barátja vállát. Hermione egyszerre megölelte Harryt és Ront.
– Harry, ez tényleg szörnyű! És semmi baj, szerintem a helyedben én is ezt tettem volna.
Ott álltak egy ideig, ölelkezve, azután elengedték egymást, és továbbindultak. Körülbelül fél órát gyalogoltak, és kiértek az erdőből.
A kastélyban még javában folyt a vacsora. Dumbledore Pitonnal beszélgetett. Fejét egy pillanatra elfordította, hogy igyon, de akkor észrevette, hogy a Griffendél asztalától hárman hiányoznak. Felpattant a helyéről. Gondolta, hogy ha Harry így eltűnik, valószínűleg nem a kastélyban van, ezért az ablakhoz ment, hogy megnézze, vajon hol csavaroghat három griffendéles ilyen késő este, és a Tiltott Rengeteg felől három fénypontot látott közeledni. Visszament az asztalhoz, és váltott pár szót a bájitalmesterrel.
– Perselus! Nekem most el kell mennem. Kérlek, ha valaki kérdezi, hová tűntem, mondd meg neki, hogy kimentem egy kicsit a friss levegőre, de nem sokára jövök vissza.
– Persze, igazgató úr, de valami baj van?
– Nem, nincs semmi gond.
– Rendben – felelte Piton, de az igazgató távozása után gyorsan felállt, és az ablakhoz ment. Ő is látta a három fénypontot közeledni, majd a Griffendél asztalához nézett.
– Hát persze, hogy már megint a nyavalyás Potterrel van probléma! Nem bír nyugton maradni, és nem a bajt keresni? – Gondolkodott hangosan.
Mire Dumbledore kiért a kastélyból a főkapun, már Harryék is majdnem visszaértek. Nemsokára a három tinédzser meg is látta az igazgatót.
– Ajjaj, nekünk annyi! – mondta Ron, és elhúzta a száját, mint aki eléggé tart a következő néhány perctől.
– Egyetértek – válaszolta Harry. Az igazgató azonban nem úgy viselkedett, mint ahogy azt képzelték.
– Jó estét kívánok mindhármuknak!
– Jó estét, uram! – mondták szinte egyszerre.
– Tanár úr, tudnia kell, hogy mi csak… – kezdte volna Hermione a magyarázkodást kétségbeesett arccal, de Dumbledore belé fojtotta a szót.
– Granger kisasszony, tudom, hogy okkal távoztak az iskola épületéből. Menjünk vissza a kastélyba, fel az irodámba, és ott megbeszélünk mindent – mondta teljes megértéssel az igazgató, és rákacsintott diákjaira.
Mikor felértek az igazgatói irodába, Dumbledore intett nekik, hogy foglaljanak helyet.
– Teát, süteményt? – kérdezte kedvesen.
– Nem kérünk, köszönjük – felelte mindannyijuk helyett a lány.
– Rendben. Nos, akkor viszont szeretném tudni, miért voltak az erdőben, főleg éjnek évadján.
– A vacsoránál kezdődött… – kezdett bele Hermione, a két fiú pedig hagyta, hogy ő beszéljen. – Harry egyszer csak elsápadt a beszélgetésünk közepén, felállt, és kiszaladt az iskolából. Tudtuk, hogy valami gond lehet, ezért utánamentünk. Kiabáltunk utána, hogy álljon meg, de vissza sem nézett. Mikor az erdőbe ért, megálltunk egy kicsit pihenni. Tudtam, hogy a sötét fák között ő sem tud majd olyan gyorsan haladni. Kis idő múlva bementünk az erdőbe, és megtaláltuk Harryt egy dombon ülve. Azután kijöttünk az erdőből, közben Harry elmesélte, miért futott el.
Dumbledore gyanította, mivel lehet kapcsolatos Harry futása.
– Értem. Felteszem, Harrynek volt oka rá, hogy az iskola melletti tiltott erdőbe belépjen. Megdicsérem magukat, amiért nem hagyták a barátjukat a bajban. Azt hiszem, nem hiába lettek a Griffendél-házba osztva – mosolygott a professzor. – Az iskolának azonban vannak szabályai. Két szabályt is megsértettek egyszerre, mert kint voltak az iskolán kívül éjszaka, és bementek a tiltott erdőbe. Ezért sajnos – bár nem szívesen, de – le kell vonnom a pontokat, hiszen a szabály kötelez. Fejenként tíz pontot vonok le, de hozzáteszem, helyesnek tartom, amit tettek. Most beszélnem kell Harryvel, ha nem haragszotok. Azt hiszem, a vacsorának már vége van, menjenek a körletükbe, és használják a legrövidebb utat!
– Igen uram – mondta Ron és Hermione hatalmas mosollyal, és Hermione még elmondott egy köszönömöt, azután elindultak a Griffendél-torony felé.
Harry ismét rájött, mennyire szereti ő Dumbledore professzort. Valószínűleg egy másik tanár sem lett volna ilyen megértő. Főleg, ha a bájitaltan tanárára gondolt. A mosoly gyorsan lefagyott az igazgató arcáról, és Harry komolyságot látott rajta, és az ő arcáról is eltűnt a boldogság.
– Harry! Mit láttál?
Harry szomorúan fogott bele a beszédjébe.
– Voldemort megkínozta Remust.
Dumbledore megdöbbent, és fájdalom látszott a szemeiben.
– Él még?
– Valószínűleg igen. De nagyon elgyötört. És… sajnos a helyszínt sem tudtam megállapítani.
– Harry, ez biztos? Lehet, hogy Voldemort csak neked akart valamivel fájdalmat okozni, és ez által meggyengíteni.
– Lehetséges. Ezt nem tudhatom… de amit láttam… sötét volt körülöttük, és valahogy azt éreztem, nem voltak túl messze innen, úgyhogy megkerestem a legsötétebb helyet az iskola mellet: a Tiltott Rengeteget, és minden erőmmel azon voltam, hogy megtaláljam Remust, de nem sikerült. Leültem egy dombra. Hermione és Ron ott találtak meg, azután visszaindultunk.
– Az okklumenciával próbálkozol? Az talán segítene neked kitalálni, hogy az emlék valódi, vagy csak egy álca.
– Igen. Rengeteg könyvem van az okklumenciáról és a legilimenciáról is, de őszintén szólva gyakorolni is kellene.
Pár pillanatig csend ereszkedett rájuk, majd újból Harry szólalt meg.
– Tanár úr! Nem lesz könnyű, de azt hiszem, Pitonnal újra meg kellene próbálnunk az okklumenciát.
– Piton professzor, Harry. De én is ugyanezt gondolom.
– Ön szerint elvállalná?
– Nos, ezt megkérdezheted tőle – mondta Dumbledore, és varázspálcájával az iroda ajtaja felé intett. Az ajtó nyikorogva kinyílt. Harry csodálkozva nézett kedvelt tanárára.
– Most?
– Persze. A lakosztályában van. Menj. Késő van már, de nem hinném, hogy alszik.
Harry belül valami melegséget érzett Dumbledore szavaira.
– Köszönöm uram!
– Nincs mit, Harry! Jó éjszakát!
– Önnek is, uram!
Harry semmi reményt nem fűzött ahhoz, hogy Piton újra elvállalja az okklumenciát. És ha arra gondolt, hogy a gyűlölt bájitaltan tanár megint a fejében fog turkálni, hát, attól sem lett nyugodtabb. De meg kellett próbálnia. Lupin, és a többi ember érdekében, akiket szeretett. Értük bármit megtenne. A gyomrát mintha két súlyos kő töltötte volna meg. Nem volt kedve Pitonnal társalogni. Tényleg késő volt, ahogy Dumbledore is mondta, körülbelül éjfél lehetett. Harrynek ez a nyugtalanságát csak tetézte, ugyanis a bájitalmester nem szereti a látogatókat, főleg nem késő este, és főleg nem Harry Pottert. Mikor leért a pincébe, nem látott senkit. Ilyenkor már a prefektusok is aludtak. Piton lakosztályának ajtajában megállt, és hatalmasat sóhajtott. Remegő kézzel kopogott be. Pár pillanat múlva kivágódott az ajtó, és kilépett rajta egy meglehetősen bosszús bájitaltan tanár.
Feketét viselt, még mindig. Mikor meglátta Harryt az ajtóban, egyik szemöldöke felszökött az égbe, fenyegető tekintetét a fiúéba fúrta, Harry azonban rezzenéstelenül állta a pillantást.
Potter! Már csak ő hiányzott nekem vasárnap éjfélre! Látszik, hogy ki az apja. Nem bír egyhelyben maradni, valahol mindig fel kell tűnnie, hiszen a pici Potter fiú feltűnési viszketegségben szenved.
– Potter! Tájékoztatom, hogy a roxmortsi kirándulás ma délután volt. Azt feltételeztem, még magának is van annyi esze, hogy felfogja: a roxmortsi kirándulás Roxmortsban történik, nem pedig a Roxfort falain belül, éjszaka – köpte a szavakat Piton, és szája egyik széle gúnyosan elhúzódott.
Harry próbálta figyelmen kívül hagyni a megjegyzést. Türtőztetnie kell magát, ha bármit is szeretne a rettegett bájitalmestertől. Persze benne volt az is, hogy még ha türtőzteti magát, a tanár neki úgy sem fog igent mondani.
– Az igazgató úrnál voltam, tőle kérdeztem meg, esetleg beszélhetnék-e magával. Azt mondta, akár most is lejöhetek.
– Nos, Potter, az igazgató úr tévedett. Sajnálatos módon a vendéglátás ideje már a saját házam részére is lejárt.
– Nem vendéglátást kérek, tanár úr. Csak kérni szeretnék öntől valamit.
Piton egy pillanatra meglepődött, de kifelé ugyanolyan rezzenéstelen volt, mint máskor. A szemöldökfelhúzás azért nem maradhatott el.
– Kérni?
– Igen.
– Nocsak. Egy Griffendéles, aki a Mardekár házvezetőtől akar valamit kérni. De ki kell ábrándítanom, Potter, a jótékonysági est nem ma van – felelte Piton nem kis éllel a hangjában, és már éppen becsapta volna az ajtaját Harry orra előtt, mikor a griffendéles épp idejében kibökte azt a bizonyos kérést.
– Szeretném, ha megint tanítana nekem okklumenciát! – hadarta Harry. Piton megállította az ajtót, amit maga mögött becsapni készült, és ő maga is megállt. Háttal volt Harrynek, és pár pillanatig csak állt. Nem gondolta, hogy a fiú épp az okklumencia oktatását akarja tőle kérni. Lassan megfordult, és obszidián szemeit Harryre emelte. Még magának is nehéz volt bevallania, de meglepte Harry kérése.
– És mi oka van ezt kérni, Potter?
Harry nem szívesen avatta volna be épp Pitont azokba az emlékekbe, amik Voldemorttól származnak, így csak annyit árult el, ami feltétlenül szükséges.
– Látok dolgokat, amit Voldemort csinál. Könyveim vannak az okklumenciáról, az alapokat ismerem, de… gyakorolni nem tudom.
– Akkor biztosan azt is tudja, Mr. Potter, hogy az okklumencia legfontosabb alapja a bizalom a tanár és a diákja között. Márpedig nem hiszem, hogy maga bármilyen nemű bizalmat táplál velem szemben.
Harry köpni-nyelni nem tudott. A bizalomról egyik könyv sem írt. És kénytelen volt belátni, hogy Pitonnak igaza van: nem bízik benne, de így is meg akarta próbálni az okklumenciát.
– Még nem.
– Még nem? – húzta fel a szemöldökét a tanár. – Magyarázatot, Potter!
– Úgy értettem, uram, hogy még nem bízom magában… de próbálkozni fogok, és idővel biztosan menni fog – mondta Harry bizonytalanul, hiszen még ő sem hitte el, amit mondott.
A tanár újra felhúzta a szemöldökét, mikor Harry hangjából kihallotta a bizonytalanságot, és egyben a bizalmatlanságot is.
– Mit látott, Potter? – kérdezte érdeklődve.
Harry kinyitotta a száját, majd újra becsukta. Nem akarta megosztani Pitonnal, mit él át, mikor Voldemorttal kapcsolatban van az elméjük. Piton látta a fiú habozását.
– Fölösleges újra elkezdenünk az okklumenciát, Potter, ha még ezt sem tudja nekem elárulni. Arra nem gondolt, hogy ha most elvállalnám a tanítását, akár rögtön el is kezdhetnénk, és azt mondhatnám: Legilimens? És megjegyzem, ha ez történne, biztosan látnám azt, amit most nem akar elmondani.
Harrynek újra be kellett látnia, hogy a tanár tényleg megnézheti az emléket. Így a kellemesebb megoldást választotta, és beavatta Pitont.
– Hát… látom, mikor megkínoz valamit. Ma este Lupin professzort láttam, ahogy a Cruciatus átoktól szenved. Próbáltam megnézni a helyszínt, de körülöttük csak sötétség volt. Nagyon aggódom Remus miatt. Próbáltam megkeresni, hátha itt van a közelben, de nem találtam sehol. Tudnom kell, valódi volt-e, amit láttam, vagy sem.
Piton eltűnődött a fiú szavain. Ha úgy van, ahogy Potter mondja, tényleg újra el kell kezdeni az okklumenciát. De erről Albusszal is beszélnie kell.
– Tehát ezért rohant el a vacsoráról – szólalt meg ismét a bájitalmester.
Harry aprót bólintott. Piton idegesen felcsattant.
– Potter, mikor fogja már fel, hogy van olyan dolog, amiben nem tud segíteni? Van fogalma róla, hogy a Sötét Nagyúr elkaphatta volna magát, amíg az erdőben volt?
– Inkább kerüljek Voldemort markába, minthogy tétlenül nézzem, ahogy megkínozzák Remust.
– Az az átkozott vérfarkas meg tudja magát védeni! – üvöltötte Piton egészen közel hajolva Harry arcához. – Tudom, hogy a griffendéles diákok híresek az önfeláldozó természetükről, de ez már túlzás, amit maga csinál, Potter!
Harry minden erejével próbálta magát türtőztetni, és figyelmen kívül hagyni a tanár megjegyzéseit. Legszívesebben megátkozta volna a bájitalok mesterét a Lupinra vonatkozó sértésért, de még idejében észbekapott, hogy ezért nem működött az okklumencia az elmúlt évben Piton és közte. Most pedig tényleg szeretett volna segíteni Lupinon, és ehhez kellettek a bájitaltan tanár okklumencia órái. Nyugodt hangon szólalt meg.
– Nézze, tanár úr! Nem azért jöttem, hogy sértegessük egymást. Nem is azért, hogy oktatást kapjak arról, hogy meggondolatlanság volt az erdőbe mennem.
Perselus újra megdöbbent, de ezt természetesen nem mutatta. Arra számított, hogy a fiú majd visszaszól neki, ugyanúgy, ahogy szokta. Ehelyett egy higgadt, érett tinédzser állt vele szemben, aki okklumenciát szeretett volna tanulni.
– Rendben, Potter. Jöjjön be – Mondta Piton, elállt az bejáratból, és szélesre tárta Harry előtt az ajtót. Harry olyat tett, amit eddig soha: köszönetét kinyilvánítva rámosolygott Pitonra.
– Köszönöm uram.
A tanár azonban hű maradt személyiségéhez, és nem viszonozta a mosolyt.
– Még ne köszönjön semmit, Potter. Nem mondtam, hogy beleegyezem az okklumenciába. Csupán annyit mondtam, jöjjön be.
– Elnézést, uram – mondta Harry tanára szemébe nézve, még mindig az ajtóban állva.
– Esetleg, ha megmozdulna, Potter!
Harry erre gyorsan, szó nélkül bement.
– Üljön le! – szólt Piton a fiú háta mögött, azután leült egy székre. Harry Pitontól a legtávolabbi széken helyezkedett el. Pitonnak feltűnt, de nem tette szóvá.
– Nos, először is tisztáznunk kell néhány szabályt. Ha a szabályok elfogadhatóak a maga számára, Potter, akkor foglalkozhatunk az okklumenciával.
– Rendben.
– A szabályok a következők: az okklumencia órák alatt azt csinálja, amit mondok, ellenkezés nélkül. Merengőt nem használ, hogy oda rejtse az emlékeit. Bárki megtalálhatja, akár illetéktelen is. És mint mondtam is, az okklumencia alapja a bizalom. Talán segítenie bízni bennem, ha egy időre elfelejtené a merengőt. A többi szabály: nem felesel, és ami a legfontosabb, uralkodik az érzelmein – Itt Piton jelentőségteljesen ránézett diákjára.
– Megpróbálom, uram.
– Az kevés, Potter!
Harry felsóhajtott.
– Rendben, uram. Be fogom tartani a szabályokat.
– Helyes. Ha betartja őket, valamivel kellemesebb órákban lesz része, mint a múlt évben.
Harry nem tudta, hogyan értelmezze az előbbi mondatot. Piton ezt most újra piszkálódásnak szánta az előző évben történtek miatt, vagy ígérni akar valamit? Nem bírta ki, hogy rá ne kérdezzen a tanárnál.
– Tanár úr, ezt úgy érti, ha én betartom a szabályokat, maga is kíméletesebb lesz?
– Talán, Potter – felelte a tanár kifürkészhetetlen tekintettel.
Harry elmosolyodott, de Piton megint csak nem viszonozta a mosolyát.
– Mikor kezdjük, tanár úr?
– Holnap este a vacsora után várom a lakosztályomban.
– Ott leszek. Köszönöm, uram.
A professzor csak biccentett egyet.
– Most menjen a körletébe, Potter! Ha holnap elalszik az órámon, és beleborul a feje az üstjébe, este nem okklumencia óra lesz, hanem a gyengélkedőn veheti be a gyomorforgató ízű és állagú égési sérülésekre való gyógyszert.
– Igen, uram. Holnap jövök. Jó éjszakát! – mondta Harry, miközben felállt a székről, és elindult az ajtó felé. Piton nem mondott semmit, csak egy apró bólintással jelezte, hogy felfogta, amit a fiú mondott.
**
Következő este a vacsoránál Harry a barátaival beszélgetett.
– Tényleg újrakezded Pitonnal az okklumenciát? – Kérdezte hitetlenkedve Hermione.
– Igen – válaszolta Harry mosolyogva. – És talán nem lesz velem olyan, mint előző év elején.
– Haver, te megőrültél! – Nyilvánított véleményt Ron teli szájjal.
– Köszi, Ron – reagált Harry száját elhúzva. – Valahogy tőled nem is számítottam másra. De meg kell tennem, hogy tudjam mi igaz Voldemort emlékei közül. És Piton tegnap egész elviselhető volt. Azt mondta, ha betartom a szabályait, talán ő sem lesz olyan kegyetlen. De ha kegyetlen is lesz, akkor is meg kell próbálnom vele együtt dolgozni. Ennyivel tartozom Remusnak.
– Egyetértek veled, Harry – szólt most Hermione is. – Próbálj vele türelmes lenni, talán akkor…
A mondatot nem tudta befejezni, mert egy ismerős hang közbeszólt.
– Mr. Potter, öt perc múlva legyen a lakosztályomban!
Harry összerezzent, és a fenyegető, különösen bársonyos hangra a hideg futkosott a hátán. Álmaiban sem gondolta volna, hogy a bájitaltan tanár valamikor felbukkan a griffendélesek asztala mellett. Most úgy érezte, mégsem volt túl jó ötlet Pitont ilyenre kérni, és kezdett benne kételkedni, hogy a tanár egy kicsit is kedvesebb lesz vele a különórákon. Mire hátrafordult, már csak Piton lobogó fekete talárját látta. A bájitalmester észrevette Harry mozdulatát, és úgy gondolta, ezt majd meg kell beszélniük az okklumencia óra előtt.
– Nem tudom megérteni, valaki hogyan képes ilyen talárlobogtatásra – rázta a fejét hitetlenkedve Ron. – Egyet viszont tudok, Harry: nem irigyellek!
Harry egy nagy sóhaj kíséretében felállt az asztaltól.
– Bocs, de hallottátok, mennem kell. Nem akarok már az első óráról elkésni, mert aztán még büntetőmunkát szab ki rám. Sziasztok!
– Szia, Harry!
– Helló!
**
Harry odaért Piton lakosztálya elé, és az ajtót tárva nyitva találta. Ezek szerint a tanár várt rá. Azért udvariasan bekopogott a nyitott ajtón, és csak azután ment be. Piton az ajtóval szemben elhelyezett sötétbarna íróasztal fölé görnyedve javította a dolgozatokat.
– Jó estét, tanár úr! – Köszönt Harry illedelmesen.
– Menjen be a jobboldali ajtón, és üljön le a kanapéra, Potter. Mindjárt megyek, ezt a dolgozatot még befejezem. – Mondta a tanár. Harry követte az utasításait. A szoba, ahova belépett, nem meglepő módon zöld-ezüst kombinációval volt díszítve, és berendezve. De a Mardekár-ház színeitől eltekintve egész hangulatos kis helység volt. Harry egészen máshogy képzelte Piton lakosztályát: szürke homály, alig beszűrődő fény, lepukkant berendezés, de egyáltalán nem ezt kapta. Néhány perc múlva Piton tényleg megjelent, és Harryvel szemben foglalt helyet egy fotelban.
– Mielőtt elkezdjük, szeretnék valamit tisztázni.
– Hallgatom, uram.
– Az a reakció, amit a hangom váltott ki belőled a vacsoránál, bizalmatlanságról árulkodik. Ha okklumenciát akarsz tanulni, kénytelen leszel legalább egy kis bizalmat magadba erőltetni velem szemben.
– Igyekszem, uram. Csak váratlanul ért, hogy odajött hozzám a vacsoránál, ez minden – válaszolt Harry, és figyelmét nem kerülte el, hogy a tanár a formális magázódásról átváltott tegeződésre. Piton Harry válaszára bólintott egyet.
– A bizalom kiépítésében segíteni fogok. Jobb, ha előre tudod, Potter, hogy ez nem azt jelenti, hogy pátyolgatni foglak. Csupán megpróbálom a normális tanítási módszereket alkalmazni rajtad.
– A normális tanítási módszer közé tartozik a tegeződés is? – kérdezte érdeklődve Harry. Piton ajkai egy vékony csíkká préselődtek össze, és Harry érezte, hogy ezt most nem kellett volna.
– Gondoltam, ez is segítene magának, Mr. Potter. De ha sérti a kegyeit, Potter, akkor visszatérek a magázódásra. – Hangja marú gúny és szarkazmus volt.
Harry elszomorodott. Nem tudta, miért, de jobban esett neki, ha a tanár tegezi. Miért kell mindig ilyen érdeklődőnek lennie?
– Ne haragudjon tanár úr, én csak érdeklődtem. Kérem, maradjon a tegeződésnél. Tényleg segítene, és nagyon köszönöm.
A bájitalmester csak bólintott egyet.
– Akkor kezdhetjük. Csukd be a szemed!
– Mi?
– Azt mondtam, csukd be a szemed, Potter! – dörrent rá a professzor.
– Elnézést uram! – válaszolt Harry és becsukta a szemét.
Piton közelebb ment Harryhez, és megfogta a kezét. Harry ijedten nyitotta ki a szemét.
– Mit akar?
– Potter! Ha így folytatja, semeddig sem jutunk. Egy kicsit több tiszteletet és bizalmat, ha kérhetném! – a hangja ideges volt, de a következő mondatát nyugodt hangszínnel mondta. – Az okklumencia könnyebb, ha a két fél fizikailag érintkezik. Nem foglak bántani.
Harry a professzora hangjában némi gyengédséged is vélt felfedezni, és bár megdöbbentő volt számára, mégis jól esett neki ez a mondat. És valahogy attól félt, megbántotta a tanárt, de nem akarta neki azt mondani, nem feltételezett róla olyasmit, hogy bántaná, mert nem volt igaz. Időközben ráeszmélt, hogy Piton kézfogása nem volt kellemetlen. Így csak becsukta a szemét, és hagyta, hogy Piton tegye, amit jónak lát. Ezt látva a tanár folytatta az órát.
– Gondolj egy számodra semleges emlékre. Olyat keress, amiről úgy érzed, láthatom. Akár egy mindennapi emlék is lehet, például dolgozatot írsz.
Harry mindent úgy csinált, ahogy Piton mondta. Egy bűbájtan órára gondolt, amin éppen dolgozatot írt.
– Képzelj el egy nagyon erős mágikus gömböt, és képzeletben tedd bele ezt az emléket. – Piton várt egy kicsit, hogy a fiúnak legyen ideje megerősítenie a mentális védelmét, és falat húzni az elméje köré.
– Most be fogok lépni az elmédbe, Potter. Először megpróbálok kíméletes lenni, azután egyre erősebben fogok befelé törni. A feladatod az, hogy ezt megakadályozd úgy, hogy a mágikus falra koncentrálsz. Az emléket, amit az előbb védelem alá helyeztél, felejtsd el, ne gondolj rá. Csak a fal érdekeljen. Kezdem. Legilimens! – mondta ki Piton a varázslatot. Fejét most nem árasztották el az emlékek, ahogy legutóbb.
Egyre erősítette a támadást Harry elméje felé, de a fal még mindig kitartott, Piton semmit sem látott. Tovább erősítette a támadást, és a fal most már nem bírta tovább: leomlott. Látta az emléket, amiben Harry dolgozatot ír. Nem maradt tovább feleslegesen az elméjében. Visszalépett a valóságba, és egy ziháló, verejtékező fiúval találta szemben magát. Látta Harryn, hogy megerőltette az erőpróba.
– Szép munka volt.
Harry azt hitte, nem jól hall. Szép munka volt? Pont Piton mondta ezt és pont neki?
– Öhm… köszönöm, tanár úr. Megpróbáljuk még egyszer?
– Nem. Mára ennyi elég lesz. Minden héten háromszor fogsz jönni, az azt hiszem, elég.
– Miért nem így kezdte a múlt évben is az oktatást, uram? – kérdezte hitetlenkedve, Harry, és azt hitte, ettől a férfi nagyon dühös lesz, de az látszólag nyugodtan válaszolt.
– Az érdekel, miért nem vagyok veled olyan undok, mint ahogy szoktam? – Harry bólintott.
– Láttam rajtad, hogy tanulni akarod az okklumenciát, és ez tetszett. Most menj, Weasley már biztosan azt hiszi, felaprítottalak bájital hozzávalónak.
Harry ezen jót nevetett. Soha nem hitte volna, hogy valaha nevetni fog Piton mondatain. Piton Harry felszabadultságára elmosolyodott. A fiú nagyot nézett. Nem emlékezett olyan pillanatra, mikor az előtte lévő ember mosolygott.
– Az tény, hogy Ron elég rossz véleménnyel van önről, professzor, de ígérem, ezen változtatni fogok – mondta Harry szeretetteljes hangon.
– Meg ne próbálja, Potter! Ki fogja komolyan venni a megjegyzéseimet az óráimon, ha elhíreszteli, hogy eszembe se jutna felaprítani senkit? – mosolygott álgonoszsággal Piton.
Harrynek ezen megint nevetnie kellett.
– Megyek, professzor. Köszönöm a különórát! – Állt fel a kényelmes kanapéról Harry. Nem sok kedve volt menni. Szívesen maradt volna – ami megint egy szokatlan érzés volt, tekintve, hogy Piton lakosztályában tartózkodott –, de kinézte Ronból, hogy tényleg olyasmit feltételez, hogy bájital hozzávaló lett belőle, és mindjárt lejön, hogy nekimenjen Pitonnak.
– Nincs mit, Potter – válaszolta Piton, és ő is felállt.
– Jó éjszakát, tanár úr! – Köszönt el Harry, és kisétált a nyitott ajtón. Még hallotta, ahogy a bájitalmester kimondja: „Neked is, Harry!”, és becsukja az ajtót. Nem bírta ki, hogy vissza ne menjen. Újra bekopogott. Piton kivágta az ajtót, és dühösen nézett Harryre, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, a griffendéles a karjai közé zárta. Harry Potter megölelte az addig oly gyűlölt bájitaltan tanárát. Piton csak állt, mint a cövek, és azon gondolkodott, mennyire félreismerte ő ezt a fiút. Semmiben nem hasonlít az apjára. Teli van szeretettel, és hálával. Még azt a tanárát is képes volt megszeretni, aki éveken át megalázta. Lily egyszer már megtanította őt szeretni, de az évek során elfelejtette, amit Lilytől tanult. Most újra megtapasztalhatta, mi a szeretet.
VÉGE
|
| |
| |
