Smaragdvilág
Vasárnap, 2018-10-21, 22:53
Belépési neved: Mugli | Csoport "Muglik" | RSS
Főoldal | Mrs.Lupin and Mrs.Piton - Kék vér 2. (11. fejezet) | Profilom | Kilépés




Térkép

Kategóriák
Hírek [31]
Frissítések [22]
Fordítások [26]
Fordítások barátoknak [210]
Csak barátok részére elérhető tartalommal.

Bagoly

Lumos

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

Zsupszkulcs



Míg Voldemort el nem választ

 

Mardekár Malazár homlokráncolva meredt kifelé háza nyugatra néző ablakán és a naplementét bámulta. Hosszú, megőszült szakállát simogatta és a halál közeli lépteit hallgatta – tudta nemsoká itt a vég. De nem hagyhatta annyiban. Már őt is végletekig izgatta a halál gondolata, ami később sok évszázaddal a jövőben majd utódában, Voldemortban bukkan fel újra és teljesedik ki végleg. Csak a hintaszék apró nyikkanásait lehetett hallani és néha a zsarátnok pattanását a kandallóban. Malazár a májusi meleg ellenére befűttetett házimanójával. Lovas kocsi zaja törte meg a csendet, egy hatalmas fekete hintó gördült be a kopár kastélyudvarra és elegáns fiatalember kászálódott ki belőle. Malazár undorodva húzta el a száját. A fia.

Thomas Mardekár semmiben sem hasonlított az apjára, anyja fia volt, anyja pedig jólelkű aranyvérű asszony volt, alig három éve halt meg. Thomas azóta sem találkozott apjával, akivel nagykorúsága óta marták egymást, mert a fiú nem értette apja aranyvér mániáját, ő részéről egy sárvérű nemes lányt vett nőül. Most is kizárólag apja bosszantására jött hintóval, mert tudta, hogy a vén Mardekárt ez rettenetesen zavarja. Egy varázsló varázsoljon és ne szánalmas mugli baromságokkal keresse a boldogulását, szokta volt mondogatni. Thomas megállt apja dolgozószobája előtt, majd kopogott és benyitott választ sem várva.

– Üdvözlöm, apám! Hivatott! – Malazár fitymálva végigmérte, nem leplezett ellenszenvvel, aztán végül rászánta magát, hogy feleljen.

– Közeleg a halálom órája – a hangja rekedt volt, mintha varjú károgna.

– Sajnálattal hallom – felelte közönyösen a fia, de Malazár leintette.

– El kell, hogy temess engem, kölyök…

– Ez természetes, apám…

– Ne szakíts félbe! – csattant rá és lassan, ezüstfejű botjára támaszkodva talpra állt. – Nem jókedvemben bízom rád magam, hanem, mert ez a családi hagyomány. Gyere! – csoszogós, reszketeg léptekkel megindult a fia előtt és átvezette őt egy hideg, barátságtalan kőfalú helyiségbe. Egy márványszarkofág állt a közepén méregzöld bársonnyal letakarva. Thomas furcsállotta, de nem kérdezett semmit. – Ha meghaltam, a testemet máglyán égeted porrá, a porból ebbe az erszénybe teszel egy keveset, a többit ebbe a szarkofágba és visszaviszed a Roxfortba, megértetted? – kérdezte agresszíven.

Thomas elcsodálkozott.

– Minek kanalazzak belőled abba az erszénybe?

– Hogy fennmaradjon a kapcsolat, ostoba. Porból lettünk, porrá leszünk, de ezen a poron keresztül későbbi korok dicső Mardekár leszármazottai kapcsolatba léphetnek majd velem a szükség óráján – mondta pátosszal, Thomas pedig elfojtott egy mosolyt. – A testemnek és a szellememnek pedig egyetlen igaz otthonomban kell nyugodnia, Roxfortban. Ezért visszaviszel oda, és nem érdekel, mit mond az a vén semmirekellő mugliimádó barom Griffendél. Ugyan olyan jogom ott nyugodni, mint neki… – kifulladt és köhögő roham szakította félbe károgós előadását. Miután jobban lett, megtörölte a száját és folytatta eszement előadását. – Te pedig magadnál hordod a hamvaimat mindig, és aztán tovább adod a fiadnak, aki majd tovább adja az ő fiának és így tovább. Egyszer még eljön a mi időnk, ha nem ilyen hitvány, semmirekellő, elfajzott kölykök születnek majd a Mardekár családban, mint te. Nesze, itt az erszény, ebbe tedd a hamvaimat. És most eredj, elfáradtam és látni sem bírlak! – ezzel elfordult és a szarkofágját kezdte kémlelni és mindaddig így is maradt, míg fia el nem tűnt a kastélyából.

Thomas odakint mélyet lélegzett, az erszényt zsebre tette, hintóba szállt és hazáig görcsösen röhögött apján. Megfogadta, hogy felőle aztán követelhet az öreg, amit akar, ő végre nem hajtja. Nem kárhoztatja arra a jövendő korok Mardekár leszármazottjait, hogy egy őrült szellem elképzeléseit hallgassák, örül, hogy végre megszabadul tőle.

Két napra rá Mardekár Malazárt holtan találta a házimanója, agyvérzés végzett vele. Thomas szépen a szarkofágjába helyeztette és kivitette a helyi temetőbe, ahol síremléket állíttatott neki, aztán hazament a feleségével. Éjjel aztán megjelent neki apja szelleme, kirázta az ágyából, kikergette a temetőbe és ráparancsolt, hogy hajtsa végre, amivel megbízta. Thomas pedig nem tehetett mást, minthogy kiemelte a már büdösödő tetemet a szarkofágból, máglyán elégette, ahogy az apja parancsolta, majd hamvadó poraiból egy keveset a méregzöld bőrerszénybe szórt, a maradékot visszahelyezte a szarkofágba, végül pedig a súlyos márványt kocsira tette és Roxfortba hajtott vele.

Azt mondják, eszét veszítette ezen az éjjelen, tény, hogy ezek után az őrült Thomas Mardekár néven emlegették a családban. Egyre egy erszénykéről beszélt fiainak és a feleségének, ahol apja szelleme tanyáz és meg akarta semmisíteni. Elvették tőle és a padlásra került a többi limlom közé, Thomast pedig élete végéig bolondnak nézték.

Néhány évvel később egyik fia megtalálta, akinek már voltak gyermekei, két lánya, és az idősbbik lánynak adta, aki tovább adta a fiának… s végül a Gomoldokhoz került az apró, kopott, időközben megfeketedett erszény. Majd Voldemort találta meg, tizenhét évesen mikor végzett apjával és nagyszüleivel. És Voldedmort végre megtalálta a hozzávaló feljegyzést is, amit Thomas Mardekár hagyott hátra az utókor számára egy régi, nagyon régi kötetben, amit később ükunokája, Isabel Wenworth-Mardekár ajándékozott a roxforti könyvtár számára, ami végül a zárolt részleg leghátsó sorába került és egy takarítás alkalmával lecsúszott a polc mögé és soha többé senki nem találta – eddig.

Most viszont Lucius Malfoynak szüksége volt egy könyvre, amit valamiért a leghátsó sorban kezdett keresni, és ahogy eltolta a polcot és egy régi gyűrött könyv került a kezébe, inkább azt olvasta elkerekedett szemmel, majd hirtelen felpattant és meg sem állt gazdája szobájáig, ahová kopogás nélkül rontott be kifulladva, lihegve, kócosan és mocskosan a rárakódott portól, de diadalmas vigyorral. És miután Voldemort elolvasta a kis könyvecskét, Luciusnak olyan jutalomban volt része, mit mindenki irigyelhetett tőle. Ő lett Voldemort urán a második. Kimondva és megígérve, amit Voldemort eddig csak Pitonnak ajánlott fel még nagyon régen abban a koszos katakombában, itt most felajánlotta ugyanezt Malfoynak, aki viszont nem habozott elfogadni. Voldemort ezek után bátran rábízhatott bármit leghűségesebb csatlósára, ő maga pedig bezárkózott a kis könyvecskével és előkereste a gyűrött, régi családi ereklyét.

 

***

 

Teltek a napok, aztán lassan hetekbe folytak. A csaták szinte ugyanúgy zajlottak mindig, Harryék előtörtek, a halálfalók pedig meghátráltak. Egyfajta undok rutin lett mindenkinél a háborús állapot, és tették a dolgukat különösebb megerőltetés és rettegés nélkül. A szövetség bizonyította erejét, szinte sebezhetetlenek voltak és legalább egymás életéért nem kellett görcsösen rettegniük, kivéve Lupint, aki továbbra is csúnyán köhögött és már a házat sem hagyta el.

Hosszas könyörgésre és győzködésre úgy döntött, otthon marad, és csak akkor jelent meg, ha a heg mozgásra bírta, ha megérezte, hogy barátai veszélyben vannak. Ugyanezen szabályok vonatkoztak a lányokra is, Harry és András egyszerűen megtiltotta Elizabethnek hogy a frontra látogasson, még akkor is, ha épp fegyverszünet van, és Krum ugyanígy nem engedte ki Hermionét. A háború haladt előre fele, Harryék pedig elérték Franciaország határát és megtorpantak. Harry lassan úgy érezte, belefásul. Ugyan még csak egy hónapja tart, vagy hat hete, de csata, csata hátán, vér mocsok, bűz és forróság.

Július volt, iszonyú fülledt meleg nyár és nekik nem volt hová bújniuk a meleg elől, igaz legalább már nem árokban éltek, mint mikor még a szövetséges seregekbe sorozva teljesítettek szolgálatot. Saját tiszti sátruk volt, távolabb a frontvonaltól, de Harry nem akart otthonülő tábornok lenni, akiket annyira lenézett az előző háborúban. Mindig az első sorban harcolt a csaták alkalmával emberei előtt vonult hadba, addig küzdött, ameddig bírta szusszal.

A serege tisztelte és szerette és követte bárhová. Tőle senki sem szökött meg, mint annak idején a közös hadseregből, senki nem volt ennyire fásult sem ennyire gyáva. Harry a saját sátra előtt ücsörgött lábát nyújtóztatva és szalonnát evett bicskával. Egy magyar varázsló ajánlotta neki és egészen megszerette a szalonnát kenyérrel. Reggel visszadobták a hallfalókat, akik most rettegve hevetek vackaikon és a sebesültjeiket számlálták, és halottjaikat temették. Náluk minimális volt a veszteség – szerencsére. A nap melegen tűzött lefelé Harry szerencsére árnyékban ült, de amúgy sem izgatta most ilyesmi. Jóleső fáradtság ült rajta, legszívesebben aludt volna a fa alatt, de előtte várta egy megterhelő megbeszélés a közös sátorban a következő offenzíváról. De a helyzet az volt, hogy jobban szeretett harcolni, mint nyilakat rajzolgatni térképre és csapatokat csoportosítani, mert a csapatokban emberek és arcok vannak és nemcsak egy névtelen tömeg. Sosem tudott elfogulatlanul csapatokat tologatni és úgy kezelni az elhunytakat, mint szükséges veszteséget. Jó, hogy lelkiismeret furdalást már nem érzett, de mint katona tudta mennyire nehéz ez. De sajnos várta Krum, az apja meg András, így befejezte tízóraiját és kényszeredetten a sátorba ballagott.

Odabent fülledt volt a levegő és a három említett személy és Ron a térkép fölé görnyedtek a narancssárgás fényben. Spherestud hevesen magyarázott és rajzolgatott. Ha valaki, hát ő jó stratéga volt, Harry már többször gondolt rá, hogy Andrásra hagyja az egészet, csinálja csak, ő meg majd végrehajtja a katonáival, de a többiek nem akartak a háta mögött dönteni. Ami végül is így volt helyes – gondolta fásultan és rájött, hogy lassan tényleg kezd felnőni, bármennyire is ócska és nehéz dolog.

– Erre bekerítjük őket, még emlékszem erre az erdőre – morfondírozott András és színes vastag nyilakat bűvölt a mozgó térképre. – És innen a balszárny… és… és… – a felét sem értették, mert magának mondta tulajdonképp, de egyet értettek vele.

Harry körbe nézett. Ron almát evett és a vörös szakállát simogatta. Lusta volt borotválkozni. Harry elvigyorodott, ahogy visszagondolt a ma hajnali akcióra, mikor hajnalok hajnalán felverte őket a hadapród és Ron azon morfondírozott, hogy vajon illendő-e hatalmas rőt szakállal hadba vonulni, mert ő nem kezd neki borotválkozni. Egy sátorban lakott Ronnal, mert ahogy emlékezett, világ életében, már ami számított, vele lakott és úgy megszokta, mintha hozzánőtt volna.

Apja a sarokban állt és hűvösen tekintett a térképre, szokása szerint homlokráncolva. Harry sokért nem adta volna, ha a fejébe lát. Keveset beszéltek mostanában és Harry nem tudta mi az oka ennek és túl fáradt és elfoglalt volt, hogy most ezzel törődjön. De tény, hogy mióta visszajött, alig beszéltek, igaz volt dolguk elég. De akkor is… néha még felcsillant a gyermeki dac Harry szíve legmélyén, de aztán elhessegette, megpróbálta ezt is felnőttként kezelni, mert beszélnek majd, ha szükség lesz rá. Egyelőre le kell győzni Voldemortot, ami pedig olyan messze van még, mint Makó Jeruzsálemtől. Köztük áll Franciaország és a csatorna…

– Mi lenne, ha egyszerűen a Roxfortba hoppanálnánk és megölnénk azt a tetves férget? – szakította félbe hirtelen Andrást.

Amaz csodálkozva nézett rá vissza, aztán papírjait kezdte rendezgetni, mintha előadáson lenne. Szemüvege fölött Harryre bámult, aztán megfontoltan megszólalt.

– Hát… az lenne a baj vele, hogy akkor mögénk kerülne Voldemort serege és hát… kétfrontos csatát még senki sem nyert meg, azt hiszem, kivéve talán az amerikaiakat a második világháborúban, de hát ők nem voltak önmagukra utalva és az olaszokat nem volt olyan marha nehéz…

– András! – csattant rá Piton –, senkit sem érdekel a második világháború!

– Igen, igazad van. Szóval egyrészről be lennénk kerítve másfelől, én nem hiszem, hogy oda tudunk menni – fejezte be sután aztán visszafordult a térképe felé, Harry meg nagyot sóhajtott.

– Csak egy ötlet volt – bár a hideg rázta a gondolatra, hogy hátra van még Franciaország, és csak utána léphet újra brit földre.

A hazája úgy vonzotta, mint a mágnes, legszívesebben addig hajszolta volna a seregét éjt nappallá téve, míg oda nem érnek, de hát nem lehetett. Megfontoltan kellett haladni, engedni kellett a pihenőt az embereknek, hogy bírják végig, mert ennyien vannak és kész. Máshonnét már nem várhat segítséget, és takarékoskodni kell az emberi erővel. De olyan sok év telt már el és Harry türelmetlen volt, így inkább kiment járni egyet a katonái között, és megetetni a lovát.

 

***

 

Persze nem úgy alakult, ahogy Voldemort tervezte. Nem találta a kis erszényt hiába forgatta fel az egész kastélyt utána, egyszerűen nem lelte. Pedig olyan közel volt már a megoldáshoz, legalábbis ebben reménykedett, hiszen Mardekár Malazár meg tudja mondai, mihez kezdhetne engedetlen rokonaival, éppen csak képtelen megidézni. Olyan dühös volt, hogy háza népe, az elit alakulata már csak lábujjhegyen mert járkálni és suttogva beszélni, mert a legapróbb zajra is darabokra átkozott volna bárkit.

Voldemortt tombolt. Itt volt előtte a megoldás, ha úgy tetszik a megváltás és nincsen meg hozzá a kulcsa. Tetejébe még a rosszabbnál rosszabb hírek is jöttek persze a frontról. Hogy Harry Potter és utálatos serege megint kilométereket harapott ki az Ő területéből, az Ő birtokából. Harry Potter. Megint csak Potter, az az átkozott véráruló fattyú meg az az átok unokaöccse, Piton. És ha ez így megy tovább idepofátlankodnak mielőtt megtalálná azt a nyomorult kis erszényt, hogy megidézhesse Malazárt. Dühösen vetette magát kedvenc karosszékébe és sokadszorra próbálta végiggondolni hol látta már az erszényt. Elhozta mikor ott járt tizenévesen, erre emlékezett, mert anyai nagybátyja a nyakában hordta, ezért, helyesen, úgy vélte érték van benne. De hová tette?

Nincs sok személyes cucca a horcruxain kívül, azok mind megvannak. Kivéve a naplóját, amit a szemét Potter megsemmisített. Ez viszont nem horcrux, de kizárt dolog, hogy elhagyta volna. Aztán váratlanul megvilágosodott. Napok óta azt a kis vacakot kereste, pedig végig a szeme előtt volt. Voldemort eszelősen felkacagott a saját hülyeségén, aztán fekete talárja alól előhúzta a kis erszény. A nyakában volt, amióta csak visszakapta a testét. De annyira megszokta már, hogy észre sem vette, mint azok, akik lázasan keresik a szemüvegüket miközben rajtuk van. Határtalanul megkönnyebbült. A tenyerébe fogta a kis bársonyzacskót, megrázogatta, óvatosan végigsimította. Ki akarta élvezni minden pillanatát.

 

***

 

Teltek a napok és megjöttek a nyári viharok. Irtó fülledt nyári éjszakák követték egymást, mikor csak úgy zengett az ég, dörgött, villámlott, mintha maga az úristen akarta volna ezzel a hangorkánnal visszazavarni az ellenségeket saját vackukra. De senki nem moccant, ültek a vízhatlan sátraikban, ami hiába nem eresztette át az esőt, mégis olyan nedves volt belülről, mint annak idején az őserdőben. Ültek és várták a vihar végét. Napközben térdig sárban dagonyáztak és átkozták az időt. Harry is a sátrában hevert. Aludni nem tudott, de nem a hangzavar vagy a villámok állandó ezüstös cikázása zavarta, hanem Elizabeth hiányzott.

Rettenetesen. Nem hitte volna, hogy ilyen is lesz, mert ez idáig is hiányzott, de csak olyan megszokott mindennapos módon, nem így. És ez nehéz volt, mert egyrészről fogalma sem volt mikor mehet haza, másfelől pedig ide nem rángathatta a lányt saját kedvére. A háborgás kellős közepén nem állhat le romantikázni, rá most itt van szükség és tudta, hogy demoralizáló lenne a távolléte. Sokakban csak ő tartotta a lelket, hogy látták maguk között véresen sárosan, az első sorban küzdeni. Ez olyan ajándék volt a közkatonának, amit nem vehetett el tőlük. Emlékezett még rá, nekik milyen pocsék volt „egyedül” dagonyázni a mocsokban miközben a tábornokaik szépen meghíztak és életükben nem láttak még árkot közelről. Ő ezt nem akarta, mert ez első sorban az ő küzdelme volt, Voldemort ellen. És Elizabeth otthon volt, abban a hatalmas komor szürke üres házban, egyedül, törékenyen…

Harry felnyögött, de nem akarta felkelteni Ront, aki békésen hortyogott a szomszédos priccsen, így inkább kiállt az esőre, hogy lehűtse magát. Ahogy elindult át a tócsákon bokáig az esőlében az apjába botlott az erdő szélén. Piton félmeztelenül háttal állt neki és felfelé bámult a tintafekete égre. Arcán, haján, nyakán és a vállán patakokban csorgott az esővíz, de úgy látszott nem zavarja. Mintha valami különös szertartást végzett volna éppen. Harry közelebb tocsogott, mire Piton is megfordult. Egy darabig idegenül fixírozták egymást, alig egy méterre. Végül Harry közelebb somfordált apjához.

– Hogy vagy? – Próbálta túlüvölteni a dörgést. Piton vállat vont.

– Jól… – felelte elgondolkodva aztán csak bámultak egymásra és abszolút nem tudták mit is mondhatnának a másiknak.

Piton érezte, ahogy kirázza a hideg, de nem az eső miatt, nem a szél miatt. Amióta csak megtudta az igazat a családjáról, végig ettől a pillanattól rettegett. Hogy majd itt állnak idegenül, nem tudva mit is mondhatnának, ami enyhítené a köztük feszülő nyomást. Újra úgy, mint régen. Remek. Rettegett, hogy elveszíti a fiát, ha nem a saját konok feje miatt, hát akkor a származásuk áll közéjük.

Nem hibáztatta Harryt, eszébe sem jutott. Szégyellte az egészet, maga sem tudta miért, de talán most jött ki rajta az elmúlt sok-sok év, mikor ok nélkül bántotta a fiút. De mégsem volt képes megszólalni, soha nem tudott megszólalni, mikor szükség volt rá. Mindig Harry volt az érettebb, mindig ő irányította ezeket a kényes beszélgetéseket, ha nagy néha szóba került az ő kapcsolatuk. Kisöpörte az arcából csurom vizes haját és elgyötörten Harryre nézett. Fia meg vissza.

– Miért nem beszélsz velem? – bukott ki a kérdés Pitonból akarata ellenére. Úgy látszik túl sokat volt már András és Harry társaságában, ő is ilyen lágyszívű lett, hogy rögtön mindent kimond. Rettegett Harry válaszától, éppen ezért minden átmenet nélkül olyan dühös lett, mintha fia valami képtelen dolgot vágott volna a fejéhez, és az egész „beszélgetést” a háta közepére se kívánta volna most már. De ő aztán nem fog könyörögni – határozta el, mert soha nem volt olyan fajta, majd megbékülnek vagy nem…

– De hát te nem beszélsz velem – szakította félbe gondolatmenetét Harry, aki kerekre tágult szemekkel meglepve bámult rá. – Amióta csak megjöttél, kerülsz engem…

– Nem, én… – Piton elhallgatott és az iménti haragja is messze szállt mintha elfújták volna. Csak régi idióta berögződés volt, nincsen jelentősége. Valójában, be kellett ismernie, Harry nem annyira ellenségesen, mint inkább kíváncsian hallgatott mindig is, mióta megjött. Mintha várna még valamire, magyarázatra, kiegészítő elhallgatott információra… de nem dühösen hallgatott. Ő meg végig azt hitte, a fia majd neheztelni fog. – Azt hittem… – nem fejezte be, mert nem merte vagy nem tudta befejezni. Túl nehéz volt neki még most is érzelmi dolgokról értekezni és Harry szerencsére félszavakból is értette.

– Azt hitted majd haragudni fogok? Rád? De hát… – Harry nem értette, és nem is érthette, mert ő nem volt ott, mikor Perselus egész éjjel ezen stresszelt. És mivel Piton nem beszélt nem is tudhatta meg soha min ment keresztül miatta.

– Én… – elhallgatott és fel-alá kezdett sétálni – te nem tudhatod milyen volt ez nekem…

– Tudnám, ha elmondanád – jegyezte meg csendben Harry.

– Nem tudom elmondani – felelte egyszerűen Piton, hosszas hallgatás után.

Harry bólintott aztán kicsit arrébb sétált. Nem tudta mihez is kezdhetne a saját apjával itt és most a háború kellős közepén. Hogyan értesse meg vele, hogy a haragos, gyanakvós, egymás torkának ugrós időknek végleg vége és semmiért a világon nem hibáztatja az apját. Mégis hogyan? Piton követte egy pár lépés erejéig, aztán inkább magára hagyta, hadd gondolkodjék.

Ő az ellenkező irányba indult el. Itt kevésbé esett, viszont sötétebb volt, és ő újra átélte korábbi félelmeit. Harry tartani fog tőle, elkerülik majd egymást és a kapcsolatuk formális marad. Ha túl is élik a háborút, talán váltanak majd sátoros ünnepekkor levelet, de ennyi…

Perselus idáig jutott gondolataiban, mikor valaki hátulról megtagadta és a földre lökte. Egy pálca nyomását érezte közvetlen a bordái alatt és egy ismerős hang a fülébe suttogott.

– Maradj. Ne moccanj. Figyelj! – Perselus mocorgott és megpróbálta letúrni magáról az ismerős idegent, de az erősebbnek bizonyult nála. Belemart a tarkójába, mint a macskáknak szokás és Piton megmerevedett. – Nem bántani akarlak. Figyelmeztetni jöttem…

– Mire? – préselte ki magából a kérdést nagy nehezen a másik.

– A Sötét Nagyúr nem adja ám fel. Kitervelt valamit, de nektek nem szabad engednetek. Én ott leszek a közeledben, ha baj lenne, de ne engedj neki. Ne feledd! „Nem a származásunk, hanem tetteink számítanak!”

– Apa! – kiáltotta Harry valahonnét kétségbe esve és az idegen még mindig erősen tartotta. Piton megpróbált újfent kiszabadulni, de se hang nem jött ki a torkán, se moccanni nem tudott. – Reducto! – üvöltötte Harry, tőle alig három méterre és ő semmit sem tehetett. Kicsordultak a könnyei a tehetetlen dühtől, mert támadója semmit nem tett, nem bántotta, épp csak nem engedte el. És Harry bajban volt és ő nem mehetett oda segíteni, moccanni sem tudott és a fia veszélyben volt. Akiért az életét adná…

Felbolydult a tábor és mindenhonnan hálóruhás vagy félmeztelen varázslók özönlöttek elő Harry hangjára. Perselust pedig csak szorította az idegen, mintha várna valamire. Nemsokára rohanó léptek dobbanását lehetett hallani, valaki hősiesen küzdött, páran feljajdultak.

– Harry! Perselus! – üvöltötte valahol András, valahol nagyon közel.

– Contremisco! – süvítette egy magas, vékony hang, András feljajdult, aztán valami iszonyú nagyot puffant, Perselus tenyerébe pedig belemart a fájdalom.

Piton ereiben megfagyott a vér. András – nyögte magában, de beszélni még mindig nem tudott. Aztán megemelték valakik és vitték, arccal a föld felé. Semmit sem látott és érezte, ahogy percenként kiveri a hideg veríték. Mellette zihált valaki, nem tudta kicsoda. Aztán az a szűk, préselődős érzés, érezte, hogy hoppanálnak vele valamerre és erről sem voltak jó emlékei.

 

***

 

Harry nehezen ébredt és rettenetesen sajgott a feje. Jókra púp nőtt rajta, de szerencsére megúszta ennyivel. Valaki az éjjeli támadás alatt fejbe vágta és elájult. Szédelegve felült a priccsén és Ronnal találta szemközt magát. Barátja aggódva hajolt fölé. Odakint virradt, a madarak csicseregtek, valahol lovak nyerítettek és hallatszott a tábori élet minden reggeli megszokott zaja. Nem a saját sátrában feküdt, hanem a vezéri közös sátorban, és ahogy körbe nézett, Ron után másodjára Lupint, Luclint, Elizabethet, Ginnyt és Hermionét látta. Barátnői a sarokban álltak, fázósan a köpenyükbe burkolózva és valamit hadartak. Elizabeth kicsit arrébb állt egy másik ágy lábánál és sápadtan bámulta az ágyon fekvő alakot. Spherestud volt, nyakig betakarva.

– Mi történt? – kérdezte Ront suttogva.

– Jöttek a halálfalók, apádat elragadták, Spherestudra meg kiszórtak valamit, amitől a fához vágódott, mikor a közeletekbe ért – súgta vissza Ron.

Harry eltátotta a száját, aztán kezdtek visszaszállingózni az emlékei. Eszébe jutott, ahogy este a sötétben apjával beszélt, aztán arrébb ment, és… megragadták hátulról, ő védekezett és hiába hívta az apját, az nem jött segíteni.

– András jól van?

– Hát… alszik, gondolom kiütötték rendesen azzal a szarral.

– Apa…?

– Fogalmam sincs, ne haragudj. Senki se tudja… a lányok jöttek, ahogy tudtak, miután Pitonnal elpucoltak a halálfalók, ők már itt is voltak.

– Utána kell mennünk – jelentette ki Harry és felkelt az ágyából. Szédelegve kisietett a lovához, úgy kellett visszahúzni. Végül Elizabeth és Ron visszaterelték a sátorba és visszanyomták a priccsre.

– Semmi baja sem lehet – próbálta remegő hangon nyugtatni Elizabeth – tudod, hogy nem nyúlhatnak hozzá!

– De bánthatják…

– Eddig még nem bántották – jegyezte meg Hermione, aki közelebb oldalazott.

– Honnan tudod? – kérdezte ellenségesen Harry. Dühös volt a barátaira, Voldemortra, mindenkire, de legfőképp magára, hogy hagyta, hogy mindez megtörténjen és oda sem mehet…

– Érzel bármit is? – kérdezte vissza a lány és a tenyerére nézett. Valóban, a heg nem moccant. – Tegnap, mikor veletek az történt, megfájdult, de mire ideértünk, addigra abbamaradt. – Harry összeráncolta a homlokát. Valóban, a heg nem hazudik, apja egyelőre nincsen bajban.

– Hát ettől még nem hagyhatjuk ott. Velük.

– Türelem – csatlakozott Lupin is. – Most légy egy kicsit türelemmel, nem tudjuk, mit akarnak. Minden esetre, ha bajban lesz, azt megérezzük.

– És oda tudunk menni – tette hozzá Tonks is, emlékezve az erdőbeli beszélgetésre Afrikában. – Ha bajban lesz, oda tudunk menni és ki tudjuk hozni, és addig meg…

– Csináljuk tovább – sóhajtotta Harry. A tenyerébe támasztotta sajgó fejét és a koszos padlót bámulta. Rossz előérzet gyötörte, de most nem olyan végzetes „soha többé nem látom az apámat” érzés volt, hanem ennél is félelmetesebb, nyomasztóbb előérzet. Valami történni fog, tudta és azt is sejtett, hogy mindez nem az ő boldogságukat fogja szolgálni. És ő megint itt áll és várhatja a fejleményeket, de nem tehet semmit, nem befolyásolhatja a történéseket. És várhat újra az apjára, mint mindig.

 

***

 

Pitont talpra állították miután a kijelölt pontra értek. Mikor végre alkalma volt jobban körbe nézni, már meg sem lepődött, hogy Roxmortsot látja, bár az némiképp fura volt, hogy most tele volt élettel. Mikor legutóbb volt alkalma erre járni, Roxmorts porig égett és minden bennlakó meghalt, most viszont virágzó kis városka nőtt a helyére. Persze halálfalókkal. Kocsma, kocsma hátán, mulatók, bordélyházak… virágzott az egész annak ellenére, hogy háború volt. Csodálkozva forgatta a fejét jobbra, balra és szinte elfeledte merre is tartanak vele.

Csak akkor tért vissza a jelenbe mikor átlépték a vadkanos kapukat. Összeszorult a szíve a régi „otthon” a régi kastély láttán. Óhatatlanul a temető felé nézett, Dumbledore sírja felé. Itt volt tőle párszáz méterre. Érdekes módon félelmet egyáltalán nem érzett. Talán mert valahogy… fura volt, nem kötözték meg, nem bántották, csuklyát sem borítottak rá. Hozzá sem értek, csak vonultak mellette. Persze még változhat a helyzet – de nem félt. Kárt úgysem tehetnek benne, akkor meg mire stresszeljen. Annál rosszabb, mint mikor az anyja meg az apja kivégzését mutogatta neki a nagybátyja, úgysem lesz rosszabb. Szóval csak jobb lehet az a kis verés meg nem árt, úgyis kezd elpuhulni. Idáig jutott a gondolataiban mikor végre beértek a kastélyba.

A nagyterembe vezették, ahol most nem hosszú faasztalok sorjáztak, hanem Voldemort márványtrónja és a belső kör számára fenntartott ülőalkalmatosságok. A kandallókban stílszerűen zöldes színű lángok csaptak fel, ahogy elhaladtak mellette és még mindig nem bántották, sőt mintha… a kísérőit viszont ez idáig nem ismerte fel, mert őket persze csuklya takarta. Sokért nem adta volna, ha tudja ki az, aki figyelmeztette, valamelyik kísérője lehetett a belső körből. De melyik?

Voldemort a trónon ült, de felállt, ahogy közeledni látta őt. A csuklyások megálltak, ő pedig folytatta útját, végül is úgyis egyszer elé kell állnia. Voldemort elé sietett és Piton azt hitte, álmodik. A meglepetéstől még a szája is tátva maradt, Voldemort ugyanis elmosolyodott, hozzá lépett és kétoldalt arcon csókolta. Piton köpni, nyelni nem tudott. Egyrészről ebben a végtelenül furcsa és megrendítő pillanatban neki az a képtelenség jutott eszébe, hogy Voldemortnak rosszul áll, ha mosolyog, mert ettől még ijesztőbb lesz, mert valami idiotizmust kölcsönöz az amúgy valóban félelmetes fejének a mosoly. Ezen majdnem felnevetett. Másfelől viszont rettegni kezdett, mert verésre felkészült már, lelki terrorra is, de keresztapai csókokra és ölelésekre nem. És gyanította, hogy nem ússza meg ennyivel.

Voldemort intett a belső körénk, a népe pedig szétszéledt. A nagyterem ajtaja döngve becsapódott, ő pedig ott maradt kettesben nagybátyjával. Voldemort megcsóválta a fejét, pontosan azon a gazdag nagybácsis stílusban, ahogy ezek az emberek szokták tenni kedvenc, de fiatal és felelőtlen unokaöccseik láttán. Pitonban pedig felmerült a gyanú, hogy Voldemortot elérte valami aggkori elhülyülés. Egy biztos, ez nem normális dolog, ha még egyszer rámosolyog, holtan esik össze az ijedelemtől, ebben biztos volt. Talán ez az új fegyvere, hogy vigyorog, garantált siker, gyengébb idegzetűen azonnal légnyomásszerű tüneteket produkálnak, vagy reszketni kezdenek…

– Isten hozott, fiam! – Már megint kezdi, hogy miért nem tud egy kicsit variálni? – futott át Piton agyán, aztán fensőbbségesen biccentett dilis nagybátyja felé. – Biztosan fáradt vagy. Ha gondolod, holnapra halaszthatjuk a megbeszélést…

– Nekünk nincsen miről beszélnünk – szakította félbe akarata ellenére Piton. Nem akart beszélni hozzá, nem akarta, hogy Voldemort akárhogyan is kihozza a sodrából de hát ez a marhaság, hogy nekik beszélniük kell… Piton nem értette és világ életében semmi más nem idegesítette annyira, mintha valamit nem értett. De az nagyon.

– Ugyan már. Történt néhány negatív dolog, de mi egy család vagyunk!

– Hülye vagy? – kérdezte Perselus, de nem idegesen még csak nem is rossz szándékkal, csak kíváncsi volt, Voldemort hogyan reagál. Ha megátkozza, akkor oké, akkor még épelméjű. De ha nem, akkor… Pitont kirázta a hideg, ugyanis Voldemort bosszúsan, de elmosolyodott újra és csak egy fejcsóválásra telt tőle.

– Tudtam, hogy nehéz kezdet lesz, körülbelül ezt vártam – suttogta maga elé. – Igazából arról van szó, hogy a vér nem válik vízzé! – jelentette ki ködösen. – És mi egy vér vagyunk fiam. Együvé tartozunk ugyanaz az erő hajt minket…

– Ha ezzel megint azt a ferde baromságot akarod elérni, hogy téged szolgáljalak, akkor megspórolom neked az időt. Nem foglak!

– Perselus…

– Ne szakíts félbe! Figyelj! Hiába fenyegetsz, hiába könyörögsz, hiába ígérgetsz, hiába esküdözöl, én nem állok vissza. Ha megversz, megátkozol, megölsz, akkor sem. Ígérhetsz bármit, nem érdekel, érted? Nem érdekelsz. Bennem többé nem tehetsz kárt!

Voldemort összeszűkült szemmel méregette és Piton valami vad örömmel látta a szeme villanásán a növekvő haragját. Szerette bosszantani. Olyankor jött ki igazán az emberi gyengesége, hogy ugyan úgy fel lehet bosszantani, mint bárkit. És Piton ezt élvezte, mindaddig persze amíg aztán meg nem kapta méltó büntetését érte. Most is, tudta, hogy fájni fog, hogy számot fog adni szavaiért, de tudatni akarta a szörnnyel, hogy rajta nem fognak az átki, sem az ígéretei. Semmi.

– Úgy gondolod? – kérdezte rekedten Voldemort és Perselus lélekben szépen felkészült a kínokra.

– Igen, úgy gondolom. Tőlem nem veszed el többé Harryt és engem sem tőle. Semmi esélyed. Tőled nem kell semmi és te sem kellesz.

– Meglátjuk – bólintott Voldemort, aztán a trónja felé fordult. Egy darabig matatott, aztán kaján vigyorral visszafordult, pálcával a kezében. – Na kölyök, erre varrjál gombot! – Piton várakozón meredt rá. – Exmemoriam! – üvöltötte Voldemort és a másodperc tizedrésze alatt, míg az átok kicsapódott a pálcájából és Piton mellkasa felé tartott – ezalatt az idő alatt Perselus felmérte, hogy újfent elszúrta, újfent feleslegesen jártatta a száját, és újra elveszíti Harryt, talán végleg. Nem búcsúzhat el tőle, nem mondhatja meg neki, hogy szereti, vagy talán csak annyit, hogy szerette. Talán, ha az életben többé nem látná az is jobb lenne ennél. Ellenségek lesznek, a következő pillanatban nem fog emlékezni a fiára. Egy mondat visszhangzott még a fejében utoljára: Nem a származásunk, hanem tetteink fontosak.

Színes emlékei villámgyorsan cikáztak át az agyán a jobb és rosszabb pillanatait pörgetve még egyszer utoljára. Harry arca, kerek idétlen szemüvege élesen villant fel utoljára. Aztán elérte az átok, a világ kitágult, az emlékek pedig távoztak, mintha fekete lyuk szívta volna be őket. Piton fejében sötét lett, Harry neve visszhangzott az elméje legmélyén, aztán a visszhang elült, Piton meg bávatagon állt. Aztán végleg elsötétült a világ…



Invito

Fandomok

Szeptemberben jön!

Időnyerő
«  Október 2018  »
HKSzeCsPSzoV
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031

Hoppanáló
Oldalaim:
  • Hungaryan Fanfiction Archívum
  • Candlekeep

  • Barátok:
  • Scripta
  • Erika apróságai
  • Nimphadora Oldala
  • StargateLives
  • Varázsskatulya

  • Más oldalak:
  • Merengő Fanfiction
  • Transportus

  • Hozzászólások
    Smaragd
    Mondhatnám azt, hogy Dumbledore azért ilyen, mert öreg, de ez megdőlne azzal, hogy Minerva sem fiatal, és határozottan nem ért egyet az igazgatóval - szóval ez nem a kor függvénye. Perselus álma igen érdekes, mert az első nem álom, hanem egyértelműen visszaemlékezés. Itt megjegyezném az író bátorságát, hogy ezt is bevállalta smile és így már rögtön érthető az is, hogy miért is érez annyira együtt Ginny-vel, és tudja kikövetkeztetni Harry lelkiállapotát. Na, itt volt aztán enyhén szólva is bunkó Dumbledore kérdése, nem is csoda, hogy ekkor ő nézett a végén félre.
    A véres nyakörv nekem igencsak elterelésnek látszik, de az is lehet, hogy a patkány megharapta a kutyát, és úgy lett véres.
    Igen csak okos volt a professzoroktól, hogy az aranyvérű, befolyásos diákokkal hozakodtak elő, mikor a dementorok rossz hatásával példálóztak - Shacklebolt nem véletlenül mosolygott a miniszter megvezethetőségén smile 
    Dumbi határozottan kezd veszíteni a tekintélyéből, előbb Molly, most meg Perselus osztja ki biggrin Meg is érdemelte az öreg. Ha más nem az egész arra jó volt, hogy Perselus elkezdje felvállalni Harryt.

    evelyn
    Uff, komolyan mondom, időnként szívem szerint alaposan felpofoznám Dumbledoret. Tehát, ha jól értelmeztem Perselus álmát, akkor Lily vagy megkérte őt, hogy vigyázzon a fiára ha velük történne valami, elvégre biológiailag ő az édesapja, vagy pedig Perselus zavaros lelke és a túlzott mágia használat miatti fáradtsága okozta, hogy Lily megjelnt az álmában és akarta, hogy Perselus legyen az aki vigyáz a fiúra, hiszen nincs más családtagja rajta kívül. Nos bárhogy is van, úgy tűnik, hogy ez igen csak mélyen érintette a professzort. Ami Blacket illeti, azt hiszem egy kicsit elhamarkodta a patkány levadászását, bár érthető, tekintve, hogy őt ítélték el ártatlanul míg a patkány békésen tengeti rusnya életét. A véres nyakörv nekem nem mond igazán semmit, valószínűnek tartom, hogy amikor visszaváltozott emberi formájába akkor a nyakörv felsértette a nyakát, tekintve egy embernek szélesebb, masszívabb nyaka van, mint egy kutyának smile Most viszont kíváncsi vagyok arra, hogy vajon sikerül-e elkapnia a patkányt, vagy megint gyáván elmenekült a féreg. Látszik, hogy az igazán okos varázslók nagyon fáradtak, ha nem sikerült összerakniuk a történet leírásából, hogy valami nem teljesen jó a történetben, hiszen Dean-ék láttak egy alakot, akiről megállapították, hogy nem lehet sem Ron, sem pedig Harry. Feldúlta a szobát kiabálva, hogy hol vagy te fattyú és amikor a kutya hirtelen megjelent akkor mégis hova tűnt a férfi? Merre ment? Bár az is igaz, hogy arra tippelnek, hogy láthatatlanná tévő köpenye van ezért nem látta őt egyik portré sem, csak a kutyát aki valakit üldöz. Egy patkány viszont nem igazán tűnik fel senkinek. A miniszter továbbra is ostoba, ha azt hiszi, hogy a gyerekek közül csak a mugli születésűek szenvednek a dementorok hatásai miatt. De még ha így is lenne, akkor sem szabad ennyire lekezelőnek lennie, mert könnyen a bársony széke bánhatja. Nos Piton lehet, hogy fáradt, de nagyon ügyesen osztotta ki a minisztert, ahogy elkezde szépen mesélni, hogy valójában az arany vérű diákok szenvednek a legjobban. Dumbledore újbóli mesterkedése pedig felháborító. Egy bántalmazott gyereket még mindig saját kénye kedve szerint akar rángatni, de Piton nem engedi ezt. Imádom amikor ilyen szépen kiosztja az öreget. Pers hazudott Ginny tetteit illetően, hogy megvédje, de nem fogja tétlenül nézni, hogy Harry is eljusson erre a pontra és igaza van abban, hogy a Weasley-knek most van elég bajuk. Utálom az öreget, aki képes volt bevetni, hgoy el akarja szakítani a barátaitól a fiút. Eh, most nagyon kíváncsian várom a következő részét biggrin

    Smaragd
    Köszönöm, igyekszem majd a következő fejezettel, habár még semmi nincs kész belőle. A következő Harry szemszögű lesz smile

    gyb_julia
    Szia. Remelem Sirius csak megsérült s nem halt meg. Nagyon nagyon tetszet a fejezet foleg a vege hogy Perselus kijelentette hogy haza megy es a gyermeket is visszi. Ugy vartam mar ezt a fejezetett hogy csuda. Mikor jon a kovetkező? Alig várom hogy ezek után Harry és Perselus beszelgessenek ismerjek meg jobban egymast.... meg meg meg.... ennyi nem eleg smile vicc nelkul koszonom a forditas a szep hosszu fejezetet. S a viszont olvasas remenyeben kivanok szep napot.





    Copyright © 2018 - 2012 Smaragd