Perselus napok óta ki sem moccant a szobájából, még Voldemort hívására sem. Irtó rossz előérzete volt, úgy érezte, valami helyrehozhatatlan hibát vétett. A tenyerén a különös heg már megnyugodott, legalábbis nem fájt és nem vérzett. Ő mégis úgy kémlelte szinte minden percben, mintha újra megnyílhatna és talán magyarázatot nyújthatna erre az egészre. De semmi. Mindkét tenyerén keresztbe húzódott, nem lehetett véletlen.
Voldemortnak ugyan nem szólt róla, de remélni sem merte, hogy apja nem tud róla. Biztosan tudja, hiszen ömlött belőle a vér, ő pedig rosszul lett, úgy kellett hazavonszolni. Utána Voldemort ágyba dugta és se szó se beszéd magára hagyta, hadd pihenjen. A seb nem került szóba, nem kérdezett róla semmit… persze, hiszen úgysem emlékezne rá. De tagadhatatlan, hogy bosszúságot látott a Nagyúr arcán keresztül suhanni egy pillanatra, amit nem igazán értett. És nem tudta kitől kérhetne segítséget. Akkor fájdult meg ennyire, mikor Bella kilőtte a legjobb barátját – látta, hogy a nő is megsérült, de azóta semmi hír róla. A kis Malfoy megsúgta neki, hogy Bellához nem lehet bemenni, csak a Nagyúr és a férje teheti be a lábát a szobájába. Más nem. És ő hiába bámulta meredten a tenyerén keresztbe húzódó sebet, az nem felelt a kérdéseire. Hol, hogyan, kitől szerezte vajon? Andrástól?
Mágikusan össze vannak kötve, mint a Sötét Nagyúr Harry Potterrel? Erről halott már, a Nagyúr is mesélt ezt-azt, amit fontosnak tartott, de ez Piton szerint nem volt elég. Nem mondott el mindent, ezt érezte. És vajon mi lett Andrással? Nem merte megkérdezni, pedig aggódott és tudta, ezt nem szabad, ebben a táborban nem. Különben sem értette ezt az érzelgősséget, sose volt ilyen. Legalábbis fiatalkorában nem. Néha átfutott a fején, hogy talán nem is átok törölte a memóriáját, hanem egyszerűen fejbe vágták, amitől megzápult az agya is, de mi mással magyarázhatná ezt a marhaságot? De már-már üldözési mániája keletkezett mindentől, fura megmagyarázhatatlan dolgok vették körül, és abszolút nem érezte otthon magát.
***
András lassan magához tért a mínusz alá hűtött szobájában és vacogva, reszketve, kótyagos fejjel felült. Ahh, az a tegnapi kín… soha többé nem akarta átélni, az valami rettenetes volt. Elgémberedett tagokkal nehézkesen felkászálódott és imbolyogva megindult kifelé. Ebben a pillanatban nesztelenül nyílt az ajtó és Luclin lépett be, Andrásra meredt, majd akkorát sikított, mint aki rémet lát, erre András is felsikoltott ijedtében, mert nem értette mi a probléma.
Félhomály volt, a sötétítőfüggönyök résén alig jutott át napfény, így talán tényleg ijesztő, de ennyire? Végignézett magán és a hideg ellenére leizzadt: meztelen volt, anyaszült meztelen. Luclin eltakarta a szemeit, András meg kapkodva magára rántotta az ágytakarót és úgy állt ott méltósága romjain, mint egy elmebeteg, aki rómainak képzeli magát. Luclin lassan felocsúdott az ijedtségből és bátortalanul kinézett a szétterpesztett ujjai közt. András meg vissza.
– Te élsz? – kérdezte vékony hangon a lány, András meg fintorgott.
– Persze, hogy! – nyögte vissza rekedten. – Miért mit gondoltál?
– Mi azt hittük… ó, istenem – nem folytatta, helyette Spherestud nyakába vetette magát, elsöpörve a férfit és az ágytakarót is róla.
Egy percig mindketten döbbenten álltak, aztán András megköszörülte a torkát, Luclin szemérmesen elfordult és vörös arccal megindultak kifelé egymásra sem nézve.
– Ne haragudj… – szabadkozott a férfi, mert rettenetes kínban érezte magát, de a lány leintette, hiszen végül is ő törte rá az ajtót.
– Te ne haragudj, én…
– Felejtsük el – javasolta András zavartan.
Aztán rohanvást siettek lefelé a széles lépcsőkön, mert látni akarta a lányát, hogy megnyugtassa és tájékozódni, mi volt itt tegnap. Lent éppen ebédhez terített Erika, a molett hölgy, aki azóta itt élt velük, mióta előkerültek és gyakorlatilag ő volt a házvezetőnő. Hatalmas, testes alakja némiképp Molly Weasley-re emlékeztetett még ifjabb korából és a mindig mosolygós, de olykor szigorú asszonyságot azonnal befogadták.
András megállt a leplébe burkolózva a lépcső alján. Jól esett neki a mínusz után a meleg, lassan kiengedtek a gémberedett tagjai is. Odalent döbbent csend lett. Elizabeth holtra vált arccal lassan felállt és apró léptekkel, imbolyogva indult édesapja felé. Hermione szemébe könnyek gyűltek, és Ginny is sűrűn pislogott. Ron és Neville egyszerre indultak felé, nyomukban a többiekkel is.
– Apa! – szólította meg Elizabeth, mikor végre odaért. El sem hite, hogy élve látja viszont, hiszen már három hete… oly régóta… Azóta Elizabeth lefogyott, belebetegedett a bánatba és szakított Harryvel is. Először hozzá sem mert érni, nehogy köddé váljon, hiszen talán nem is igazi, csak ő képzeli oda. Remegő kézzel ért az arcához és kis híján felsikoltott, ugyanis valóságos volt. Jéghideg ugyan, de igazi, élő hús, nem szellem vagy csak a képzelet szülötte.
– Kislányom – suttogta András és magához szorította lányát.
Elizabeth a nyaka köré fonta a karjait, aztán odaértek a többiek is és egy nagy ölelésben forrtak össze mind. Mind, kivéve Harryt, aki ott sem volt. Napok óta senki nem látta, csak Elizabeth reggelenként hazajönni, de nem evett velük, nem beszélt velük. Kint ült a nagy tölgy lombja alatt a nádfotelben, bámulta a kerítést és ivott. Ivott, dohányzott, pusztította magát, ahogy csak tudta. Tönkrement.
András kibontakozott barátai öleléséből és abszolút semmit nem értett. Mi van itt?
– Mi folyik itt? – kérdezte gyanakodva.
– Hát te nem tudod? – suttogta vissza Elizabeth.
– Én… tegnap kiütött Bella átka, de…
– Tegnap? – kérdezte éles, magas, hisztérikus hangon a lánya. – Tegnap? Apa, három hete!
– Micsoda? – kérdezte zavartan.
– Professzor – Hermione lassan egy székhez kormányozta és leültették –, három hete volt az a csata. Mind azt hittük…
– Azt hittétek elpatkoltam – suttogta András és magához húzta reszkető kislányát, akinek immár megállíthatatlanul folytak a könnyei.
– Istenem – suttogta Elizabeth és visszabújt apja karjaiba.
András meg hirtelen csak arra tudott gondolni, hogy még jó, hogy nem temették el. Az lett volna a ritka rossz ébredés. Aztán valami szöget ütött a fejében és balsejtelem szorította össze a gyomrát. Három hét…
– Hol van Harry? – kérdezte növekvő riadalommal András.
Három hete történt, Harry három hete kétségbe esve tengődik valószínűleg. Ismerte jól a fiút, tudta, mennyire ijesztő, fájdalmas és kétségbeejtő lehetett apját Voldemort oldalán látnia.
– Kint. Nem beszél velünk.
– És ti miért nem beszéltek vele? – csattant rájuk rekedten. Magára hagyták, egyedül kellett szembenéznie ezzel, és András csak remélhette, hogy nem ment teljesen tönkre.
– Nem hallgat meg senkit – mondta egyszerűen Ron. – Hiába, mi próbáltuk, de mintha a falnak beszélnénk –
András felsóhajtott. Emlékezett a csatára, minden egyes percére, de azt hitte csak egy napot aludt át.
– Vezessetek hozzá!
Elizabeth kézen fogta, és a kertbe vezette, a többiek pedig tisztes távolságból követték, de a teraszon megtorpantak. Nem mertek közelebb menni Harryhez. Elizabeth elkísérte egy darabon, aztán visszament Hermionéhoz, András meg egyenest Harryhez. Időközben sikerült valahogy megkötnie legalább az ágytakaróját, hogy ne csússzon le folyton. Harry rettenetesen nézett ki. Karikás szemekkel, borostásan, a nyári nap ellenére sápadtan, idegenül, keserűen. De a legijesztőbb a szeme volt, ami már nem csillogott, amiben már nem ragyogott a tűz, egy megkeseredett vénember szemei voltak azok.
– Harry! – szólította meg óvatosan, mert nem tudta hogyan reagál.
A fiú felállt és halványan elmosolyodott. Kissé kótyagos volt, meglepődött ugyan, de szinte képtelennek érezte most magát az emberi reakcióra. Régi önmaga nyilván András nyakába ugrik örömében, ő képtelen erre. Még mosolyognia is nehéz.
– Szia! – köszöntötte, mintha természetes lenne, hogy barátok a halálból térnek vissza.
– Harry – mondta újra András, aztán se szó se beszéd magához szorította a fiút, akit ez úgy meglepett, hogy reagálni sem maradt ereje. Sphersetud pedig csak szorította magához eszelősen, miközben nyugtatta, mintha megriadt vad lenne. – Nem lesz semmi baj, visszahozzunk onnan – hadarta –, csak ne add fel…
– Mit? – Harry végre válaszolt, bár még mindig nem bontakozott ki Spherstud öleléséből. Az álca, amit magára pakolt az elmúlt három hét folyamán kezdett lassan megtörni. Jó érzés volt megölelni valakit, jó volt végre egy felnőttel beszélni… és Spherestud élt, ez valami melegséggel töltötte el, valami biztonsággal, reménnyel. Sírás szorította a torkát oly régóta először, talán örömében, talán, mert érezte, Spherestud visszatérésével valami nagyon rossz szakad fel a szívéről, és nem kell tartania magát, nincs már egyedül. Mintha apjából kapna vissza egy darabot, egy részét, de nem merte még elengedni magát, erős és szenvtelen akart maradni. – Mit ne adjak fel? Hisz láttad te is! – Spherestud eltolta magától és a szembe nézett. Valami csillant a szemében újra a régi tűzből, nagyon mélyen elrejtve, de még nem veszett ki belőle.
– Láttam hát, de nem érdekel – jelentette ki meggyőződéssel, aztán leültette Harryt és ő maga is mellé ült. A többiek lélegzetvisszafojtva bámulták, ahogy görnyedten egymás felé fordulva suttognak valamit. Most talán megtörik a jég, talán visszakapják Harryt legalább.
– Hogyhogy? – csodálkozott Harry és a nyomás engedett újra egy keveset. A szívét jeges markába fogó nyomasztás távozott Spherestud szavaival, mert olyat mondott, amit Harry még álmaiban sem mert volna kimondani. Visszaadta a reményt, ha csak egy kicsit is.
– Ismerem Perselust. Valamit tett vele, megzsarolta vagy megfenyegette, nem tudom… – hadarta –, de magától soha, de soha nem árulna el téged. És engem sem.
– Halálfaló – mondatta Harryvel a félelem maradéka. Elhinni azt jelentené, újra lehet remélni, de újra lehet csalódni is és tudta, talán többet már el sem viselne józan ésszel. De nem tehetett már ellene semmit, lassan újra visszatért belé valami melegség, ami pedig már három kerek hete távozott belőle és ő azt hitte végleg.
– Volt.
– Hogy tudsz hinni benne még mindig? – kérdezte dühösen Harry, mert Spherestud egyre inkább meggyőzte, előhozta belőle a régi önmagát és ezt nem akarta. Nem akart újra érezni, mert az legtöbbször fájt most pedig semmi sem fáj. És különben is hogy jön ahhoz, hogy a halálból térjen vissza és ezzel megzavarja a fejét, mikor végre kezd igazán jól lenni. Erre jön, felzavarja az állóvizet a töretlen optimizmusával.
– Neked az apád, nekem viszont a legjobb barátom. Hinnem kell, hogy visszajön – felelte egyszerűen Spherestud. Különben sem tudta volna rendesen szavakba önteni mit is gondol valójában, egyszerűen csak nem akarta elengedni Pitont és beletörődni, hogy elveszíthetik. Annyi mindenen mentek keresztül, hogy nem adhatják el ennyire könnyen, és ezt meg is akarta mondani Harrynek.
– Te is visszajöttél – suttogta maga elé Harry. Most érezte igazán Spherestud hiányát, ami eddig kínozta és megharagudott rá minden átmenet nélkül. Bántani akarta, amiért András is bántotta őt ezzel az egésszel, még, ha nem tehetett is róla. Hiszen mintha apja helyett apja lenne, már évek óta egymás mellett vannak, számíthatott rá, immár jobban, mint a sajátjára. És Harryben végre felébredt a düh is, a jogos felháborodás leginkább Perselus miatt, de persze ez most Sherestudon csapódott, mert ő volt itt. És kijött belőle a rettegés, amit akkor érzett, mikor látta elesni, mikor a karjaiban tartva hazahoppanált vele és András nem moccant. És azt a rettenetes űrt, amit miatta érzett abban a pillanatban, nemcsak Piton miatt, hanem Spherestud miatt is. Olyan dühös lett minden átmenet nélkül a hirtelen jött megkönnyebbülés miatt, hogy nem bírt magán uralkodni. – Azt hittem, meghaltál! – üvöltött rá hirtelen, bár nem akarta volna, de felszakadt a gát és belőle ömlöttek a szavak – Hogy tehetted ezt? Hogy képzeled, hogy csak úgy elém ugrálsz, mi? – ordította magából kikelve, mert végre felszabadult, tombolhatott, ahogy eredetileg kellett volna, üvölthetett, mint rég, visszajöttek az érzései, a fájdalom, a félelem, a düh és velük együtt a szeretet. – Hogy képzelted, hogy ezt teszed Elizabethel? Kis híján belehalt! És velem? Velünk?
– Harry! Harry, nyugalom! – csitította szelíden András. – Képtelenség meghalni attól a szövetségtől, emlékszel? És inkább én, mint te, ezt a jogot fenntartom magamnak.
Harry a tenyerébe temette az arcát és sokáig hallgatott. Spherestud szintén. A többiek még mindig kíváncsian álltak a teraszon és nem akarták zavarni őket.
– Oké, igazad van! De nem tudod milyen rettenetes nyomás volt rajtam – suttogta Harry és zavarában gyorsan felhajtott fél üveg bort, a másik felét pedig Spherestudnak nyújtotta, aki mohón kapott utána. – Soha többet ne tedd ezt! – morogta még fenyegetőn, de már mosolyogva.
– Jó, de te pedig hagyjál fel az alkoholizmussal, az önsajnálattal és a depresszióval. Nincsen időnk rá, ki kell hoznunk onnét azt a barom apádat. – Harry a kezét nyújtotta, András pedig elfogadta a kinyújtott jobbot.
Harry kissé szédelegve állt talpra, mert tegnap egész éjjel dorbézolt és némileg másnapos volt. De megkönnyebbült, mintha meg is oldódott volna minden, pedig csak a remény költözött vissza. András pedig végre elment felöltözni és enni.
***
A Társaság legutolsó aktív tagja elgondolkodva állt roxforti szobája ablakában és bámulta a napfényben fürdőző erdőt. A múlton merengett, mikor még minden rendben volt és ő kapott útmutatást és segítséget, ha arra volt szüksége. Nagy elhatározás előtt állt, bár legbelül már eldöntötte, hogy megteszi, csak még várni akart egy percet, mielőtt tényleg, visszavonhatatlanul elhatározná magát.
Dumbledore egyszer régen azt mondta nekik, menjenek csak a saját útjukon, ő nem állít akadályokat eléjük. És Ő így is tett, beállt Voldemorthoz, komolyan, nemcsak álcázásképp és szolgálta a legjobb tudása szerint. El nem árulhatta neki a legnagyobb titkot, mert kötötte a Megszeghetetlen Eskü, de várta az alkalmas pillanatot, azt a percet, mikor a társaság elnöke halálát leli és egy percre feloldozást nyer az eskü alól, hogy elmondhassa. Egyébként akkor még nem is volt szükség rá a dolog ment magától anélkül is. De aztán megváltozott valami és nem is olyan sokára. És Ő ismét ott állt az öreg előtt, arcán a szégyen és a megbánás keserű könnyeivel. Súlyosan tévedett, mikor Voldemort kezébe helyezte az életét, mert elcsábult és mert a Nagyúr hipnotikus hatása alá került. De kijózanodott, visszatalált önmagához és vissza a Társasághoz, melyhez tatozott és most is tartozik. Olyan közelről figyelhette a Sötét Nagyurat, amilyen közelségbe senki sem került hozzá, mindent tudott róla, a szokásait, a legapróbb rezdüléseit. És tudta Dumbledore is. Aztán az öreg meghalt, a Társaság pedig meggyengült.
Tobias Piton nem volt olyan erőskezű és határozott, mint nagy elődje, ő sokkal függetlenebb és kevésbé elkötelezett volt. Életművész volt inkább, mint a Társaság vezére és ő irányítás nélkül maradt. Továbbra is jelentett Voldemortról, de a jelentései idővel akták kupacai lettek csupán és nem életmentő információk. Magára maradt.
Most viszont, tudta, eljött az idő, mikor a kezébe veheti a dolgot és úgy fordíthatja, ahogy Dumbledore akarta volna. Perselusért nem tehetett egyelőre semmit, azon túl, hogy rávezeti az igazságra – és ezt kell tennie Harryvel is. Mikor a Sötét Nagyúr aznap végre elengedte, a szobájába sietett, bezárkózott és megírta a saját halálos ítéletét. Levelet fogalmazott az ellenállók rettegett vezérének, Harry Potternek. Pecsétet nyomott rá, tokba csavarta, mellékelve a manipulált újságokat is, majd baglyára bízta. Szálljon csak Sopronig, amilyen gyorsan csak tud, vigyen hírt Pitonról, és Harry tegyen végre valamit, mert ő kifogyott a tudományából.
***
– Ne haragudj! Olyan rettenetes bunkó voltam, hülye, ostoba, önző, tehetetlen marha… – Harry nem talált szavakat, hogy szépen kifejezze a megbánást, amit érzett, amiért Elizabethet magára hagyta. Mellette kellett volna lennie, ehelyett ő úgy viselkedett, mint egy idióta kölyök és nem úgy, ahogy kellett volna. elvégre is mást is értek veszteségek nemcsak őt, de ezzel persze nem törődött.
– Harry! Nyugodj meg! – a folyóparton sétáltak egymás mellett és megpróbálták tisztázni az érzéseiket. Harry részéről legszívesebben a karjaiba kapta volna volt barátnőjét, Elizabeth pedig nem is tiltakozott volna ellene, csak épp ezt Harry nem tudhatta.
– De nem. Ahelyett, hogy melletted lettem volna én… én még csak az önsajnálatra sem voltam képes csak úgy magadra hagytalak, pedig tudom mennyire szereted az apád, és, hogy csak ő van neked – próbált erősen nem arra gondolni, hogy neki is csak Piton van és senki más, mert Elizabethet is elmarta maga mellől. De a lány kedvesen rámosolygott és megfogta Harry kezét.
– Vége van már – nyugtatta Elizabeth – és különben is: azt hiszem, nem csak ő van nekem! - sokat sejtetően elmosolyodott, Harry pedig legszívesebben össze-vissza csókolta volna ott mindenki szeme láttára. Elizabeth pedig örült, hogy végül mégis tisztázták ezt a dolgot. Két hete csak úgy szakítottak minden ésszerű ok nélkül, mert egyikük sem bírta a nyomást és túlontúl el voltak foglalva a saját nyomorukkal. De a lánynak hiányzott Harry törődése, hogy mellette legyen, hiszen szerette. Lassan meggyógyult és már nem volt kórosan sovány sem.
Harry pedig miután beszélt Spherestuddal, elgondolkodott, igazán mélyen. Spherestudnak igaza volt, szerencsére és ő legalább ki merte mondani. Apja nem lehet áruló. Ez a gondolat vigasztaló volt és gyakorlatilag csak ez tartotta benne a lelket. És Elizabeth. Épp ezért, amint megszabadult a lelkét sanyargató tehertől, összeszedte a bátorságát, igaz egy üveg bor segítségével és a lány elé állt.
Izgult, mert minden esélye megvolt arra, hogy Lizzy elhajtja, ahogy egyébként meg is érdemelné, de a lány szóba állt vele. Sőt nemcsak szóba állt, de meg is bocsátott neki és Harry lassan visszakapta az életét, az érzéseivel és gyengeségeivel együtt. De jó volt ez így, mert nem bújhat el önmaga elől, őt nem ölheti meg Voldemort, sem az összes ármánya. Viszont továbbra is rettegett apjáért és nem tudta Voldemort hogyan érte ezt el. Voltak sejtései, de ezekbe nem mert belegondolni. Ő csak vissza akarta kapni és az sem érdekelte, hogy a csatatéren mit vágott a fejéhez, csak jöjjön vissza. Legyen úja az övék.
– Harry! Harry! – Krum futva érkezett valahonnét a házuk felől és kavicsot fröcskölve fékezett Harry előtt – Hír jött Perselusról! – lihegte, aztán választ sem vára karon ragadta Pottert és visszasprinteltek a házhoz.
Harry szó nélkül viharzott fel a szalonba és izzadva csatakosan megállt. Egy fekete bagoly gubbasztott a párkányon, a kisasztalon pedig egy zöld bőrtok. András állt az ablaknál és reszketegen Harryre mosolygott.
– Úgy gondoltuk, neked kellene elolvasni először! – Harry nem felelt csak kirántotta a levelet és az újságot a tokból, majd mohón olvasni kezdte.
Az újságot András vette magához és növekvő haraggal és ijedtséggel olvasta végig a rettenetes híreket. Közben Harry is végzett a levéllel. Szó nélkül nyújtotta Andrásnak és vette át az újságot. Aztán hosszan ültek egymással szemben. Időközben a nap is lebukott, de nem gyújtottak gyertyát, csak ültek a növekvő félhomályban és egymásra meredtek elkeseredve. Harry végül feltápászkodott és lassan róni kezdte a köröket a szobában, András meg az újság izgő-mozgó fotóit bámulta elkeseredetten és iszonyodva, amíg csak a homály el nem fedte őket. Erika közben teát és némi szendvicset szervírozott nekik, de egyikük sem tudott most enni.
– Exmemoriam? – suttogta maga elé Harry. – Az ő fia? Az Ő fia? – kérdezte leginkább csak magától növekvő haraggal. A düh lassan elöntötte minden porcikáját, szinte reszketett tőle és reszketeg táncot jártak a falon a festmények, a tálcán a csészék és a kistányérok is. – Hogy merészeli az a mocskos senkiházi… – sziszegte maga elé és ökölbe szorult a keze.
– Harry, kérlek nyugodj meg! – szólt rá Spherestud keményen. – Találunk megoldást, kizárt, hogy az emlékei örökre távoztak volna.
Harry csak a fejét csóválta, de képtelen volt felelni, mert érezte a növekvő pánikot és vele együtt a pusztító dühöt és agressziót és most nem akarta megbántani Andrást. De tudta, ha megszólal, üvölteni fog, legszívesebben odahoppanált volna, és két kezével nyúzta volna meg nagybátyját. A szobában a falak is megremegtek a pusztító energiától és Harry újra ugyanazt érezte, mint mikor elesni látta Dumbledore-t újra azt a mindent elsöprő haragot és dühöt.
– Menj ki – csattant rá Spherestudra reszketve, mert alig bírta féken tartani a tomboló erőt.
– De…
– Kifelé! – üvöltött rá, mert nem akart kért tenni benne, de ezt nem bírta irányítani és érezte, hogy András ellen fordítaná, bárki ellen, aki a szobában van.
András kioldalgott, Harry pedig megpróbált lenyugodni, de nagyon nehezen ment. Életében ilyen rettenetesen dühös még nem volt, ezt tisztán érezte. Legszívesebben üvöltve káromkodott volna és valóban, abban a pillanatban saját két kezével tépte volna ízekre Voldemortot akár pálca nélkül is, ha a közelébe tudott volna férkőzni, de ehelyett a szalont pusztította el a hatalmas dührohammal.
A szoba ablakai hangos csörömpöléssel millió darabra robbantak szép, a festmények leszakadtak a falról, a csészék szétdurrantak. Harrynek nagy sokára lassult a szívverése és a rettenetes energia is elenyészett valamerre. Csatatér maradt utána. A folyosón várakozók, ebből csak a pusztító hangorkánt hallották, de kívülről nem tudták kinyitni az ajtót – Harry nem akarta, hogy bejussanak, még kárt tenne bennük is. Megkönnyebbülve, de szégyenkezve jött elő. Ron belesett mögötte a szobába: mintha bomba robbant volna benne.
– Jobban vagy, haver? – kérdezte, Harry meg halványan elmosolyodott.
– Mit tegyünk? – kérdezte Andráshoz intézve a szavait.
– Világos, nem? A levélben is az állt, hogy meg kell keresnünk Tobiast és rákényszeríteni, hogy segítsen. Nincs másik lehetőség. – Harry bólogatott.
– Hacsak nem csapda – szűrte a fogai között Krum, de András leintette.
– Akkor is meg kell próbálnunk. Ha Tobiast megkeressük, abból semmi bajunk nem származhat, végül is a leveles tag sem azt mondta, hogy most azonnal induljunk Roxfortba életünk kockáztatásával…
– Ez igaz – egyezett bele Krum is –, de azért óvatosan, jó? Csak óvatosan! – aztán ballagtak a dolgukra, Harry pedig ismét annyira elfáradt, hogy a szobájáig alig bírt felmászni, ha nem támogatja két oldalról Ron és Hermione biztosan menten összeesik. Így viszont épségben eljutott az ágyáig és még végig sem tudta gondolni mit is élt át pontosan már aludt is.
***
Perselus nagyjából helyre jött, igaz a kastélyt még nem hagyhatta el. Nem igazán értette a tiltást, hiszen nem beteg, hogy eltévedjen, és ne találjon vissza, de Voldemrt ezt valami birodalmi érdek-dologgal magyarázta. Nem szabad a nép közé vegyülni, vagy mi. Ami végül is érthető lenne, amennyiben valami dinasztia tagjai lennének, de így? Ki merne kezet emelni rájuk? Mindegy, nem vitatkozott, de nagyon mehetnékje volt már, mert hetek óta be volt ide zárva, leszámítva a balul sikerült csatát ahol képtelen volt helyt állni.
A feje már egyáltalán nem fájt, a napokat még néha összekeverte, de amúgy nem érezte már magát olyan szenilisnek. Igaz, ha bármiről beszéltek a környezetében, az nagyjából kínai volt, mert nem volt róla emléke, de nagyon kedvesen mindig elmagyarázták, hogy ő mit tett. Főzte a mérgeit és visszakapta a pincét labornak, bár továbbra is fent volt a hálószobája. Voldemort nem engedte, hogy lent aludjon. Azt mondta, hogy ő nem olyan kegyetlen, mint Dumbledore, aki oda leszorította, bár Perselus kételkedett benne, hogy annak idején, míg itt tanított, kényszerből lakott volna odalent. Mindegy, apja így akarja, legyen így.
Kissé diktatórikus volt vele az élet, mert amit mondott, annak úgy kellett lennie, még ha marhaság volt is. Üres óráiban újra kísérletezni kezdett különféle mérgekkel, azt mindig szeretett és ezekkel elfoglalta magát. Aztán felépült Bella és a tiszteletére hatalmas mulatságot rendeztek a kastélyban és a faluban is. Ott volt minden hétpróbás régi halálfaló és hajnalig tartott a mulatság, melynek során Perselus megpróbált nem annyira berúgni, hogy másnap forogjon a labor és esetleg bele kelljen hánynia a mérgeibe.
Hajnaltájt vonult fel a szobájába fáradtan, szédelegve és gyomorfájósan. Nem gyújtott gyertyát, mert csak zavarta volna az imbolygó fénye, de ahogy zuhanyzás után a takarója alá vergődött, valami zizzent. Hunyorogva világosságot gyújtott mégis és végignézett az országnyi méretű franciaágyán. Újságok hevertek rajta szép halomba pakolva, amit ő most így széttúrt. Fura volt, mert ő már visszaadta, amiket neki kölcsönöztek a könyvtár sajtórészlegéből, sajátjait meg mappában tartotta. A házimanója amúgy is minden nap elrámolta őket… biztosan ezeket is el kell olvasnia majd a megértéshez – gondolta, aztán lerúgta őket és az oldalára fordulva mély álomba merült.
***
Másnap rettenetes fejfájásra ébredt. Percekig üres aggyal hevert ágyában, aztán kiballagott a hideg vizes zuhany alá. Visszafelé jövet felfedezte az újságjait és egy bögre kávéval meg a hitvány sajtótermékekkel együtt visszafeküdt és lapozgatni kezdte őket. Először nem olvasta végig, csak átfutotta, aztán megakadt a szeme valamin. Majdnem kiejtette a kávésbögrét a kezéből meglepetésében. Ő már olvasta ezeket az újságokat, csak éppen nem ezek a cikkek voltak bennük. Elkerekedett szemmel olvasta elejétől a végéig mindent és már abszolút semmit nem értett.
Az újságok szerint ugyanis ő Voldemort ádáz ellenfele és a Sötét Nagyúr – ugyanabban a számban, amelyben egyébként kihirdeti, hogy Perselus a fia – százezer Galleonos jutalmat tűzött ki a fejére, Harry Potterével együtt. Aztán egy másikban ott állt a hír, hogy ők, Harry Potterrel meg jónéhány másik névvel együtt szörnyet haltak a dzsungelben és éljen Voldemort Nagyúr, a mi vezérünk, aki legyőzte a Potter kölyköt és éljen a párt.
Elolvasta újra és újra végig. Aztán csengetett a házimanónak és kikérte azokat az újságokat, amiket eddig olvasott és összevetette a kettőt. Ugyan azok a számok voltak, ugyan az az év, hónap, nap, oldalszám, csak éppen egészen másról szóltak. Egyrészről ott volt ő büszkén vigyorogva Voldemort oldalán, másrészt ugyanő morcosan egy régi képen, (amire szintúgy nem emlékezett, de fiatalabbnak nézett ki) és vádlón mered kifelé a képkeretéből. Mellette Harry Potter. Őrá százötvenezres vérdíj volt kitűzve, élve vagy halva. Egy másik számban ott állt, hogy a Malfoyok, Dolohov meg Avery a nyomukra bukkantak Afrikában és majdnem megölték őket, csak a szerencsének köszönhették, hogy megmenekültek és Voldemort nagyúr kitüntetésben részesítette az expedíció bátor résztvevőit.
Hülye propaganda duma – futott át az agyán, maga sem értette miért, de rettenetes dühös lett. Hazugság – jutott eszébe, de nem értette, mire alapozza, inkább csak érzés volt, mint biztos tudat. Aztán inkább olvasott tovább. Csak bámulta a kétféle újságot és abszolút semmit nem értett. Felkászálódott és átslisszolt a könyvtárba – ahol most csupa fekete mágiával foglalkozó, politikai vagy Voldemort életéről és dicső tetteiről szóló kötetek hevertek –, és kikutatta azokat a lapszámokat. Ugyanaz mindenütt, a boldog sugárzó arca, amikor Voldemort bejelenti, hogy ő a fia… hátrébb lapozott, még mindig ugyan azt a lapszámot nézte – több példányban volt meg – és meghűlt benne a vér. Újra a másik verzió.
Kirohant, vissza a szobájába és bezárkózott, aztán csak bámulta meredten a kétféle életét és megpróbált igazságot tenni köztük – hasztalan. Végképp összezavarodott. Először is megbűvölte a sajtót, hogy Voldemort ne lássa és elrejtette saját szaklapjai között, a többit meg az asztalára dobta. Aztán gondolkodni kezdett. Ezeket tegnap a halálfaló bál alatt csempészt be neki valaki. Aki bárki lehetett, hiszen bárkinek volt öt perce, hogy felosonjon ide.
Arcát a tenyerébe temette és próbált logikusan gondolkodni a zűrben, de nem ment, hiszen semmi emléke nem volt, amibe kapaszkodhatott volna. Ettől rettentő dühös lett, legszívesebben az egész szobáját feldúlta volna haragjában, mert semmi megoldást nem látott, semmi kiutat. Dühében a falhoz vágta a bögréjét… és akkor beugrott egy kép, egy apró, jelentéktelen momentum, de nem formálódott emlékké, csak az érzés volt meg, a düh, hogy egyszer, ugyanígy falhoz kellett vágnia valamit, ugyanitt a Roxfortban, egy kávésbögrét. Nem jutott közelebb a megoldáshoz, viszont ahogy a cserepeket szedegette, véletlenül megvágta a tenyerén a sebhelyet. Rámeredt, valami képtelenség jutott az eszébe és nyomkodni meg bökdösni kezdte. Lassan kicsordult belőle a vér…
***
Harry arra ébredt, hogy síkos a tenyere a vértől. Riadtan felült és rámeredt, mellette Elizabeth szintén felült, aztán lerohantak a hallba. Ott sorakozott Hermione, Ron, Ginny és Neville, mind a tenyerüket bámulták, de csak az övé vérezett. Kérdőn néztek egymásra, mikor befutott Luclin, szintén vérző tenyérrel, nyomában Lupinnal és Tonkssal.
– Mi az ördög van? – kérdezte Harry félhangosan, de nem érzett fájdalmat. Fura érés volt, de nem fájt, ez nem bajt jelzett, hanem valami mást.
– Neked is vérzik? – kérdezte Luclin és a sajátját kezdte fürkészni. Nem dőlt belőle a vér, inkább csak szivárgott, azt is alig. András jött lefelé ásítozva és bambán körbe nézett.
– Mi folyik itt? – kérdezte két ásítás közt.
– Valami… fura történik – mondta sejtelmesen Ron.
– De nem vérzik annyira és nem is fáj, tehát nem lehet bajban – gondolkodott hangosan Harry, aztán váratlanul András felé fordult. – Másra is alkalmas?
– Mire gondolsz?
– Mondjuk… lehet vele üzenni? – kérdezte Harry növekvő izgalommal. András a homlokát ráncolta.
– Hát talán…
– De miért csak a miénk vérzik? – kérdezte Luclin.
– Te mellette álltál, nem? – kérdezte vissza Hermione.
– De igen.
– Harry is mellette állt, csak a másik oldalon.
– Jó, de ti is érzitek, nem? – kérdezte Harry aggodalmasan.
– Persze, különben minek tartanánk itt kupaktanácsot szerinted? Érzünk valamit, csak nem tudjuk mit – torkolta le Ron.
– Vajon mit akar üzenni? – kérdezte álmodozva Luclin.
– Mindegy – jelentette ki Harry –, a lényeg az, hogy próbál üzenni, illetve talán… – elgondolkodott… hátha annak, aki ott van mellette és a levelet írta, sikerült valami információt juttatni neki a voldemorti dühítő hazugságokon kívül is. És talán Perselus elgondolkodott, vagy adná az ég, emlékezni kezdett.
– Vagy csak megvakarta és kiserkent a vére – morogta Ron, aztán a csapat leült reggelizni.
Harry a seben merengett, de nem sok értelmét látta, hogy metélni kezdje a tenyerét, mert azzal nem ér el semmit hacsak… Harrynek felcsillant a szeme. Hiszen amnéziás, nem is emlékezhet rá, de láthatta azon a rémes csatán, hogy nekik is van. Hiszen ránézett, mikor megfájdult és látta, hogy nekik is fáj, látta a kérdést és a csodálkozást a szemében. Körül sem nézett, csak fogta a kését és sebet ejtett a tenyerén.
– Fúj, Harry, mit művelsz? – kérdezte Ginny, a többiek meg elkerekedett szemmel bámulták.
– Jelzek az apámnak. Zavar valakit? – a többiek a fejüket rázták, csak András morgott maga elé.
– Ezek az ókoriak… már értem miért veszett ki a köztudatból… fene akar folyton nyílt sebbel a tenyerén létezni… – Harry elvigyorodott és egyet értett Spherestuddal. Valóban jobb lenne, ha kevésbé fájdalmas módját választották volna a szerződéskötésnek, de hát ez egy vérszerződés. És ők életük ezen szakaszán túl sokszor kerülnek bajba ahhoz, hogy az a seb egyáltalán begyógyuljon valamelyest. Szorította a tenyerét, hogy azért a vére ne ömöljön és közben imádkozott, hogy Piton felfogjon belőle valamit.
***
Perselus éppen kötelező villásreggelijét fogyasztotta Voldemorttal, a Lestrange-okkal, a Malfoyokkal meg Pansy Parkinsonnal, Draco várandós feleségével mikor minden átmenet nélkül vérezni kezdett a tenyere, de fura mód nem fájt. Rámeredt undorodva, aztán eszébe ötlött, hogy mit tett alig egy órával korábban, maga vágta meg, mert látott valamit Potteren meg Spherestudon az erdőben, valami ilyesmit és mikor ott a csata alatt úgy megfájdult, akkor látszólag nekik is. Ez nem lehet véletlen, hiszen elállította a vérzést, miután megvágta a tenyerét… gyorsan szalvétába tekerte, elnézést kért és apja megrovó dühös tekintetével nem törődve szobájába távozott.
Aztán sokig vizsgálta még a sebet, de már sejtette, hogy nem egyszerű baleset vagy véletlen. Ez valami más, és az, aki a kapcsolat másik végén van, bárki legyen is, akár Potter, akár Spherestud, tudja a válaszokat. Már csak meg kell találnia és majd az újságos ember segít ebben. Megkönnyebbülve sietett le a laborjába és a szekrénye mélyéből előkotorta a Leghatóbb Ördöngös Italonc egy megviselt régi példányát – azóta itt tanyázott mióta tanítani kezdett – és fellapozta az emléktörő és emlékeztető bájitalok csoportjánál.
