Tobias Piton dacolva az orkánnal és a dühöngő viharral a Bermudák felé vitorlázott, ahogy csak a hajó bírta. Miután Andrással beszélt, be kellett látnia, hogy a semlegesség egyáltalán nem megy. Bár azt nem tudhatta, hogy miután András partra szállt Ceylonban, Voldemort elfogta, a várába vitte, és a képében beállt a körbe, de anélkül is épp eléggé nagy volt a probléma, hogy tudott volna róla. A nevelt fia is bajban van, a társaságnak vége, ha Voldemort nyer, és az utódok leszármazottja nem boldogul nélküle.
Összeszedte a flottát, és megindultak az utolsó nagy háborúba, a Roxfortba. A Bermuda háromszög kellős közepén volt a nagy örvény, ami Roxfortba viszi az eltévedt hajóst, vagy a halálba, ha nem vigyáz. De a roxforti tóba csak azon az örvényen keresztül lehet eljutni, ahhoz pedig el kell süllyedni. Tobias nem habozott, főleg hogy a saját embere is sürgette, hogy menjen, mert ő sem boldogul egyedül, és közel jár a lebukáshoz, mert meg kell védenie Pitont minden áron. Voldemort nem végezhet vele, Harryvel sem, és Voldemortnak már minden eszköze megvan, hogy akár végezzen is velük, ha akar.
Tobias hajója recsegve állta a tomboló vihart, a toronymagas hullámokat, amelyek átcsaptak a fedélzeten, és elborították a kabinokat. De az Eileen büszkén viselte a sorsát, és mögötte ott haladt a flotta is, az összes mágus hajóskapitánnyal a fedélzeten. Az örvény őrült tempóval kavargott, szinte fortyogott, hogy elnyelje mindenestül az arra tévedő hajósokat, és iszonyú mély pofáját hatalmasra tátva a tenger gyomrába vezette a flottát. Aztán összeborult felettük a víz, szinte kisimult, és a vihar is elülőben volt. A reggel már csak néhány forgácsot, matrózsapkát és pár könnyebb hordót talált az esti örvény helyén.
***
– Harry! Harry! – Harry megtorpant. Olyan messzire igyekezett szaladni, míg a lába bírja, de ez a hang megállásra késztette. Valószínűnek tartotta, hogy csak képzeleg, csak az elméje játszik kegyetlen játékot, de azért megállt, és lassan megfordult. Remus „állt” mögötte ezüstösen ragyogva, áttetszően. Harry úgy érezte, ezt nem bírja tovább épp ésszel. Újra rohanni kezdett, csukott szemmel, legszívesebben üvöltött volna. Aztán hidegzuhanyként érezte, ahogy Remus „megérinti”. – Tartozol annyival, hogy meghallgass – kérte a szellem.
Harry újra megállt, és nehezen rávette magát, hogy Remusra nézzen. Aztán önkéntelenül térdre hullott a szellem előtt.
– Könyörgöm, bocsáss meg – suttogta inkább csak magának, de nem mert Remusra nézni.
– Erről akartam beszélni… – Harry felnézett elgyötörten, tele bűntudattal és mély fájdalommal. – Nincs okod a lelkiismeret furdalásra…
– De én…
– Ne szakíts félbe! Most ne! Azt tetted, amit tenned kellet, amit bárki megtett volna. Véletlen baleset volt!
– Remus! Én… én… megöltelek… – Harry elhallgatott, ahogy kiejtette a szavakat, és iszonyodva nézett barátjára –, a minimum, hogy gyűlöljem magam. Én nem érdemlek életet…
– Senki nem érdemli jobban az életet, mint te! Hős vagy, Harry! Szedd össze magad, és légy azzá, akivé lenned kell! Ne haragudj magadra, én sem haragszom rád! Azt akarom, hogy ugyanúgy éld az életed, mint eddig.
– Hogyan tehetném? – suttogta Harry, és legbelül rettegett, hogy mindezt csak képzeli, mert nem bírja elviselni a bűntudatot. Jól estek a szellem szavai, kicsit enyhülést hoztak. De csak kicsit, mert ugyanakkor tudta, hogy Lupint az életben többé nem látja viszont. Soha többé. Lupint, aki pedig az utolsó tekergő. És ő ölte meg apja és keresztapja legjobb barátját, akinek annyi mindent köszönhet.
– Jaj, Harry, olyan fiatal vagy még! Nem engedhetem, hogy tönkre tedd ezzel az életed. Ha másért nem, hát miattam légy erős, mert tartozol nekem. Menj vissza a táborba, szedd össze magad, és győzd le Voldemortot!
Harry bőszen bólogatott. Megteszi, persze, hogy megteszi. Bármit megtenne Remusért, még a saját életét is feláldozná ebben a pillanatban, ha azzal visszahozhatná. De nem teheti, így tőle telhetően teljesíti, amit Remus kért. Legyőzi Voldemortot, de önmagát nem tudja legyőzni, és most megvetést érez önmaga iránt, semmi mást. Csak bámulta Remus áttetsző alakját, hogy örökre az elméjébe vésse, szerette volna még egyszer utoljára megölelni, elbúcsúzni tőle…
– Mennem kell – lehelte a szellem, Harry pedig elkerekedett szemmel bámult rá. Hová?
– Hová?
– Én nem maradok ezen a síkon. Csak el kellett mondanom, hogy ne érezd bűnösnek magad. Baleset volt, mindenki tudja. Baleset, érted? Most eredj. És gondolj rám, ha legyőzted Voldemortot, én pedig majd valahonnan biztosan téged foglak nézni! – elmosolyodott, amolyan Remusos mosollyal, és magára hagyta Harryt a gyötrő gondolataival.
Harry észre sem vette, hogy a beszélgetésük alatt már percek óta folytak a könnyei megállíthatatlanul. Egyre jöttek a régi szép emlékek harmadéves korából. A csokoládé, a dementor. A mumus, a patrónus. Lupinnak köszönheti a patrónust, megmentette még Pitontól is. A szülei barátja… lehuppant egy gyökérre, s bámulta a szürke, vastag felhőket. Rettenetes hideg volt. Varjak károgtak, magasan fenn köröztek felette. És Lupin nincsen többé. Tényleg megölte, nemcsak elájult. Remus Lupin a barát, az apapótlék… az utolsó hű tekergő. Hogy is mehetne vissza, hogy nézzen szembe a barátaival, Luclinnal?
Mégis feltápászkodott, és nagyon lassan megindult visszafelé, hiszen ígéretet tett és ez köti. Megesküdött Lupinnak, hogy most nem adja fel. A szakadék távolodott, az innenső parton maradt. A téboly elenyészett, józan esze pedig ébredezett és erőt vett rajta a fáradtság. Dél lett, mire visszaért a táborba. Hemione, Ron, Neville, Ginny és Elizabeth már mindenütt keresték. Elizabeth a nyakába vetett magát, mikor végre rátaláltak, Hermione pedig követte a példáját, és most a két lány a vállán zokogott. Harry átölelte Elizabethet, másik oldalról pedig Hermionét, és egyre csak azt motyogta, hogy ő nem akarta, nem akarta, hogy így legyen.
– Nem akartam – suttogta. Hermione felemelt könnyáztatta arcát.
– Nem a te hibád – suttogta, aztán nagyon szelíden végigcirógatta Harry arcát és haját, és újra zokogni kezdett.
A többiek is csodálkozva álltak és bámultak Harryre, ugyanis az ébenfekete félhosszú hajában most már ott pompázott egy vastag, ezüstfehér ősz tincs is. Talán még jobban kiemelve ifjúságát és törékenységét. Egy pillanat alatt őszölt meg, akkor mikor Remust elérte a halálos átok.
– Senki sem hibáztat – mondta Ron is, és bekormányozta Harryt egy sátorba, leültette egy tábori székre, és töltött egy nagy pohár vodkát. – Nem tudtad volna megmenteni Voldemorttól.
Harry arcára kiült az iszonyat. Most kellene bevallania mit tett, hogy egyáltalán nem Voldemort, hanem ő, egyedül ő a hibás. Hemione és Elizabeth közben nekiláttak bekötözni a sebeit, az összeégett tenyerét, a karcolásokat. Luclin érthető okokból nem állt rendelkezésükre. Bevett ez nagy adag altatót, és álomba sírta magát, mert nem mert szembe nézni azzal, hogy a szerelme nincsen többé, hogy meghalt, ugyan úgy, mint a vőlegénye sok éve. Így jobb is volt, ha kicsit magára marad.
– Maradj nyugton, Harry, amíg bekötözlek! – kérte rekedten az ide-oda mozgó srácot Hermione, aki egyszerűen képtelen volt Harry ősz hajtincsére nézni, és képtelen lett volna most elképzelni, min ment keresztül a barátja, és a nagyját még nem is tudta.
Harry felhajtotta a vodkát, ami most jólesően áramlott tova az ereiben, és kicsit talán fel is melegítette jéghideg szívét. Megköszörülte a torkát.
– Én öltem meg – préselte ki magából a szavakat.
– Nem, te csak nem tudtad megmenteni… nem menthetsz meg mindenkit – szipogta Hermione, de a fiú leintette.
– Nem, Hermione. Én öltem meg – elhallgatott, mert a torka úgy összeszorult, hogy pillanatokig levegőt sem kapott. Miután tisztult a tüdeje folytatta. – Voldemortot akartam, de elhoppanált… és mögötte ott állt Remus.
– Ó, istenem, Harry – suttogta Hermione, és még szorosabban ölelte.
– Én nem akartam – szabadkozott Harry, pedig senki egy szót sem szólt –, baleset volt. Remus sem haragszik… Azt mondta nem haragszik, éljem az életem… de én nem tudom tovább csinálni. Így nem.
– Harry, szedd össze magad! – szólt rá Hermione remegő hangon. A pánik kezdett eluralkodni rajtuk. Magukra maradtak, Tonksot csúnyán kiütötte egy átok, és ájultan hevert az egészségügyi sátorban, Luclin kikészült, és elvonult, Piton Voldemortnál, András pedig a jó ég tudja, merre van. Valószínűleg ő is Voldemortnál. És ők magukra maradtak, teljesen egyedül, hatan a világgal szemben. Krum jött be. Hermione zokogva vetette magát a karjaiba. Ő maradt az egyetlen támaszuk.
***
Harry Elizabeth ölbe hajtott a fejét, aki szórakozottan cirógatta a megőszült tincset barátja feje búbján, miközben a saját apjára gondolt. Bárhol lehet. Bárhol, ahol nem jó… és ők nem érezték meg. Harry kétségbe esetten kapaszkodott Elizabeth térdeibe, mint az egyetlen biztos pontba, és minden áron fel akart ébredni ebből a rémálomból. Ha legalább az apja itt lenne. Vagy András… valaki, aki bölcsebb, mint ő, és meg tudná nyugtatni, megmagyarázni a dolgokat úgy, hogy újra jók legyenek. Ginny jött be, egyedüliként, aki még tartotta magát, és hozott enni Harrynek.
– Enned kell – mondta színtelen hangon, és a szemén látszott, hogy ő is sírt. – Holnap tovább kell mennünk a jó irányba. – Harry úgy nézett rá, mint egy háborodottra. Hiszen Remus meghalt, ez a lány meg itt a továbbmenetelről beszél. Mintha értelme lenne bárminek is! Ginny mintha olvasott volna a gondolataiban, szelíden leteremtette. – Remus is azt akarná, hogy menjünk tovább. A világnak nincs még vége. És a háborúnak sem.
Harry belátta, hogy igaza van, annál is inkább mivel Remusnak is megígérte. És már csak abban bízhatott, hogy ha legyőzi Voldemortot, akkor enyhül a bűntudata is, hiszen akkor legalább megtette, amit tennie kell. De addig… nem mert a barátai szemébe nézni, pedig tudta, hogy nem hibáztatják. Végül aztán elaludt, de rémálok kínozták végig. Bár Elizabeth virrasztott mellette, mégis olyan egyedül érezte magát, mintha az északi sarkon lenne teljesen magára hagyva.
***
Perselus András üvöltésére és a heg sajgására riadt fel. Barátja az ajtót rugdosta, és csapkodta hisztérikusan teljes erejéből, miközben a tenyeréből ömlött a vér. Perselus felpattant, és elrántotta onnan, mert semmi szükség rá, hogy szétüsse magát. Egymásra zuhantak, András vadállati hörgést hallatva ugrott fel újra, és esett neki az ajtónak, mire Perselus egyszerűen megfordította, és felpofozta. Az ütésre lenyugodott, és szemrehányón meredt Pitonra, mintha az ő hibája lenne a zárt ajtó.
Perselus a szalmára kormányozta, és lenyomta.
– Ha alkalmasint megnyugodtál, talán beszélhetnénk emberek módjára! – András megtörölte vérző tenyerét, és elgyötörten Perselusra meredt.
– Valaki meghalt – közölte rekedten, Piton meg eltátotta a száját. Ugyan ezt érezte akkor is, mikor Andrásra kiszórták a halálos átkot, az is így fájt, és még ijesztő is volt, de András él. Abba ugyan eddig még nem gondolt bele, hogy vajon miért él, de élt, és ez így volt jó. Ugyan ezt érzi most is, tehát akárki kapta az arcába a halálos átkot túlélhette, legalábbis amennyire Piton ismerte a tényeket, simán.
– Honnét tudod? – kérdezte Andrást, aki most ernyedten ült, hátát a falnak vetve, és űzötten bámulta az ajtót.
– Érzem.
– Amikor te… szóval mikor rád szórták a halálos átkot, akkor én ugyanezt éreztem, és te sem hal…
– Én is éreztem, nyugodj bele. De aki szórta, nem volt benn a körben. Ez más – közölte morcosan rövidre zárva a vitát, de Perselus ettől nem lett okosabb csak dühösebb. Gyűlölte, ha nem tud vagy nem ért valamit, és más magyarázatár szorul, pláne ha könyörögni kell érte.
– Attól, hogy itt dühöngsz, mint egy eszelős nem lesz jobb. Úgy viselkedsz velem, mintha az én hibám lenne, hogy itt kell dekkolnod, vagy mintha magam szórtam volna magamra a memóriatörlőt. De tudod mit? Csináld csak, dühöngjél, verd szét a kezed, lábad, nem izgat… – András végre ránézett. Perselus viszont elfordult tőle, és leült a másik sarokba.
András felsóhajtott, és közelebb mászott hozzá.
– Ne haragudj – suttogta rekedten. – Én nem is tudom… nagyon rossz, hogy nem vagy a régi, és nem emlékszel ránk. De valaki meghalt közülünk, és én nem voltam ott, hogy megakadályozzam, és nem tudom melyikünk… lehet, hogy a lányom… – elhallgatott, mert nem bírta tovább mondani, helyette dühödten újra az ajtónak esett.
Perselus feltápászkodott, és szelíden megfordította.
– Nem a lányod volt! Hidd el, azt megérzi az ember, gondolom legalábbis. Nézd az sem biztos, hogy valaki tényleg meghalt, lehet, hogy csak nagy volt a baj – elhallgatott, mert a vigasztalás nem az ő kenyere volt, de András legalább haloványan elmosolyodott, és megszorította a kezét.
Ekkor azonban kivágódott a vastag tölgyfa ajtó, és egy viharvert alak állt a küszöbön. A kezében tartott fáklya fénye miatt a foglyok percekig vakon pislogtak, és a falig hátráltak, mert úgy hitték Voldemort törte rájuk az ajtót. De nem így volt.
– Kifelé – reccsent rájuk egy ismerős hang, és ők végre felnéztek. – Gyorsan, mielőtt a nagyúr ideér! – Piton szeme lassan hozzászokott a fényhez, és eltátotta a száját.
– Te? – kérdezte a döbbenettől leesett állal és András is csak némán bírt hápogni.
– Kérvényt kell benyújtani? – kérdezte a másik idegbetegen, és szó szerint kirángatta Perselust a cellából, Andrással együtt. – Tűnjetek innét, mert a nagyúr este ki akar benneteket végezni. – A folyosó vége felé hessegette a foglyokat, közben a talárja mélyéről két pálcát kotort elő, és a kezükbe nyomta – Nesztek ez a tiétek! – Perselus lecövekelt a folyosó közepén és kérdőn nézett a kiszabadítójukra.
– Te? Te vagy az újságos ember? – kérdezte döbbenten. A másik bólintott, és karjánál fogva újra ráncigálni kezdte Perselust. – Nem hiszek neked – suttogta Perselus, mert őszintén nem hitt a férfi ártatlanságában.
András félig öntudatlanul rogyadozó térdekkel botorkált a folyosó vége felé, a falba kapaszkodva, de most visszafordult.
– Ott volt a csatatéren? – szegezte a roxforti kémnek a kérdést.
A férfi némán bólintott.
– A csata még most is folyik – jelentette ki –, mikor eljöttem, Potter még bőszen küzdött a Nagyúrral. De már nem tarthat sokáig. Siessenek! – reccsent rájuk újra, de most András állta útját. Aztán szó szerint a férfi lába elé vetette magát.
– Ki halt meg?
– Lupin – jött a rövid felelet, aztán az újságos ember felrántotta Andrást, és Perselussal együtt a folyosó vége felé kormányozta őket.
Andrásnak hatalmas kő zuhant le a mellkasáról, nem tehetett róla, de ebben a pillanatban szinte boldog volt attól, hogy nem a lánya, hanem másvalaki halt meg este. Rögtön ezután elöntötte a lelkiismeret-furdalás és a döbbenet, a gyász és a fájdalom Lupin miatt. Vakon rohanva indultak a szabadság felé. A roxforti a folyosóról egy másik, titkos alagútba kormányozta őket, onnan egy szűk járaton keresztül egy föld alatt járatba, ami már ismerős volt nekik.
A csónakkikötő felé tartottak, ahová rendszerint az elsősök érkeztek még a régi békeidőkben. Egy csónak várt rájuk a természetes kis földalatti öbölben, amin oda mennek, ahová akarnak, és nem kockáztatják, hogy az éppen hazatérő Nagyúrba botlanak. Senkivel sem találkoztak, a csata még zajlott, Voldemort ebben percben szakította meg a pálcájukat összekötő kapcsolatot Harryvel, és indult rohanvást haza a belső körrel együtt vesztesként, újra. Fel sem tűnt neki, hogy az egyik legfontosabb embere nincsen a körben.
Piton és András megtorpant a félig befagyott vízparton egy percre és visszanéztek.
– Mi lesz magával? – kérdezte András részvéttel a hangjában. Bármennyi fájdalmat és kínt okozott is, e percben szövetségesük volt ez az ember. – Vége van, ha Voldemort rájön…
– Mit számít – legyintett a másik, és fejével a csónak felé intett –, induljanak!
Perselus elindult, aztán megtorpant és visszafordulva a kezét nyújtotta régi barátjának, Lucius Malfoynak. A férfi egy perc habozás után elfogadta a kinyújtott jobbot, és megszorította.
– Sok szerencsét – suttogta András is, aztán Perselussal együtt csónakba szálltak, egy-egy evezőt ragadtak, az új pálcájukkal kiolvasztották maguk előtt a tó jeges vizét, és megindultak kifelé a nyílt vízre. Aztán megtorpantak, az evezőket a csónakba ejtették meglepetésükben, ugyanis a tó vize fodrozódni kezdett, szinte forrni és először egy hajóorr, aztán a fővitorla csúcsa, majd az egész törzs a felszínre emelkedett. Az ágyúnyílásokból ömlött a víz, a vitorlák csurom vizesen csüngtek a keresztrudakon, de a legénység élt, hallották az üdvrivalgást.
– Admoveo – rikkantotta András és jobb híján visszaszánkáztak a kis öbölbe Roxfort alá. Jobban is tették, ugyanis egy pillanattal később azon a helyen, ahol a csónak az előbb ringott, most egy hasonló hajóorr emelkedett ki áttörve a víztükröt, és a jégtáblákat, mint az Eileen. Aztán még egy és még egy. Perselus és András szájtátva bámulták a víztől csöpögő hajótesteket és a készülődést, ami a fedélzeten folyt. Az ágyúnyílások elől eltávolították a takarókat, és a fémes hengerek most riasztóan és ellenségesen meredtek a kastély felé. Csak a parancsra vártak és Voldemort megjelenésére, hogy olyan fogadtatásban részesítsék Roxfort új urát, amik közeli haláláig nem felejt majd el.
***
Harry csendesen poroszkált hófehér ménjén. Körötte is csend volt, csak a lovak patájának halk dobbanását lehetett hallani olykor. Még a varjak sem károgtak, csendben ültek a jéghideg fákon, és apró fekete szemükkel bámulták a sereget, amely alattuk haladt. Az utolsó nagy csata küszöbén álltak, az idegeik pattanási feszültek. Roxfort egy karnyújtásnyira volt tőlük, és bármelyik percben kibukkanhatott a fák közül. Harry készen állt az utolsó ütközette, egy volt a cél, a győzelem. Hogy ő maga túléli-e, az nem érdekelte különösebben.
Megparancsolta a lányoknak, hogy ebből most maradjanak ki, ez a férfiak dolga, annál is inkább, hogy ezúttal tényleg nem érdekli sem az emberi méltóság sem a humanitárius jog. Semmi. És nem akarja, hogy a lányok ezt így végignézzék. Nem mintha parancsolhatott volna nekik. Bár ezt ő nem tudta, de mind a három lány ott lovagolt pár lépésre mögötte férfiruhában. Nem akartak kimaradni ebből, és egy koszos és hideg sátorba a szeretteikért rettegni, akkor már inkább a csatatér borzalma.
Ahogy haladt a régi úton a kastély felé, szinte érezte, ahogy vonzza valami erő, talán Dumbledore talán az apja, maga se tudta. De türelmetlenül várta, mikor bukkan fel a száztornyú kastély, mikor láthatja évek óta először újra… a fák ritkulni kezdek, a vajak mintegy vezényszóra felvágódtak a levegőbe, és károgva mutatták az utat Roxfort felé. És ott volt a távolban, de tisztán kivehetőn a kastély, a park, a régi emlékekkel, és a győzelem lehetőségével. A tavon négy hatalmas, méltóságteljes háromárbocos ringott, és az oldalukon tátongó, innen csak apró lyukaknak tetsző nyílásokból olykor fekete füst szállt fel és utána halk dobbanás, majd hangosabb robbanás jelezte, hogy a Roxfort ostroma megkezdődött még előbb is, hogy Harry odaért. Harry tátott szájjal ált, és bámulta a hihetetlen jelenséget. A szemének nem mert hinni, a szerencséjének sem, de ha igaz amiket lát, akkor a négy legnagyobb máguskapitány a Roxfortot lövi éppen, Tobiassal az élen. Harry szíve akkorát dobbant, hogy szinte megijedt, hogy magában a kastélyban is hallották – bár mit hallanának ettől az istentelen csatazajtól –, és érezte, hogy most igazán tisztul a tüdeje.
A szívéről lassan felenged az iszonyú nyomás, ami Remus halála óta kínozza, a szája önkéntelen mosolyra húzódott, hiába az ezer rossz emlék az utolsó csatáról, akkor is. A szép emlékek is innen származnak, érdemes küzdeni érte. És itt van az apja is, akit egy hónapja nem látott. Aki elfeledte őt, az igaz, de Harry egy percre sem felejtette el mennyit, köszönhet neki. András is itt van, ha pedig nincs itt, akkor addig kínozza Voldemortot, míg ki nem köpi mit tett vele. Meg nem ölhette, azt érezte volna, mint ahogy azt is érezte mikor ő végzett Lupinnal.
Elhessegette a rémes emléket, végignézett a tájon, és megállította a csapatát. A seregét. Krum jött mellé és Ron meg Neville. Ennyien vannak itt a tizenegyből. Hárman maradtak talpon, de ez most nem számított. Főleg, hogy fogalmuk sem volt róla, milyen közel vannak a lányok ebben a pillanatban is. Ron megszorította a pálcáját, és félig Harryre vigyorgott. A Roxfort. Az otthon. A haza.
A kentaurok felsorakoztak az erdő szélén, mögöttük a gyalogosok, előttük a lovasok, fölöttük a seprűsök, mögöttük a szőnyegesek. Jobb oldalról a távol-keletiek, baloldalról az oroszok. Harry izgult, de jó értelemben, mint egy vizsgán, mikor tudja, hogy át fog menni. A serege tombolt körülötte, percekig csak az ő nevét lehetett hallani több ezer ajakból egyszerre. A föld is megremegett, ahogy a lovasság a lovait ugratta. Voldemort ebben a percben ért „haza”, és az iszonyattól földbe gyökerezett a lába.
A roxforti kastély tó felöli oldala szinte romba dőlt az ágyúzástól, a zaj, a füst elviselhetetlen volt, és az ellenség itt volt az ő birodalmának a szívében. Érezte, hogy baj van, de hogy ekkora? Semerre sem nézve rontott be a kastélyba, le a pincébe, a cellákhoz. Hűlt helyét találta a foglyoknak. Egyszerűen eltűntek, mintha elvarázsolták volna őket. Voldemort ebben a pillanatban rájött, hogy késő. A háborút elvesztette, nincs már ideje új terven törni a fejét, nincsen hová visszavonulni, a legbelső köréből árulta el valaki, még csak azt sem tudja kicsoda. Az élete lassan darabokra hullott körülötte, Potter a szárazföldön, Tobias Piton a vízen tombolt az ő fejét követelve.
A maradék serege, már akik még nem dezertáltak, és végig kitartottak mellette elszántan igyekeztek Roxfort védelmét megszervezni. Hasztalan. Kevesen maradtak, fáradtak voltak, az utolsó utáni perchez ért a háború, és az ellenség a nyakukra ült. Kívülről behallatszott Harry seregének vadállati üvöltése, a bentieknek pedig felállt a szőr a hátán. Bella is idegesen markolta a pálcáját, és olykor Luciusra nézett, aki nem mert senkire sem nézni. Avery, Dolohov és Nott fogadásokat kötött, hogy ki esik el előbb, Draco pedig a pincébe küldte feleségét és két hetes fiát, Malazárt. Aztán felsorakozott szülei mellett, hogy meghaljon uráért.
– Emberek! – kezdte Harry pont úgy, mint a kezdetekkor mikor kivonultak Sopronból. – Ez a harc lesz a végső, az utolsó. Mind tudjuk, miért vagyunk itt. Mind tudjuk, hogy talán nincs holnap. De azt is tudjuk, hogy ideje ezt lezárni. Küzdjünk az utolsó csepp vérünkig, az utolsó emberig. A szabadságért – felemelte a pálcáját, aztán tekinteték Roxfortra szegezve elindult.
A lovasság vele együtt szélsebes tempóban rohant Roxmorts felé, a kentaurok kilőtték a nyilaikat, amelyek elsöpörték a halálfalók első sorát. Nyílzápor takarta el a halovány napkorongot, és a halálfalók második sora is elhullott. Ekkor érte el a kis falut a lovasság és megkezdődött a mészárlás. Krum és a csapata ezalatt a roxforti birtokot vette célba, és elkezdték felszámolni a védőbűbájokat. Voldemort kiadta a parancsot, a serege kirobbant a kastélyból, és csatlakozott a kintiekhez. Mint hosszú évekkel ez előtt, tíz éve Dumbledore, most ő kényszerült életével védeni a Roxfortot, a meggyőződését. A két sereg összekeveredett. Odalent Roxmortsban dúlt a pusztító háború, Roxfort ugyan még tartotta magát, de már nem sokáig.
Harry nyakig véresen indult Krum segítségére mikor óriási robbanás verte le a lováról. Visszakapaszkodott, és elkerekedett szemmel bámulta a hang forrását. Bang. A hetedik torony beomlott és maga alá temetett egy csapat halálfalót. Harry szájtátva bámulta a jelenséget. A Roxfort romokban… szívfacsaró látvány volt, de a falakat újra lehet építeni, a fákat újra lehet ültetni… a lova csüdig gázolt lassan a tetemekben, ő maga is kaszabolta, akit látott, és akkor megpillantotta. Voldemort ott állt, szemében vadállati elszántsággal, ott állt, véresen, körülötte halottak. Harry emberei…
Voldemort hahotára fakadt, eszelős őrült hahotára, és valahonnét a háta mögül maga elé rántotta Elizabethet. A heg megfájdult a szokásos módon, Harrynek pedig elfogyott a levegője. Elizabethet ne, csak őt ne! Remegő térdekkel mászott le a lováról és botladozva indult nagybátyja felé, aki Elitzabeth hófehér nyakát tartotta a vértől iszamós tenyere között.
A lány szenvtelenül tűrte, megvetően fintorgott olykor, Harry pedig iszonyodva bámulta a jelenetet hosszú percekig. Körülöttük tovább tombolt a csata egyre elkeseredettebben, karok, lábak, emberi torzók hevertek mindenfelé. Már senki sem viselkedett civilizált emberként egyik oldalon sem, csak az volt a fontos, hogy megsemmisítsék a másikat, az ellenséget, és minden eszközt bevetettek egymás ellen. Harry elszántan állt Voldemorttal szemben.
Kiszabadítja a lányt – határozta el –, még ha belehal akkor is. De Voldemort nem veheti el még több barátját, már nem. Főleg nem a menyasszonyát.
– Ereszd el – parancsolta nagybátyjának hidegen és könyörtelenül nézett Voldemortra, amaz gúnyosan elmosolyodott.
– Nem akarsz te végezni vele? Hiszen Lupinnál olyan szépen belejöttél, kár lenne most leállni vele… – Harry elszántan és dühösen indult felé, de Voldemort pálcája megállásra késztette, ugyanis egyenest a lány szívétre célzott vele.
Ebben a pillanatban felgyorsultak az események, ugyanis a tó felől lucskosan és vizesen Piton és András érkezett futva, és az utóbb gondolkodás nélkül Voldemortra vetette magát hátulról. Elkapta a nyakát, amolyan mugli módszerrel, Piton pedig elrántotta Elizabethet. Voldemort átkot lőtt hátra, András egyszerűen leszakadt a hátáról, aztán Piton ellen fordult.
– Helló, kölyök – Piton hátrálni kezdett nagybátyja elől, nekihátrált a kastély falának és megtorpant. Bella és Draco oldalról jöttek rohanvást uruk segítségére.
– Capitulatus – sziszegte Elizabeth, és Bella kezéből kiröppent a pálcája, ugyanakkor Harry Voldemortnak esett, Piton pedig zavarodottan forgott önmaga körül.
András nehézkesen feltápászkodott, de mire megtalálta a szemüvegét, addigra Draco sarokba szorította a lányát, Bella sarokba szorította Pitont, Voldemort pedig fellógatta Harryt a lábánál fogva. András azt sem tudta hová kapjon, bár nyilván először Harryt kell kiszedni Morti bácsi karmai közül, mert a többiek nincsenek kimondott veszélyben. A pálcáját elveszítette valahol a zuhanás közben, és a sárban most nem állt neki keresni, így fogott egy éppen a keze ügyébe eső dolgot, jelen esetben egy végtagot, és Voldemorthoz vágta.
A Nagyúr megfordult, Harry lezuhant, és nyekkenve landolt a sárban, aztán felkaparta a pálcáját és még épp időben mondta ki Voldemortra a hátráltató átkot, mielőtt elérte volna Andrást. Voldemort elcsúszott, de estében magával rántotta unokaöccsét is, és most egymás hegyén-hátán hevertek a hideg földön, mocskosan, elkeseredetten és fáradtan. Harry ütni kezdte Voldemortot – ezzel régi vágya teljesült –, és dühében többször a földhöz csapkodta nagybátyja koponyáját, mígnem egy erősebb átok arrébb nem repítette, hogy újra elterüljön a jéghideg, vértől síkos füvön.
Már szinte pálca nélkül, holt fáradtan utolsó erejéből küzdött. De Voldemort is. Mindenki körülöttük az utolsó erőtartalékait élte fel. A heg a tenyerükön immár állandó vérző nyílt seb lett síkossá téve a pálca fogását. A körből állandóan mindenki veszélyben volt, de már ez is mindegy volt, csak Voldemort haljon már meg, legyen már vége, most.
Harry feltápászkodott, és elszántan indult újra Voldemort ellen, amaz pedig felé. Harry megpróbálta előcsalogatni a rettenetes pusztító energiát, mert most nagyon jól jönne a jelenléte, de viszonylag nyugodt volt, és az csak akkor jött elő, ha dühös volt Voldedmortra. Pedig nagy szükség lenne rá, legalábbis rövidre zárhatná a tomboló háborút. De túl elcsigázott ás fáradt volt ahhoz, hogy komolyan tombolni kezdjen. Fél szemmel látta, ahogy mögötte a barátai a halálfalókat csépelik együtt, egymás hátát fedezve, ez legalább megnyugtatta, hogy miattuk most nem kell aggódnia.
Másik oldalról Ron és Hermione közeledett összekapaszkodva kézen fogva. Krum fölöttük körözött, és onnan lőtte ki a halálfalókat. Harry visszafordult Voldemort felé, és megpróbált erősen koncentrálni. Kell, hogy menjen harag nélkül is, kell, hogy jöjjön az az erő, hiszen benne van, elő tudja csalogatni, ha akarja, harag nélkül is. Elszántan markolta a pálcáját és összpontosított.
– Avada kedavra – rikkantotta Voldemort, Harry szorosan behunyta a szemét, vett egy mély levegőt és várta, hogy az átok becsapódjon. De nem történt semmi. Kinyitotta a szemét, az átokszilánkok ugyanúgy, mint legelőször a levegőben táncoltak. Ura volt önmagának, és mégis sikerült előcsalogatni azt a rettenetes pusztító erőt. Tudja iránytani. Vad elszántság csillant a szemében és gondolkodás nélkül nagybátyja ellen fordította az erejét. Egy intésére az átokszilánkok újabb átoknyalábbá olvadtak és célba vették Voldemortot, aki viszont eltűnt valamerre. De bárhol bukkant is fel, a saját átka tovább üldözte, mert Harry így akarta. Amíg Voldemort gyakorlatilag önátka elől menekült, addig Harry elsöpörte a barátaira támadó halálfalókat egy intéssel. Hatalmában állt bármit megtenni, és végre képes is volt élni a hatalommal.
Voldemort lerázta az átkot, és újra Harry mögött állt vigyorogva. Kilőtte a halálos átkot, és rögtön utána a kombinált átkot, majd azt is, ami lándzsaként hat, de semmi értelme nem volt. Bár Harry háttal állt neki, és épp a halálfalóit zárta kőbörtönbe, az átkok mégsem érték el. Megálltak tőle egy centire, aztán jégbe fagyva lezuhantak, darabokra törtek, elolvadtak, és eltűntek valahol a földben. Harry lassan megfordult és gúnyosan elmosolyodott.
– Fuss – lehelte, és felemelte a pálcáját.
Voldemortnak leolvadt a vigyor a képéről, aztán hátrálni kezdett először lassan majd egyre gyorsabban, végül megfordult, és szégyenszemre rohanni kezdett, ahogy unokaöccse javasolta. Rohanni, de merre? Kihez? Malazár – ugrott be Voldemortnak, és a temető felé vette az irányt, aztán elrugaszkodott, hoppanált és a régi temető kapujánál találta magát. Sokat járt errefelé mostanság, így a kapun nem volt lakat. Berontott a sírok köz, egyenest a kápolna felé, és útközben igyekezet úrrá lenne végtagjai remegésén. Nem halhat meg még egyszer. Elég volt akkor, hiába van még horcruxa a világban valahol elrejtve, hiába van a halhatatlansághoz sokkal közelebb, mint ez a kölyök… ezt most nem ússza meg, és ő nem akar meghalni, nem akar… lerohant a csúszós lépcsőn, le a régi sírkamrába, és a kis zöld erszényt kicsapta a szarkofágra.
– Megidézlek, Mardekár Malazár! – üvöltötte remegő hangon.
Malazár szelleme lassan bontakozott ki az erszényből, és vádlón Voldemortra nézett.
– Mit műveltél? – kérdezte megtörten a szellem.
– Megpróbált megölni.
Voldemort akkorát ugrott Harry hangjától, mintha bolha csípte volna. Unokaöccse karba font kézzel állt a kripta lejáratánál és őt bámulta, kezében ott lóbálta a pálcáját, ami gúnyos mosolyt csalt Voldemort ajkára.
– Itt nem működik a mágia, kölyök – sziszegte, és visszafordult a szellem felé. Földbe gyökerezett a lába, ugyanis Malazár döbbenten és dühösen bámult rá, egyáltalán nem úgy, mint ahogy egy büszke ősnek kellene. Betoppant Perselus és nyomában András is.
– Mit tettél – suttogta Malazár –, te szerencsétlen, átkozott semmirekellő! – rivallt Voldemortra. – Elsöpörlek a föld színéről, te szégyentelen, undorító aljas kis féreg, te hazug… – A szellem elhallgatott, ehelyett Voldemortra támadt.
Harry, Perselus és András szájtátva álltak döbbenten, elkerekedett szemmel. Malazár ugyanis egyszerűen beszivárgott Voldemort szervezetébe, a Sötét Nagyúr pedig eltorzult arccal próbált szabadulni tőle mindhiába. Szinte eszét vesztette a küzdelem során, ahogy próbálta kipréselni magából Malazárt. Olykor-olykor artikulátlanul felüvöltött, és a földhöz csapkodta magát, de hiába. Harry, Perselus és András hátrálni kezdett önkéntelenül a félelmetes jelenet elől. Felrohantak a kis kápolnába az oltár elé, aztán rohanvást indultak kifelé, de egy hang megállította őket.
Voldemort állt az oltár előtt, szemében őrült láng égett, és Harry felé indult. Mögötte ott lebegett Malazár szelleme áttetszően, de egyre halványabban és halványabban. Voldemort ugyanis miközben Malazárral viaskodott a fejében, kinyitotta a kis erszényt, feltántorgott a lépcsőn, és az ős hamvait egyszerűen szétszórta, hadd vigye a decemberi szél. Aztán kaján örömmel figyelte, ahogy az őse lassan elveszíti hatalmát, és lassan végleg az enyészeté lesz.
– Griffendél – rikoltotta még utoljára a szellem, aztán eltűnt, örökre megsemmisült, és a lelke sem tért vissza soha többé.
Voldemort pedig futva indult Harry felé, karvalyként behajlított hosszú ujjakkal, és a fiú torkának ugrott. Harry elvágódott a kövön beverte a fejét, lerepült a szemüvege, elgurult a pálcája, és a csapástól vékony csíkban folyni kezdett a vér a halántékából. Voldemort a két kezével esett neki és próbálta megfojtani, de Piton lerángatta fiáról, és a falhoz vágta, hogy koppant. Ezek után több dolog is történt gyors egymásutánban. Először is, Voldemort Piton nyaka köré kulcsolta hosszú vékony ujjait, hogy megfojtsa, másodszor András hátba verte Voldemortot egy deszkával, hogy köhögnie kellett, Harry megtalálta a pálcáját és ijedtében, meg mert még nem szokta meg, kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott.
– Levicorpus – rikkantotta és Voldemort a levegőbe emelkedett. András és Perselus tátott szájjal bámulták a jelenséget, hiszen itt nem működik a mágia, még Voldemortnak sem…
– Megvan az utód – csendült egy szelíd hang valahonnét a hátuk mögül.
Harry a döbbenettől eleresztette Voldedmortot, és mind a négyen önkéntelenül hátrálni kezdett a kijárat felé, ugyanis egy ősz szakállú némileg Dumbledore-ra emlékeztető szellem lebegett ott, ahol korábban Malazár. A négyes végül nekihátrált az időközben bezáródott kapunak, és szájtátva bámulták a jelenést. Piton tért magához legkorábban.
– Maga ki a rosseb? – kérdezte morcosan.
– Griffendél Godrik, édes fiam! Malazár kuzin szólított, így jönnöm kellett. – Elhűlve álltak. – És látom éppen idejében ébresztett fel évszázados szendergésemből. – Harryre nézett, majd bemutatott egy szellemhez mérten furcsa főnemesi meghajlást. – Üdvözöllek téged végre valahára! – Harry előrébb sétált reszketegen, és félt, hogy csak képzeli, mert úgy beverte a fejét az imént a kőbe, hogy össze-vissza képzeleg.
– Uram… ön miről beszél? – kérdezte, és megpróbált a lehető legtisztelettudóbban közeledni a láthatóan zavarodott szellemhez.
– Mindent a maga idejében – biccentett Griffendél, majd Voldemortra nézett, de cseppet sem kedvesen. – Te pedig készülj a halálra, mert kezet emeltél az utódra – sziszegte, majd ugyan úgy, mint előzőleg Malazár, most ő hatolt Voldemort elméje mélyére.
És a Sötét Nagyúr kínjai a végsőkig fokozódtak, ugyani Griffendél nem gyűlölettel, hanem szeretettel töltötte meg, szeretetet érzett iránta ott legbelül, Voldemort belsejében. Voldemort darabokra szabdalt lelke pedig lassanként felébredni látszott, legalábbis valami megfájdult a szíve leges-legmélyén, amit nem értett, és valamiért bánni kezdte, hogy annak idején kezet emelt a saját öccsére. De még ennél is elviselhetetlenebb volt a kín és a fájdalom, és végül megtörtént, amire senki sem számított soha. Voldemort nagyúr, a rettegett, egyszerűen elsírta magát, mint egy kiskölyök. Térdre borult Harry és Piton előtt, és bőgött, mint egy lány.
– Elég volt – nyöszörögte megtörten –, könyörgöm…
Perselus elszédült. Egy újabb emlék villant a fejébe önkéntelenül is megborzongott, ahogy visszaemlékezett rá, hogy Voldemort mennyit kínozta ezért az egyetlen kis szóért. Lassan térdre ereszkedett Voldemort előtt, és mélyen a szemébe nézett.
– Hát könyörögsz-e a halálért? – kérdezte unokabátyját, és ahogy a szemébe nézett lassan kezdtek visszaszállingózni elveszített emlékei. A kapu megnyílt, a feje egyszeriben tele lett a saját rossz és néha jó emlékeivel. Felüvöltött, és arrébb mászott, mert pokolian fájt a feje, feszítette a kín. Térdelve szorította a koponyáját összébb, hogy múljon a fájdalom, de csak még rosszabb lett.
András rántotta talpra, és tartotta erősen. Harry Voldemort elé állt.
– Megérdemelnéd, hogy itt helyben kibelezzelek – sziszegte. – De akkor hol maradna az élvezet? – kérdezte, és felrántotta Voldemortot a földről. Kötözőátkot és hoppanálás gátlót szórt rá, majd megbénította egy Petrificus Totalussal, és ezek után bedobta Malazár üresen maradt sírkamrájába, majd egy pálcaintéssel rátolta a nehéz oltárt. Aztán Griffendél szelleme felé fordult. – Mondjon el mindent. Minek kell hajlongani előttem?
– Ülj le! És ti is – szólt a másik két férfihez.
Leültek az imapadokba, és várakozva a szellemre meredtek. Abszurd helyzet volt, Voldemort az ő fogjuk, egy régen elhalt szellem szónoklatát hallgatják, Piton visszakapta az emlékeit, és most a kín múltával bátortalanul mosolygott Harryre, fia pedig úgy érezte magát, mint egy szürreális álomban. A szellem belevágott.
– Volt valaha az idők kezdetén egy uralkodó. Ő volt a varázslók nemzetségének a királya, a vezére, ha úgy tetszik. Akkoriban a varázslók egy nemzedéket alkottak észak-Britanniában… volt neki két fia, akik nem állhatták egymást, és viszályt szítottak a varázslók közt. A vén király átkot bocsátott a trónusára és közvetve magára a nemzetségre is: nem lesz király, nem lesz béke, nem lesz egy a nemzetség, amíg háború folyik a fiai és a leszármazottjai közt. Csak akkor oldódik fel ez az átok, ha közös sarj, közös leszármazott születik… és ez a leszármazott… te vagy. – Harry eltátotta a száját.
– Erről olvastam – jött az ajtó irányából a hang. Hermione, Neville, Ron, Ginny és Elizabeth állt az ajtóban szájtátva. Mögöttük ott szorongott Tonks és Luclin is. Harry és András kivágódott a padból és futva indultak szeretteik felé, azok meg feléjük. A folyosó közepén egy nagy ölelésben forrtak össze mind. Aztán a szellemre néztek. Amaz folytatta.
– Te vagy a közös leszármazott…
– Nem. Én Griffendél… azaz ön és Mardekár közös…
– Igen, Mardekár a kuizinom volt. Ez ősibb család, mint ahogy a Roxfortot alapítottuk. Az én ősapám volt Hektor, Malazáré pedig…
– Lucien – kotyogta közbe Hermione döbbenten.
A szellem elismerően bólintott.
– Úgy van! – helyeselt. – A helyzet úgy állt, hogy minden egyes leszármazott kötelessége az Utódot támogatni, származástól függetlenül, mert ő hoz békét. Te vagy az utód. Te hoztad a békét. A család két ága benned egyesült – elhallgatott, és sajátságosan nézett Harryre, aki még mindig semmit nem értett.
– De hát én nem vagyok király. Én csak… csak Harry vagyok – szabadkozott pontosan ugyanúgy, mint akkor, mikor sok évvel ezelőtt, mikor Hagrid közölte vele, hogy ő igazából varázsló.
– Harry, legalább most ne kötekedj – szólt rá szelíden András.
Griffendél biccentett felé, aztán ugyan úgy, mint Malazár lassan halványodni kezdett.
– A feladatomat végrehajtottam. Immár vár rám az örök béke – fűzte még hozzá, aztán ő is végleg eltűnt.
Némán álltak döbbenten. Sokáig. Közben este lett, és rettenetes hideg.
– Haver… – suttogta Ron, és a sötétben Harryre nézett.
– Hol van Voldemort? – kérdezte Hermione.
– Bezártam a pincébe – felelte Harry ködösen. – Ott is marad, amíg a pere el nem kezdődik. Itt úgysem varázsolhat. Jó helyen lesz. Valaki majd őrzi, nehogy ostoba gondolatai támadjanak.
– Nem maradhat őrizetlenül – mondta Piton is, és lassan araszolni kezdett Harry felé. – Harry – érintette meg fia vállát.
Harry egyszerűen a nyakába vetette magát, és szorosan magához szorította.
– Nem érdekes, apa – suttogta. – Elmúlt!
Piton sután hátba veregette, aztán inkább átölelte.
– Menjünk – javasolta Harry, és Elizabethbe karolva megindult kifelé.
A csatának vége volt. Halottak és sebesültek hevertek mindenütt. A kastély egy része romokban hevert. A foglyokat egyelőre a pincébe gyűjtötték össze, hogy majd másnak ítélkezzenek fölöttük. Egy csapat kentaur a régi temetőbe ügetett, hogy őrizzék a fontos foglyot, aki most magányosan hevert a sírkamrában a szarkofágon, és az ítéletét várta. Harry és a kis csapata visszatért a romos kastélyba, hogy kicsit lepihenjenek. Nehéz napjuk volt. Roxfortra ráborult a csend.
