András dúdolva állt a hajóorrban és a víz végtelenbe nyúló kékes messzeségét pásztázta. Sehol semmi, az ég összeért a vízzel valahol a horizonton. Magában vigyorgott, Voldemort itt volt, évekkel messzebb a lányától, ha megállítja itt, akkor soha többé nem kell féltenie tőle a szeretteit. Egyetlen dolog bántotta csupán, hogy a múltba úgysem turkálhatnak bele, Voldemortnak sem hagyhatják, de ők maguk sem tehetnek semmit. Abszolúte semmit. Dumbledore mennyit mondta neki még mikor élt, mikor visszament a Roxforba, hogy bármit tehet, gyilkolhat, hazudhat, de nem szólhat bele a múltba, soha.
A vízpermet egészen az arcáig csapott olykor és ő élvezte a hűvös szellőt, a tiszta kék eget, a ragyogó napsütést, a nyarat, az egész nyomorult életet, amíg még tehette. Piton lopódzott mögé, mert valami nem hagyta nyugodni és Andrástól eddig még mindi jó tanácsokat kapott, akárhányszor kérdezte. Megfontoltan kezdett bele.
– Mi lesz, ha Harry…? – függőben hagyta a kérdést, de András értette így is.
– Meg kell majd magyaráznunk neki, Perselus, hogy semmit sem tehetünk.
– Tönkre fog menni, ha nem segíthet a szülein. Végignézetnéd a fiammal, hogy Voldemort megöli a szüleit? – kérdezte némi gyér szemrehányással a hangjában.
András megfordult és a korlátnak támaszkodott.
– Semmi szükség nincsen rá, hogy végignézze. Reményeim szerint még jóval előbb megakadályozzuk a „mi” Voldemortunkat abban, hogy őrültséget csináljon, aztán hazamegyünk a mi időnkbe, mielőtt zűrt kavarunk.
– Tudod… – Perselus elhallgatott és ő is a korlátra könyökölt. – Harry talán megpróbálja majd a fiatalabb Voldemortot megakadályozni…
– Nem teheti! – szörnyedt el András. – Nézd, Harry értelmes kölyök, be fogja látni… – zavartan elhallgatott. Mit kéne belátnia egy húszéves fiatalembernek?
Hogy a világ jó úgy, ahogy van, hogy tíz évig háború volt és, hogy ebből a tíz évből ő maga kis híján négyet végigharcolt? Be kellene látnia, hogy csak azért, mer a szabály azt mondja ki, hogy nem nyúlunk az idő fonalába, végig kell asszisztálnia a szülei halálát, holott ezt egy pillanat alatt megakadályozhatta volna?
András felsóhajtott. Ő maga sem hisz ebben, naná, hogy nem. Talán Dumbledore maga sem hitte igazán. Mégis, meg kell tenniük, hagyniuk kell, hogy megtörténjen, nem szólhattak bele. Hosszú percek után aztán újra Perselus szólalt meg károgva.
– Bele fog betegedni! Nem kellett volna őt ide magunkkal hozni… – mondta és megborzongott egy hirtelen szélroham miatt.
Piton a gondolataiba mélyedt, féltette Harryt a megpróbáltatásoktól, nem igazán a fizikaitól, mert az volt mindig is és bízott a kölyökben annyira, hogy tudja, nem viszi feleslegesen vásárra a bőrét. De a lelki bajok… rosszabbak, erősebbek, ezt tudta magáról. A Voldemort pincebörtönében elszenvedett testi kínzást már elfeledte, szinte azon a nyáron, a lelki kínokat soha. Azok még ma is nyomják a szívét, ha éjszaka rosszat álmodik annak az az alapja. És egy húszéves fiatalemberre rákényszeríteni, hogy küzdjön meg a szülei haláláért, az több, mint megterhelő, abba belerokkan, még ha ésszel fel is tudja mérni miért kell.
András is sápadtan álldogált mellette, de ezúttal neki sem volt ötlete. Hiába vakarta a fejét meg törölgette zavartan a szemüvegét, semmi. Fogalma sem volt, hogy ettől hogyan óvhatnák meg Harryt, talán, ha visszaküldenék haza. De úgysem menne. Önfejű, hirtelen haragú a kölyök. Baljós és nyomasztó gondolataikból maga Harry riasztotta fel őket, aki vigyorogva kiabált le nekik a fedélzetről.
– Nézzétek, delfinek! – mindketten felkapták a fejüket és a vízbe bámultak. Csakugyan, a hajó orra előtt egész csapat delfin úszott versenyt, fényes szürke hátuk ki-kibukkant a vízből.
András megszorította Perselus vállát aztán felballagott a fedélzetre Tobiashoz, nyomában barátjával.
– Hogy állunk? – kérdezte Perselus apjától, ahogy beléptek a szűk kormányosfülkébe.
– Nem jól… – Tobias elkeseredetten szívta a pipáját –, fogalmam sincsen, merre lehet a Spartacus. A térkép sem jelzi.
– Itt van egyáltalán? – kérdezte Piton és a térképet fürkészte, hasztalan. Csak az ócska mugli gőzösöket meg az amerikai páncélosokat mutatta, a Spartacust nem.
– Itt kell lennie – mormota Tobias, erősen megnyomva a kell szócskát. – Máshová nem mehetett a rohadék. Itt kell lennie, és Isten engem úgy segéljen, előhajtom akárhol is bujkáljon még azelőtt, hogy part közelébe érne. Csak nagyobb bajt kavar nekem kinn a szárazon – és megvetően kiköpött.
Perselus kisétált a napsütötte fedélzetre és a horizontot bámulta, hátha meglátja mintegy véletlenül. Hátha… de a láthatár olyan üres volt körülöttük, mintha egymaguk lennének szerte a világon, sehol semmi. Sem egy vitorla csúcsa, sem egy füstcsík valami kéményből, még a part vékony sávja sem. Csak a tükörvíz, ami ragyogva verte vissza a nap sugarait és Piton kénytelen volt eltakarni a szemét, ha nem akart megvakulni. Tobias jött ki Andrással és Harryvel.
– Egyelőre még nem szállunk partra. Megpróbáljuk a tengeren elcsípni, az kevésbé veszélyes – közölte Tobias ellentmondást nem tűrő hangon.
– Fura fogalmaid vannak a veszélyről – fintorgott Harry, mert részéről jobban szeretett volna szilárd talajt érezni végre a talpa alatt, mint a hajó bizonytalan ingását, de hát Tobias tudja…
– Ha mégis ki kellene kötnünk, akkor is a legnagyobb titokban kell eljárnunk, mert óriási galibát okozhatunk itten – fűzte tovább a szót a vén kalóz, és a tarkójára tolta a kapitányi sapkáját.
– Örülnék, ha nem halmoznál ránk még több nyomást. Egyelőre állítsuk meg Voldemortot, később ráérünk az idő fonalán okozott károkat befoltozni, jó? – morogta Piton. Elég volt maga Voldemort, semmi kedve nem volt még a tér-idő problémával is szembe nézni és belegondolni abba az abszurdumba, hogy ha ő itt eltüsszenti magát, akkor húsz év múlva kitör a malária vagy ilyesmi.
Tobias újfent kiköpött, aztán visszakacsázott a kormányhoz, ők pedig tovább fürkészték a horizontot hajó után kutatva, hasztalanul.
***
Tintafekete volt az ég és ugyan ilyen fekete alant a víz is, kivéve a hold rajzolta ezüstös hidat, ahol megcsillantak az apró hullámok. Leszámítva a hold kerek képét, teljes sötétség uralkodott az óceánon, de volt, aki kifejezetten örült ennek. Voldemort megérkezett. Csapzottan és szintén szédelegve az időutazástól, de megérkezett, a hajója lefékezett és ők itt voltak, hogy megakadályozzák őt magát, a Harry elleni képtelen merényletében. Az utolsó esélye. Vagy az utolsó utáni, és Voldemort ezúttal nem óhajtott hibázni. Malfoyt, akiről kiderült, hogy Rosier az, még időben lefülelte Féregfark még mielőtt üzenetet küldhetett volna nyomorult Potternek és bandájának, és ő itt hajókázik elrejtőzve az időben.
A kormány forgott magától is, neki csak annyi dolga maradt, hogy kitervelje, mikét akadályozza meg önmagát, hogy hülyeséget csináljon. Tudta jól, hogy az idővel veszélyes játszani, az ember könnyen otthagyhatja a fogát. Ő is halotta a rémmeséket azokról, akik önmagukat gyilkolták meg az időben, mert nem ismerték fel kivel állnak szemben, vagy egyszerűen megbolondultak, és ő nem kívánt megbolondulni itt a múltban. Csak azt akarta, hogy önmaga, az akkori önmaga ne támadjon Harryre, hanem miután olyan szépen végzett a szülőkkel, vegye ki a kölyköt a bölcsőből és nevelje fel maga. Így hatalma teljében olyan fegyverre tehet szert, amiről eddig még nem is álmodott.
Ha ő neveli, nem pedig Dumbledore, akkor a gyerekből nem lesz pacifista emberbarát selejt, hanem aranyvérmániás kis szörnyeteg, aki őt fogja isteníteni és szolgálni, az apjával, Perselussal együtt, erről gondoskodik és akkor ezerszer korábban is legyőzheti Dumbledoret és nem kell kereken tizenhárom évre kiszakadni testéből és elvesztegetni annyi jó évet. Jó terv.
– Hajó a láthatáron – üvöltött fel Dolohov és leugrott a fedélzete.
– Hol? – kérdezte Voldemort és vörös szeme összeszűkült. Követte Dolohov kinyújtott kezét és a hátán is felállt a szőr. Vitorlás volt, márpedig manapság nem jár vitorlás az óceánokon, hacsak… – Recedenita Ostend! – sziszegte és a hajó olyan közel került, hogy a rajta tartózkodók arcát is kivehette. – Nem lehet, ez nem lehet – szűrte a fogai között ökölbe szorított kézzel.
– Potter? – kockáztatta meg a kérdést Dolohov, de Voldemort egyelőre nem méltatta válaszra.
– Mégis küldött nekik üzenetet az az áruló Rosier? – gondolkodott hangosan Voldemort. – vagy honnét a pokolból jöttek rá?
– Mi a parancs Nagyúr?
– A parancs? A parancs? – Voldemort gondolkodott.
Két lehetőség állt fenn. Vagy meglátták, és akkor pucolni kell, amilyen gyorsan csak lehet a legmesszebbre, vagy nem látták meg és ez esetben rájuk kell rontani és az Atlanti óceán mélyére kell küldeni a bandát. Tovább kémlelte a messze ringó hajót, de semmi mozgást nem látott rajta.
– Vond be a vitorlákat, Dolohov! Keltsd fel a többieket és teljes csendben sorakozó a fedélzeten! Teljes csendben. Akiből akár egy sóhajtás is kijön, vagy egy ásítás, azt úgy megkínzom, hogy kiesik a szeme. Két perced van, mozogj! – Dolohov elsietett nesztelenül, mint a macska, Voldemort pedig le sem vett a szemét az Eileenről.
Messze ringott, és alig volt valaki ébren. A kormányosfülkében félig bóbiskolt valaki, akit nem ismert és az árbockosárban is állt egy tagbaszakadt hatalmas fekete férfi. Három percen belül a Spartacus vitorlázata szorosan az árbocra tekeredett és a hajó szinte kivehetetlen volt a sötét éjszakában.
– Uncartograpf – Voldemort körbefordult a saját tengelye körül és a kiszórt varázslat nyomán a hajó törlődött minden mágikus térképről. A kormányos, mivel félig bóbiskolt – nyugodt vizeken jártak, korall és egyéb zátony közel s távol semerre sem volt – nem látta, ahogy egy szépen rajzolt háromárbocos előbb feltűnik majd röpke húsz perc után szépen eltűnik Tobias mágikus világtérképéről.
Voldemort hajója nesztelen ringva indult az Eileen felé, némi mágikus rásegítéssel.
***
Harry arra ébredt, hogy enyhén, de sajog a homlokán a sebhely. Annyira felületesen aludt mostanában, hogy simán felriadt ilyen apró jelre is. Felkelt és megrázta Perselust, aki vigyázülésbe vágta magát.
– Fáj a sebhelyem – közölte minden bevezetés nélkül és lámpát gyújtottak. András karikás is felriadt és bambán meredt rájuk.
– Cartograph – Piton kiteregette a sajt térképüket, de tiszta volt, mint a szűz hó. – Ez nekem gyanús. Harry bocsáss meg, de tényleg érezted azt a sajgást, vagy csak álmodtad? – Kérdezte Perselus és borostás állát vakarta.
– Nem éreztem, hanem most is érzem és egyre erősebben. Itt van valahol, tudom.
Perselusnak elég volt ennyi is. Magára kapta a talárját, András is felöltözött és kiléptek a fedélzetre, egyenest a legénységi hálók felé. Tíz percen belül olyan volt a hajó, mint egy hangyaboly.
Tobias semmit sem kérdezett, nem hitetlenkedett, hanem mozgósította a legénységét és az Eileenen óvatosan és sötétben ugyan, de szinte teljes csendben, harcra készen álltak az emberek. Csend volt. A víz néha loccsant olykor, ha hullám verődött a hajó oldalához, csigák nyikorogtak a lanyha szellőben, de semmi. A néger őr idegesen forgatta a fejét. Harry keze síkos volt az izzadságtól, a sebhelye sajgott és hideg nyomás ült a gyomrán. Itt lappang valahol, érzi. Vagy mégsem? Tévedne a túlfeszített idegrendszere miatt?
Felkeltette az egész legénységet, mert rémálma volt és ő meg azt hitte rá, hogy igaz? De akkor miért fáj… a gondolatait brutális és kegyetlen módon szakította félbe a Spartacus összes ágyúja.
Voldemort kellően közel kormányozta a tök sötét hajóját, teljes csendben leemelte az ágyúvédő tokokat és mind a tizenkét ágyúból egyszerre robbant ki a golyó. Az Eileen oldalát feltépte a golyóáradat a fa fájdalmasan nagyot reccsent és a fővitorla azonmód megrepedt, ahogy eltalálta Voldemort egyik lövedéke. A büszke hajótest megingott, Tobias felüvöltött és egy percen belül a sebesült hajó viszonozta a tüzet. De Voldemort gyorsabb volt, és intésére a Spartacus a magasba emelkedett, majd visszahuppant mikor a golyók átröppentek alatta.
Voldemort elégedetten vigyorgott és újabb sortüzet zúdított a sebzett Eileere. Harry megzavarodott az első percben, ahogy a legelső sortűz elérte a hajó oldalát, soha ilyet azelőtt még nem élt át. Zaj, bűz, füst és törmelék mindenütt. Emberek üvöltöttek fel és a hajópadló lángot fogott. Ketten szörnyethaltak, ő maga pedig szinte megvakult a füsttől, a könnyei ömlöttek a szeméből, hiába törölgette. Átkozott füst… Olyan volt, mint élete első londoni csatája. Nem kellett hozzá sok, hogy összeszedje magát, volt már ilyen az életében, még ha nem is tengeren, de látott már ilyet. Három matróz lelocsolta a lángoló fedélzetet, ekkor jött a következő adag golyózápor egyenest a hajótestnek.
Harry megtántorodott és Perselus kapta el. Apja szemében sajátosan tükröződött vissza a tűz fénye, és vad elszántság csillant a szemben. Karon ragadta Harryt, másik oldalról András is csatlakozott, és a következő pillanatban már Voldemor hajóján voltak. A hülye elfelejtette hoppanálásgátló bűbájjal kezelni.
– Én megkeresem Voldemortot – üvöltötte túl a zajt Harry és pálcával a kezében a kormánykerék felé indult, mert arra sejtette Voldemortot.
Perselus és András addig is a legénységet vették célba, és az Eileenen is összeszedték magukat az emberek, mert a következő sortűz talált, a Spartacus is megsérült és ugyanakkor tíz új ember lendült át a hajóra. Megkezdődött a szokásos öldöklés, az ágyúzás pedig abbamaradt, mintha elvágták volna. A sötétben csak az Eileen lángoló vitorlái szolgáltattak némi fényt és ettől még ijesztőbb volt az egész.
Fekete majomszerű arcok néztek farkasszemet egymással kormosan és mindenre elszántan. Harry vére Voldemort közelébe verekedte magát és hátulról szabályosan ráugrott nagybátyjára. Végre újra szemtől szemben és ma este itt megakadályozza, hogy zűrt kavarjon a múltjában. „Bármi áron”, gondolta Harry de akkor még nem sejtette, hogy megbánja még ezt a felelőtlenséget. Megszokott gyakorlattal vetették bele magukat az ádáz küzdelembe.
Tobias sarokba szorította odalent Dolohovot és Pettigrrewt (utóbbit nem volt nehéz), Piton Averyt és a kis Malfoyt, András pedig újfent szembe került kedvenc ellenfelével, Bellával, de sehogy sem bírtak egymással. Tobias nem sokat teketóriázott, övéből elővett egy akkora forgótárcsás hatlövetű pisztolyt, mint egy mordály és miközben Dolohovot a falhoz szorította, rásütötte Pettigrewra, aki holtan rogyott össze, homlokából vékony csíkban folyt a vére.
Perselus kötöző átkot szórt Dracóra és aztán rögzítette az árbocrúdhoz és minden erejével Avery ellen fordult, aki viszont nehezebb ellenfélnek bizonyult, mint a kis Malfoy. A kis Malfoyt jól ismerte, hiszen ő tanította majdnem hét éven keresztül, ismerte a gondolkodását és a gyengéit, de Avery idősebb volt. És erősebb is. Oldalra nézett, a fiát látta, ahogy Voldemorttal párbajozik, az ő pálcájából világoskék fénycsóva röppent ki nagybátyjáéból a jól ismert smaragdzöld… mindkét átok célt tévesztett. Piton visszafordult, mindez egy pillanat műve volt csak, és próbálta kivédeni Avery csapásait, de ellenfele túl erős volt.
De Perselus sem hiába edződött a harctéren, a reflexei sokkal gyorsabbak voltak, mert mire Avery újra felemelte a pálcáját, ő már gondolkodás nélkül átkok özönét zúdított felé, végül magát a halálos átkot is, és mind talált is. Averynek meglepődni sem maradt ideje, holtan esett össze és a síkos fedélzeten elgurult valamerre, Perselus pedig megfordult, hogy segítsen Harrynek, de újra megbillent a Spartacus. Avery nehéz teste visszaszánkázott és leverte a lábáról Pitont. Csak annyit érzett, hogy elkaszálják a lábait, már be is verte a fejét a fedélzetdeszkába, a pálcája pedig messze repült és kis híján a vízbe zuhant.
Közben Draco is kiszabadította magát a kötélzetből és Perselusra támadt, aki épp a pálcája felé mászott. Malfoy felemelte a pálcáját, diadalittas vigyorral a képén, de még mielőtt kimondta volna a halálos átkot, őt érte el a zöld csóva. Piton felkapta a fejét és arra nézett amerről az átok jött – Tobias volt. Őrá azonban most rátámadt újra Dolohov, Harry még mindig Voldemorttal birkózott, András pedig Bellával. Piton újra mászni kezdett a pálcája felé, mert ki akart szedni a fiát Voldemort kezéből, végre megkaparintotta és Voldemort ellen fordult, de a következő pillanatban iszonyú erő söpörte el a főárbocot, ami viszont magával rántotta Perselust is.
Az Eileenen ugyanis az egyik matróz félreértett valamit és tüzet vezényelt az Eileen megsorozta a Spartacust, a főárboc elrepedt, a vitorlája kibomlott, Perselus pedig belegabalyodott és a vitorlázat magával rántotta, le a sötét és hideg vízbe. Sós tengervíz csapott a szemébe és szájába, a bokája a kötélzetbe akadt és érezte, ahogy egyre lejjebb és lejjebb süllyed. Hiába rángatta és próbálta kioldani, nem ment sehogy sem, és a pálcája újra csak nem volt nála…
Harry tátott szájjal nézte végig a hátborzongató jelenetet, aztán se szó, se beszéd hátat fordított Voldemortnak és még mielőtt Voldemort kombinált átka elérte volna, a vízbe vetette magát apja után. Az átok épphogy elkerülte. Voldemort a korlátig rohant és célba vette Harryt, de a vízben tempózva a fiúnak sikerült elkerülnie az átkokat, aztán lebukott a víz alá és Voldemort elveszítette a nyomát.
Perselus még mindig a bokája köré tekeredett vastag hajókötéllel bajlódott, de lassan elfogyott a levegője és a szája teljesen megtelt a sós vízzel. Mielőtt elsötétült volna előtte a világ valaki nyakon ragadta, és emberfeletti erővel húzta fölfelé, de meg sem moccant. Aztán fiát látta maga előtt, kezében pálcával. Harry eloldozta, aztán felrúgta magát a víz fölé, és magával rántotta Perselust is. Végre kapott levegőt… amióta abba a szörnyű koporsóba zárták még Voldemortnál, olyan kemény klausztrofóbiája volt, hogy gyakorlatilag lebénult tőle. Most is ez történt, moccanni sem tudott, míg Harry ki nem szedte a vízből. Prüszkölve szívta be a friss levegőt és a hajó felé kezdett tempózni, nyomában Harryvel.
Odafönt gyors egymásutánban négy lövés dördült el, egy ember szitává lyuggatott testtel zuhant a vízbe melléjük, kis híján őket találta el. Perselus alig bírta arrébb rántani Harryt. Aztán megtalálták végre a létrát és felkúsztak a fedélzetre. A hajó már majdnem az oldalára fordult, a fedélzet már inkább vízszintes volt, mint függőleges. Tobias éppen Voldemorttal küzdött hősiesen, András még mindig Bellával, a fedélzet pedig amúgy üres volt már. A többi halálfaló maghalt, ők maradtak csupán. Harry futva indult Voldemort felé, de többször elcsúszott, Perselus pedig András felé.
Tobias is megcsúszott, Voldemort időben kilőtt átka pedig akkorát taszított rajta, hogy a vízbe szánkázott, Perselus pedig megtorpant, mert inkább Harry és mostohaapja szorult most segítségre. Harry Voldemortot vette célba, de a hajó ijesztően megbillent, az ő lába alól pedig kifutott a talaj, de ugyanígy Voldemort, Bella, András és Perselus lába alól is, és mind a korlátra zuhantak egymás hegyén hátán. A hajó az oldalán egyensúlyozott, a kisebb árbocrúd lassan víz alá került az orrvitorlával együtt. Harry még erősebben markolta a pálcáját, bár gyakorlatilag nem bírta egyenesen tartani a hidegrázástól és körbe nézett Voldemort után, de sehol sem találta, a sötétben és kavarodásban nyoma veszett.
– Harry menj arrébb – üvöltött fel Perselus, mert ebben a pillanatban Harry mögött kibukkant Voldemort vékony alakja és egyenest a fiára fogta a pálcáját.
Perselus üvöltve indult el de minduntalan elcsúszott, vagy beleakadt a korlát vékony rúdjaiba. Voldemort kimondta azt az átkozott varázsigét, Harry pedig ott állt, félig lecsúszva már a korlátról, a hajó pedig nyikorogva újra megbillent. Perselus teljesen kétségbe esett, nem fog odaérni és Harry nem nézett hátra, nem tud arrébb menni…
Valahonnét a sötétből András került oda, Isten tudja hogyan, milyen emberfeletti erőfeszítéssel és szó szerint arrébb dobta Harryt, aki nyekkenve landolt a korlát szélén a víz felett, aztán szájtátva nézte, ahogy a zöld átok keresztülsuhan a mellkasán. Perselusba beleszakadt a kiáltás. Harry egy halálos pillanatig egyensúlyozott a korláton, aztán elveszített az egyensúlyát és a vízbe zuhant, még mielőtt Voldemort újabb átka elérte volna.
– Neeeeem! – üvöltött fel megkésve Perselus és csúszva, kúszva, mászva egyenesen András testéig vonszolta magát. Pálca nélkül, fejvesztve és reménytelenül, utolsó erejével Voldemortra vetette magát és a testsúlyával szó szerint elsöpörte nagybátyját, aki elcsúszott a síkos deszkákon, magával rántva Perselust is. Egymásra zuhantak, Perselus alig kapott levegőt és Voldemort fenyegetően tornyosult fölé. Félig kilógtak már a víz fölé, Perselus nagybátyja torkára kulcsolta a kezét és szorítani kezdte, miközben Voldemort ráemelte a pálcáját és kajánul elvigyorodott.
– Adava Kedavra – Perselus behunyta a szemét és várta a megváltó átkot, de helyette iszonyú erővel zuhant rá nagybátyja nehéz teste. Nem is hitte volna, hogy ennyire nehéz lehet ez a vékony valaki, de szállna már le róla, mert megfullad…
Perselus kinyitotta végül a szemét és kis híján felüvöltött, csak a megszokás és a döbbenet miatt nem jött ki hang a torkán. Voldemort rajta feküdt, holtan. Nyitott, kimerevedett szemmel és kezéből lassan kifordult a pálcája. Piton utána kapott, de nem érte el, a hosszú, hófehér görcsös pálca a fekete vízbe esett és elmerült. Piton kikúszott nagybátyja holtteste alól és körbenézett döbbenten és reszketve, a test pedig lassan szintén a vízbe fordult.
Pár pillanatig lebegett, aztán csigalassúsággal kezdett süllyedni a tenger mélyére. Perselus szétnézett, nem messze, András teste mellett Harry állt, döbbenten az előbbi tettétől, kezében a pálcájával. Kissé ő is reszketett. Míg Piton Voldemorttal küzdött, addig ő visszakúszott a fedélzetre és gondolkodás nélkül megtette, amit meg kellett volna tennie ez előtt egy héttel. Akkor mindez nem történt volna meg, akkor otthon lehetne Elizabethel és az esküvőjét tervezné. És akkor András nem heverne most a lába előtt holtan…
Harry szinte semmit sem érzett ebben a pillanatban, sem örömet, sem bánatot, sem megkönnyebbülést, csak rettenetes hideget és rémes kínzó fáradságot. A fájdalmat még nem fogta fel, sem azt, hogy ő nyert, semmit. Azt sem látta, hogy Bellatrix Blcak egészen a hajó tatjáig hátrál a sötétben, aztán eltűnik valamerre, elhoppanált. Eszébe sem jutott, hogy ő még itt van. Perselus elérte Andrást és a fejét az ölébe vette, aztán a hajó kísértetiesen nagyot reccsent, a tőkesúly pedig kiemelkedett a vízből, ők ketten pedig lezuhantak.
Perselus eszelős erősen szorította András karját, pedig holt súly volt, de nem érdekelte, nem akarta elengedni, nem merülhetett a mélybe, ahol hideg van és sötét, és András úgy szerette a napsütést… Tempózni kezdett, mint az őrült, miközben Harry nevét ordította, de fiát sehol sem látta. Mögötte a hajó lassan teljesen elsüllyedt és hatalmas hullámokat kavart, ők pedig ott kavarogtak, a fiának még mindig semmi nyoma, András pedig nem tér magához, nem segít neki. „Feladom” – futott át az agyán, ekkor azonban közelgő fénypászma fúrta át a sötétet, és a hullámokon egy csónakot látott közeledni. Egy percen belül ki is rángatták őt is és Andrást is.
Harry már a csónakban volt, éppen és egészségesen, igaz csurom vizesen és hulla sápadtan. Kihalászták még Tobiast is, és visszaeveztek a megtépázott Eileenre. Hajnalodott. Az ég kelten kikékült lassan és a feketeség nyugatabbra húzódott a holddal együtt, ami már alig világított. A matrózok felsegítették őket a fedélzetre, Perselus mint az eszelős szorította még mindig András karját, vagy amit ért belőle és levegő után kapkodott miközben észre sem vette, hogy a tenyeréből ömlik a vér. Félig öntudatlanul cipelte be a legjobb barátját a kabinba és kiterítette a vékony ágyon, aztán fölé hajolt.
– András! – óvatosan megrázta, hátha téved és Voldemort mégsem volt a körben, kizárt, hogy benne lett volna, ő nem akarta, hogy belekerüljön, nem ölhette meg, olyan nincs! – András! –, de András nem mozdult, olyan hideg és távoli volt, sápadt és nyugodt és idegen. – András – most már egyenesen üvöltött és úgy megrázta, hogy Andrásnak leesett a szemüvege.
Perselus térdre ereszkedett és elborzadva bámulta barátja arcát. Kis híján felsikoltott mikor valaki hozzáért, meg sem hallotta, hogy bárki is bejött a szobába.
– Perselus… – Tobias volt, mögötte pedig ott állt Harry is. Tobias lassan húzni kezdte, de Perselus kitépte magát a kezei közül és visszaroskadt az ágy mellé.
– Hagyj engem – nyögte és eltolta Tobias kinyújtott kezét.
– Apa! – szólította meg Harry remegő hangon, de most ez sem érdekelte. – Apa kérlek…
– Hagyjatok! – suttogta Perselus halkan.
– Gyere Harry, most nem tehetünk semmit. Gyere, megmutatom, hogy kell kormányozni... – hallotta még fél füllel Tobiast, aztán csend lett, mély, halotti csend.
Odakint virradt, a nap vékony pereme megjelent a horizonton és narancssárga fényét szétszórta a világba. Piton mély levegőt vett és lassan Andrásra nézett. Tényleg halott – mondogatta magában, mert képtelen volt elhinni. Megigazította a tagjai, hogy kényelmesen feküdjön és visszaadta a szemüvegét. Aztán csak bámulta minta most látná először. Nézte a napbarnított, egyre sápadó bőrét, az orrát, a szemüvegét, a szokásos nyugodt félmosolyt a szája szegletében, a kócos, néhol őszülő sötét haját, a lehunyt (örökre lehunyt) szemét, fekete szempilláit. És maga sem vette észre mikor kezdett el könnyezni, hiszen évek óta nem sírt, sok, hosszú év óta.
Most azonban átszakadt az az oly gondosan felépített gát a lelkében, maguktól folytak a könnyei, elhomályosították a látását, az egész szoba megbillent, valami iszonyú nagy gombócot érzett a torkában… ahogy a könnyei végigfolytak arcán, lenyalta őket és érezte a sós ízüket, és csak jöttek megállíthatatlanul, pedig ő nem szokott sírni. De ott térdelve, végre hosszú idő óta először Perselus Piton úgy kisírta magát, mint még kiskorában mikor voltak könnyei.
A fejét az ágy szélére hajtotta és zokogott hangtalanul, amíg a könnyei végül lassan el nem apadtak. Semmi mást nem akart volna ebben a pillanatban, minthogy András felébredjen és legyen a régi, mit bánja ő, ha Voldemort is él, csak ez ne történt volna, bármi, csak ez nem, csak ezt ne!
Szavakba sem tudta volna önteni, mit érez, fogalma sem volt mit mondana, ha András mégis élne… de nem él. És ő semmit sem tehet. Mikor végre felemelte a fejét és megmozdította zsibbadt tagjait és úja András arcára pillantott, az úgy fájt, mintha fogóval tépnék ki a szívét. Dermedten nézte, azt sem tudta mit tegyen most igazából. Elveszítette a talajt a lába alól, tudta az esze legmélyén, hogy Harry is vigasztalásra szorul, és szüksége van most rá, de képtelen volt megmozdulni. Hogy hagyhatta itt András éppen most? Mit kell ilyenkor tenni? Tobias jött be újra.
– Fiam… – hangja olyan lágy volt, mint még soha. Perselus gyorsan szedte a levegőt, nagyon gyorsan, hogy újra el ne sírja magát, azt nem lehet, nem lehet gyenge, ő Perselus Piton. – Tudom, mit érzel…
– Dehogy tudod – csattant fel és megfordult.
Apja átfogta a vállát. – De igen, tudom… hogy ez most nagyon nehéz, de erősnek kell lenned… – magához vonta Perselust, aki lassan a vállára hajtotta a fejét.
– Apa, mi lesz most velem? – kérdezte és észre sem vett, hogy a gyűlölt mostohaapját apának szólította. – Mi lesz velem nélküle?
– Erős leszel, fiam és túléled és összeszeded magad, mert ő is ezt akarná. És most eredj, enned kell valamit és a kezedet is be kell kötözni – szelíden talpra állította és kikormányozta a halottas szobából.
Perselus hagyta, hadd vezessék, megette, amit elé tettek, némán tűrte, hogy lefertőtlenítsék a kezét, és aztán azt is, hogy visszavezessék egy másik kabinba, ahol végigfektették a vékony ágyon, ugyan olyanon, mint amilyenen András is feküt holtan, és aztán csak meredt üresen maga elé. És végre elnyomta az álom.
Harry a hajó orrában állt és a negyedik pohár rumot itta. Igaz már nem használt hozzá poharat. Össze volt törve és meg volt ijedve, és még mindig nem jött a jól megérdemelt megkönnyebbülés, amit Voldemort halála okozott. Meghalt egyáltalán? Képes egyáltalán meghalni? Nem így kellett volna történnie, Andrásnak nem lett volna szabad ott lennie. Rosszul volt, rettenetesen fáradt és rettenetesen ijedt, de nemcsak András miatt. Bár persze leginkább miatta. De az apja… soha ez előtt nem látta így összetörni, még sosem látta sírni.
Még sosem kellett úgy gondolnia rá, mint akink gyengeségei vannak, és nem kellett arra gondolnia, hogy egyszer, valamikor majd neki kell törődnie vele, neki kell őt vigasztalni, hiszen ő is vigasztalásra szorul, neki is elvették az egyik legjobb barátját, aki apja helyett apja volt, mindig ott volt, ha szükség volt rá. Mindig. És erősebbnek kell lennie, mint Perselusnak, pedig szíve szerint, igazából elbújna, és talán kisírná magát, de nem lehet, nem lehet gyenge, mert most neki kell erőt öntenie apjába. És fura módon, ahogy látta kiborulni Perselust, belé valóban költözött némi erő az elkeseredés mellé, legalábbis nem bújt el zokogva, hanem itt állt, igaz egy üveg rummal.
Úgy fájt a szíve, mintha kést forgattak volna benne. Örülni sem volt képes a sikernek, ez nem siker. Ez így nem jó. Maga sem tudta miért, de önkéntelenül is András kabinja fel vitte a lába és egyszer csak ott állt. És ott feküdt András. Egyszer már látta így, abba kis híján belebolondult. És akkor is miatta, akkor is őt védte, pont, mint most, mindig csak őt. És újra elveszített egy jó barátot, hiába fogadta szent esküvel, hogy többé egyik barátját sem hagyja veszni. Fekete hajában az ősz tincse kiszélesedett azon az éjszakán.
Beljebb lépett és magában, legbelül, nyugodtan, szépen elbúcsúzott tőle. Megszorította még utoljára a hideg kezét, aztán sarkon fordult könnyek nélkül, de az ajtóból még visszament és levette András szemüvegét. Elizabethnek. Ahogy eszébe jutott kiverte a hideg veríték. De nem akart most ezzel foglalkozni, hogy is állhatna elé. Neki kellett volna meghalnia, egyedül csak neki. A rumtól szédelegve és émelyegve benézett félve Perselushoz is, de az kifejezéstelen üres tekintettel bámult maga elé, ezért Harry inkább elmenekült, mert apja tébolyával nem bírt szembe nézni.
Ez talán még a halálnál is rosszabb volt, ez az üres hallgatása. Kiült újra a hajó orrága és megitta a maradék rumot. Olyan jó volt a belül uralkodó jeges rémület ellen, mint egy kanál orvosság és tompította az eszelős fájdalmat és pánikot. Nem ilyennek képzelte a győzelmet, illetve nem ilyen áron, nem így képzelte az életét sem. Minden elromlott és Harry rettegett, hogy többé már rendbe sem jön. Az Eileen pedig néma csendben ringott a vízen, fekete zászlóval a csúcsán, orrában egy félig ősz, fiatalemberrel, aki mégis aggastyánnak érezte magát.
