Belépés

Regisztráció
Főoldal
 
Smaragdvilág 






Honlap-menü
Kategóriák
Hírek [31]
Frissítések [22]
Fordítások [27]
Fordítások barátoknak [212]
Csak barátok részére elérhető tartalommal.
Mini-chat
Lumos

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

Alda, gyb_julia
Zsupszkulcs

Szökés az árokból

 

 

– Menj arrébb! – reccsent rá Spherestudra Piton, mikor visszajött az őrjáratról és beugrott a barátjával közös rókalyukba.

Spherestud kelletlenül a másik oldalára fordult és aludt tovább. Voldemort mocskos serege alig két napja kergette a csapatukat vissza tíz km-rel, és ez érthető okokból rossz hatással volt a hadsereg kedvére. Sokan oda is vesztek és utánpótlás három hónapja nem jött. Se emberből, se élelemből, se felszerelésből. Abból kellett élniük, amit találtak, miközben a „vezérkar” a szánalmas miniszterek és vezérkari főnökök meg sebtiben kinevezett tábornokok biztos távolságra a fronttól szép kövérre híztak. Ha Piton nem átkozta el ezerszer, hogy Harry aznap este megszökött, akkor egyszer sem. Undorodott a háború minden mocskától: nemcsak a hulláktól, hanem a feneketlen kosztól, bűztől, koplalástól… mindentől.

Spherestudhoz hozzá sem lehetett szólni már fél éve. Általában aludt vagy éppen meredt valamerre a semmibe. Piton minden nap ráparancsolt, hogy menjen haza, pihenje ki magát, de mintha a falnak beszélne. Nem, mintha a frontról csak úgy el lehetne menni szabadságra. Mindamellett Spherestud nem volt igazán levert, inkább csak érdektelenné vált.

Lupin viszont teljesen tönkre ment a két év alatt. Sokszor nem jutott farkasölő-fűhöz, mert Piton is itt dekkolt a rókalyukban és így nem tudta megfőzni neki, de ha éppen volt főzete, akkor sem volt jól. A háború legyengítette és mostanában folyton köhögött, már hónapok óta. A fronton amúgy is másképp telt az idő. Ide voltak zárva, ők úgy érezték évtizedek óta, és nem volt kiút. Az Egyesített Varázsközi Seregek Főparancsnoksága szigorúan megtiltotta a dezertálást, és akit elkaptak, azt hadbíróság elé citálták és a legkomolyabb büntetést szabták ki rá, amit lehetett. Piton és Spherestud hátát a sáros árokfalnak vetve ücsörgött és várták az éjszakát.

A nappalok egyre rövidültek és az éjszakák is egyre hidegebbek lettek. Varázsolni nem lehetett, nehogy kifigyeljék úgymond az ellenség kémei. Nem mintha törődtek volna vele elvégre is az ellenség pontosan tudta merre vannak… Varázsoltak ők maguknak, ha nagyon nagy volt a szükség, éppen csak nem nézték jó szemmel a feletteseik. Igaz, az ellenség felől sem érzékeltek soha mágiát, csak a támadások alkalmával, de akkor többet is, mint amennyi egészséges.

Piton sokszor már azt sem tudta, minek van pálcája, már csak gyilkolásra használta és undorodott magától. Mellette Spherestud előkotort egy üveg pálinkát és egy hajtásra megitta a felét. A maradékot Pitonnak adta, aki szintén lenyelte egy kortyra. Elvileg nem lett volna szabad inni, de az ő alakulatuknál ezzel már senki sem törődött. A század maradéka, a veteránok, akik itt vannak a háború kezdete óta, mint ahogy ők is Spherestuddal, majdnem minden este leitták magukat. Harryék rókalyuka felől már hallani is lehetett a részeg gajdolást.

Piton nem érzett elég erőt magában ahhoz, hogy kimásszon és rászóljon a húszéves fiára.
Harry teljesen megváltozott a három év alatt. Miután Voldemort a szeme láttára ölte meg a számára egyik legkedvesebb embert, hirtelen felnőtt. Mikor kitört a háború, szó nélkül jött a seregbe és álnéven – persze, hiszen, ha mindenki tudná az igazi nevét, nehéz lenne elrejtőzni Voldemort elől – beállt a seregbe. Amúgy sem akarta, hogy bajtársai hiú reményt tápláljanak csak azért, mert ő is ott van velük. Tudta jól, hogy semmivel sincsen jobb képessége bármelyik itt szolgáló katonánál, és senkinek sem tenne jót, ha olyan dologban bizakodna, ami nem fog bekövetkezni. Még nem tudja legyőzni Voldemortot, még nem áll készen. Nem tudja, hogyan kell. De addig sem tétlenkedett. Barátai rögtön utána jöttek és együtt harcoltak két éve. Együtt voltak sárban, fagyban, izzasztó melegben, együtt röhögtek, együtt rúgtak be először.

Jobban összekovácsolta őket ez a két év, mint hét év a Roxfortban. Számítottak egymásra, egyformák voltak mindenki szemében. Ron egész komoly férfivá érett és mivel napok óta nem jutott mosdóvízhez, tekintélyes szakállt növesztett. Spherestud meg is jegyezte róla, hogy olyan vele, mint Van Gogh. Ez lett a beceneve is, mert a rőt szakállával tényleg hasonlított a híres festőre.

Neville lefogyott és megizmosodott. Még mindig szerencsétlen volt, de közel sem annyira, mint az iskolaévek alatt. Titkolt célja az volt, hogy végre elkapja Bellatrix Balcket és megbosszulja a szüleit. Harrynek nem volt célja, illetve volt, de egyelőre nem tudta, hogyan hajtsa végre. Egy jelre várt, akármire. De addig is, ha kellett, harcolt és ha éppen lehetősége volt rá, akkor bárokban lebzselt és szívhez szóló leveleket írt haza, amikről senki sem tudott. Most a tegnapi csatát heverték ki és Ron a pálcája segítségével éppen kötést készített Neville karjának. A szanitécük tegnap megsérült, így kénytelenek voltak magukat ellátni. Harry azon töprengett, érdemes-e átmászni apjához, de attól tartott, már ott sincsen pálinka.

Ismerve apját és Spherestudot, ott nem marad meg a szesz túl sokáig. Így inkább a fenekén maradt és várta az éjjelt. Az ikrek, Bill és Charley pár méterrel arrébb „táboroztak”. George és Bill az éjszakai őrségre készülődtek, a másik kettő pedig a kockázásnak hódolt. A köpkő készletük a legutóbbi csata alkalmával odaveszett és hősi halottként siratták, de egy kifosztott, üres mugli faluban találtak dobókockát, megbűvölték, és most legalább kockáztak az unalom ellen. Lupin nézett be, szájában az elmaradhatatlan cigarettával, bár rettentően köhögött tőle. Rossz volt hallgatni, és többen mondták neki, hogy hagyja abba, de nem. Lupin hajthatatlan volt. Csoda tudja, mi tartotta életben még, de szívósan kitartott. Piton és Spherestud odafigyeltek rá, amennyire tőlük telt. Ennyien voltak angolok ebben a kis összezsugorodott században.

A többiek franciák és belgák voltak, meg néhány olasz. A hadnagyuk is belga volt, ami szerencse, mert valamennyire tudott angolul is. A német csapatok arrébb voltak és sokkal többen, de tegnap őket is visszadobták a halálfalók. Piton morgott, mert a holnapi kimenőjüknek lőttek, ha nem jön erősítés, és három hónapig egy bűzös rókalyukban dekkolni az idegeire ment már. Nem tehetett semmit, csak várhatta a támadást és éhezhetett, mert élelemnek olyan moslékot kaptak, amit egy jobb érzésű disznó is visszautasítana. Spherestud magába fordult és az eget bámulta, Harry jól elvolt magában, Lupin feleslegesen hősködött… Piton teljesen egyedül érezte magát. És a háborúnak csaknem akart vége szakadni.

 

***

 

Harry felriadt. A tücskök békésen ciripeltek, a láthatár nyugodtnak és egyenesen békésnek tűnt. Hűvös szellő söpört végig a fákon és Harry összébb húzta magán a köpönyegét. Mindig ugyanazt álmodta már hónapok óta. Általában nem zavartatta magát miatta, először alkoholos mámornak vélte, aztán… Furcsállotta, hogy nem akar elmúlni. Álmában egy fekete bőrű asszony hívogatta, de semmi másra nem emlékezett, csak a nőre és a hangjára.

Marhaságnak tartotta az egészet, de már nagyon unta, a barátainak pedig ez idáig nem szólt. Felesleges lett volna, csak Voldemortra gyanakodnának. De a Sötét Nagyúr nem tudhatja, hogy itt van. Alkalmazta is meg amúgy sem képes már a közelébe férkőzni, amióta olyan remekül magáévá tette az okklumencia tudományát, és Harry alkalmazta is Mort bácsi ellen…

Azonkívül álnéven tartózkodott a seregben és a sebhelyét kellő gondossággal eltakarta egy egyszerű bűbájjal. Senki sem ismerhette fel, és Voldemortról amúgy sem feltételezte, hogy hatalmas fekete asszonynak öltözzön az ő átverése érdekében. Persze sose lehet tudni… Morti bácsi éppenséggel soha sem az ép eszéről volt híres. Harry megvonta a vállát és megpróbált visszaaludni, de sehogy sem sikerült.

Egy darabig forgolódott, aztán kimászott inkább és leváltotta az egyik francia kölyköt az őrségen. Meredt észak felé és haza gondolt. Vissza a roxforti évekre… még Dursleyéknál is jobb volt, mint itt. Dursleyék azóta nyilván meghaltak már vagy elmenekültek. Harry nem tudta és magának sem merte bevallani, de igazán már nem is érdekelte. Nem kívánt különösebben rosszat nagynénjének, de keresni sem volt ideje, meg a háború amúgy is sok mindent megváltoztatott.

Lupin ült le mellé, szájában az elmaradhatatlan, parázsló cigarettával. Harry megcsóválta a fejét és kivette Remus szájából a cigarettát. Lupin vállat vont és rágyújtott egy újabbra, és csak csendben bámulták a frontot. Semmi hang, semmi mozgás nem jött át. Kis szerencsével nyugodt napjuk lesz… Harry inkább az álmán gondolkodott tovább.

Tiszta sor, hogy nem lehet véletlen. Valaki igencsak hülye stílusban üzenni akar neki, de hogy kicsoda és mit… azt Harry semmiképp nem tudta kihámozni. Hermione kéne hozzá. Mosolyogva gondolt a lányra. Milyen rég nem látta. Szinte el is felejtette az arcát. Fotókat óvatosság miatt egyikük sem kapott, csak leveleket, de azt sem tartották meg sokáig. Ha az ellenség kezébe kerülne, végzetes következményei lennének. De azért mégis: hiányzott neki Hermione és Ginny. A lányok… a végére teljesen becsavarodik… Harry megrázta magát, mintha egy rossz gondolatot akarna száműzni az agyából és inkább az álom problémájával foglalkozott hajnalig.


Két héttel később már Vichy-ig szorították vissza őket és az alakulatuk vészesen megcsappant. Mindannyian tudták, hogy a következő támadás felőröli őket mindenestül. Harry minden hajnalt remegő gyomorral várt: mi van, ha ma… ma megtörténik, amitől immár két éve retteg. Mi van, ha egyikük elesik. Csoda, hogy eddig mindannyian túlélték, isteni csoda. De tegnap George megsérült és a szanitéc hátra parancsolta a frontról, vissza Marseille-be, hogy kipihenje magát. Fredet nagyon megviselte a dolog, és persze Ront is. Harry pedig ismét találkozott a túl jól ismert érzéssel, mikor a gyomra remeg és iszonyú nyomás nehezedik a szívére. Rettegett a barátaiért és az apjáért. Ha tehette volna, hazaküldi mindegyiket, de nem tehette.

A tetejébe folytatódtak a lökött álmok a néger asszonnyal. Egyre hangosabban és tisztábban hallotta a hangját és néha már mást is látott nemcsak őt. Mintha sátorban ülne, vagy valami ponyva előtt. Harry elhessegette a gondolatot és koncentrált. Az ellenség mocorgott, hallani lehetett őket. Köd volt, így látni szinte semmit sem lehetett, de a mocorgás és a rövid pattogó vezényszavak idáig szálltak. Támadástól lehetett tartani, mert a halálfalók is pontosan tudták, hogy az utolsó erejét emészti fel a sereg. Harry megmarkolta a pálcáját és arrébb sandított.

A ködből Piton alakja bontakozott ki, amint szép komótosan sétál az ő rejtekük felé. Harry szívébe belemart a félelem. Ez a barom, az apja még megöleti magát. Kiugrott és berángatta apját és a falhoz nyomta.

– Megbolondultál? – förmedt rá. Régen… mennyire régen… egyáltalán nem merte volna.

Piton elvigyorodott és lefejtette magáról Harry karjait.

– Csak nem féltesz? – kérdezte szokott csúfondáros modorával és Harry elmosolyodott. Az ő apja. Inkább megcsóválta a fejét.

– Tudod jól, hogy milyen profi vadászaik vannak…

– Ki nem szarja le? Ebben a ködben azok sem látnak jobban. Csak azért jöttem, hogy… – Piton bajlódott a kifejezésekkel. Mint mindig, most sem tudta, hogy fejezze ki magát, hogyan mondja meg a fiának, hogy vigyázzon magára. – Szóval, hogy figyelj oda… 

Harry biztos volt benne, hogy mondana még mást is, ha idejük lenne rá, de ebben a pillanatban elkezdődött. Átokszikrák csapódtak be közvetlenül az orruk előtt, aztán az ellenség kúszva megindult feléjük. Harry rutinosan tette, amit mindenki. Pajzsbűbájt idézett maga elé és kiugrott a rejtekhelyről. Megkezdődött a mészárlás. Estére vége is lett. De a seregük jó része is odalett. Akik túlélték, azok most vérző sebekkel, végkimerülve hevertek a rókalyukaikban. Piton Spherestud homlokát kötözte, miközben ő is több sebből vérzett. A sereg minimális főre apadt. Többen megpróbáltak megszökni, de a területet hoppanálás gátló átokkal sújtotta a szövetséges parancsnokság, részben az ő védelmükre, hogy ne lehessen mögéjük hoppanálni, részint pedig azért, hogy a katonák ne tudjanak olyan egyszerűen elszökni.

Akik szökni próbáltak, végül mind hadbíróság elé kerültek. Harry bemászott apjához és végtelenül szomorúan nézett rá. Ugyanakkor borzaszóan boldog volt ebben a rémes állapotban is, mert mindannyian túlélték és ez most Harrynek épp elég volt. Gyorsan bekötözte Piton sebeit is, aztán ellátta Lupint is, már amennyire tudta. Az éjszaka rájuk szakadt és egyre hidegebb volt, így ősz derekán. Fázósan bújtak össze és megpróbáltak pihenni egy kicsit. Mindenképp tartaniuk kellett Vichyt és a halálfalók alig tíz kilométerre megközelítették már a várost. Most a helység fölött tanyázott a két tábor egymással szemben, de mindenki tudta, hogy a másnapi támadás elsöpri őket, és képtelenek lesznek megtartani az állásukat. Idegesen forgolódtak még egy darabig, aztán elnyomta őket az álom.


– Gyere! – Harry felriadt.

Olyan hangosan hallotta a fejében a kiáltást, mintha valaki tényleg a fülébe ordította volna. Talpra szökkent és ezúttal nem érdekelte a hülye szabályzat. Felrázta a többieket és arrébb vonszolta őket az erdőben, aztán minden óvatosságot félre téve tüzet gyújtott. Apja elkerekedett szemmel bámulta egy darabig, nem tudta tiltakozzon, vagy nevessen, aztán közelebb húzódott inkább a meleg lángokhoz. Spherestud a fénykörön kívül maradt és összeszűkült szemmel méregette Harryt. Ron álmosan meredt maga elé, Neville viszont kíváncsian bámult Harryre. Lupin a fejét csóválta, de végül leült közéjük és valamelyik zsebéből egy hatalmas oldalszalonnát rángatott elő. Ron megnyalta a szája szélét.

Harry pár percig gondolkozott hogyan is kezdje.

– Fura álmaim vannak… egy nőről – vágott bele, de Piton leintette.

– Mindnyájunknak vannak, Harry. Két éve itt poshadunk…

– Nem olyan álmok! Srácok, azt hiszem, üzenni akarnak nekem.

– Kik? – kérdezte Spherestud.

– Nem tudom. Egy fekete asszony beszél hozzám minden éjjel, ugyan azt. Először azt hittem véletlen, aztán, hogy hülyeség, aztán azt, hogy Voldemort szórakozik, hogy előcsalogasson, de… de azt hiszem, tévedtem. Ennek semmi közte Voldemorthoz.

– Ne légy ebben olyan biztos! – csattant fel Lupin. – Tudjuk jól, hogy téged keres… – a szalonnát egy hegyes vesszőre tűzte és a tűzbe tartotta.

– Igen, de abszolút fogalma sincsen, hol vagyok. Figyeljetek, szerintem… kaptam egy jelet – fejezte be sután.

A többiek rámeredtek. Percekig csönd volt, csak a nedves ágak sziszegtek és pattogtak a tűzben.

– Egy jelet? – kérdezte végül Perselus. – Úgy érted… arra vonatkozóan, hogy…

– Igen! – jelentette ki Harry és végre biztos volt magában.

– És?

– És azt hiszem, meg kell keresnem azt, aki tudja a válasz. Azt hiszem, meg kell innen szöknöm…

Dermedt csönd lett. Piton, miután Harry után jött két évvel ezelőtt, mindenek előtt legszívesebben megtépte volna, aztán hazaküldte volna. A többiek szintúgy. Mindannyian győzködték Harryt az első pár hónapban, hogy szökjön haza, neki nagyobb feladatai vannak, de a fiú hajthatatlan volt. Végül szép lassan mind feladták és igyekeztek a csaták alkalmával valamennyire megóvni. És most…

– Akkor mire vársz még? – kérdezte halkan Spherestud. Arcát nem lehetett látni az árnyékban.

– De… állj! Hova a pokolba akarsz menni? – kérdezte döbbenten Piton.

– Még én sem tudom – vallotta be Harry.

– Veled megyünk – jelentette ki Ron. Eddig nem szólalt meg, látszólag aludt, most azonban tágra nyílt szemmel meredt barátjára. – Egyedül úgysem boldogulsz. – Piton bólogatott.

– Nem akarlak titeket bajba keverni… – kezdte Harry.

– Veled megyünk és kész – közölte ellentmondást nem tűrő hangon Piton.

Harry elvigyorodott. Titokban ebben reménykedett, hogy vele jönnek. Végső soron nem egy életbiztosítás itt hagyni őket és ha már bajba kell keveredni, hát keveredjenek bajba együtt.

– Köszönöm – suttogta.

– Akkor… tiszta sor… holnap megszökünk – sóhajtotta boldogan Spherestud.

Aztán felfalták Lupin szalonnáját és gyorsan eloltották a tüzet, remélve, hogy nem csődítették a halálfalókat a megcsappant századuk nyakába.

 

***

 

Ezer szerencséjük volt, hogy aznap nem érte támadás az alakulatukat. Ron reggel megsúgta Frednek, hogy mire készülnek és bátyja megígérte, hogy este mindent megtesz, hogy elterelje az őrök és a főhadnagyuk figyelmét.

Harry egész nap zaklatottan járkált fel-alá és percenként nézett az órájára. Este megszöknek… este megszöknek… Csak ez járt a fejében. Mikor a frontra indult úgy érezte, tesz valamit, nemcsak vár arra, hogy eljöjjön a pillanat. Aztán mikor megszokta már a háborút, ismét úgy érezte, semmit sem tesz csak bujkál Voldemort elől, igaz legalább kint a fronton. És most újra… úgy érezhette, hogy eljött a várva várt pillanat. Végre talán most közelebb kerül a megoldáshoz, hogy hogyan végezzen a Nagyúrral. Semmi kedve nem volt már itt téblábolni.

Spherestud őrségen üldögélt és egy régi nótát fütyörészett. Neki is jót tett a változás, legalább már nem meredt naphosszat maga elé. Ron a bátyjaival beszélgetett egész nap. Búcsúztak – Harry tudta, hogy nem biztos, hogy újra látják majd egymást. Neki is összeszorult a szíve, ha azokra gondolt, akik itt maradnak. Azt is tudta, hogy nehéz időszak jön, mert már nemcsak a halálfalók, hanem a szövetségesek elől is bujkálniuk kell majd, dezertálásért életfogytig tartó fegyház járt. If várába (a francia partoknál található erőd, olyan, mint Azkaban volt) zárják a szökevényeket, ha elkapják. De őket aztán el nem kapja senki, ha már Voldemortnak sem sikerült. Nagyon lassan telt a nap és Harry végig támadástól tartott, de nyugalom volt. És végre eljött az este.

Éjfélkor találkoztak az erdő szélén, teljes csendben és Vichy felé vették az irányt. Tudták, hogy a városon túl már lehet hoppanálni. Persze célszerű elkerülni magát Vichyt, mert nyüzsögnek benne a katonai rendőrök. Pitonék hajnaltájt pillantották meg a helység elmosódott körvonalait és inkább letértek az útról. Semmi szükség életfogytig tartó börtönbüntetésre…

Hatalmas kört tettek és reménykedtek, hogy a szökést még nem jelentették. A szokás az volt náluk, hogy pár órát mindenképp vár a hadnagyuk. Hátha csak elcsatangoltak. De mostanra talán ő is tudja már, hogy nem mennek vissza…

Étlen-szomjan összeszorított ajkakkal némán gyalogoltak egyenesen dél felé. Sok idő múlva, mikor a nap is nyugodni készült már egyáltalán nem látták maguk mögött a várost. Megálltak megtanácskozni mitévők legyenek. Fogalmuk sem volt, hogy mennyire lehetnek Vichytől és mekkora a biztonsági zóna maga. Ha hoppanálni próbálnak és nem lehet, azzal magukra vonják a katonai aurorok figyelmét. Azoknak a mocskoknak külön erre a célra volt felszerelésük, egy bizonyos fajta radar, aminek Merlin tudja mekkora volt a hatótávolsága.

Semmi szükség sem volt arra, hogy már most ezek elől kelljen futniuk. Harry a szája szélét rágta és megpróbált gondolkozni, de a fáradtságtól nem sikerült. A nap meg egyre lejjebb süllyedt és ők semmiképpen sem akartak már a környéken éjszakázni. Meg kellett, hogy próbálják, kerüljön bármibe. Már csak az volt a kérdés hová menjenek. Harry egyszeriben rádöbbent, mekkora fába vágta a fejszéjét: az a boszorkány bárhol lehet a világon és az álomból semmi sem derült ki, a világon semmi. Hirtelen ostobaságnak tűnt belevágni az egészbe… Mi van, ha tényleg csak Voldemort?

Harryt kirázta még a hideg is a gondolatra miközben tudta, hogy döntenie kell, merre tovább. De az agya teljesen kiürült a fáradtságtól és a sok gyaloglástól és éhezéstől. Segélykérően pillantott apjára, de ő sem tűnt éppen frissnek az egész napos erőltetett menet után.

– Itt semmiképp sem maradhatunk – mondta fáradtan Perselus.

– Na igen, de mégis merre tovább? – kérdezte Spherestud és leült az árokparton.

– Menjünk haza! – nyögte Ron. A többiek értetlenül bámultak rá. – Haza anyához. Csak egy kicsit… legalább viszünk hírt a többiekről… – Harry elmosolyodott, ahogy eszébe jutott Mrs. Weasley és a lányok. Igen, ő is ezt akarta. Hazamenni kicsit valahová. Aztán majd ráér megkeresni a boszorkányt…

A többiek is összeszedték magukat lassan, teleszívták a tüdejüket szabad levegővel és a következő pillanatban már ott sem voltak. Kikerültek a biztonsági zónából.

 

***

 

Mrs. Weasley az ablaknál állt és automatikusan adagolta a hozzávalókat a pudinghoz és a semmibe meredt. Hermione aznap otthon maradt. Felment a láza a sok aggodalomtól és betegen feküdt a lesötétített szobájában. Elizabeth kihozta a könyvét a könyvtárból és felolvasott neki belőle. Levél azóta sem jött senkitől. Hír sem nagyon, a mágikus hírmondó csak hébe-hóba közölt információkat. A sereg Vichy alatt állt meg végül vér és harcok közepette és a veszteség mind nagyobb és nagyobb lett.

Mrs. Weasley mindent odaadott volna azért, hogy újra magához szoríthassa a fiait, még egyszer utoljára. Csak pár gyűrött, régi kép maradt tőlük, de már régen nem ilyenek. Biztosan sokat változtak… Az asszony álmodozásba merült és észre sem vette, hogy a tészta már régen készen van. Ő csak keverte tovább, nem is látott semmit maga körül.

Mikor legközelebb feleszmélt, már a nap is lefelé hajlott. Az ő házuk egy kis domb tetején állt egy aprócska városban, inkább falu volt, mint város és a ház is inkább kijjebb volt a városból. Az úton már elfogytak a házak is. Errefelé soha senki nem járt, kivéve persze őket. Luclin éppen most ért haza. Kórházban dolgozott. Ki akart menni a frontra ő is, de Mrs. Weasley és McGalagony nem engedték. Fáradtan lerogyott a konyhában és álmosan meredt maga elé. Ő is sokat változott az elmúlt években, persze inkább előnyére. Kevésbé volt már naiv és a régi bűne miatt sokkal odaadóbb és igyekvőbb volt.

Mrs. Weasley elé tette a vacsoráját, aztán visszaállt az ablak elé és tovább keverte a tésztát.
Odalent az utcán valami mozgás támadt. Emberek jöttek fölfelé – többen. Molly Weasley szíve a torkában dobogott és úgy érezte, menten meghal. Biztos volt benne, hogy fiai halálhírét hozzák. Mindig így történik. A faluban lakó boszorkányok majdnem mindegyike átesett már ezen. Megjelent egy egész bizottság dísztalárban és közölték a férj vagy a fiú halálát és hoztak egy gyásztáviratot.

Az asszony látta a közelgő alakokat. Az árnyékuk hosszúra nyúlt. Még a táviratot is látni vélte a kezükben. Megremegett a keze és kiejtette belőle a tálat, ami darabokra tört a kövön. Egész testében rázta a hideg és a zokogás. Luclin mellette termett és felszedte a cserepeket, aztán az asztalhoz ültette az asszonyt. Kinézett ő is félve és tátva maradt a szája. Azok ott lent ugyanis nem gyászbizottsági tagok voltak, hanem…

– Ezek Perselusék! – sikította Luclin és megrázta Mrs. Weasleyt. – Nem gyászhuszárok! – Felpattant és a bejárat fel vetette magát. Az asszony lassan felemelkedett: Luclin szavai még csak most jutottak el a tudatáig. Kinézett az ablakon újra, mert még mindig nem hitte el. Luclin éppen a kis csapat felé rohant. Jobban megnézve középütt az… az nem lehet… Az ott az ő fia…

Mrs. Weasley otthagyott csapot-papot és Luclin után rohant, le a lejtőn. A hirtelen támadt zajra Hermione és Elizabeth is előjöttek. Elizabeth a karjánál fogva támogatta a másik lányt, aki még túl gyenge volt a láztól. Kitámolyogtak a bejárati ajtóig, és onnan figyelték, mi történik.

Ebben a pillanatban kivált valaki a felfelé tartó kis kompániából és Luclin felé rohant. Aztán összetalálkoztak, az illető a magasba emelte a lányt és megpördült vele. Hermione olyan erősen szorította Elizabeth kezét, hogy az majdnem felszisszent. Mrs. Weasley is odaért és elkapta Ront és magához szorította. Lupin még mindig Luclint tartotta a karjaiban, Spherestud pedig rohanva megindult a kislánya felé, az pedig apja felé.

– Naa, anyaa! – nyögte Ron – Engedj el! – de azért mosolygott és átölelte az anyját.

Harry mosolyogva nézte őket, aztán Mrs. Weasley ő is elkapta és kapott egy hatalmas anyai ölelést. A maradék utat futva tették meg és mire felértek mindenki ott állt. Hermione a könnyeit törölgette és ők hárman, Harry, Ron és Hermione végre újra egymással szemben álltak. Harry előre lendült és magához szorította a reszkető lányt, aztán csatlakozott hozzájuk Ron is. Sírva és nevetve vonultak be a konyhába, hogy a fiúk előadják, miben törik a fejüket.

 

***

 

Mrs. Weasley hamar összekapta magát és röpke fél óra alatt olyan vacsorát varázsolt a kiéhezett csapatnak, hogy azok megnyalták utána mind a 10tíz ujjukat. Hónapok óta nem ettek tisztességesen, így érthető okokból senki sem beszélt, míg úgy, ahogy jól nem laktak. De azután sem esett túl sok szó a frontról. Semmi kedvük sem volt róla beszélni.

Ron elmesélte, hogy Fredék jól vannak, és, hogy George Marseille-ben van, de a harcról konokul hallgattak. Jobb volt csak lustán elnyújtózni a tűznél és végre otthon lenni és kényelmes ágyban aludni nem pedig a hideg földön a sárban. Pláne megmosakodni… maga volt a mennyország.

Spherestud úgy bámulta a lányát, mintha a világ legcsodálatosabb tüneményét nézné. Szemében már nyoma sem volt annak a zavart űzött kifejezésnek, ami ott kinn bujkált benne. Most csak Elizabeth-el törődött és a lánya is csak vele.

Luclin és Lupin hosszan beszélgettek este kint a verandán. Volt miről. Lupin rengeteg levelet írt neki kintről és a lány hűségesen válaszolt is rájuk. Most nem számítottak a régi bűnök vagy botlások. A háború sok mindent átírt és Remus is egészen másképp látta a dolgokat immár. Megtapasztalt túl sok mindent, amit soha senkinek nem kívánna és nem számított már az a régi, de még milyen régi sérelem. Csak Luclin számított, aki szebb és élőbb volt most mindennél.

Harry, Ron és Hermione pedig egész éjjel beszélgettek, éppen úgy, mint régen. A lánynak lejjebb ment a láza, de ha negyven fokig kúszott volna fel, most az sem érdekelte volna. Szíve a háromszorosára duzzadt, legalábbis ő úgy érezte. Hiszen végre itt vannak, élve, egészségesen és semmi más nem számított. A háború még nem okozott akkora kárt bennük, hiszen még önmaguk voltak. És Harry végre elmesélhette az álmot, ami hónapok óta nem hagy neki nyugtot. Olyan jó volt végre újra együtt „nyomozni”, együtt kitalálni hogyan tovább.

Hermione a homlokát ráncolta, ahogy a hallottakon töprengett, Ron pedig kiosont még ennivalóért. Van, ami nem változik. Harry nem cserélte volna el ezt a pillanatot semmiért a világon. A két év kint a fronton, a harcok egyetlen pillanat alatt olyan messze kerültek tőle, mintha nem vele történtek volna. Mintha csak olvasta volna valahol. Újra itt volt, újra élt és éltek a barátai is, az apja is… És semmi más nem számított most.

Megosztás
Keresés
Fandomok
Szeptemberben jön!
Naptár
«  December 2018  »
HKSzeCsPSzoV
     12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31
Ajánló
Hoppanáló
Oldalaim:
  • Hungaryan Fanfiction Archívum
  • Candlekeep

  • Barátok:
  • Scripta
  • Erika apróságai
  • Nimphadora Oldala
  • StargateLives
  • Varázsskatulya

  • Más oldalak:
  • Merengő Fanfiction
  • Transportus
  • Hozzászólások
    Smaragd
    Reménykedtem is benne, hogy kevés hibával, de nem jött össze smile Jó volt egy kicsit "belelátni" ebben a fejezetben Remus gondolataiba is. Szegény, már azt hitte, hogy ki fogják rúgni. Poppytól pedig megtudhattuk, hogy Piton egy nagyon erős varázsló, ami nekem különösen tetszett smile

    tekicica8790
    Ez tényleg nagyon gyors volt. Köszi.  smile Tetszett a fejezet. Bocsi, nem mint ha regényeket szoktam volna írni hozzászólásként, de egyszerűen nem tudok kiragadni belőle részeket. Vagy még is?  biggrin Remus agódása a fekete kutyáért. Perselus és Harry, vacsora utáni elpakolása. Mint külső szemlélő úgy látom, már is összhangban tudnak együtt tevékenykedni. Ez nagyon tetszik nekem. smile Még egyszer köszi, hogy ilyen gyors voltál. Várom a folytatást.  biggrin

    Smaragd
    Nagyon szívesen, igyekeztem, hogy meglepi legyen. Mondhatni a tegnapi napom ezzel töltöttem smile Julia jól sejti, a következő fejezet Harry szemszögű lesz majd.

    Smaragd
    Áh, nem mondod, hogy megint benne maradt valami érdekes smile Sajnos szokásom. Talán ha várok vele egy pár napot, és utána olvasom át, mikor már leülepedett bennem a történet... Meglátszik, hogy nincs Evelyn, ő szokta elolvasás után kiszemezgetni nekem az érdekes mondatokat. Örülök, hogy tetszett ez a fejezet, a hibáimmal együtt is biggrin

    U.i.: Sikeresen agyagmentesítettem a történetet
    biggrin A Potonra még emlékszem, az egy korábbi fejezetben volt, Evelynnel jót is nevettünk rajta. Remélem, hogy ebben a fejezetben nincs, mert kerestem, de nem találtam.


    Copyright © 2018 - 2012 Smaragd