Perselus hosszadalmasan ébredt. Hosszadalmasan, mert újra és újra visszasüppedt az álom megváltó puhaságába – nem tudhatta, hogy Tobias titkon altatót csempészett a teájába tegnap délben –, míg végre magához nem tért annyira, hogy kinyissa a szemét.
Egy mámorítóan boldogító pillanatig csak arra emlékezett, hogy Voldemort tegnap meghalt és nagyot nyújtózott a keskeny ágyon. Aztán beugrott, hogy hogyan halt meg, és mekkora árat kellett érte fizetni, belehasított a fájdalom a szívébe és a fejébe a tegnapi sírástól és utána rögtön elszégyellte magát.
Bambán felült és körbenézett az árnyékos kajütben, Harry egy másik, vele szemben álló ágyban hevert kaotikus összevisszaságban. Fél lába lelógott, másikat felhúzta, fél kajával a szemét takarta el, másik a tarkója alatt. Arca már nem is sápadt volt, hanem inkább zöldes, és halkan nyögdécselt mellé. Perselus megdörzsölte fájó, kivörösödött szemeit.
– Mi történt veled? – kérdezte rekedten.
Harry feljebb csúsztatta karját és résnyire nyitotta szemit.
– Egész éjjel hánytam – Piton a homlokát masszírozta, hogy elűzze a fejfájást és odébb csúszott az ágyon, közelebb Harryhez.
– Miért, tengeri beteg vagy? Vihar volt? – kérdezte, mert miután tegnap délelőtt elaludt mély gyászában, azóta fel sem ébredt.
– Nem, megittam egy üveg rumot – nyöszörögte Harry és kirázta a hideg.
Perselus halványan elmosolyodott. Íme, helyet cseréltek ők ketten. Eddig ő ivott, ha gondja volt, Harry pedig inkább választotta a bőgést, most pont fordítva. Megszorította Harry vállát, aztán kiballagott a valószínűtlenül ragyogó napsütésbe és újra összefacsarodott a szíve.
Hogyhogy süt a nap? Esnie kellene, az eget el kellene takarnia a sötét, fekete fellegeknek, hűen a hangulatához. Fura, hogy a nap ma is felkelt – gondolta – hiszen András úgy szerette… Nem, nem gondolok most erre, mert beleőrülök… – felnézett inkább az égre, nézte a hajó fölött keringő óriási albatrosz madarat és ismét mosolyra húzódott az ajka.
Furán jól volt. Nem nehezedett rá úgy a nyomás, mint eddig, ha bármi bánat érte. A sírás úgy kisöpörte a szívéből és a lelkéből a nehézséget, mint ahogy a nyári zápor veri el a port. A napsütés is gyógyítóan hatott rá, habár világ életében került a napfényes helyeket, most mégis jól esett a nap melege, annak ellenére, hogy persze furcsa is volt, hogy ma is, a tragédia után újra felkelt ugyan úgy, mint eddig minden reggel.
Perselus lassan a konyhába sétált és vételezett némi teát és pirítóst és Harrybe diktálta. Szegény kölyök… jó sokat ihatott, ha ennyire rosszul lett tőle.
– Pedig eddig még ennyire soha nem ütött ki – morogta Harry miután olyan állapotba került, hogy képes volt megmosakodni kinn a fedélzeten.
Ugyanott álltak még mindig a hajóval, ahol tegnap az a szörnyűség történt. Az elsüllyedt Spartacus helyére a vízen ringó deszkák és hordók emlékeztettek csak. És Voldemortra is. Ott oszlik lenn, mélyen a víz alatt és Perselus reményei szerint már fel is falták a cápák. Vége, elmerült örökre. Soha többé nem bánthatja őket, soha. Ez némi diadalérzéssel töltötte el. Harry állt mellette és szintén a vizet kémlelte.
– Te nem félsz, hogy felúszik? – kérdezte apjától, de Perselus csak tagadólag rázta a fejét.
– Bolond kölyök – szűrte a fogai között.
– De most tényleg… – Harry halálos komoly képet vágott –, én komolyan féltem éjszaka. Állandóan, ha felkeltem hányni, néztem nem úszik-e a hajónk felé… – Perselusból önkéntelenül kirobbant a nevetés.
Sokáig kacagott szívből jövően, aztán Harry is rákezdett. Olyan jó volt, ők ketten, apa és fia és többé semmi sem választhatja el őket. Olyan megnyugtató volt és Harry is jobban érezte magát már, mint tegnap. Tudta, hogy a pánik és a félelem lassan múlófélben van, a józan eszét sem veszítette el és többé semmi baj nem lehet. És ami volt, azt túlélte. Aztán Perselus elkomorodott, mert eszébe villant András és a tegnapi viselkedése.
– Harry, ami tegnap történt… azt sajnálom.
– De…
– Nincs de! Melletted lett volna a helyem, én meg magadra hagytalak a gyászoddal és játszottam a primadonnát. Sajnálom… – nyögte ki újra, Harry pedig könnyekig hatódott volna, ha nem tartotta volna túl nőiesnek a dolgot, így inkább csak megszorította apja vállát és egy csapásra begyógyultak a tegnapi lelki sebei.
Nem András, mert őrá élete végig emlékezni fog és még sokáig gyászolni fogja, de az apjába vetett hite visszatért. Perselus Piton erős és ő a fia. És ez jó.
***
Bellatrix Black kemény nő volt, határozott, büszke, erős akaratú és parancsoláshoz szokott. Most mégis úgy sírt, mint egy kiscica, nyivákolva halkan és szipogva a dokkok melletti ócska kis sikátorban. Meghalt a Nagyúr. Látta a saját két szemével. Minden álma, az összes romantikus elképzelése összeomlott. Hiába ült tizenöt évet az Azkabanban, hiába csúnyult meg. Hiába harcolta végi az elmúlt tíz évet szerelme oldalán, most mégis elvették tőle. Elvette egy hitvány kölyök, aki arra sem lenne méltó, hogy a koszt pucolja a cipőjéről.
Bella a mocskos, sáros földön térdelt és zokogott, öklével a dokkház kemény falát ütve.
– No-no kicsi lány, miért sírsz itten egyedül? – kérdezte egy fogatlan, faragatlan bűzös dokkmunkás mögötte és maga felé fordította Bella könnytől koszos arcát. – Eltévedtünk itten a külvárosban, vagy mi? – Bella undorodva tépte ki magát a matróz két keze közül, még az sem jutott eszébe, hogy megátkozza, legalábbis az első percben nem. A döbbenet erősebb volt az első pillanatban, mint a düh.
– Hozzám ne érjen – sziszegte rekedten és hátrébb húzódott. Undorító selejt mugli hozzá mert érni… őhozzá, Bellatrix Blackhez, a Sötét Nagyúr legtehetségesebb tanítványához. A világ, amit oly gondosan építettek fel a nagyúrral és a belső körrel, összeomlott egy pillanat alatt és a Nagyúrnak ugyan olyan szánalmasan egyszerű halál jutott, mint a legutolsó muglinak. Ő jobbat érdemelne, nem ilyet, neki nem lett volna szabad meghalnia, mint ahogy akkor sem halt meg mikor a saját átka hullott rá vissza. Mindent elveszítettek, az életüket, az álmaikat és Bella úgy érezte nincs tovább, hiszen elment az is, akiért érdemes volt küzdeni, ameddig csak futotta erejéből. Mindent megadna, hogy ne így legyen, hogy visszajöjjön!
Bárcsak visszakaphatná… De hiszen visszakaphatja! Hiszen itt van, valahol még most is él a korábbi önmaga és megteheti, amiért ura idejött. Véghezviheti egyedül és akkor a sötét nagyúr olyan büszke lesz rá, olyan kegyben fog részesülni… olyan egyszerű, olyan boldogító érzés volt, lelket és erőt öntött az elcsigázott halálra fáradt nőbe.
– Adava Kedavra – sziszegte hirtelen erőre kapva és a meglepett mugli holtan roskadt össze. Bella letörölt a könnyeit, megszárította a nedves ruháit, és büszke léptekkel elhagyta a kikötőt.
***
– Ne tedd, könyörögve kérlek, az életed múlhat rajta! Vagy neveld te magad, akkor a tiéd lesz, mindenestül… – Bella Voldemort előtt térdelt az akkori főhadiszállásán és lázasan magyarázott neki. Nem is kellett sokat keresnie, hiszen emlékezett még az akkori időkre, tudta, hogy hol keresse, és egészen egyszerűen megállította a főhadiszállás előtt, miután a nagyúr megérkezett. A lába elé vetett magát, nem bánta az átkokat sem, semmit sem. És elérte, hogy végül a Nagyúr, abbahagyva a kínzást, végig is hallgassa egyes egyedül. Előadta, hogy mi történt a múltban mikor rátámadt (illetve jelenleg még csak rátámadni készül) Harry Potterre, hogyan veszítette el az erejét egy csapásra és, hogy a taknyos kölyök hogyan gyilkolta meg őt huszonhét évvel később egy hajón.
Voldemort ugyan nem volt biztos benne, hogy ez itt valóban Bella és abban sem, hogy a nő egyáltalán épelméjű-e. Még hogy ne támadjon Harry Potterre. Pettigrew-tól tudja, hogy abban a jóslatban az áll, hogy megszületik az ő méltó ellenfele… és ő nem óhajtja, hogy fel is nőjön, ha már egyszer a világra mert jönni. Nem. Végezni akar vele, míg ilyen kis semmirekellő csecsemő. Persze, nevelje ő. Édes lenne, ahogyan pelenkázza a kopasz fejével és égő vörös kígyó szemével és altatódalokat sziszeg neki párszaszóul.
– Ha megtennéd, az a sok szörnyűség, amin keresztül kellett mennünk, mind nem történne meg. Te sem tűnnél el tizenhárom évre, én sem kerülnék az Azkabanba. Oh, Nagyúr kérlek, hallgass meg, hiszen karnyújtásnyira vagy a győzelemtől… – Bella elhallgatott és az áhítattól tágra nyílt szemmel meredt gazdája ifjabb mására.
Olyan fiatal volt még akkor. És ő úgy, de úgy szeretné megmenteni és naggyá tenni, csak hallgatnia kellene rá.
– Hallgass! – csattant rá Voldemort és fenyegetően emelte fel a pálcáját. – Azt akarod bemagyarázni nekem ostoba némber, hogy a jövőből jöttél, hogy engem figyelmeztess, ne támadjam meg Potteréket? Micsoda képtelenség ez? – ezt már inkább magának mondta, és már átkozódásra emelte a pálcáját, de Bella könyörgő sötétkék szeme megállította.
– Kérlek, nagyúr! Nézz bele legalább az emlékeimbe, a gondolataimba. Én nem hazudok neked, soha nem is hazudtam, esküszöm. Én az Azkabanba mentem érted akkor, mikor mindenki elárult, még Malfoy is! – sikoltotta hisztériásan, Voldemort meg felvonta a nem létező szemöldökét, aztán átkozódás helyett inkább merengőt bűvölt elő. Egy próbát minden esetre megér.
– Mutasd azokat az emlékeket! – sziszegte hidegen, Bella pedig visszakapta a pálcáját és az idevágó emlékeket a merengőbe csorgatta át.
A nagyúr gyanakodva méregette Bellát, aztán alámerült az emlékei tengerében és végignézte mit ez a dilis nő hisztérikusan állított. Igazat mondott, hacsak ez nem nagyon jól manipulált emlék egy nagyon profi szervezettől. Kizárt, hogy a Főnix Rendje lenne mögötte, arról tudta, Piton elmondaná. Ez minden valószínűség szerint valóban igaz, ő valóban eltűnt tizenhárom évre, miután azt a hitvány kölyköt megtámadta és aztán kitört a háború. És ő újra veszített, pedig tíz évig erős volt. Pokolba a jóslattal, ez a nő átélte, amiről beszél nem csak egy őrült. Miután kiemelkedtek a nő emlékeiből, hosszasan bámult rá elgondolkodva.
– Óh, Nagyúr… – kezdte volna elölről Bella, de Voldemort leintette. Gondolkodni akart.
– Mi van Pitonnal? – kérdezte aztán később.
– Áruló. Egész végig ellened dolgozott, egészen a kezdetektől. Nem bízhatsz benne. Öld meg!
Voldemort összeráncolta a homlokát. Ölje meg? Pont Perselus Pitont?
– Ezen még majd gondolkodom – sziszegte. Nehogy azt gondolja ez a tyúk, hogy mindenben követi. Előbb tán elbeszélgetne Perselussal. Tehetséges az a kölyök, kár lenne érte, igaz ez a drog dolog aggasztó. Méltatlan egy hallfalóhoz.
– Most eredj, rejtőzz el, ne lásson senki – utasította Bellát, ő maga pedig elhatározta, hogy felkeresi Perselust.
Bella diadalittasan húzódott vissza Voldemort szobájába elrejtőzni, a Nagyúr pedig nekivágott az éjszakának, hogy kifaggassa Perselust.
***
Dumbledore a dolgozószobájában ücsörgött a kandalló hideg, üresen ásító szája mellett és jeges teát kortyolgatott a meleg ellen. Épp végzett a postájával és nekiállt volna a Reggeli Prófétának mikor halk kopogásra lett figyelmes. Kicsoszogott az előszobába és kinézett a kémlelőnyíláson. Perselus állt a küszöbén rettenetes állapotban. Dumbledore szélesre tárta az ajtaját, Perselus pedig úgy vágódott be, mint akit űznek. Miután hellyel és jeges teával kínálta (amit Perselus persze, hogy nem fogadott el), a fiatal férfi belekezdett.
– Professzor úr, nagy baj van… azt hiszem Voldemort megneszelte, hogy… – elhallgatott, Dumbledore körül pedig fordult egyet a világ, habár nem mutatta.
– Biztos vagy benne?
– Igen! Nem! Illetve… hát kifaggatott, hogy ez az én állítólagos kémkedésem neki, ez mennyire igaz, én meg hazudtam össze-vissza – elhallgatott és arcát a tenyerébe temette.
Rettenetes rossz bőrben volt, ezt Dumbledore elsőre látta. Hideg verítékcseppek ütköztek ki a homlokán, habár annyira nem volt hőség, reszketett keze-lába és Dumbledore szerint újabb két kilót fogyott.
– Mit tett veled? – kérdezte aggódva, és közelebb hajolt Perselushoz.
– Semmit, csak a szokásos átkozódás. Nem érdekes – szűrte a foga között a másik. Nem attól volt rosszul, amit Voldemort tett vele, viszont feldúlta a dolog. A rendnek, még ha őt nem érdekli is, szüksége lehet rá.
– És mit mondott még? Vagy mit kérdezett? – kérdezte Dumbledore, mert bármi fontos lehet, még a legjelentéktelenebb részlet is.
– Hát… – Perselus próbált pontosan visszaemlékezni –, valami fegyverről beszélt, amit meg tud szerezni, és még… Potterékről, azt hiszem. Nem sok értelme volt az egésznek – Perselus elhallgatott. Nem emlékezett pontosan a tegnap estére, azon kívül kapott eleget, csak úgy a rend kedvéért Voldemorttól.
– Potterékről?
– Nem érdekes. Róluk úgyis mindig beszél. – Perselus maga elé meredt, mást már nem tudott mondani de Voldemort olyan fura és gyanakvó volt tegnap. – Örült valaminek, azt hiszem – tette még hozzá, bár ezt csak ő gondolta úgy. Voldemortban tegnap mintha vibrált volna valami, furán elégedett volt, de Perselus nehezen öntötte szavakba mit is élt át, hiszen abban sem volt biztos, hogy mindez igaz. És még ott volt a sok crucio.
Dumbledore a tenyerébe támasztotta az állát és szomorúan bámulta a fiatalabb férfit, aki a nyár ellenére reszketve ült vele szemben, sápadtan és látszólag betegen. Perselus dacosan meredt rá vissza.
– Rosszul nézel ki – suttogta az ősz mágus és szeretettel nézett Perselusra.
Piton mogorván felkapta a fejét.
– Nézze, nem azért jöttem, hogy vájkáljon a magánéletemben, hanem, hogy figyelmeztessem. Voldemort főz valamit! – elhallgatott, mert ő maga sem volt biztos benne, hogy igaza van, hiszen ennyi erővel az is lehet, hogy csak szúrópróbaszerűen vizsgálódott a nagyúr.
Semmi ésszerű alapja nincs, hogy valóban gyanakodjon. Kivéve ezt a hirtelen jött érdeklődést. Perselus már legalább egy éve szállította az információkat Dumbledore-nak, de eddig soha nem bukott le, az is igaz, hogy cserébe eljátszotta ugyanezt Voldemort felé is. Kettős kém volt, csak éppen a Sötét Nagyúrnak vagy hamis információt szállított vagy lényegtelent, minden esetre csupa olyasmit, amit Dumbledore akart, vagy amiről tudott és jóváhagyta. És a Nagyúr mindez idáig elégedett volt a munkájával, nagyon is.
Dumblerdore is aggódott, nemcsak a lebukás miatt, de Perselus egészségéért is. Talán nem kellett volna hagynia, hogy mindez megtörténjen, el kellett volna bujtatnia inkább…
– Fiam, nem ennél valamit? – kérdezte szelíden, hátha rábírhatja a táplálkozásra, de Perselus úgy nézett rá megrovón, mintha az öreg az anyját sértegette volna.
– Nem köszönöm – közölte hűvösen –, különben is mennem kell, épphogy el tudtam szabadulni! – azzal felpattant és az ajtó felé viharzott, Dumbledore fel sem tudta tartani. Mire egyáltalán a küszöbig ért, addigra csak a csapódást hallotta. Visszaült, aztán újra gondolataiba mélyedt. Itt valami nem stimmel, vagy áruló van a rendben, vagy valami más zavarta meg Voldemortot. Pedig már olyan közel jutottak, ha most megneszeli a dolgot, akkor vége mindennek.
Dumbledore hosszas gondolkodás és tépelődés után kezébe vette a Reggeli Prófétát és kényszerítette magát, hogy első betűtől az utolsóig végigolvassa. Aztán végigolvasta a Times-t is, mert ő – szemben a mágustársaival – a mugli lapot is járatta, abban sokszor értékesebb hírekre bukkant, mint bárki hitte volna.
A vége felé, a bulvár rovatnál furcsa híren akadt meg a szeme. Először el sem hitte, azt gondolta, kacsa, vagy olyan rettentő ökörség, mint a morzsásszarvú szapirtyó. De aztán elolvasta újra és újra és egyre inkább hajlott afelé, hogy higgyen a dologban. A hírben az állt, hogy rettenetes tengeri csata zajlott le az Atlanti óceánon, két állítólagos szellemhajó között. Képtelenségnek tűnik, elsőre legalábbis, de az író azt írta, azt állította, hogy egy amerikai tengeralattjárón is észlelték, és nappali fényben is látták a szellemkalózhajót.
Babonás népség – gondolta Dumbledore szakállába mosolyogva, de aztán valami szöget ütött a fejében. Hajók. Vitorlás hajók. Márpedig ő egyetlen olyan vitorlásról tud, amelyik még képes csatát viselni a tengeren és az Tobias Piton Eileen nevű háromárbocosa, és amennyiben az a hajó az Eileen, akkor ott valami gond lehet.
Egy egész tengeralattjáróra való matróz nem tévedhet, és ők egyöntetűen állították, hogy két árbocos kalózhajót láttak. Dumbledore talált még egy adalékot a teóriájához, mégpedig egy hatvan év körüli dokkmunkás haláláról szólót, akin nem voltak külsérelmi nyomok, aztán megette bőséges reggelijét s felkerekedett, hogy megszerezze az igazi, fontos híreket és bizonyosságot szerezzen az egyelőre igencsak ingatag lábakon álló ötletéhez.
***
Az Eileen remek hátszéllel haladt a Bermudák felé, hogy hazatérjen saját idejébe szépen, és végre megpihenhessenek. Perselusnak és Harrynek furcsa hangulata volt. Hol vigadni lett volna kedvük, hogy vége, örökre vége, hol pedig magukba roskadtan ültek a hajó orrában vagy a tatfedélzeten. Harry főleg aggódott. Elizabeth elé kell állnia, és be kell vallania, hogy az apja nem kísérheti az oltárhoz, mert meghalt, megölte a Sötét Nagyúr, mert ő megint nem figyelt oda. Olyankor, ha erre gondolt, a rettegés facsarta össze a szívét. Mikor megkérte Elizabeth kezét, arra gondolt, már semmi baj nem érheti őket és ő megvédi a feleségét a bajoktól és az összes bánattól, re tessék. Nem telik el egy hét és meg kell szegnie magában tett fogadalmát. Lizzy össze fog törni, ezt tudta jól. Ő is összetörne, ha Pitont bármi érné. De nincs mit tenni, haza kell menni, és be kell vallani.
Megtörtént és ő megint csak nem tehet semmit, semmit… hirtelen felült, bele is szédült. Miket hord itt össze, hogy semmit nem tehet, hát nem a múltban vájkál éppen? Hát, ha megöli a múltbéli Voldemortot (is) akkor visszakapja Andrást, Lupint, Siriust, mindenkit. A szüleit is talán, ha siet, ha nem engedi őt a közelükbe. Akkor visszakapja Dumbledore-t és a Roxfortnak semmi baja nem lesz é ő úgy nőhet fel, hogy boldog lehet végre. Felpattant és a kormányosfülke felé rohant.
– Állj! – rikoltotta mikor odaért, a kormányos pedig meglepve nézet rá és a bagódohányt áttolta a jobb pofájából a balba.
– Mit akarsz, fiú?
– Állítsa meg a hajót, és fordítsa vissza!
– Mi van, Harry? – kérdezte Tobias, aki eddig a térképpel vesződött, mert be kellett mérnie a nagy örvényt, ami Roxforba viszi őket.
– Vissza akarok menni, hogy megöljem Voldemortot! – Tobias egy pillanatra elhűlt és tátott szájából kiesett a pipa.
– Túlélte az a szemét? – kérdezte növekvő pánikkal a hangjában.
– Nem azt, a fiatalabbat. – Tobias becsukta a száját és sajnálkozva meredt Harryre.
– Sajnálom, nem lehet – mondta és visszafordult a térképe felé.
Piton dugta be a fejét. – Mi folyik itt? – kérdezte mogorván.
– Vissza akarok menni, megölni Voldemortot, hogy mindez ne történhessen meg – hadarta Harry izgatottan –, de apád nem akarja – tette még hozzá gúnyosan.
Perselus elszomorodott. Utoljára, mikor Andrással beszélt, pont erről volt szó és a barátja világosan megmondta, hogy nem lehet.
– Azt nem lehet, Harry – mondta csendesen Perselus, és belesajdult a szíve. Hiszen visszakapná Andrást. De akkor sem lehet, András is ellene lenne, nem tehetik meg, ki tudja milyen következményei…
Harry szakította félbe a gondolatmenetét.
– Mi az, hogy nem lehet? Ti mind bolondok vagytok? Megakadályozhatnák ezt a sok borzalmat, és ti nem akarjátok? – üvöltötte és lerohant a fedélzetre, nyomában Perselussal és Tobiassal. – Te nem akarod, hogy András újra éljen és ott lehessen a lánya esküvőjén, és, hogy Lupin és… – elhallgatott Perselus feldúlt arcát látva. Neki is fájt, ugyanúgy, megtette volna, ha lehetne, de pont az idő az a dolog, amibe nem szabad belenyúlni, soha.
– Harry, hallgass meg…
– Nem érdekel! Gyávák vagytok, semmirekellők! Féltek a jobb élettől, attól, hogy kiálljatok magatokért és végre ne a szaros szabályok szerint kelljen élni! – üvöltötte torka szakadtából, ami épp az eszébe jutott. Olyan jó terv volt, tudta, hogy július utolsó napján hol lesz Voldemort (éppen náluk, őket fogja lemészárolni) és azt is tudta, hogy megakadályozhatná, ha ezek itt nem lennének ilyen gyávák.
Perselus próbált a saját józan eszére hallgatni, mert legszívesebben Harry markába csapott volna, hogy rajta, csináljuk meg, de tudta, hogy nem lehet. Az idővel nem lehet játszani, csoda, hogy eddig nem kavartak galibát.
Dumbledore sokat emlegette a tetteik szerteágazó következményeit. Bármi, amit itt tesznek, hatással lesz a következő percükre, mint ahogy Bella felbukkanása hatással volt Voldemortra, és Voldemort Perselusra, aki aznap nem akart volna Dumbledore-hoz menni, és ha ő nem megy oda azzal a hírrel, hogy Voldemort felfigyelt rá, akkor talán Dumbledorenak nem akad meg a szeme a kalózos híren… és így tovább. De Voldemort meglátogatta Perselust, Perselus Albust, és Albus most éppen az Eileen felé tartott, rettenetes rossz érzésekkel küszködve. A kikötői „ismerőséből”, egy ex-aurorból, aki kikötőparancsnoknak áll, nagy nehezen kiszedte, hogy nem kacsa, ő is észlelte a tengeri csatát, igen használtak mágiát és ő azt hitte, csak modern kalózcsata, amit itt vívnak valami áru reményében és ezért nem értesített senkit.
Dumbledore ezek után nem tehetett mást, minthogy megkeresse és felkéredzkedett a Bournemouth nevű cirkálóra, aminek szintén ismerte a kapitányát és most egyenesen az Eileen felé tartott és hőn remélte, hogy még nem késő, és Tobias még nem szívódik fel valamerre az időben. Mert valami nem volt rendben.
A veszekedés után Perselus magányosan állt az orrban és tűnődve bámulta a habokat odalent és kereste a lelki békéjét, hasztalan. Tényleg gyáva lenne, ő Perselus Piton? Gyávaságból, vagy konformizmusból nem mer szembeszállni a sorsával és… de talán jobb lenne. Mit talán, biztosan. A háborúnál minden csak jobb lehet, ebben Harrynek tökéletesen igaza van. De túl öreg már, hogy ilyeneket csináljon! Szívbe szerint odamenne és megölne nagybátyját mielőtt galibát kavarna, az eszével pedig hazacipelné Harryt, beletörődve a megváltoztathatatlanba. Nem véletlenül alakult így a sorsuk, oka kellett, hogy legyen. Ez volt megírva, ők nem írhatják át.
A hajó vesztegelt a nyílt vízen, mert Tobias sehol sem lelte az őrvényt, és nem akart feleslegesen össze-vissza vitorlázni, még meglátja őket valaki, akinek nem kellene. Perselus már túl akart lenni ezen, hogy végre ne kelljen tovább cipelnie ezt a terhet, de egyelőre itt álltak, őt pedig gyötörték a gondolatai. Ha megtenné, feltámasztaná Andrást, azt sem bánná, ha a barátja dühös lenn rá. Mit bánná ő? Visszamennének Harry esküvőjére, és minden rendben lenne. Akkor Dumbledore adhatná össze a gyerekeket. Mélyet sóhajtott, boldogtalan volt, hiába nyertek. Azt hitte, ha megölik, megszabadulnak a nyomasztó tehertől, erre nesze, itt van egy még nagyobb.
– Hajó! – rikoltotta a hatalmas néger férfi a kosából, és messzelátót illesztett a szeméhez – angol hadiflotta, a Bournemouth nevű cirkáló – tett hozzá eligazításképpen.
– Vonjátok fel a dominikai lobogót… ugye van dominikai lobogónk? – kérdezte Tobias, mert annyi lobogója volt, hogy számát sem tudta. Minden felségjel, talán ami a világon létezett, ki tudja alapon. A kalózkodást büntetik és neki nem volt kedve állandóan a mugli hatóságok elöl bujkálni, vagy harcba szállni velük. Felvonták a dominikai zászlót, a matrózok egy rész hófehér uniformist öltött, másik felük pedig könnyű nyári öltönyt és kisétáltak a fedélzetre. Perselus érkezett érdeklődve. Kérdő tekintetére Tobias elmagyarázta.
– A legegyszerűbb, ha sétahajónak tettetjük magunkat, vagy luxusárbocosnak, kalandvágy gazdag népek részére. Akkor nem kérdezősködnek, bevált trükk.
– És ha mégsem? – Tobias felnevetett.
– Most komolyan, szerinted ellenfél egy mugli cirkáló, még, ha torpedókkal van is felszerelve? – Perselus hidegen elmosolyodott, aztán távozott a kabinjába, mert semmi kedve nem volt a műsorhoz.
A kabinban viszont Harry fagyos tekintetéhez nem volt kedve. Időközben a Bournemouth megközelített az Eileent, ahol vidáman csevegő, de a szemük sarkából éberen őrködő népek sétáltak a fedélzeten, ruhájuk ujjában varázspálcákkal. Tobias állt a kormányhoz, ha mégis támadni lenne kedve a dögnek, akkor villámgyorsan tudjon fordulni… legnagyobb meglepetésére a hajóról egy hófehér csónakot eresztettek a vízre, benne hat matróz és egy ősz öregember… Dumbledore! Tobias eltátotta a száját, aztán elkiáltotta magát.
– Mozgás, lusta banda, sorakozó, gyerünk, gyerünk… – matrózai egy perc alatt sorba rendeződtek és még Harry és Piton is kidugta a fejét, hogy aztán egy matróz, Tobias intésére rájuk csapja újra a kabinajtót és kulcsra zárja. Mert, ha nem muszáj, akkor ők inkább ne találkozzanak a még élő Dumbledore-al.
Albus megköszönte a matrózok szíves segítségét, és felkapaszkodott az Eileen fedélzetére. A Bournemouth tiszteletlövést adott le, majd megfordult és elment. Dumbledore mosolyogva fordult Tobiashoz, aki kitárt karral jött elő üdvözlésére.
– Ah, Tobias, öreg barátom, mi szél hozott erre? – kérdezte Dumbledore és gyanakodva körbenézett a viharvert hajón.
– Az ügyünk végett hajóztunk erre, az hozott ide! – morogta Tobias és bevezette kabinjába Albust. Az öreg leült és átható kék szemeit Tobiasra függesztette. A vén kalóz nem bírta sokáig egykori főnöke pillantását, lesütötte a szemét. – Nézd, az lesz a legjobb, ha nyíltan játszunk! Mit akarsz tudni? – kérdezte a térdét fixírozva.
– Mi történt az előző éjszaka? – Tobias megtehette volna, hogy rávágja, semmi, de mire lenne jó?
– Az, amire te is gondolsz.
– Itt?
– Igen, sajnos! Tudod, Ő is rájött, hogy ha megváltoztatja a múltat… Eh, nem érdekes, hiszen utolértük és már halott. – Dumbledore felsóhajtott. Halott. Hát az a szerencsétlen nyomorult árva gyerek mégis elvégezte, amit a sors rá mért?
– És Harry…? – függőben hagyta a kérdést.
– Rendbe fog jönni – felelte diplomatikusan a másik. Hosszan hallgattak.
Dumbledore gyanította, hogy valahol itt van a fiú is, de nem akart találkozni vele, csak törést okoznának az időben. Pedig úgy megnézné milyen lett felnőttnek, hogyan boldogult…
– Van itt valami probléma – folytatta kis idő után. – Perselus említette, hogy Voldemort gyanakszik. – Tobias egy darabig nem felelt. Hétköznapi dolog, hogy a Sötét Nagyúr gyanakszik, az lenne hátborzongató, ha nem tenné. – Perselus azt mondja, igencsak célzatos kérdései voltak. Mintha tudna valamit… vagy mintha valaki információkkal látta volna el – Dumbledore elhallgatott.
Tobias felnyögött. Ha most elárulja, hogy Pettigrew a hunyó, azzal belenyúl az időbe, ha nem árulja el… akkor itt az eredménye, tíz év háború és nyomor és halál. És nyilvánvalóan semmit sem tehet. Az öreg előbb nyesné le Van Gogh stílusában a saját fülét, minthogy bármi információt kapjon a jövőről. Mármint konkrét információt, ami nem jóslás formájában érkezik hozzá. Dumbledore óvatosan folytatta.
– Perselus azt állította, hogy a nagyúr megváltozott némiképp. Biztosak vagytok benne, hogy semmi információ nem jutott el hozzá? – Tobias a homlokát ráncolta.
– Ne-neem, azt nem hiszem – motyogta, de esküdni nem mert volna rá. Olyan sötét volt, és annyi ember halt meg azon az estén. Ő megölte Dolhovot, Pettigrrewt és a kis Malfoyt, Perselus megölte Averyt és Harry Voldemortot. És András… ő egy alakkal, egy hosszú hajúval küzdött, Bellával talán. Bellával. De mi lett a nővel? – Várj egy percet – választ sem várva átmasírozott Harryékhez, akik tüntetően hátat fordítottak egymásnak és fagyosan hallgattak amióta csak Dumbledore a hajóra tette a lábát. Ők nem tudták, hogy az ősz mágus van itt, és amúgy is be voltak zárva.
– Bella meghalt? – kérdezte köszönés helyett.
Harry felült.
– Nem tudom – mondta halkan, zavartan.
Perselus a vállát vonogatta.
– Azt hiszem, még élt mikor a hajó megbillent és a korlátra zuhantunk.
– És később?
Perselus ha akarta, ha nem, visszajött annak az éjszakának a rémes emléke.
Igen, minden csurom víz volt össze-vissza csúszkáltak és Harry ott táncolt a korláton, és akkor ott termett Voldemort, aztán András félrelökte Harryt, de Bella… szinte biztos, hogy élt még akkor. – Talán a vízbe veszett – motyogta reménytelenül. – Miért?
– Okunk van azt feltételezni, hogy Voldemort információt kapott – felelte hidegen Tobias. Harry némileg megelevenedett. – Ez azt jelenti, hogy utána megyünk és megállítjuk? – kérdezte reménykedve.
– Attól tartok! – morogta Tobias, aztán rájuk csukta az ajtót és visszatért a rossz hírrel Dumledore-hoz.
Hosszan vakarták a fejüket, a lehetőségeket töprengve végül arra jutottak, semmiképp sem kockáztathatnak. Inkább itt maradnak, és megállítják, semhogy véghez vigye, amit Bella elmondott neki esetleg. Túl nagy törés lenne az időben, ha Voldemort most másképp dönt. Besötétedett és a tenger szokatlanul lenyugodott, sehol egy hullám.
– Te mondod el nekik – mondta Dumbledore – én, ha lehet, elkerülném a találkozást – mondta szomorúan. Roppant kíváncsi lett volna rájuk, hogy vannak, hogy néznek ki… de veszélyes lett volna, túl kockázatos. Így távolról kellett irányítania őket, mintha ő nem akarna találkozni, és kis híján a szíve szakadt meg tőle. Annyi szenvedésen mehettek át mire idáig jutottak, és ő nem láthatja őket.
***
Voldemort végül döntött. Hisz a nőnek, és úgy fog cselekedni, ahogyan ő javasolja. Megöli Potteréket, de a csecsemőt nem, őt Bella fogja felnevelni, Perselust viszont nem hajlandó megölni. Inkább maga mellé állítja újra, ha tényleg áruló, amiben egyébként kételkedett. Lehet, hogy az lett, vagy majd csak lesz, de nem most.
Viszont, ha Harry a kezébe kerül, olyan fegyvere lesz, amilyennél jobban kívánni sem lehet. És akkor megjutalmazza Bellát a hűségéért, olyan nagy ajándékot ad neki, amiről az asszony nem is álmodott. Akkor megszülheti az ő, Voldemort utódját, aki majd egyszer átveszi a birodalom irányítását, ha már ő beleunt.
Már csak ki kell deríteni, hol rejtőznek nyamvadt semmirekellő Potterék, ezt az a patkány Pettigrew intézi több-kevesebb sikerrel. De ő tud várni. Ő tud.
