Belépés

Regisztráció
Főoldal
 
Smaragdvilág 






Honlap-menü
Kategóriák
Hírek [31]
Frissítések [22]
Fordítások [27]
Fordítások barátoknak [212]
Csak barátok részére elérhető tartalommal.
Mini-chat
Lumos

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

gyb_julia
Zsupszkulcs

21. fejezet – Sirius hagyatéka

 

Sirius végigsimított félhosszú fekete haján és benyitott az alacsony kertkapun, végigment az üde zöld gyepen és illemtudóan bekopogott. Lily nyitott ajtót mosolyogva és James is előkerült karjában Harryvel. Sirius vigyorogva emelte magasba keresztfiát, aztán Lily elvitte a kicsit, ők ketten pedig leültek a konyhában. Egy-egy üveg vajsört ragadtak és vagy fél óráig semmiségekről beszélgettek, aztán Sirius rászánta magát, megköszörült a torkát és belefogott.

– Haver… el kellene már rejtőznötök a tökfej elől!

James rosszallóan vonta össze a szemöldökét. Nem szeretett erről beszélni. Sirius egy idő óta a fejébe vette, hogy nem lenne jó, ha ő lenne a titokgazdájuk, mert Voldemort úgyis rá gyanakodna. És az óta néha, ha épp olyanja van, elkezdi ostromolni őt, Jamest azzal a képtelenséggel, hogy válasszon mást helyette. – El is fogunk, amint vállalod a titokgazdai szerepet – mondta vigyorogva, de Siriust épp nem találta röhögős kedvében. Ami persze ritka alkalom volt.

– Nem viccelek, James. Tegyétek meg, amíg nem késő. Kérlek… – tette hozzá tőle teljességgel szokatlanul. Sirius nem szokta meg, hogy kérnie kelljen, általában kérés nélkül is az övé volt bármi, amit, vagy akit akart. James abbahagyta a vigyorgást. Lily jött be Harry szobájából és hozzá látott az ebédkészítéshez.

– Jó, rendben. Gondolkodni fogunk rajta – ígérte Siriusnak. – Te kit javasolnál?

– Hát én… izé… Petert. – James tágranyitotta a szemét meglepetésében. Minden másra számított inkább, csak erre nem. Pont Petert? Nem mintha nem szeretné, vagy ilyesmi, csak éppen Peter, ő inkább tűnik egy rakás szerencsétlenségnek. Úgy látszott a vívódás kiült az arcára is, mert Sirius lázasan magyarázni kezdte a dolgot. – Tudod őrá senki sem gyanakodna.

– És Remus?

Sirius elpirult. – Őrá is gyanakodnának – felelte, de legbelül nem igazán így gondolta. Tudták mind, hogy áruló van a rendben, túl sok minden derült ki, aminek nem lett volna szabad és mindenki gyanakodott mindenkire. Csak Peterre nem. James nem firtatta, ugyan érezte, hogy talán nem ez a pontos igazság, de hát az ő dolguk.

– Én viszont téged akarlak még mindig, ha már egyszer muszáj lesz így elbújnunk, mint valami patkánynak.

– James – szólt rá szelíden Lily is. – Siriusnak igaza lehet. Őrá gyanakodna Voldemort.

– Gondolkodni fogunk rajta – ígérte még egyszer James, és Sirius megérezte rajta, hogy már bosszantja a dolog ezért gyorsan témát váltott.

Sokáig beszélgettek még semleges dolgokról, aztán Sirius ott is vacsorázott és ott is aludt, de Voldemoetról többé már nem esett szó közöttük.


***

 

Az Eileen most éppen a brit partok felé tartott egyenest Liverpoolba. Dumbledore már nem tartózkodott a fedélzeten, hazatért londoni lakására és hozzálátott, hogy kiderítse, mennyit tud Voldemort. Mindezt persze Perseluson keresztül, hiszen ő volt ott nap, mint nap Voldemorttal, ő tudta talán a legjobban, ha készült valamire. Persze a Főnix Rendjének tagjai közül.

Perselus morcos volt, mert eddig sem volt egyszerű a dolga, ám most olyasmit varrtak a nyakába, amit a háta közepére sem kívánt. És mellesleg a felét sem értette, mert Dumbledore valami idióta oknál fogba rébuszokban fogalmazott és csak az információk töredékét árulta el és azt is olyan ködösen, hogy rettenet.

Perselus pedig kinyitotta a szemét s hegyezte a fülét, de teljes volt a csend. Éppen csak Voldemort volt más. Vidámabb, bizakodóbb még az eddiginél is jobban, márpedig ő mindig felvetett az önbizalom. Állandóan Potterékkel foglalkozott és Perselus nem győzött Dumbledore-hoz rohangálni, hogy szóljon, hogy az öreg figyelmeztesse Potteréket, bár felőle aztán nyugodtan feldobhatták volna a talpukat. Nem tartotta valószínűnek, hogy hosszan gyászolná őket. Sőt.

Voldemort pedig tervezte a végső csapást a világra, amennyiben az az idióta semmirekellő féregfark végre előállna Potterékre vonatkozó információival.

 

***

 

James fel-alá rótta a köröket a konyhában és néha morcosan Siriusra nézett, de barátja nem nézett rá vissza. Vagy lesütötte a szemét, vagy valamerre kibámul a kertben, vagy a mennyezet apró hajszálrepedéseit tanulmányozta, de nem nézett Jamesre.

Sötét fellegek gyülekeztek Britannia fölött és főleg a Főnix Rendje fölött. James és Sirius is egyre gyakrabban hallgatta Dumbledore figyelmeztetéseit, hogy rejtőzködjenek el, amennyire csak tudnak minél hamarabb. Mert Voldemort igazán, tényleg készül valamire. De Sirius még mindig nem vállalta a titokgazdai szerepet.

Egyszerűn rettegett a barátaiért, bár majd’ a szíve szakadt meg, de nem merte vállalni, tudta, hogy ő lenne a legelső, akit Voldemort előveszt. Előkeresné a föld alól is, bárhonnan és kiszedné belőle, akárhogy is. Képes rá, e felől Siriusnak a leghalványabb kétsége sem volt, hát csak rajta. Tegye meg, kínozza meg, ölje meg, tépje ízekre, addig is a legjobb barátja, a családja titka biztonságban lesz Peternél. Ők négyen, a tekergők elválaszthatatlanok, ők inkább meghalnak egymásért, minthogy elárulják. Bízott Peterben, bízott abban, hogy míg Voldemort őt űzi, vagy őt kínozza, addig Peter megóvja ezt a drága titkot.

Peter biztos. De Remus… a félelem és lelkiismeret-furdalás keserű íze telepedett az ínyére, ha arra kellett gondolnia, esetleg az a bizonyos áruló, az… Remus is lehet. Fájt, mintha tépőfogóval szakítanák ki a tagjait, de lehetséges volt, esély volt rá. Nem akarta, hogy így legyen, sőt, soha nem gondolta volna, de Remust annyit bántották, a minisztériumban, még a Főnix Rendjében is akadt egy-két sehonnai, aki ferdén nézett rá. Megalázták lépten-nyomon, nem volt munkája, néha még éhezett is, persze, hogy, besokallt, mert Voldemort megígérte a vérfarkasoknak… de nem! Sirius erőszakkal elhallgattatta a kis hangocskát magában legbelül és bocsánatot kért Remutól, de a döntésén nem változtatott. James, Lily és Harry veszélyben vannak és ő minden áron megvédi őket. A barátságuk árán is.

– Jó, megteszem – sóhajtotta James, de Sirius elsőre nem is hallotta, mert annyira elmerült a saját rossz gondolataiban.

– Tessék? – kérdezett vissza szórakozottan.

– Megteszem! Legyen Peter! – Sirius felpattant és se szó, se beszéd magához szorította barátját. Végre! Biztonságban tudhatja.

– Mikor?

– Bármikor – vonogatta vállát a másik –, amikor neki jó.

– Beszélek vele is! – azzal Sirius választ sem várva kiviharzott, felpattant a motorjára és elszállt a szürkületben, James pedig leroskadt az asztal mellé, tenyerébe temette a kezét és attól rettegett, hogy valami végzetes hibát követett el, de mint jellemes ember, nyilván nem vonhatja vissza szavát.

 

***

 

Az eljárás nem volt egyszerű és Flitwick professzor szakértelmét is igénybe kellett venni, valamint jelen volt még Dumbledore, és Sirius is. Más senki. Hűvös nyári hajnal volt, az ég alja éppen, hogy pirkadni kezdett, a madarak odakint versenyt fütyültek egymással, bent a kis szobában egy hangot se lehetett hallani. A ház, a cím, a település pedig „mindörökre elrejtőzött” Peter elméje legmélyén, ahonnét erőszakkal nem lehet kiszedni, vagy persze nagyon körülménye lenne, és amit rajta kívül senki más nem tud, csak akinek ő elárulja.

Felkelt a nap lassan, a kis falu ébredezett, a tejes ember arrafelé döcögött kis vacak teherautóján, a szomszéd néni is kitipegett a kertbe, amíg még nem jár magasan a nap, James Potter és családja pedig biztonságba került, de, hogy mennyire rövid időre, azt még nem tudták akkor.


***

 

– Megtörtént, uram! Potterék rám bízták a titkukat – jelentette izgalomtól remegő hangon Peter Voldemortnak a következő reggelen.

Július utolsó napja volt már, Harry születésnapja és Voldemort a türelme végső határánál járt. Hidegen elmosolyodott és meghallgatta, majd elbocsátotta hitvány szolgáját, Bellát pedig beparancsolta. Hosszasan rótta a körüket, a terven törte a fejét, hogyan is hajtsa végre, de még egyszer, utoljára beszélni akart a nővel. Mindent pontosan tudnia kellett, minden apró részletet, hogy ne érje meglepetés.

– Biztos vagy benne, hogy meg kell hagynunk azt a nyomorult kis férget? – kérdezte hirtelen a nőtől.

– Igen, Nagyúr. Te magad voltál biztos benne, mielőtt az a nyomorult kölyök meggyilkolt.

– De ha később meggyilkol… – elhallgatott, mert annyiszor átbeszélték már ezt újra és újra, megnézte újra és újra, amire csak kíváncsi volt, de azért még gyötörték kétségek. Mi van, ha mégis tévedés? Az a fránya jóslat azt mondja, megszületik a méltó ellenfele, azoknak, akik háromszor dacoltak vele. Még, hogy méltó ellenfél? Olyan egyszerűnek tűnik, meg kellene ölni, és azzal be van fejezve. Eléggé sorskísértésnek tűnik most életben hagyni, azzal együtt is, hogy ő maga kíván gondoskodni róla… csak tudná a jóslat teljes tartalmát, de az a nyomorult féregfark még erre sem volt képes. Undorító hitvány egy féreg, igazán nem is tudja, minek tartja…

– Ó, nagyúr, bárcsak többet mondhatnék! Csak annyit tudok, hogy a jövőben nagyon sok kellemetlenségtől kíméled meg magad, ha te neveld fel!

– De miért ilyen fontos ez a gyerek? Ki ő, hogy még én sem tudom megölni?

– Fogalmam sincsen, sosem árultad el! Csak annyit tudok róla, hogy nagyon erős varázsló lett. Olyan erő birtokában van, ami… ami legyőzhetetlen, és soha sem voltál képes megölni – Voldemort felsóhajtott, a fene enné meg Potteréket.

– Jól van, hát majd mindjárt kiderül. Még ma megteszem! Minek is halogassak egy ilyen kellemes eseményt? – rekedten, mesterkélten felkacagott, aztán abbahagyta, mintha késel vágták volna el a hangját. – Remélem Pottert és azt a sárvérűt nem védi tőlem semmi – kérdőn nézett Bellára, de a nő tagadólag rázta a fejét.

Voldemort biccentett, Bella visszament a titkos szobájába, Voldemort leült a karosszékébe a gyilkosságokon merengeni, mielőtt nekifog, Perselus pedig visszahúzódott az ajtótól. Hideg veríték ült a homlokán, jéghideg nyomás a szívén, levegőt is alig kapott. Irány Dumbledore!


Azóta, hogy két nappal az előtt megkötötték a Fidelius bűbájt, csak nagyon kevesen tudták, Potterék merre laknak. Végül is Peter csak Dumbledore-nak, Siriusnak, Remusnak és Dumbledore kifejezett akaratára Pitonak árulta el a rejtekhelyük pontos címét. Senki sem merte kérdőre vonni az öreget, miért tette, csak teljesítették fogcsikorgatva. De Dumbledore már tudta miért teszi.

Öreg szívét aggodalom facsarta össze, ha arra gondolt, Voldedmort tudja! Tudja, mi kell tennie és lesben áll, hogy fordítson a történelem kerekén, akárhogyan is, és nekik valahogy meg kellene akadályozni, ehhez viszont Perselus Pitonnak tudnia kell, merre laknak, legalábbis a kései Perselusnak tudnia kell majd, ha nem lesz másik út, hogy megállítsák a nagybátyjukat. Dumbledore rettegett. Életében soha azelőtt nem félt annyira, mint azokban a napokban mikor a veszély fenyegetve lapul akármelyik bokorban, és ők tehetetlenek, hacsak nem akarnak még nagyobb galibát kavarni az időben. Ő megtette már egyszer, meg is bánta.

Nem szabad beleszólni, jöjjön bár világégés vagy katasztrófa, ha az van megírva, akkor azzal kell szembe nézni, és ha változik… hát ki tudja milyen rosszabb, kegyetlenebb, gonoszabb következményei lesznek, milyen új borzalmak jönnek a régiek helyett. Ki tudja, ha Voldemort nem így tesz, ahogy fájdalom, de tennie kell, akkor ki jön őhelyette.

Voldemortnak meg kell ölnie Jamest, meg kel ölnie Lilyt és rá kell támadnia Harryre, ha törik, ha szakad. Ha nem ez történik, ha magához veszi a gyereket… Dumbledore tudta mi lesz akkor, de nem akart szembe nézni vele. Harryből nem lehet tömeggyilkos. Dörömbölés szakította félbe nyomasztó gondolatait. Elrendezte a vonásait és az ajtóhoz lépett. Remus rontott be feldúltan és vérző homlokkal.

– Halálfaló támadás – lihegte, és Dumbledorenak nem is kellett többet mondania. Egy pillanat múlva hoppanáltak mind a ketten a helyszínre, ahol lassan már amúgy is eldőlni látszott a csata. A hoppanálást követő pillanatban valaki olyan erővel nyomta meg a csengőt, hogy kis híján kitörte foglalatából, de akkorra az öreg már nem volt odahaza. Perselus csengetett, dörömböl, kiabált, semmi. Végül feladta, hátát a vastag ajtónak vetett és szépen lecsúszott a küszöbre. Jól van, köszöni elég volt, ő részről megvárná, míg a világnak vége nem lesz, itt Dumbedore küszöbén egy kicsit nyugton… csak egy kicsit.

Lassan, mintha álomba járna mégis felemelkedett és megindult lefelé a lépcsőn, aztán hoppanált még mielőtt kiért volna a kapun. Godrock’s Hollow-ban ért talajt, kissé szédül is és forgott a gyomra az undortól. Vontatottan indult meg az úton Potterék háza felé. A falu szélén állt, nagy volt, rendezett, békés, túlvilági. Csend volt, csak a nyári szellő sepert végig néha-néha. Perselus szó szerint rosszul volt már, lassan lenyomta a kertkapu kilincsét, és végigtántorgott a murvával felszórt úton a ház felé…


***

 

Harry a függőágyában szunyókált, nem éppen túl mélyen. Tervezett. Fáradt és agyondolgoztatott agya mindegyre a megoldást kereste. Most épp Tobias volt „őrségen” ami abból állt, hogy várták a híreket. Dumbledore a szavukat vette, hogy nem tesznek semmi ostobaságot, amivel a jövő létét kavarhatják bajba. Tehát végső soron nem tesznek semmit sem, mert minden kihathat a jövőre. Majd, ha ő szól. Akkor megmozdulhatnak, de addig kinn kell ringani a vízen, messzebb a parttól, és minden nap jött a hír, hogy nincsen hír.

Harry biztos volt benne, hogy ha így folytatódik, átzuhan az elméje határán, át a másik, sötétebb oldalra és többé nem is talál vissza. A megoldás itt van egy karnyújtásnyira, csak ki kell kötni, és meg kell ölni Voldemortot mielőtt az öli meg őket, most mit kell ezen gondolkodni? A tehetetlenségtől fáradtan és leverten vonszolta magát naphosszat az orrtól a tarba és vissza, bénultan, üresen és rettegve. Máskor pedig vad ötletekkel bombázta az apját, jobbnál jobb gondolatai voltak, hogyan vegye elejét a mészárlásoknak, mit tenne azután, hogy megölné… és Perselus egyre jobban hajlott arra, hogy vele tartson.

A hajóorrban ült a kötélzetbe kapaszkodva és rémesen érezte magát. Látta, ahogy Harry egyre fogy és sápad és néha őrült tűz lángolt a tekintetében, hogy aztán tompa feketeségbe enyésszen el és ő nem tudott segíteni. Néha, mikor Harry a terveiről mesélt boldogan, felszabadultan és a realitásokról tudomást sem véve, az olyan ijesztő volt, mint addig semmi más. És most nem volt itt András, hogy tanácsot adjon, mit is tegyen a fiával. Nem volt semmije. Olyan egyedül volt, mint a kisujja és annyira nem számíthatott senkire sem, mint hogy nem számíthatna kinn a déli sarkon egymaga sem.

Senki nem fog segíteni – sulykolta magába riadtan és bujkált Harry elől, vissza akarta kapni a fiát a fiának. Gyereknek. Kamasznak. Diáknak, akinek a legfőbb gondja az, hogy őt gyűlöli. Ha András élne, tudná, mit kell tenni. Megnyugtatná Harryt és őt is. Ha András élne, mindez nem történhetett volna meg. Felkelt a hold keleten és megkezdte sétáját az égbolton. Perselus pedig csak ült a hideg éjszakában magányosabban, mint addig bármikor és azt sem vett észre mikor a hold nyugaton alábukott és helyette a nap pereme bukkant fel keleten. Beköszöntött a július harmincegyedike.

– Apa! – Harry állt mögötte, de hálistennek ma önmaga volt. Perselus megfordult és fia szemébe nézett. – Tegyük meg, kérlek! Ma van az utolsó esélyünk, hogy jobbá tegyük a világot. Könyörgöm… gyere velem, segíts, mert én egyedül… – elhallgatott és esdekelve Perselusra nézett. Semmi őrület nem volt a szemében, semmi, csak a józan érvek, az egyetlen járható út. Perselus szó nélkül magához ölelte, ott az ingatag orrban és sokáig nem is eresztette el, aztán rekedten csak ennyit mondott.

– Követlek, amerre csak mész! – és végre megkönnyebbül és felszakadt a lelkéről valami gát, persze nem úgy, mint András halála napján. Nem sírt, eszébe sem volt sírni, de végre elköteleződött valahol, vállalta, hogy megteszi és ez az őrültség felszabadította. Olyan mindegy hol kerül halálos veszedelembe az ember, de ha már kockáztatni kell, ő a fia mellé akar állni, és végig akarja vele csinálni, akármi legyen is a vége. Mert, hogy vége lesz, azt nem vonta kétségbe.

– Megszökünk ebéd után – súgta még Harry, aztán ment a tatfedélzetre. Feltűnő lenne őket együtt látni. Mostanában kerülték egymást – eddig.

Perselus tűkön ült ebédig. Úgy izgult, mint egy elsőéves az első vizsgáján, pedig látott már annyi borzalmat, de ez most mégis csak renegát húzás volt, szinte fellázadtak ők ketten a törvények és az ócska szabályok és a világ ellen.


Ebéd után Tobias hiába kereste Perselust, hogy együtt kávézzanak, sehol sem találta. Először még nem fogott gyanút, mert mostohafia olyakor eltűnt a hajón, bár, hogy hová azt ő sem tudta, de ez nem az első est volt. Csak este fogott gyanút, mikor már Harryt sem találta órák óta, Perselust sem, és akkor pedig már késő volt bármit is tenni…

 

***

 

Harry és Perselus ebéd után egyszerűen hoppanáltak szépen, és hogy ne legyen feltűnő, egyenest Godrick’s Hollow-ba érkeztek meg. Harry magára terítette a láthatatlanná tévő köpönyegét és körbe nézett a házuk táján, Perselus pedig vett a benzinkútnál egy részletes térképet és beült a kiskocsmába, majd rendelt egy méreg erős kávét. Utána együtt ültek a városon kívül álló ócska buszmegállóban a lábukat lógatva, és a részletekről vitatkoztak.

Mikor tartóztassák fel Voldemortot és hol? Meg is öljék tán, vagy csak tartóztassák fel és fogják el? Addig terveztek, míg meg nem nyúltak az árnyékok és a nap lassan lefelé hajlott nyugaton. Akkor felálltak, szép komótosan besétáltak a faluba s mire odaértek, addigra kellően megsűrűsödött a homály körülöttük és ők elfoglaltál leshelyüket Harryék háza táján egy bokorban ülve. A kapu és a ház között foglaltak lesállást ahonnét jó rálátás nyílt az útra is, a kertre is, sőt a házra is, és némileg még mögé is lehetett látni. Harrynek a torkában dobogott a szíve. Úgy érezte magát, mint egy komisz kölyök, aki pontosan tudja, hogy rossz fát tesz a tűzre, de nem baj, majd holnap számol érte, majd holnap… de ugyanakkor félt is.

Mi lesz? Mi lesz holnap, ha megölik ma? Az idő ólomlábakon járt, még csak fél órája várakoztak, de nekik óráknak tűnt. Nem akarták Voldemortot elszalasztani, tudták, hogy csak este veti arra a rossz sorsa, de nem akartak kockáztatni. Néha egymásra mosolyogtak bátorítóan.

– Apa, gondolkodtam!

– Min? Mégse csináljuk?

– Nem, dehogy… Azon gondolkodtam, hogyha itt sikerül megállítani, akkor megmenthetjük édesapádat is. Úgy értem, visszamehetünk Tobiassal és megállíthatjuk mielőtt bántja. És akkor boldogan nőhetsz fel – fejezte be, Perselus pedig egy pillanatra elgondolkodott. De szép is lenne… Harryre nézett és belesajdult a szíve.

– Azt nem szabad. Nem – szinte már hangosan mondta, Harry rá is pisszent.

– Miért nem?

– Nem akarom kockáztatni, hogy a világra gyere – felelte halkan Perselus és nem mert Harryre nézni.

– Hogy érted?

– Ha én a szüleimmel élek, nem biztos, hogy a sorsom így alakul és nem biztos, hogy Lily meg én… érted…

– De boldog lennél – mondta Harry az önfeláldozás egy fellángoló pillanatában és tényleg, akkor azt sem bánta volna, ha ő maga nem születik meg, csak az apja legyen kicsit boldog az életben.

– Nem. Én most vagyok boldog. Harry, én nem cserélnélek el semmilyen életre, érted? Kit érdekel mi volt, vagy mi lesz? Örülök, hogy a fiam vagy. Megéri az a pár rossz év meg az a pár rossz emlék.

Harry felsóhajtott. Elvigyorodott és furcsa mód, most úgy érezte, ő sem cserélné el a sorsát semmiért. Érezte, hogy most végre minden régi fal és korlát leomlott közöttük, ami eddig még áll, minden tüske élét veszítette. Nem akart másik apát, nem akart másik sorsot, nem bánt meg semmit. Végre biztonságban érezte magát. Az apja nem kockáztatná semmiért és senkiért. Biztos volt benne, hogy így is van nemcsak üres frázis.

Ekkor nyílt a kertkapu, Harry az órájára nézett és döbbenten vette tudomásul, hogy fél tíz múlt. A kertkapun egy vékony, nyeszlett alak rontott be tántorogva egyenest a ház felé. Piton volt. Perselus szájtátva figyelte korai önmagát. – Hajrá, kicsi én – jegyezte meg suttogva, ahogy látta, mire készül önmaga, Harry pedig prüszkölve felnevezett.

A korai Perselus meghallotta az apró zajt a bokorból és a mozdulata félbe maradt. A bokrok felé meredt és tett néhány bizonytalan lépést. Most viszont több dolog is történt, amire senki sem számított. Perselus eltántorgott a bejárati ajtótól a bokrok felé, ugyanakkor a kertkapuban megjelent Voldemort, nyomában Bellával, a bokorban Harry felszisszent, Perselus pedig felemelkedett. Harry is talpra állt, kivont pálcával, ugrásra készen. A korai Perselus egy pillanatra megmerevedett, Voldemort szintúgy. Kígyószeme összeszűkült, ahogy legkedvesebb tanítványára tekintett és felemelte a pálcáját.

Kilőtte a halálos átkot, de oldalról, a bokorból egy másik átok eltérített az útjából és Piton helyett a fának csapódott és leverte a vakolatot. Ezt látva Bella is kilőtte a halálos átkot, de ezt ők már nem látták a bokorból. Egyáltalán, azt sem látták, hogy Bella ott van, mert Voldemort takarásában állt mindvégig. Ez az átok, mivel közvetlenül Voldemorté után indult már nem tévesztett célt, egyenest Perselus mellkasának csapódott, aki elkerekedett szemmel bámulta a nőt, Voldemortot, a bokrot és végül a saját mellkasát. Kissé csodálkozott. Aztán olyan szelíden dőlt el, szint lassítva, mintha valami láthatatlan erő tartaná, hogy ne üsse meg magát. Lassan puffanva landolt a puha füvön, csak a hiretlen feltámadt szél borzolta még fel a haját.

Mindez egy pillanat műve volt. Harry szíve megállt egy pillanatra, aztán akkorát dobbant, hogy az már fájt és az apjára nézett, az meg csodálkozva visszanézett rá. Harry torkár forrt a sikolya, ugyanis apja egészen egyszerűen halványodni kezdett, amint a fiatalabb önmaga földet ért, tőlük három méterre.

– Affene – sziszegte utoljára még Perselus, vállat vont, rámosolygott Harryre, biccentett egy utolsót Voldemort felé, mintegy jelezve Harrynek mi vár még rá, majd köddé vált.

Egészen egyszerűen köddé vált. Harry úgy állt ott, mint akit főbe vertek, de addigra Voldemort már a bejárati ajtónál állt, Bella a bokrok felé kémlelt, az égen pedig ott kígyózott a sötét jegy zöldes hullaszín árnyalattal vonva be a lent állók arcát.

– Apaaaa – üvöltött fel kissé megkésve és Voldemort felé vetette magát. Nem nézett semerre, igazából kicsit megbénította a veszteség és az üresség, ami kitöltötte az agya legmélyét ebben a pillanatban. Voldemort visszafordult az ajtótól a hang hallatán és szembe találkozott az unokaöccsével. Harry szemében újra kigyúlt az az őrült láng, amitől Perselus annyira félt a hajón, de most elemi, erővel visszavonhatatlanul átesett azon a bizonyos határon, ahonnét nincs visszaút. Rávigyorgott Voldemortra, mint egy tébolyult (hiszen az is volt).

– Én most megöllek, ha nincs ellene kifogásod – közölte tárgyilagosan.

– Avada Kedavra – sikoltotta mögötte Bella, erre Harry hisztérikusan felkacagott, mint aki jó viccet hallgat éppen.

– Avada Kedavra neked, asszony – Bella teste felemelkedett a levegőbe és néhány méterrel arrébb landolt, de addigra nem volt benne élet.

Harry visszafordult, eldobta a pálcáját és Voldemortnak ugrott. Ugrása közben még érezte, hogy átkok csapódnak belé, egyik fájt, a másik már nem is, furcsán üres volt, és furcsán féloldalas. Nehezen vette a levegőt, de annyira még futotta az erejéből, hogy torkon ragadja Voldemortot, magához láncolja, hogy mozogni sem tudjon, és szorítsa, szorítsa, szorítsa eszelősen. Valami forrót érzett az oldalában, az oldalzsebében, izzóm forró, furcsa tárgyat, de képetlen volt odanyúlni. A fojtogatás lekötötte minden energiáját.

– A… ava… keda…ra… – Voldemort pálcájából gyér szürkés füst tört elő, de az már semmire sem volt jó, főleg arra nem, hogy Harryt leszedje róla. Ő pedig csak szorította eszelősen vigyorogva és nem törődött a fájdalommal, ami újra és újra átjárta a testét és égette immár belülről, hogy semmit sem látott tőle. Tudta, hogy vége, vége, örökre vége és ez fergetegesen jó érzés volt. Ekkor az az izzó valami végre kivágta magát, Harry megkönnyebbülten kinyitotta a szemét és Voldemort lila arcával találta magát szemközt.

Nagybátyja szeme kigúvadt üregéből a nyelve félig kilógott és tátogva próbált levegőt sajtolni a tüdejébe. Az izzó valami pedig lassan megemelkedett, Harry kíváncsian szemügyre vette. A kocka volt, amit Siriuistól örökölt százezer évvel ezelőtt egy másik világban, egy másik életben és izzott, csoda volt, hogy fel nem gyulladt. Szinte már fehéren izzott és olyan meleget árasztott, hogy Harrynek kiszáradt a szája. Olyan gyorsan pörgött, hogy a kockaformája elenyészett, gömbnek tetszett inkább már. Harry eleresztette Voldemortot, aki a pálcája után kapott és az összes eszébe jutó átkot unokaöccsére szórta, Harry teste megemelkedett, szint eggyé vált a kockával egy percre, mielőtt szétvitte a robbanás.

Nem igazi robbanás volt, csak a rettentő pusztító energia szabadult ki és keresztülsuhant Voldemort mellkasán, megrengett a fákat, megrázta a spalettákat, aztán Harry teste eltűnt, a kocka még gyorsabban pörgött, és beszippantotta Bellát, eltűntette az Eileent a tengerről és mindazokat, akik nem ide tartoztak. Voldemort még állt vagy egy pillanatig, aztán lassan megemelkedett és eszelős sikoltás közepette szintén egyé vált a pusztító energiával és feloldódott benne. Az energia arrébb repítette Perselus holttestét, be a bokrok közé. Aztán úgy, ahogy jött, kereken egy perc alatt abbahagyta az izzást, a kocka visszanyerte eredeti alakját, kihűlt, megfeketedett, lehullott a földre és elgurult arrébb a murvás úton.

Feltámadt a szél, odafent kihunyt a sörét jegy és csend borult a környékre. Távolról mennydörgés zaját hozta arra a szél. Jó tíz perccel később motorberregés zaja verte fel a csendet és Sirius landolt a kerítés mellett. Keresztülsietett a murvás úton aggódva és belerúgott valamibe, ami arrébb gurult pár centi. Sirius lehajolt. Egy kocka volt, sima fa kocka. Sirius vállat volt, gondolta biztos Harry játéka, zsebre tette, aztán el is feledkezett róla. Híreket hozott Jamesnek és Lilynek. Peter eltűnt a rejtekhelyéről és Sirius megrettent, tán mégis ő volt az áruló. De minden rendben volt. a felhők rohanva gyülekeztek Godrick’s Hollow fölött és mire Sirius kezet rázott Jamessel, arcon csókolta Lilyt és feldobálta párszor Harryt, addigra meg is érkezett a vihar és tombolt egész éjszaka.


Másnap reggel sáros volt még a föld és felhők takarták az eget mikor kora reggel Sirius és James kiléptek a házból. Ahogy sétáltak kifelé valami furcsát vettek észre a bokrok alján. Egy láb kandikált ki. Sirius közelebb óvakodott lassan, nyomában Jamessel, a pálcájukat kéznél tartva. Széthúzták a bokrok nedves ágait és a meglepetéstől is ijedelemtől hátra hőköltek. Perselus Piton hevert ott holtan.

Délutánra már mindenki tudta. Az egész varázslótársadalom erről beszélt széltében-hosszában, hogy a kis Perselus Piton eltüntette Voldemortot. Mérhetetlen mennyiségű varázsenergiát mutattak ki a kertben, csoda, hogy a háziak nem érezték. Igazából még, ha érezték volna, sem látták volna, mert mire az ablakhoz mentek, már le is zajlott a dolog. Csak egyetlen ember gyászolt: Dumbledore. Az ablakánál állt és siratta Perselust, Harryt és az egészet, mert nem így kellett volna történnie. Nem így.

Megosztás
Keresés
Fandomok
Szeptemberben jön!
Naptár
«  December 2018  »
HKSzeCsPSzoV
     12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31
Ajánló
Hoppanáló
Oldalaim:
  • Hungaryan Fanfiction Archívum
  • Candlekeep

  • Barátok:
  • Scripta
  • Erika apróságai
  • Nimphadora Oldala
  • StargateLives
  • Varázsskatulya

  • Más oldalak:
  • Merengő Fanfiction
  • Transportus
  • Hozzászólások
    Smaragd
    Reménykedtem is benne, hogy kevés hibával, de nem jött össze smile Jó volt egy kicsit "belelátni" ebben a fejezetben Remus gondolataiba is. Szegény, már azt hitte, hogy ki fogják rúgni. Poppytól pedig megtudhattuk, hogy Piton egy nagyon erős varázsló, ami nekem különösen tetszett smile

    tekicica8790
    Ez tényleg nagyon gyors volt. Köszi.  smile Tetszett a fejezet. Bocsi, nem mint ha regényeket szoktam volna írni hozzászólásként, de egyszerűen nem tudok kiragadni belőle részeket. Vagy még is?  biggrin Remus agódása a fekete kutyáért. Perselus és Harry, vacsora utáni elpakolása. Mint külső szemlélő úgy látom, már is összhangban tudnak együtt tevékenykedni. Ez nagyon tetszik nekem. smile Még egyszer köszi, hogy ilyen gyors voltál. Várom a folytatást.  biggrin

    Smaragd
    Nagyon szívesen, igyekeztem, hogy meglepi legyen. Mondhatni a tegnapi napom ezzel töltöttem smile Julia jól sejti, a következő fejezet Harry szemszögű lesz majd.

    Smaragd
    Áh, nem mondod, hogy megint benne maradt valami érdekes smile Sajnos szokásom. Talán ha várok vele egy pár napot, és utána olvasom át, mikor már leülepedett bennem a történet... Meglátszik, hogy nincs Evelyn, ő szokta elolvasás után kiszemezgetni nekem az érdekes mondatokat. Örülök, hogy tetszett ez a fejezet, a hibáimmal együtt is biggrin

    U.i.: Sikeresen agyagmentesítettem a történetet
    biggrin A Potonra még emlékszem, az egy korábbi fejezetben volt, Evelynnel jót is nevettünk rajta. Remélem, hogy ebben a fejezetben nincs, mert kerestem, de nem találtam.


    Copyright © 2018 - 2012 Smaragd