Harry későn és kábán ébredt. A tegnapi medencés buli megviselte testileg-lelkileg egyaránt, kicsit túl sok volt az abszint. Félig le is lógott az ágyáról, odakintről beömlött a déli napsugár egyenest a szemébe. Felmordult és nagy nehezen kinyitotta a szemét. Micsoda fárasztó egy rémálom… szinte már nem is emlékezett rá, csak a rossz érzésre, ami elfogta, hogy sokat kellett menekülni meg emberek hullottak, mint a legyek. Biztos az a nyomorult abszint az oka! Áhh… kinyújtotta a kezét és egy meleg, meztelen női testet érintett.
Elvigyorodott és feltérdelt, aztán nem túl kíméletesen barátnőjére vetette magát, aki tiltakozásképp lelökte az ágyról. Harry nagyot koppant, de már nem mászott vissza. Helyette felöltözött és lesétált a konyhába. Anyja az asztalnál ült és onnét irányította pálcájával a főzés kis mozzanatait.
– Jó reggelt mutter – köszönt két ásítás között és a hűtőhöz ment narancsléért.
– Neked is kisszívem. Parvati még nem kelt fel?
– De…
– Milyen volt a buli?
– Remek! – Harry kajánul elvigyorodott, felhajtotta az egész doboz narancslevet, aztán kivett egy másikat, és felvitte a lánynak. Parvat Patil és ő még tavaly a karácsonyi bulin jöttek össze, azóta is együtt voltak. Szép csaj volt, a legszebb az évfolyamban és az övé, testestül lelkestül. Mire felért, a lány már nagyjából felöltözött.
– Mi lesz ma? – kérdezte Harryt parányi kis sortban és valami felsőben, ami kevesebbet takart belőle.
– Hogyhogy mi?
– Hát ma van a szülinapod… – csábos léptekkel barátjához sétált és két karját a nyaka köré fonta.
Harry megcsókolta, de ekkor odalentről csatazajnak beillő lármától kísérve megjelent Ron, a legjobb barátja és a nője, Lavender. Harry kibontakozott Parvatiból és elindultak lefelé a lépcsőn.
– Jó napot Mrs. Potter, szép napunk van… – lelkendezett Lavender, aztán felsikoltott, mert Ron a karjába kapta és elindult vele fölfelé a lépcsőn.
– Csá – köszönt Harrynek, aztán mind letelepedtek Harry hatalmas ágyán és összedugták a fejüket.
– Figyu, ma van a felszabadulás napja, és mivel már te is méltóztattál betölteni a tizenhetet, hát elmehetnénk arra a hajóra – kezdte Ron, aki teljes tervvel érkezett, mint mindig. Tizenhat éve tűnt el Voldemort. Július harmincegyedike volt, a függetlenség, más néven, Perselus Piton napja. Perselus Piton… erről beugrott Harrynek a rémálom.
– Hú, azzal a pasassal álmodtam.
– Voldemorttal? – kérdezte szájtátva Lavender, akit Ron nem az eszéért szeretett.
– Nem, azzal, aki elintézte. Állítólag a mi kertünkben nyírta ki. Tök hátborzongató. – Harry elhallgatott és valamiért elszállt a jókedve.
– Ja, apám is mondta. Te Harry, lehet, hogy a szelleme még mindig itt tanyázik? Húúúúú! – Ron előrenyújtotta a két karját és a szemét kifordította és úgy meredt Lavendrre. Aztán csiklandozni kezdte.
– Na, hülye!
– Na mindegy, a lényeg, hogy minden évben van az a hajóbuli Londonban és idén a változatosság kedvéért mi is elmehetnénk. Legalább megünnepeljük méltóképp, hogy felnőttél.
– Benne vagyok. Végülis… miért is ne?
– Remek… – Ron már rohant is legelé, nyomában az idétlenül vihogó Lavenderrel.
Parvati is összepakolt, mert még haza kellett ugrania, hogy rendesen össze tudjon készülni az esti bulira. Harry magára maradt. Csend volt körülötte és valahogy furcsán érezte magát. Nem emlékezett pontosan arra az álomra, de arra igen, hogy Perselus Piton fontos szerepet játszott az életében. Mármint az álmában. Valahogy ő is része volt valami háborúnak, fene sem emlékszik. Ajtócsapódás térítette magához, aztán fojtott, dühös szóváltást hallott.
Kilopódzott. Apja jött haza és szokás szerint összeveszek az anyjával. Harry felsóhajtott. Állandóan veszekszenek az utóbbi időkben. Apja nem jár haza rendesen, az anyja pedig túl sokat sírt. Mindig sír az ő szülinapján. Sokáig nem tudta, míg kicsi volt, az anyja el tudta titkolni előle, de egy ideje már tudja. Anyja valami hülye felnőtt titkot őriz és… mindegy is.
– …nem érdekel, merre járkálsz, de ma van a fiad születésnapa. Nagyon ajánlom, hogy megjelenj vacsoránál, aztán felőlem mehetsz, amerre látsz – sziszegte odalent Lily dühösen, James pedig gúnyosan rávigyorgott. Ahh Lily és az állandó lelkizése az idegeire ment már.
– Még jó, hogy tudom mikor született a fiam. Légy szíves és a gyereket ne keverd a mi kettőnk dolgába jó? Ha azt hiszed, kihagynám Harry…
– Tavaly is kihagytad te szerencsétlen! – förmedt rá Jamesre Lily és lecsapta a keverőtálat. – Azt sem tudod, mi van Harryvel…
– Fogd be a szádat asszony, jobban tudom, mi játszódik le benne, mint te valaha is sejteni fogod! – vetette oda James és feleségének hátat fordítva indult fölfelé.
Harry gyorsan beslisszolt a szobájába, mintha nem hallotta volna a szüleit és találomra kinyitott egy könyvet. Apja nyitott be.
– Boldog születésnapot! – rikkantotta és, mert valóban megfeledkezett róla, hát inkább pénzt vett elő a zsebéből. – tessék itt van húsz Galleon. Aztán csak óvatosan! – Harry kényszeredetten felállt és megölelte az apját.
– Köszi – nyögte, bár némileg örült, mert így legalább a ma esti bulira lesz pénze. Ami jó, tekintve, hogy általában ő fizet.
– És mit tervezel mára? – kérdezte cinkosan az apja. James nem változott sokat, de amennyit változott, azt sem előnyére. Kicsit megereszkedett, itt-ott ősz szálak keveredtek a fekete hajába és az egész alakja olyan elpuhult vén kéjenc benyomását keltette, holott nem volt még öreg.
– Hát… Ronnal meg a csajokkal elmegyünk a felszab hajóra.
– Nos hát… jó szórakozást hozzá! – kedélyesen hátba veregette Harryt, aztán otthagyta.
Harry még egy darabig kábán állt, kezében húsz Galleonnal, aztán leroskadt az ágyra. Odalentről felhallatszott a szülei veszekedése, a porszemek víg táncot jártak az ablak előtt, sütött a nap és ő mégis boldogtalan volt. Maga sem értette miért, nem az álommal kezdődött, már sokkal régebb óta érezte azt, hogy nem jó így, pedig mindene megvolt gazadagnak számított, majdnem annyira, mint a Malfoyok, voltak szülei, barátai, barátnője, kviddicsjátékos volt, a suli egyik leghelyesebb pasija. És mégis. Valami űrt érzett, valami hiányzott, de, hogy mi…
Lora jött be a könnyeit törölgetve. Lora a kishúga volt, még csak tíz éves és megijedt a szüleik veszekedésétől. Olyankor mindig Harryhez jött be. Lorát már nem is tervezték a szülei, csak becsúszott, de addigra már kezdett tönkre menni a házasságuk és az hitték, a kis jövevény majd rendbe rakja. Nem így lett és Lora még magányosabb volt, mint Harry.
***
Lily befejezte az ebédet és szépen megterített, mikor megint nyílt az ajtó, ma már sokadszorra. Egy borostás, vékony, beesett arcú vidám valaki állt az ajtóban két bőrönddel.
– Lily! – kiáltotta a férfi és hátulról felkapta a nőt és megforgatta – Még mindig milyen formás vagy!
– Tegyél le, Sirius! – rendelkezett szinte már hidegen Lily! A férfi leengedte és a vigyor is lehervadt az arcáról. – Látom, kiengedtek!
– Igen, már jól vagyok, nagyon jól. A medimágusom azt mondta, már nem biztos, hogy visszaesek – elhallgatott, mert Lily nem látszott túl boldognak. Sirius is kezdett elbizonytalanodni és kicsit tartott Lilytől. A kedves, mindig vidám vagány Lily Potter mostanában egyre kedveszegettebb és mogorvább volt és sokkal kevésbé türelmes.
– Mondd csak, Sirius hányszor akard még ezt eljátszani? Ki-be ugrálsz az elvonókúrákba. Te úgy mész a Szent Mungóba elvonókúrára, mint más ember haza.
– Tudom Lilym, én csak…
– Igazán felnőhetnél végre!
Sirius lehorgasztotta a fejét és inkább felkullogott keresztfiához. Lilynek igaza van, persze, hogy igaza van, de hát nem ő tehet róla, ha innia kell néha. Halkan bekopogott és választ sem várva benyitott. Addigra Harry már egyedül volt, Lora visszament a szobájába rajzolni, a fiú pedig csak ült az ablakban és kifelé bámult oda, ahol annak idején Perselus Piton meghalt. Az apja mesélte, itt történt a kertjükben, tőlük három méterre. A Sötét Nagyúr bejött, hogy rájuk támadjon, Piton pedig megakadályozta. indig is egy törtető önimádó senki volt, egy zsíroshajú szemétláda. Egy torz idióta kretén – mondogatta róla mindig az apja. Ha Perselus Piton szóba került, mindig dühösek lettek ő is és Sirius is és versengve szidták. Utálták. Sokat meséltek róla még diákkorukból, az alapján tényleg egy mocskos komisz kis Mardekáros csótány volt, de hát mégis meghalt értük…
Harry maga sem tudta mit gondoljon pláne az álom óta. Arra emlékezett, hogy Piton fontos volt neki és álmában nem gyűlölte… kopogás szakította félbe és Sirius oldalgott be. Harry őszintén örült neki. Talán ő volt az egyetlen mostanában, akinek őszintén tudott örülni mindig. – Sirius! Hogy vagy? Mikor jöttél ki? Milyen volt bent? – csak úgy dőltek belőle a kérdések, Siriussal mindig is megértették egymást, igaz, hogy keresztapja Lily szerint egy züllött alak volt, de Harry szerette. Neki mindent elmondhatott, ő tanította meg a fogamzásgátló szerek kikeverésére is, hogy a lányok ne maradjanak úgy, ő volt az egyik legjobb barátja. Sirius lehuppant Harry ágyára és mesélt a kórházról, a hülye orvosokról, mindenről. Aztán Harry elgondolkodott, és mert Sirius volt az egyetlen ember, akitől megkérdezhette, hát megtette. – Te Sirius… Anya miért sír mindig a születésnapomon?
– Fogalmam sincs. Ma kis híján leharapta a fejemet. Nem is merek itt aludni…
– Na ne hülyéskedj – kedvetlenedet el Harry –, hol másutt aludnál? – Siriusnak ugyan megvolt a háza a Grimmaud téren, de gyűlölte és szinte sosem aludt ott, inkább Jamesnél ritkábban Lupinnál és sokkal sűrűbben a kétes hírű barátnőinél.
– Nem t’om… akárhol… na a lényeg, hogy én szerintem Perselus „Hős Vagyok” Pitont siratja ám. Pletykálták, hogy nem voltak közömbösek egymás iránt, ami akkora hülyeség, mint vizet inni bor helyett! Anyád mindig csak Jamessel volt suli óta. Nem tudom, tényleg!
– Perselus Piton tényleg akkora farok volt?
– A legnagyobb. Mármint nem a mérete – Sirius elvigyorodott. – Egy idióta volt, le akarta buktatni Lupint is, hogy vérfarkas. Kileste. De, végül is nem mondhatok rosszat róla, épp jókor volt jó helyen. Minden estre nem néztem volna ki a denevéremberből, hogy így elintézi a vén Voldemortot.
– Pitonnal álmodtam – jegyezte meg csak úgy mellékesen Harry.
– Hú te szegény, az lehetett ám a rémálom! Pedig hát nem is ismerted. Igaz, sokat hallani róla ilyentájt mindig. Ömlengnek róla a vén nyanyák. Meg Dumbledore is. Na mindegy, ne rontsuk el a mai szép napot ezzel a feketepéterrel. Boldog születésnapot akartam kívánni! – magához nyalábolta Harryt, aztán leballagtak a konyhába az ebédhez.
Addigra James is visszatért a tortával és Lupinnal. Az ebéd szokatlanul nyugodtan telt el, James nem kötött bele Lilybe, Lily Siriusba és Sirius nem kötött Lupinba. Lupin amúgy furcsa volt, vidám. Nem a megszokott szürke öltönye volt rajta, hanem egyszerű vászonnadrágot viselt inggel és kócos volt. Ebéd után lassan a beszélgetés is megindult közöttük eleinte csak óvatosan, aztán már bátrabban.
– Harry, ugye nem felejted el a nyári házi feladatodat? – kérdezte Remus halovány mosoly kíséretében. Ő volt az állandó sötét varázslatok kivédése tanár amióta Voldemort eltűnt.
– Hát köszönöm Lupin professzor, hogy így a születésnapom alkalmából emlékeztet rá. Szem előtt fogom tartani.
– Helyes! Sirius! Meddig áll szándékodban köztünk maradni józanul?
– Ó cimbora csak addig, míg le nem küzdöd a farkaskórodat. Akkor úgy be fogok rúgni örömömben, hogy vihettek vissza. De amíg sajnálatosan küzdesz a kóroddal addig én sem iszom – kacsintott hamiskásan barátjára Sirius és ezzel a téma elintézettnek volt tekinthető.
Lily és James nem szóltak egymáshoz, még véletlenül sem.
Ebéd után Harry felment még aludni egy keveset az esti mulatság előtt, hogy kipihent és friss lehessen. Nyolcra kellett Parvatiért mennie, aztán Ronékkal találkoztak kilenc körül Londonban a rakparton a hajó előtt. Mielőtt még kilépett volna a házból Sirius vetődött be hozzá, mintha csak véletlenül tenné. Egy darabig tett-vett Harry szobájában felemelgette és letette a dolgokat, azután a fiúra nézett.
– Igazából akartam adni valamit csak délután elfelejtettem. Nem egy nagy dolog… csak egy emlék – zsebéből kihalászott egy kis fakockát és Harrynek nyújtotta. – Ezt aznap találtam, mikor Piton kinyírta Voldemortot. Ott volt a kertben, de ebbe akkor még nem gondoltam bele. Eltettem, gondoltam, majd érdekes lesz… – elhallgatott, Harry pedig leült, kezében a kis fakockával.
– Köszönöm! De, miért adod ezt nekem?
– Nem is tudom. Csak úgy fontosnak tűnt, hogy a tiéd legyen. Emlékszem, már akkor is azért tettem el, mert azt hittem, hogy a tiéd, a te játékod. Csak akkor is elfelejtettem. Ez csak olyan emlék dolog arról a napról… – Sirius elhallgatott és keserűen idézte fel azokat a perceket, míg James és családja életéért aggódott.
Peter nem volt a rejtekhelyén és Sirius akkor már tudta ki az áruló. Nem Remus, naná, hogy nem, hiszen Remus előbb tépetné szét magát a vérfarkasokkal, minthogy őket elárulja, ő pedig bolond fejjel Peterre bízta a titkot és rávette Jamest is. Akkor annyira félt, hogy szinte moccanni sem tudott, aztán rohanni kezdett, motorra ült és a muglikkal nem törődve odarepült, de minden rendben volt. Pedig rosszat sejtett, nagyon rosszat. De Voldemort nem jött, másnap pedig kiderült, hogy többé nem is fog jönni, mert eltűnt, nyoma veszett valami irdatlan erejű mágia következtében, amit Piton idézett elő.
Ebben mondjuk Sirius kételkedett, Piton meg az erős mágia, de hát hallfaló volt az istenadta, lehet, hogy Voldemort olyasmit mutatott neki, amit aztán a sunyi kis gyökér felhasznált ura ellen. Perselus egy csapásra híres lett, a Főnix Rendje pedig szétszéledt és Siriusnak nem maradt semmi. Nem mintha a háború éltette volna, de addig szükség volt rá minden percben később pedig már nem annyira. Akkor kezdődtek az alkohol problémái is.
Harry megbűvölve bámulta a kis kockát, és furcsa ismerős érzés kerített hatalmába, mintha mindez egyszer már megtörtént volna valahol. Siriusnak igaza volt. Ez a kocka fontos dolog. Talán hülyeség, de a kocka őrzi az időt, a kocka maga az idő. Ott volt azon a végzetes napon, ez emlék azokból a rettenetes évekből. Harry a zsebébe tette a kis kockát, ott a helye, mindig is ott volt. Mintha mindig is az övé lett volna, holott legjobb tudomása szerint most látta először. Bárcsak elmúlna már ez a kellemetlen érzése, mintha elfelejtett volna valamit, vagy mintha egyszer már átélt volna hasonlót. Bárcsak boldogabb és felszabadultabb lehetne a saját születésnapján!
– Sirius, szerinted, ha aznap Piton nincs itt, mi történt volna? – Sirius kezébe temette az arcát. Hogy hányszor végiggondolta már azóta…
– Semmi kétségem afelől, hogy akkor Voldmort rátok támad.
– Ezer szerencse, hogy itt volt – suttogta Harry inkább csak magának és fogalma sem lehetett róla, hogy valójában ő maga volt, aki megmentette a családját a saját élete árán és változtatta meg a múltat és a jövőt. Ha tudta volna, tán fel sem fogta volna épp ésszel, vagy beleőrült volna, de jótékony homály borította ezeket az emlékfoszlányokat. Csak álmában tudta ki ő, mi lenne és mi volt a sorsa. És elfeledte reggelre kivétel nélkül mindig.
– Igen, valóban. Hálásak lehetünk. Csak tudod, az a legfurcsább, hogy… csupán egy nappal azelőtt rejtőztetek el és Dumbledore, erre tisztán emlékszem ragaszkodott hozzá, hogy Piton is tudjon róla. Mintha tudta volna előre. Vagy nem is tudom, olyan furcsa volt akkoriban az öreg. Meg azóta is. Folyton azt hajtogatta, hogy nem így kellett volna történnie, nem így. Azóta sem heverte ki – Sirius elhallgatott és olyan tisztán emlékezett azokra a napokra, mintha tegnap lettek volna.
– Dumbledore azóta sem heverte ki? – kérdezte csodálkozva Harry.
– Nagyon úgy néz ki, hogy nem. A pletyka szerint Pitonnak szánta a bájitaltanári posztot. Azt akarta, hogy a Rend győzelme után Piton ott maradjon tanítani a suliban. Azóta sem találta meg a méltó utódját.
– Hát nem, jövőre újra új tanárt kapunk, tisztára elegem van! Amúgy is tré egy tantárgy, de minden évben mást sóznak a nyakunkba. Ha Hermione Granger nem lenne, már rég megbuktunk volna.
– Az ki is?
– Egy csaj, egy eminens. Haver a suliban. Illetve, hát Ron meg én mindig róla másolunk, ilyen haver. – Sirius felnevetett, ő is mindig a lányokról másolta a leckéjét. Elég volt csak hatalmasra nyitni a szemét és rájuk mosolyogni, elolvadtak a gyönyörtől és neki sosem kellett leckét írnia.
– Mennem kell, nem akarok késni – mondta Harry aztán leviharzott a konyhába a kandallóhoz és a következő pillanatban ott sem volt.
***
Dumbledore egyedül ült a lesötétített kis szobájában. Ez mindig nagyon nehéz nap volt számára, a gyász napja. Míg a varázsvilág üvöltve ünnepelt, addig ő gyászolt, mert nem így kellett volna történnie. De nem tehetett semmit, mire odaért, addigra már lezajlott, Perselus halott volt, Harry és Voldemort pedig sehol. Neki pedig hallgatnia kellett, mire lett volna jó, ha elárulja a tébolyító igazat? Magára maradt, soha senki nem értette mi a baja, miért nem ünnepel ő is?
Igaz, az utód biztonságban volt, boldogan nőtt fel és semmilyen jóslat nem árnyékolta be az életét, ezt legalább sikerült elkerülni. De ki tudja nem jön-e rosszabb még ennél is? Ha Voldemort egyszer visszajön, ki tudja, hogy Harry meg tud-e állni majd előtte, vagy Voldemort erősebb és hatalmasabb lesz? Vagy jön helyette más?
Dumbldore élete az állandó készenlét volt, mindig csak készülni, készülni a lehető legrosszabbra. Kopogtak, az öreg kicsoszogott ajtót nyitni, de semmi kedve sem volt látogatókhoz.
Tobias Piton és Evan Rosier álltak az ajtóban, kezükben egy-egy üveg borral. Dumbledore szélesre tárta az ajtót és a két vén csataló benyomult. Helyet foglaltak és sokáig egy szót sem szóltak, csak némán ürítették a borospoharaikat, egyiket a másik után.
– Perselusra – emelte magasba Tobias a sokadik poharat, és összekoccintotta a másik két taggal. – Vajon hol lehet most? – kérdezte inkább csak magától, mint Dumbledore-tól.
– Reméljük, az ő érdekében is, hogy bárhol is legyen, nem jön vissza! – jegyezte meg Rosier élesen.
– Azért én a szívem mélyén remélem, hogy boldog ott, ahol most éppen van – sóhajtotta az öreg.
– És, hogy Harry nem óhajtja majd kutatni a származása titkát. Addig jó, míg fogalma sincsen a saját szerepéről!
– Reméljük, hogy sosem kell majd szembesülnie vele. De a jóslat még fennáll, csak éppen nem teljesedett be. Még nem. De én félek, hogy ami késik, az nem múlik és előbb-utóbb el kell számolnunk nekünk is és akkor mire hivatkozunk majd? – kérdezte fáradtan Dumbledore.
– A lényeg, hogy boldog. Ezt akartuk nem? Megmentette a mi világunkat, de rendesen megkérte az árát. Ez így fair, nem?
– Valóban – sóhajtotta Dumbledore. – Csak rossz előérzet gyötör!
– Ez csak azért van, mert vihar jön, és leesett a légnyomás.
– Ja, hogy azért? Hiába hát öregszünk mind… – Dumbledore elmosolyodott. – No, igyunk Harryre és Perselusra, bárhol is legyen e percben!
– És a békére! – koccintottak, aztán csendesen elbeszélgettek még egy sor egyéb témáról is, de Perelusról és Harryről többé nem esett szó.
***
Messze-messze közép Afrika egy eldugott fennsíkjának szélén két nyugágy hevet egymástól tisztes távolságra, de azért még kényelmes közelségben. Az egyik üresen állt egyelőre, de a másikban ott terpeszkedett Perselus Piton és valami hatalmas kókuszdió héjából üdítő kotyvalékot fogyasztott. Bámulta a túlsó partot, ami olyan mesze volt. Túl messze. Az orákulum megmondta, hogy soha többé nem mehet vissza. Ez a büntetése – és ez a jutalma is.
Itt, az orákulummal, és a kölykökkel és a vén Idővel a világ végéig. Voldemort vetődött a másik nyugágyba idegbetegen, kezében a görcsös fehér pálcájával, űzött kifejezéssel az arcán. Nem szóltak egymáshoz, mit is mondhatott volna két száműzött, kitaszított, hajótörött az idő végtelen vizén? Csak bámulták a túlpartot ernyedten, más-más vágyakkal és emlékekkel.
Voldemort dühösen és vágyakozva, Perselus beletörődve és szenvtelenül. Az orákulum jött, kezében tálcával. Letette közéjük a kis asztalra és egy darabig ott maradt velük, ő is bámulta az elérhetetlen messzeséget.
– Csak annyit árulj el te szörnyeteg, hogy van-e esély egyáltalán? – folytatta a múltkor megkezdett beszélgetést Voldemort. Nem olyan régóta voltak itt, de mégis évszázadoknak tetszett. Az időt itt másképpen mérték, hol rohant, hol csigalassúsággal csúszott előrébb, éppen, ahogy a vénség kedve diktálta.
– Esély mire? – kérdezte az orákulum kedélyesen.
– Visszajutni a mi világunkba ebből a diliházból! – üvöltött Voldemort. Neki inkább büntetés volt ez, mint ajándék.
– Te nem mehetsz oda vissza többé, édes fiam – mondta szeretettel az orákulum, mire Voldemortot kirázta a hideg, aztán se szó-se beszéd felpattant és elviharzott. Az orákulum letelepedett az üresen maradt székébe. – Rosszul viseli – mondta ki hangosan a gondolatait és szeretettel nézett Pitonra.
– Valóban – jegyezte meg a másik.
– Kíváncsi vagyok, mikor szokja meg – elhallgatott és szomorúan csóválta a fejét, ugyanis Voldemort elvágtatott mellette és egyszerűen a szakadékba vetette magát, hogy aztán egy pillanattal később újra felbukkanjon a szakadék szélén teljesen éppen és egészségesen. Felüvöltött és visszaült az immár újra szabad nyugágyba. Perselus kiitta a maradék kókusztejet és kényelmesen elnyújtózott. Az orákulum messzire bámult, Voldemort a kezébe temette az arcát és nem szólt semmit.
– Azt lehet tudni, hogy mi van… vele? – kérdezte végül óvatosan Perselus. Eddig nem mert megkockáztatni a kérdést, de napok óta furdalta az oldalát a kíváncsiság.
Az orákulum elmosolyodott.
– Sejtettem, hogy megkérded! Azt hiszem, ez még nem árthat meg. Ő jól van. Azt hiszem kicsit boldogtalannak gondolja magát, de jól van. Éppen a születése napját ünnepli a barátaival egy hajón.
– Ó, hogy süllyedne el – morogta Voldmort és vágyódva nézett a túlpartra. Gyűlölt ezt a paradicsomi börtönt, hogy soha sem képes elmenni innét és örök időkig fogva lesz itt.
– Egyetek – mutatott az orákulum a tálcára, de Voldemort undorodva elfordult.
– Öltél volna meg, te szadista némber!
– Azt hittem félsz az elmúlástól.
– Féltem, eddig. De most már az örökléttől félek – sziszegte Voldemort agresszíven és gyűlölködve nézett vörös szemeivel az orákulumra. – Miért vagyok én itt? Mi értelme ennek az egésznek?
Az orákulum felsóhajtott és leült közéjük. Itt az ideje, hogy elárulja nekik az igazat, ezt mégis csak joguk van tudni. Minden átmenet nélkül este lett és köztük fellobbant a tűz, túlvilági árnyékba vonva az orákulum arcát.
– A Sors miatt. – Voldemort ciccegett, de az asszony zavartalanul folytatta. – A sorsa mindenkinek előre meg vagyon írva. Lehet rajta változtatni, meg lehet próbálni befolyásolni, de abból nem sok jó szokott kijönni. És veletek is ez történt. Mikor a múlt megváltozott, változott vele a jövő is, sajnálatos módon nem úgy, ahogy a Sors tervezte. Nektek nem így kellett volna elmúlnotok. Nem akkor, és nem úgy.
– Jó, de attól még így történt. És emiatt örök időkig itt kell dekkolnunk? – kérdezte fanyarul Piton is.
– Nos… nem kellene, de az a helyzet, hogy te fiam – itt Perselusra nézett –, emlékként lenyomatot hagytál a fiad lelkében. Mivel ő sem a számára kijelölt úton halad, hanem egy egészen másikon. Amit átéltél megtörtént, még ha nem is ebben a síkban, és mivel megtörtént, kitörölhetetlen. Mi nem szüntethetünk meg téged az emlékeiddel és az érzéseiddel együtt csak azért, mert ti belekavartatok a múltba és a te sorsod nem úgy alakult, ahogy kellett volna. Pazarlás lenne. Különben sem mi rendelkezünk a lelketek és az életetek felett, hanem a Sors. És te, fiam – Voldemortra fordította a tekintetét –, nem kellett volna így meghalnod.
– De ő már egyszer meghalt – vetett ellen Perselus.
– Persze. Az a Tom Denem, aki akkor halt meg, azon a hajón, nincs is itt. Az volt az ő sorsa, azt át is élte. De Harry megölte Tomot újra, még mielőtt megélhette volna a saját sorsát, így ő is itt marad nekünk, hiszen ő is lenyomatot hagyott nagyon sokak életében…
– De akkor miért nem a kicsi én van itt?
– Bonyolult ez. Abban a paradox világban, ami most létezik, ott te halott vagy. De mert nem így kellett volna lenni, ezért téged tartottunk meg, mert neked nem ez a sorsod, a másik Perselusnak pedig ez volt a sorsa. Ez már akkor eldőlt mikor visszamentetek az időben. De aki emlékszik még, az rád emlékszik…
– Emlékszik? Ugyan ki az ördög emlékezne rám, mikor én meg sem történtem? – Perselus hidegen elmosolyodott és kihívóan nézett az orákulumra. Soha senki sem fog emlékezni és jól van ez így, nagyon jól!
– Nos… itt a kiskapu. Mindig van kiskapu, ez a törvény. Soha semmi nem végérvényes, szerencsére, és ha akad valaki, aki emlékszik rátok véletlenül, az megkereshet titeket és elvihet innét és akkor helyreáll a világ egyensúlya. És rend lesz. De amíg nem emlékszik senki, addig itt maradtok.
– Emlékek? Csak emlékezni kell ránk? – kérdezte izgatottam Voldemort –, sokan emlékeznek ránk…
– Nem úgy. Persze, sokan azt hiszik, hogy emlékeznek rátok. De nekik konkrétan arra kellene emlékezni, mi történt igazából. Minek kellett volna történnie, ha nem kavarjátok fel az idő állóvizét. Így alternatív jövő jött felszínre, ami ki tudja, mihez vezet. Szóval, aki hajlandó értetek jönni ide a világ végére, annak nemcsak a feledés homályával kell megküzdenie, hanem magával az idővel is.
– Harry miért nincs itt?
– Mert ő életben maradt. Neki azt a világot kell most élnie, de hidd el, mindaz amin keresztül ment, az lenyomatot hagyott a lelkében valahol nagyon mélyen elrejtve. Hívhatjátok deja vu-nek, vagy álomnak, megérzésnek, bárminek. De az mind a valóság lenyomata, és ha egyszer emlékezni kezd, akkor megtalálhat.
– Remek. Tehát cirka annyi esélyünk van, mint a csigának a nyolcsávos autópályán. Tök jó – morogta Perselus, de legbelül elégedett volt. Fene akar visszamenni. Jó, nem éppen kedvére való itt ülni élete végéig, ami igazán messzi dátumnak ígérkezik, de legalább Voldemort sem férkőzhet többé Harry közelébe. Igaz kevésbé értette ezt a lenyomat dolgot, hiszen a dolgok jelen állása szerint ő soha nem találkozott a fiával, de biztos a vénasszonynak van igaza. Részéről maximálisan elégedett azzal, hogy a fia boldog valahol és, hogy védve van Voldemorttól, hiszen mindig is ez volt a célja. Megvédeni.
– Ne gondold, hogy akkora dolog. Megtörténhet, hidd el, bármikor megtörténhet. Akkora szakadást okoztatok az időben, hogy még nem sikerült teljes egészben befoltoznunk, így átcsúszhattak emlékek is – Voldemortnak felcsillant a szeme. Teljes szívéből remélte, hogy azok az emlékek Lucius Malfoyhoz vagy Bellatrix Blackhz csúsztak át. Ahhoz a Bellához, ki életben maradt nem a jövőből jött némberhez, aki miatt az egész dolog megtörtént. Átkozott nőszemély, habár ő legalább megpróbálta figyelmeztetni. – És mi volt az kocka? – kérdezte Voldemort, mert hirtelen eszébe villant elmúlásának szörnyű, felkavaró emléke. Szánalmas módon magába szippantotta egy kocka, és ő semmit sem tehetett, míg végül a fájdalom olyan mértékűvé fokozódott, hogy vöröset, lilát, ködös szürkét látott tőle, aztán már azt sem, csak hófehér izzást a csukott szemén belül is. És úgy fájt, végtelenül, mintha mindig is így lett volna és mindig is így lenne ezek után örökkön örökké. Aztán vége lett és ő öklendezve félig vakon tért magához gézbe burkolva itt ebben a pokolban, egy sátorban!
– A kocka egy időnyelő. Mi ajándékoztuk a varázslók nemzetségének még akkoriban mikor az öreg király uralkodott, az időnyerőkkel együtt – Voldemort mindent tudóan bólogatott.
Szóval egy időnyelő, sejthette volna, hiszen olvasott róluk a sötét mágiával foglalkozó köteteiben eleget, habár még sosem látott egyet sem. Időnyelők… nem hitte volna, hogy tényleg léteznek, ő úgy hitte rég elvesztek már. Az időnyelőt, ahogy a régi gonosz kötete írta, arra tervezték, hogy befoltozza az idő szöveték kialakult szakadásokat és lyukakat. Ha összekeveredik az idő, a jövő szembe találkozik a múlttal, ott létre jön a szakadás, és akkor az időnyelő magába szippantja a kialakult anomáliát, míg el nem simul a vihar. És velük ez történt, azzal a nyomorult kölyökkel. Szembe találkozott a jövőjével, összecsaptak, a kocka pedig lenyelte őket egy csapásra. Remek! Az orákulum készülődött, lassan feltápászkodott.
– Csak annyit áruljon még el: Harry még ugyanaz, ugye? Ő nem változott, ugye nem? – kérdezte szinte esdekelve Perselus. Maga sem értette miért, de tudni akarta, szinte mindent tudni akart Harryről, de leginkább azt, hogy vajon boldog-e. Mit számít az örökkévalóság, az idő börtönében töltött végtelen évek, ha végre boldognak tudhatja a fiát, azt, aki a világon a legfontosabb neki!
– Nos… vér szerint természetesen nem változott, ő a te fiad. És nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy Harry saját lelke ott lappang valahol a felszín alatt. Soha nem fog elfelejteni téged Perselus. Lehet, hogy nem emlékszik pontosan, sőt szinte semennyire sem, de van, amit nem felejtünk el soha. Akit igazán szerettünk valaha, az bennünk él tovább! – melegen Perselusa mosolygott, aztán elcsoszogott és csend borult rájuk. Még Voldemortnak sem volt kedve dühöngeni. A megszokott csatákkal terhes világuk szépen eltűnt a messzeségben. Gondolataikba mélyedve ültek egész közel egymáshoz a két ellenség.
– Soha nem találnak ránk – morogta hosszú hallgatás után Voldemort. Perselus csak a vállát vonogatta, most erre mit is feleljen. – Meg kellett volna öljelek, amint alkalmam volt rá, akkor most biztosan nem itt ülnénk és én legalább érteném mi folyik itt – vörös szemeit Perselusra szegezte –, de én képtelen voltam rá.
– Most mondanám, hogy sajnálom, de nem így van.
– Tudod Perselus mindig te voltál a kedvencem. Undorító érzés, de azt hiszem te voltál a világon az egyetlen, akit valamennyire kedveltem is. Mintha vér lennél a véremből!
– Hát, ha még tudnád… – legyintett Perselus, aztán elővett a belső zsebéből egy doboz cigit és szépen rágyújtottak a tűz mellett és bámulták a messzi túlpartot, ahol szabadság várna rájuk és ahová nem sok esélyük van visszajutni.
***
Harry és baráti hajnalig mulattak, aztán kifáradva, de jó kedvűen indultak hazafelé. Lavenderék háza előtt elbúcsúztak Ronéktól és Harry meg Parvati hazamentek egyenesen Godrick’s Hollow-ba és gyorsan ágyba bújtak. És elölről kezdődött az egész a furcsa álommal, de most sokkal, de sokkal élesebben, színesebben és valóságszerűbben. Mintha megtörtént volna, vagy ami még rosszabb bármikor úja megtörténhetne. Harry kábán ébredt, másnaposan és fáradtan és szinte rögtön elfelejtette az álmot, de a rossz érzései megmaradtak. Mintha elfelejtett volna valamit.
Leballagott a konyhába narancsléért, ahol apja meg anyja szinte egymásnak háttal ültek és kivette a narancslevet. Sirius toppant be alsónadrágban, nagyot nyújtózott, összeborzolta Harry haját, letelepedett az asztalhoz és hozzálátott a reggelihez. Harry felvitte a narancslevet és világ újra fordult egyet tengelye körül, minden ment a megszokott kerékvágásban, csak Harry érezte olykor furcsán magát, de ezt a kamaszkornak tudta be. Végső soron jó az élete, semmi oka panaszra. Nem cserélné el az életét semmiért… vagy tán mégis?
***
Ott, ahol a szakadék kezdődik, ott kezdődik maga az idő is. Az orákulum fennsíkja az idők kezdete óta fennáll ás az idők végig itt lesz, bárki megtalálhatja, ha odafigyel rá. A szakadékban megáll az idő. Ami oda beesik, elvész, de mégsem vész el. Meglesz, talán előhívható, talán nem. A fennsíkot maga az idő választja el a valóságtól, messzebbre van, mint maga a hold.
Lucius Malfoy ott csüngött egy kiálló kis gyökéren himbálózva és hiába üvöltött torka szakadtából, senki még csak meg sem hallotta. Miután Potter és a szemét csapata átlendült a fennsíkra és megjelent az ő szeretve tisztelt gazdája, egyszer csak eltűnt a lába alól a talaj.
Felnézve egy túl ismerős arcoz pillantott meg és akkor összeállt a kép. Evan Rosier volt az, a szemét mocskos… akit holtnak hitt már hosszú évek óta, azóta, hogy Voldemort nagyúr tizenhárom évre eltűnt! Rebesgették, hogy áruló volt, de aztán megölték az aurorok és sosem derült fény rá, hogy valóban elárulta őket vagy sem. Nos a jelek szerint valami lehetett a dologban és Luciuis úgy meglepődött, hogy kis híján eleresztette a gyökeret, de aztán mégsem.
Rosier nagyon is élt! Ott állt fölötte a messzi magasban, egészségesen és éppen az ő arcát vette fel és aztán eltűnt és nyomasztó csend borult a tájra. A déli napsugár forrón tűzött lefelé, egyenesen a fejére és izzadt a tenyere, a kiálló vékony gyökér pedig némán csúszni kezdett kifelé a tenyeréből, alatta pedig ott volt a nagy semmi, végtelen űr és talán valahol messze alant a föld. Malfoy megkapaszkodott és mászni kezdett minden erejét beleadva, mászott, mászott. És végre kiért. Körbenézett, de sehol senki, abszolút senki. Mintha nem is lettek volna itt.
Kiabálni kezdett, de semmi. Pedig alig tíz perce tűnt el Rosier, ekkora galibát az alatt a tíz perc alatt nem kavarhatott. Egyáltalán hol vannak a többiek? Nem hagyhatták itt őt, Malfoyt, Lucius Malfoyt, a Sötét Nagyúr legfontosabb emberét. Szerencsétlen Malfoynak fogalma sem volt róla, hogy míg ő tíz percig a szakadékban időzött addig fölötte átfordult a sors kereke és ő nem illik már ide, sem máshová. Ő egy eltűnt világ eltűnt alakja, és a túlparton torka szakadtából üvöltő Voldemorthoz illetve Voldemort egy későbbi kiadásához tartozik, de egyelőre azt sem tudta hol keresse. Meglengette aranyszőke sörényét és egy született Malfoy összes méltóságával elkezdett kifelé masírozni a dzsungelből.
Voldemort leroskadt egy fa mellé miután Lucius Malfoyt elnyelte a rengeteg és iszonyodva nézett a távozó utolsó reménye után, és megpróbálta tudata alá tuszkolni Perslus kaján kacagását.
Peselus Piton a hasát fogta nevettében, kis híján leesett a nyugágyról, még a könnyei is kicsordultak. Voldemort, amint hisztériázik! Életében még ilyen jót soha nem nevetett és tudta, hogy most már tényleg minden rendben lesz, és lerótta a tarozását a világ felé.
Vége
