1. fejezet - Hogyan legyünk muglik?

– Csak tréfálsz, Quietus! Biztos vagyok benne, hogy nem lehetséges egy kártyával fizetni. Ez inkább varázslatnak tűnik, mintsem mugli találmánynak – suttogta Black kétségbeesetten Harry fülébe.
Hermione elnevette magát, amikor meghallotta a megjegyzést. Harry tettetett felháborodással tárta szét karját, és a két lányra kacsintott. Anne nem vette, mert teljes figyelmét lekötötte a kezében tartott jégkrém, Hermione azonban visszakacsintott. Harry mosolya erre kiszélesedett: szülei halála óta ez volt az első alkalom, hogy Hermione arcán azt a fájdalmas, eltűnődő kifejezést valami más váltotta fel.
– Nem hiszem el, hogy még mindig nem érted, Sirius! – vigyorgott Harry. – Már elmondtam, hogy ez a gép telefonkapcsolatban áll…
– Elég – forgatta Black a szemeit. – Nem vagyok kíváncsi több unalmas magyarázatra a mug… khm… izé technikáról – vetett ferde pillantást egy nőre, aki érdeklődve figyelte őket a szomszédos sorból.
– Nem kaphatnék még egy jégkrémet, Sirius? – szólalt meg az eddig néma Anne.
Amikor Black ránézett, elszörnyedt. Harry követte a pillantását, és felnevetett. Anne pofiját, sőt, ruháját teljesen elborította a csokikrém.
– Te atyaúristen! – morogta Black, és zsebkendő után kezdett kutatni a táskájában, de Hermione megelőzte. Saját zsepijével törölte le a ragacsos maradványokat Anne arcáról, és rosszallóan rázta meg a fejét Sirius felé, aki egy újabb édességet készült a kislány kezébe adni.
– Nem hinném, hogy jó ötlet – mondta, és Black gyorsan egyetértett vele.
– Igen, igen, Hermionénak igaza van, Anne, nem lehet…
– De hát miért? – Anne nagy, barna szemei könyörögve néztek Siriusra. – Én…
– Busszal megyünk haza, Anne. Nem hinném, hogy felengednének egy olvadó és csöpögő jégkrémmel – válaszolt Hermione a kérdésre, és Black egyetértően bólintott.
Harry vigyorogva nézte őket. A jelenet ismerős volt: minden vásárlás alkalmával hasonló megismétlődött, amióta Hermione és ő visszatértek a Roxfortból.
Hermione csak „mugli óráknak” hívta őket. Ennek ellenére Harryt leginkább a „Hogyan legyünk jó férjek” vagy „Hogyan kell egy apának viselkednie” tréningekre emlékeztette. Engedékeny viselkedése miatt ugyanis Hermione folyton zsörtölődött keresztapjával, és attól a pillanattól kezdve, ahogy beköltözött, megpróbálta orvosolni a kislány nevelésében elkövetett hibákat.
Látva Black borzasztóan szerencsétlen arckifejezését, a mellettük lévő sorban álló nő együttérzően mosolygott rá.
– Nem könnyű a kölykökkel, nem igaz?
Hermione kihúzta magát, és felháborodott pillantást vetett rá, de Black egyszerűen csak megrémült a szavaktól. Harry éppen ellenkezőleg, szörnyen élvezte a helyzetet.
– Nem vagyok kölyök – válaszolta Hermione sértetten.
– Persze, hogy nem – mondta Black.
Harry újfent elvigyorodott. A nő a szemét forgatta.
– Tinik! – mondta a felvillanó megértéssel az arcán. – Nekem is van kettő.
Black most már teljesen megrémült.
– Ööö…
Harry fulladozott a visszafojtott nevetéstől. Amikor Hermione ránézett, először összevonta a szemöldökét, majd ő is észrevette a helyzet fonák voltát, és elmosolyodott.
– Nem az enyémek – nyögte Black.
A nő szemei kitágultak, de Harry nem tudta eldönteni, hogy meglepődött, vagy gyanakszik.
– A gyámunk – tette hozzá Harry gyorsan. Black néha olyan bután viselkedett! Miért kellett elmondania az igazságot?
– Igen, árvák – igazolta Sirius gyorsan Harry szavait.
A nő arckifejezése meglágyult, és alaposabban megnézte magának Blacket.
– Nemes feladat – bólogatott ünnepélyesen. – Felnevelni ezeket a szegénykéket…
Black csak bizonytalanul bólogatott, Hermione elpirult.
– Menjünk, Sirius. Mi jövünk – suttogta Harry, és a pénztár felé biccentett. – Ne felejtsd el, zöld gomb, PIN kód és megint zöld.
Black borzasztóan elégedett volt magával, amikor elhagyták a készüléket.
– Ez olyan, mintha megint varázsolnék – magyarázta Harrynek, miközben a buszállomás felé igyekeztek.
– Nagyon sok varázslatos dolog van a muglik világában, majd meglátod – mondta Hermione. – Következő héten az áramot és a telefont is bevezetik a házadba…
– …és akkor már az is egy tipikus mugli ház lesz – dörmögte Black szomorúan.
– Nem lesz az olyan szörnyű, Sirius – mondta Anne hirtelen. – Nem lesz szükségünk Quiet, Hermione vagy más segítségére, ha fel akarjuk kapcsolni a villanyt, és ha akarjuk, bármikor felhívhatjuk nagypapát!
Dumbledore ugyanis felfedezte, hogy Anne nagyapja még életben van, bár túl beteg ahhoz, hogy gondját viselje a kislánynak. Anne és Sirius már meglátogatta őt a kórházban, és az öreg megígértette velük, hogy a rendszeres időközönként felhívják és meglátogatják őt. Az öregember teljesen felvillanyozódott, hogy kiderült, a kisunokája életben van: már azt hitte, ő a családja utolsó tagja. Lánya – Anne anyukája – halálának híre megölte feleségét, és komolyan aláásta az ő egészségét is.
Anne kórházban fekvő nagyapjáról Harrynek Perselust juttatta az eszébe. Már „apja” – milyen szörnyen furcsa volt most Perselusra úgy gondolni, mint az apjára – puszta gondolata is elszomorította. A dolgok ugyanis egyáltalán nem mentek jól. Harrynek két hétig még azt sem engedték meg, hogy meglátogassa: valahányszor elment a Szent Mungóba, a gyógyítók elkapták, és visszaküldték a Black Kúriára. Nem engedték Perselus közelébe.
– Mikor láthatom? – kérdezte minden alkalommal.
– Ha eljön az ideje – volt a válasz.
– Miért?
– Időre van szüksége, hogy helyrejöjjön – mondták, és a legközelebbi kandallóhoz kísérték, ahol egy maréknyi hop-port nyomtak a kezébe.
Valahányszor Harry ezeket a szavakat hallotta, úgy érezte, egy hideg kéz ragadja meg a torkát és…
– Quiet? Jól vagy? – egy meleg érintés a kezén zökkentette ki a kábulatból.
– Igen, nagyszerűen – motyogta. Már a buszon üldögéltek a Black ház felé tartva. Harry Hermionéra nézett, és látta, hogy a csokibarna szempár aggodalmasan pillant vissza rá.
– Perselus, ugye? – kérdezte hirtelen.
Harry egy pillantást vetett Siriusra és Anne-re. Éppen egy bizonyos Mike-ról tárgyaltak, aki, mint Harry néhány napja megtudta Anne-től, a kislány egyik osztálytársa volt. Harry visszafordult Hermionéhoz.
– Nem hiszem, hogy valaha is visszanyeri az emlékeit – válaszolta éppoly gyorsan.
Hermione bólogatott.
– Igen, ezt már mondtad. Biztos vagy benne?
– Eléggé.
Hermione Harry köré fonta a karját, és megnyugtatóan átölelte.
– Minden rendben lesz, majd meglátod.
Harry megrázta a fejét.
– Nem tudom – mondta, de Hermione aggodalma valahogy könnyített a bánatán. Amióta megérkeztek a Black Kúriára, barátságuk még mélyebbé vált. Már az első éjszaka kezdődött, amikor egy különösen borzalmas rémálom ébresztette fel Harryt. Meg sem próbált visszaaludni, túl jól ismerte magát ahhoz, hogy megpróbálja. Ehelyett felkelt, és még a rémálom hatása alatt kitámolygott a konyhába, hogy egy bögre forró csokit vagy egy csésze teát igyon olvasás előtt. Az olvasás az utóbbi hónapban vált szokásává, azóta, hogy elhagyta Perselus lakrészét, és egyedül kellett szembenéznie a rémálmok szörnyetegeivel.
A konyha felé tartott, amikor a folyosón tompa hangot hallott a nappaliból. Hermione volt az: a kanapé egyik sarkában kuporgott, és sírt. Sírt, mégpedig könnyek nélkül: és ez Harryt Perselus csöndes szenvedésére emlékeztette. Gondolkodás nélkül ült mellé, de először nagyon kényelmetlenül érezte magát, nem tudta mit tegyen. Nem akart beszélgetni, vagy legalábbis nem azonnal, és egyetlen lehetőséget látott, hogy megnyugtassa Hermionét: a fizikai kontaktust. Először csak a kezét fektette Hermione vállára. A lány először megriadt, de egy perccel később elfogadta a megnyugtató közelséget, és szorosan hozzábújt. Harryben a túl szoros testi kapcsolat először rosszullétet kavart, de kényszerítette magát, hogy tartsa a lányt, még szorosabban ölelje, és a kényelmetlen érzés elenyészett.
– Nem akarok tovább élni – mondta Hermione remegve, ahogy Harryhez simult. – Az élet szar.
Harry válaszolt valami szamárságot, aztán végre kitört Hermionéból a zokogás, és csak sírt és sírt hosszú percekig, talán órákig, könnyei átáztatták Harry pizsamáját. Addig üldögéltek ott, amíg Hermione a sírástól kimerülten végül elaludt. Másnap bevallotta Harrynek, hogy ez volt az első alkalom, hogy hagyta magát gyászolni.
Ez után az éjszaka után sok hasonlót töltöttek a nappaliban: üldögéltek, beszélgettek, forró csokit iszogattak vagy olvastak – mindegy, csak ne legyenek egyedül hálószobáikban. Hermione az ilyen alkalmakkor rendszerint elaludt a kanapén, ahonnan Harry lebegtette vissza a szobájába, majd ment maga is aludni.
Beszélgetéseik leginkább Hermionéról szóltak, Harry ugyanis még nem érezte magát készen arra, hogy Perselusról beszéljen. Egészen eddig a percig.
– Hiányzik – suttogta, és Hermione még szorosabban hozzábújt, és megragadta a kezét.
– Visszajön – mondta Hermione, és barna szemei szinte ragyogtak. – És megint megtanul szeretni téged.
– Hazudtam neki. Dumbledore kényszerített rá. Valamikor úgy is rájön az igazságra, és akkor egyszer s mindenkorra megtagad.
– Miért?
– Azt fogja hinni, hogy becsaptam.
– Biztos vagy benne?
– Ismerem. – Harry válasza annyira határozott volt, hogy nem hagyott esélyt vitára.
Nem sokkal később, miután visszatértek a kúriába, elfogyasztott egy gyors ebédet a Rend jelenlévő tagjaival, aztán Harry már köszönt is el, és szokásához híven a kórházba ment, mint minden másnap. Ez alkalommal azonban maga a főgyógyító csípte el, mielőtt még a többi gyógyítóval találkozhatott volna.
– Mr. Piton, egy szóra, kérem – mondta gyorsan és annyira határozottan, hogy Harry nem is próbált tiltakozni. Engedelmesen követte a nőt. – Az irodámba – tessékelte be. – Kérem, üljön le!
Harry leült, de csak akkor tekintett föl, amikor megérezte, hogy nézik. A gyógyító közben leült az asztala mögé.
– Valami baj van? – kérdezte magas, ijedt hangon, és azon szurkolt, hogy megnyugtató választ kapjon.
– Ö… nem, nem igazán. Az apja látszólag jól van, de… Nézd, Quietus – a nő hangja hirtelen melegebben csengett, és minden hivatalosság eltűnt a viselkedéséből. – Albus elmondta, hogy augusztus elsejétől vele akarsz lakni…
– Egy pillanat! – szólt közbe Harry. Erről ő még nem is hallott. – Ez lehetséges… Megtörténhet… ő…
A boszorkány elmosolyodott.
– Igen, akkor engedjük ki… – kezdte, de Harry félbeszakította.
– Ez azt jelenti, hogy addigra felépül, és visszanyeri az emlékezetét?
A mosoly eltűnt a kedves arcról, és Harry látta, ahogy a fáradtság és szomorúság vonásai veszik át a helyét.
– Nem, nem hiszem. És… ez az oka, hogy beszélni akartam veled. De – felemelte a kezét, mielőtt Harry félbeszakíthatta volna –, kérlek, először hallgass végig, és később, ha még mindig nem értesz valamit, elmagyarázom. Rendben?
Harry csak bólintott, és újra hátradőlt. A gyógyító mélyet sóhajtott, majd elővette pálcáját, és jó pár záró, némító és kihallgatásgátló bűbájt bocsátott a szobára. Amikor végzett, visszatért az asztalhoz, eloltotta a tüzet a kandallóban, majd a párkánynak dőlve Harry felé fordult.
– Annak érdekében, hogy Perselus meggyógyuljon, Albus mindent elmondott, amit tudott, és úgy gondolta, hogy nekem is tudnom kell. Még valódi kilétedet is felfedte nekem, teljes diszkréciót kérve ebben a témában.
– Miért bízik meg magában? – kérdezte Harry, mert nem tudta megállni, hogy megkérdezze.
A nő bosszús pillantást vetett rá, de ez hamarosan eltűnt.
– Nos… érthető, hogy majdnem senkiben sem bízol, de nézd, fiatalember, ötven vagy még több éve ismerem Albust, és amióta, majd nyolcvan éve elhagytam a Roxfortot, embereket ápolok…
– De hát nem is néz ki többnek negyvennél! – kiáltott fel Harry meglepetten.
A nő megint mosolygott.
– Kilencvenhat éves vagyok, fiatalember, és köszönöm a bókot.
Harry zavartan süllyedt vissza a székbe.
– Sajnálom – motyogta.
– Nem szükséges – a mosoly egy pillanatra ismét felragyogott a kedves arcon, majd lassan eltűnt. – Hol is kezdjem? – merengett el egy darabig majd hozzáfogott. – Nem ez az első alkalom, hogy Perselust kezelem. Majd tizenhat évvel ezelőtt is a páciensem volt, miután Albus kihozta az Azkabanból, így sokat tudok róla. Tudok a családjáról, az öccséről, halálfaló múltjáról és hogy később Albusnak kémkedett, de még az iskolatársaival való problémáiról is, mert ezek voltak, és még mindig ezek a legrosszabb emlékei. A börtönben pedig arra kényszerült, hogy újra és újra átélje őket. Albus valójában nem sokat mesélt róla nekem, csak az elmúlt évekről számolt be, amelyről semmit sem tudtam, hiszen azelőtt csendes életet élt a Roxfortban a hivatásának szentelve az életét… de ez nem fontos. – A Harryvel szembeni székhez sétált, és leült. – Ahogy már tudod, Perselus egy nagyon bonyolult memóriamódosító bűbájt vetett magára. Alapvetően két dolgot törölt az emlékei közül: az előző évet és – attól tartva, hogy fogva tartói megsejtenek valamit – összes emlékét az öccséről. Az első nem olyan fontos, általában könnyű helyrehozni, de még ha nem is sikerül, nem okoz nagy gondokat. Olyan, mint egy egyszerű amnézia. Tudod mi az? – amikor Harry bólintott, folytatta. – A második, éppen ellenkezőleg, sokkal problémásabb. Nagyon sok dolog van Perselus életében és emlékeiben, amely az öccsével kapcsolatos. Édesapád, Quietus, mindig is hatalmas szerepet játszott az életében. Alig vannak tőle független emlékei. Ami azt jelenti, hogy például szüleivel és gyerekkorával kapcsolatos emlékei sem állnak másból, mint képekből, hiszen Quietus mindig ott volt vele. Most már nem tudja hogyan érzett a szülei iránt – amikor gyerek volt elfogadta őket, később ez gyűlöletté változott, de ez az elfogadás és gyűlölet csak egy része az élete pókhálójának. Ráadásul Quietusnak nagy szerepe volt kialakulásukban, és bár ezek az érzések Perselus saját érzéseivé változtak, most teljesen elvesztette előző életének mozgatórugóit. Alig érti önmagát, nagyon sok dolgot tud önmagáról, de nem érti, hogyan, miért választotta az egyik utat a másik helyett.
– De… ez nem azt jelenti, hogy meg fog őrülni, ugye? – kérdezte Harry összeszorult torkán át préselve a szavakat, és kezével erősen megragadta széke karfáját.
– Nem, nem hiszem, hogy ez bekövetkezne. Nagyon erős ember, és bár időre volt szüksége, hogy visszanyerje önkontrollját, most már egész jól van.
– Ő… őrült volt? Ez volt az oka, hogy nem látogathattam meg?
– Nem – mondta a nő határozottan. – Nem volt őrült a szó szoros értelmében. Nagyon lehangolt volt, és hetekig senkit sem akart látni. Később annyira ingerült volt, hogy én nem engedtem, hogy meglátogasd, mert nem akartam, hogy megsértsen – érzelmileg, természetesen. Jó párszor összeveszett Albusszal is és velem is, eltartott egy darabig, amíg meggyőztük a jövőbeli kezelés szükségességéről. Végül beleegyezett, de akkor meg már egyáltalán nem akart látni téged. Végül Albus beszélte rá, hogy belevonjunk az eljárásba, és én jó ötletnek tartottam.
– Nem akart látni… – Harry becsukta a szemét, és könnyei égetni kezdték a szemhéját. Perselus, megint, már megint… az ellensége ahelyett, hogy – mi helyett? Az apja lenne? A barátja?
– Nem ismer téged, Quietus, ő…
– De ez nem az én rohadt hibám! – kiáltott fel Harry.
A gyógyító megértően bólintott.
– Tudom. És megértem, hogy úgy érzed, ez igazságtalanság veled szemben, de nem tudtunk mit tenni. Vissza kell szerezned a bizalmát. Nyáron lehetőséged lesz rá: ahogy mondtam, téged is bevonunk a kezelésébe, aztán az egész augusztust vele töltheted.
– Hogyan fogadta azt, hogy engem is bevonnak?
– Meglepődött. Volt egy kis kitörése az idióta tinédzser fiúk ellen, de Albus elmondta, hogy te voltál a legjobb tanuló az évfolyamotokból, és ez elgondolkodtatta. Ezért nem tiltakozott, amikor közöltem, hogy ma meglátogatod – reméltem, hogy ma is megjelensz, mint az elmúlt hetekben mindig.
– Szóval… meglátogathatom – mondta Harry, de ez inkább kérdés volt, mint állítás.
– Igen, megteheted. Még egy dolog, Quietus – mondta a nő, amikor felállt. – Semmit nem mondhatsz neki a múltról.
– Semmit? – kérdezte Harry teljes döbbenettel. – De hát akkor… miért?
– Történeted ellentmondásba keveredhet Perselus lassan visszatérő emlékeivel, és ez a zavaró hatás olyan komoly lehet, hogy visszavetheti a felgyógyulást. Minden egyes emlék csatlakozik egy másikhoz, és ez dominóhatást válthat ki a memóriájában.
– Ennek bekövetkezése szükségszerű vagy lehetséges? – kérdezte Harry gyorsan, élesen.
– Minden lehetséges, fiatalember, de soha nem lehet tudni mi az az ok, amelyik hasonló következményekkel járhat – mondta a nő, és hirtelen meglátszott rajta a kora: Harry látta a szemében, a szeme és a szája körüli apró ráncokon.
– Szóval nem beszélhetek vele – monda Harry ingerülten. – Ez azt jelenti, hogy ott kell ülnöm mellette némán, és a hisztériarohamait hallgatnom?
– Ne kiabáljon, Mr. Piton! – a meleg hang egy kicsit hűvösebbé vált. – Nagyon sok dologról beszélhet vele, amelyek nem kapcsolódnak az emlékeihez. Beszélhet vele például a tényekről, de nem beszélhet az eseményekről.
Harry összezavarodott.
– Nem értem, asszonyom – mondta ez alkalommal udvariasabban.
– Beszélhetsz neki a tényekről, de amennyiben a téma közvetlenül kapcsolódik valamely törölt emlékéhez, csak a leírásuk nélkül teheted. De egész történeteket is mesélhetsz neki teljes leírással, ha ő maga nem vett bennük részt.
– Értem. Nem adhatok át neki képeket, így nem teszem tönkre a lassan felbukkanó emlékeit.
– Pontosan. Sőt, ne beszélj arról sem, milyen érzésekkel viszonyult bizonyos múltbeli helyzetekhez. Vagy még jobb, ha egyáltalán nem beszélsz az érzéseiről.
Harry a fejéhez emelte a kezét, és megmasszírozta a halántékát, majd megdörzsölte fájó szemét.
– Ez átkozottul nehéz. Lehetetlen.
– Albus úgy gondolja, elég intelligens vagy ahhoz, hogy megtedd.
– Nos… van valami trükk, ami segíthetne, hogy hogyan tehetném?
– Számolj tízig, mielőtt válaszolnál egy kérdésre.

₪₪₪

– Ó, a tékozló fiúnak végre eszébe jutott az apja! – emelte fel a fejét Piton, és egy gúnyos mosolyt eresztett meg Harry irányába. A fiú úgy hangzott a szájából, mintha sértés volna.
Harry megállt az ajtóban, és nagyot sóhajtott.
– Minden nap itt voltam. A gyógyítók nem engedték, hogy meglátogassalak – mondta halkan.
– Szerencsére. – Piton gúnyos mosolya kiszélesedett. – Szóval, mit csinálsz itt?
Harry rendkívül hülyén érezte magát. Tényleg, mit csinál itt?
– Csak látni szerettelek volna – sikerült kipréselnie magából, és súlyát a bal lábáról a jobbra helyezte át.
– Láttál. Mehetsz. – Tiszta, hígítatlan gúny csöpögött a férfi szavaiból.
– Nem. – Harry végül is belépett, és halk kattanással becsukta maga után az ajtót. – Együtt fogunk lakni augusztustól, és azt szeretném, ha addig újra megismerkednénk.
– Miért kéne veled laknom a szabadidőmben? – vont vállat Piton. – Van, ahol lakjál, nemdebár? Augusztustól is lakhatsz ott.
– Igen, de te vagy a hivatalos gyámom, Perselus – mondta Harry, és remélte, hogy semmi olyat nem mondott, ami a gyógyulás folyamatát veszélyeztetné.
– Perselus? Ki engedte meg, hogy a keresztnevemen szólíts? – kérdezte Piton magából kikelve.
Harry nagy levegőt vett.
– Az apám vagy. Hogyan szólíthatnálak? – a válasz megfelelően semlegesnek tűnt.
– Ó, már megint ez az apa szamárság. Ki mondta, hogy én vagyok az apád?
Most hogyan válaszoljon? Harry gondolatai vadul száguldottak.
– Nézz rám – mondta végül a Perselustól tanult, tökéletesen begyakorolt fagyossággal.
A férfi feszültsége hirtelen elenyészett. Perselus felvonta szemöldökét, és egy hosszú, vizslató tekintetet vetett felé.
– Valóban, a külső jegyek alapján úgy tűnik, tényleg a fiam vagy. Habár biztos vagyok benne, hogy soha nem nemzettem egyet sem.
– Csakhogy itt vagyok, és kétségtelenül Pitonnak nézek ki – felelte Harry.
– A kinézet könnyen félrevezetheti az embert, kölyök – mondta Piton fakó hangon.
Harry megrázkódott, amikor ismét megérezte a hideget az ismerős hangban. Hirtelen halálosan fáradtnak érezte magát.
– Bármikor folyamodhatsz apasági tesztért – tanácsolta. – Vagy főzhetsz egy főzetet, ami megmondja, vagy rám vethetsz egy Személyigazoló Bűbájt. – Legalább megtudod, hogy az öcséd fia vagyok – gondolta Harry magában –, és nem kell tovább hazudoznom.
– Az igazoló bűbájt csak minisztériumi hivatalnokok használhatják – mondta Piton önelégülten vigyorogva –, a vérteszt vagy a főzet csak valószínűvé teszi az apaságot, nem bizonyossá.
Harry vállat vont.
– Nem mondom el nekik, hogy használtad. Egyébként is, ha nem akarsz hinni nekem, megnézheted a dokumentumainkat a Mágiaügyi Minisztériumban.
– Nem is vagy olyan okos, ahogy Albus mondta.
– Miért? – kérdezte Harry semleges hangon. – Csak mert azt mondtam, hogy használhatod az azonosító bűbájt? Tudom, hogy tilos a használata és csupán a minisztériumi halottazonosítók használhatják a holttesteken, de…
– Elég! – Piton felemelte a kezét, hogy ezzel is nyomatékot adjon a szavának. Harry befogta a száját és megint vállat vont. – Most elvégzünk egy vérvizsgálatot. ÉN hajtom végre. Nem akarom, hogy bárki is belepiszkáljon.
– Csak azt fogja mutatni, hogy a fiad vagyok – sóhajtotta Harry, de nem tiltakozott.
És elhiszed, hogy a hazugág igaz – tette hozzá magában szomorúan.
Perselus felállt, és intett Harrynek.
– Menjünk.
Harry közvetlenül Perselus után gyalogolt. Kissé meglepte, mennyire jól ismeri a férfi a kórházat. A tétovázás bármiféle jele nélkül a lépcsőház felé tartott.
– Honnan tudod, hol vannak a laboratóriumok a kórházban? – kérdezte Harry kíváncsian, ahogy lefelé tartottak az alagsorba.
– Gondolom, te nem akarsz bájitalmester lenni, ugye? – kérdezett vissza a férfi.
– Még nem tudom – válaszolta Harry az igazságnak megfelelően – Miért?
– A laboratóriumok mindig az alagsorban vannak – vigyorodott el gúnyosan Perselus.
Harry rosszindulatúan vigyorgott vissza.
– Értem. Ha tehát baleset van a pincében, az azonnal és tökéletesen lerombolja az egész épületet, így nem kell a továbbiakban aggódni a helyreállítás miatt.
– A hivatalos laborokban nem alkalmaznak Longbottomokat – mondta Piton hidegen.
– Most még nincs, de semmit nem tudhatsz a jövőről. – Harry alig tudta visszatartani a nevetését.
Piton megállt, és felé fordult.
– Mire célzol?
– Ha nem tévedek, Neville Longbottom is a haladó bájital osztályba fog járni szeptembertől – mondta Harry olyan pimaszul, ahogy csak tudta. Folytatták az útjukat a labor felé.
– Lehetetlen – válaszolta határozottan Piton néhány lépés után. – Nem hiszem, hogy akár megszerezte az RBF-et bájitaltanból. De még akkor is, ha véletlenül sikerült volna, csak olyanokat veszek be a haladó bájitaltan csoportba, akik kiválót szereztek az RBF vizsgákon, és tényleg nem akarom lerombolni a Roxfortot…
– Majd meglátod – mosolygott Harry titokzatosan.
– És mi van veled? – váltott Piton hitelen témát, és bekopogott a labor ajtaján.
– Mármint a bájitaltan eredményemmel? – kérdezte Harry. Amikor Piton bólintott, elvigyorodott. – Még nem tudom. Még nem kaptam meg a hivatalos értesítést az RBF eredményeimről.
– De hogy érzed? – a férfi komolynak tűnt.
– Nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen – mondta Harry.
Az ajtó hirtelen kinyílt, és egy nagydarab boszorkány torlaszolta el a keretet.
– Mit akarnak? Nem tudnak olvasni? – kérdezte mérgesen, és a mutatóujjával egy darab papírra mutatott, ami az ajtón lógott. KOPOGNI TILOS – állt rajta.
– Álljon félre, Lamarre! – csattant fel Piton. – Egy órára szükségem van a laborra.
– Piton professzor – lehelte a tiltakozó alak, és mintha összement volna. – Természetesen, de szólnom kell…
– Akkor menjen és szóljon – lépett be Piton a laborba Harryvel a sarkában.
– De nem engedhetem meg, hogy behozza a…
– Ő a fiam – mondta fanyarul.
– Ó, nem is tudtam…
– Én sem!
Harry kényszert érzett, hogy felvihogjon. Valójában gyűlölte Perselusnak ezt az udvariatlan, nagyképű és beképzelt oldalát, de Mrs. – vagy Miss? – Lamarre viselkedése megérdemelte Perselus megvetését. Amikor a nő eltűnt, Harry Perselushoz fordult.
– Megengedik, hogy bejöjj?
– Mint ennek az intézménynek a bájital mesterét, természetesen beengednek.
– De te… – rázta Harry a fejét. Nyilvánvalóan sok dolog volt Perselusról, amit nem tudott meg az elmúlt együtt töltött év során.
– …nem itt dolgozom – fejezte be a bájitalok mestere a mondatot. – De nekik is dolgozom. Sokat használnak az általam kifejlesztett készítményekből – mondta, közben az egyik raktározó szekrényről leemelt egy hivatalosan lepecsételt üveget, amelyben élénk narancsszínű főzet volt, felirata szerint „Derítő Főzet.” Kihúzta a dugót, és tartalmát egy apró üstbe öntötte. Meggyújtotta a tüzet, és ráhelyezte az üstöt. – Nem tudtál róla, nem igaz?
Harry csak bámult rá, és megfelelő válasz után kutatott.
– Azt hiszem, sok dolog van, amit nem tudok rólad – mondta végül. – Az az egy év, amit együtt töltöttünk, nyilvánvalóan nem volt elég, hogy mindent megtudjunk egymásról. És egyébként sem vagy az a fecsegő típus.
Piton összeszorította az ajkait.
– Naná, hogy nem – mormogta felháborodottan. – Akkor nézzük. – A gőzölgő edény fölé hajolt. – Na, most már elég forró – mondta, és két apró pohárba osztotta szét a főzetet. – Nyújts ide a mutatóujjadat.
Harry kinyújtotta a kezét, és hagyta, hogy Piton megszúrja egy fertőtlenített tűvel. A szúrás után néhány cseppet beleengedett az egyik pohárba. Aztán magával is ugyanezt tette.
– Mi következik? – kérdezte Harry, és torka enyhén összeszorult az idegességtől.
Perselus és ő mindig is elfogadták a tényt, hogy Harry valóban Quietus fia, de most egy kicsit nyugtalan volt. Eleget tanult az elmúlt évben, hogy tudja, az örökbefogadási bűbáj, amit Perselus használt az ő hamisított temetése után, akkor is működött volna, ha nem lett volna az unokaöccse, épp úgy, ahogy James Potter örökbefogadási bűbája is ragyogóan működött tizenöt évig, úgyhogy most kétségek mardosták.
– Várunk néhány percet, azt hiszem, öt elég is lesz – válaszolta Piton, és hallatszott, hogy maga is kíváncsi.
Harry bólintott és megpróbált arra a pálcára gondolni, amit együtt csináltak, és Quietus pálcájára, Dumbledore meséjére, de hirtelen minden kétségesnek és bizonytalannak tűnt. Mi van, ha ő nem Perselus unokaöccse? Az a Perselus, akit a Rémálom Kúriában megismert, a fiának tekintette volna őt akkor is, ha a teszt eredménye nem pozitív, de ez az ember nem az a Perselus volt, ez sokkal inkább az a régi Piton volt, akit negyedik évből a bájitaltanórákról ismert: villogó tekintetű, fenyegető és teljesen… nos, rosszindulatú. A szemétláda. Harry szorosan behunyta a szemét.
– Csak nem vagyunk idegesek? – kérdezte Perselus incselkedve.
A szörnyeteg visszatért, gondolta magában Harry. Már megint újra és újra kell kezdenie mindent. Nyilvánvalóan nem volt semmilyen szilárd hely ebben az életben, ahol megállhatott volna: fel és le, mindig, mint egy hullámvasúton.
– Nem, nem vagyok az – mondta nem sokkal később. – Egyszerűen csak nem tudom, mit kezdjek ezzel az új oldaladdal. – Harry felnézett. Látta, hogy a ronda vigyor eltűnik Perselus arcáról, és egy nyugtalan kifejezés veszi át a helyét. Perselus valószínűleg elgondolkozott most azon, hogy a „fia” valószínűleg tényleg nem látta ezt az oldalát. Végül Perselus volt az, aki elnézett, és dühösen keresni kezdett valamit a szekrényben. Amikor megtalálta, megint elvigyorodott, és az asztalra tette.
Aztán felemelte a két poharat, és meglötyögtette a fény felé tartva őket, hogy színeiket összehasonlíthassa. Harry kezdett megnyugodni. Nem látott semmi különbséget a két főzet világoskék árnyalatában.
– Most belerakod az ellenőrző papírt, nem? – kérdezte. Az előző évben tanultak az ellenőrző papírokról. Gyakran használták a főzeteknél: ha valaki össze akart hasonlítani kettő, látszólag ugyanolyan főzetet, ezeket az apró cetliket használta. Minden alkalommal, amikor Piton használta őket egymás mellé helyezte egy tanulója főzetét a sajátjával, amelyik tökéletesnek látszott. Először a feltételezhetően jó főzetbe tette egy percig – a csík 100-ot mutatott – aztán a másikba. Ha az eredmény 95 vagy több volt a két főzet megegyezőnek tekinthető, 90 felett majdnem megegyező volt – sok esetben még a majdnem megegyező eredményt is elfogadják – 80 felett hasonló, 70 és 80 között rokonságban álló. – 70 felett kell lennie, nem?
Perselus megrázta a fejét.
– 70 csupán vérrokonságot jelent. Ennek 83 felett kell lennie – lógatta a csíkot óvatosan a poharába –, hogy az apasághoz hihető legyen. A legjobb eredmény a „majdnem azonos” lenne, mert a vér sűrűsége nem túl nagy a Derítő Főzetben. – Kiemelte és leellenőrizte a nedves papírdarabot. 100-ot mutatott. Bólintott, majd óvatosan áthelyezte Harry poharába. – Így, most meglátjuk, hogy mit is akar Dumbledore elhitetni velem. – Piton arcán megelégedett vigyor uralkodott, ahogy magának motyogta: – Na, milyen mesét főztél ki mára?
Harry legszívesebben belenyomta volna Piton fejét a még mindig gőzölgő üstbe. Másrészről, valahogy megértette a gyanúját is. Ő, Harry vagy Quietus Harold Piton tényleg nem volt a fia. Egy pillanattal később Harry azt szerette volna, ha az ellenőrző papír valami 83 alatti eredményt mutat, és befejezhetnék a hazugságok sorát, de akkor…
– Ó! – hallotta Piton meglepett nyögését. Harry nem nézett a nedves csíkra. Piton megdöbbenése elárulta, hogy az eredménynek 90 felett kell lennie. – 94! – kiáltott Piton meglepetten – De hát… Albus azt mondta, hogy anyád sár… mugli származású volt!
Harry röviden megborzongott az undortól. Sárvérű! Csodálatos!
– Rosszabb! – mondta gúnyosan. – Még félvér sem volt, apa. Csak egy darab sár, egy sima mugli! – Az utolsó szavakat már teljes tüdejéből kiabálta, aztán megfordult, és kiviharzott a laborból az ajtót hangosan bevágva maga mögött.

₪₪₪

Amikor Harry hazaért, azt gondolta, hogy ez a nap már nem lehet rosszabb. Tévedett. Fájdalmas és hosszú éjszaka követte víziókkal, a Sötét Nagyúr megelégedett és őrült nevetésével és egy hosszú fizikai kínzással. Harry panasz nélkül viselte a fájdalmat, és erősen küzdött, hogy minél több információt szedjen össze, amikor két elviselhetetlen dolognak lett tanúja. Az egyik Leah első gyilkossága volt, hogy csatlakozhasson, a másik már megint Avery…
Harry hiába próbálta elnyomni fájdalmát, a férfi első borotvavágására egész bőre égni kezdett, és mire Sirius és Hermione felrázták, pizsamája és lepedője nedves volt a vértől.
– Harry? – hallotta Harry a két rémült hangot még mindig félig kábulatban, és két kart érzett maga körül, melyek szorosan tartották. – Vérzik, Sirius! – Hermione hangja majdnem hisztérikus volt. – Vérzik!
– Ne kiabálj! – krákogta Harry rekedt hangon. – Nem vagyunk süketek! – De közelebb húzódott hozzá, úgy ahogy Perselushoz szokott a szokásos rémálmok után.
– Mi történt? – kérdezte Sirius.
– Avery és a borotvája – mondta Harry, habár gyanította, hogy a többiek nem értik.
Csönd.
– Ez korábban is megtörtént már? – suttogott bizonytalanul Hermione. Amikor Harry kinyögött egy igent, megkérdezte: – Mit csinált Piton professzor ilyenkor?
– Először beveszem a vérzéselállító főzetet, utána meleg bájitalos fürdőt az izmok megnyugtatására és hogy segítsen a sebeimnek gyógyulni, de nincs nálam egy sem azokból. – De – nyitotta ki a szemeit. – Sirius, ha kinyitod a bőrönd harmadik zárját, találsz ott egy tele üveg vérzéselállító főzetet, az a nagy, bíbor főzet.
Amikor Sirius megtalálta, felült és elvette a kis palackot a kezéből.
– Gyakran használod? – kérdezte Sirius, miközben Harry néhányat kortyolt az üvegből.
– Nem – válaszolta Harry, majd a pizsama ujjával megtörölte a száját. – Csak ha a sebeim kinyílnak. Ez volt a harmadik alkalom.
– Mikor volt az első? – kérdezett újra Sirius, de ez alkalommal Hermione válaszolta meg a kérdést.
– Az első szeptemberben vagy októberben történt, négy héttel az aurorok első vizsgálata előtt. A második Ron támadása volt januárban… – Harry sóhajtott. – A sebeket a Rémálom Kúriában szereztem. Avery vagdalt össze. Olyan sok vért vesztettem, hogy majdnem meghaltam. – Megint becsukta a szemeit, és szerette volna, ha Perselus itt van vele, itt és most! – Azt hiszem, ez volt az a pont, ami végleg megváltoztatta a helyzetet Perselus és köztem. Megijedt, hogy meghalok. Aztán… – Harry nem tudta folytatni. Mintha kihűlt volna belül, bűntudatosan gondolt arra, hogy előző nap otthagyta Perselust a laborban, csak mert…
Ó. A meleg víz felfrissítette. Perselus… De amikor kinyitotta a szemeit, Siriust látta maga fölé hajolni, és ő vitte vissza az ágyba – a tiszta ágyba, amit biztosan Hermione húzott át, aztán valaki egy csésze forró teát nyomott a kezébe.
Hermione melléült, és egy takarót csavart kettejük köré, Sirius pedig leült a székre az ágy mellett, és csak nézett rá, és hirtelen Harry hallotta magát, ahogy csak beszélt beszélni és beszélt mindenről, amit nem tudtak róla, róluk, boldog napjaikról a pokolban: Perselusról, beszélgetéseikről, érzéseikről és végül a rokonságukról: a pálcáról, amit közösen csináltak, a szökésről, Pettigrew-ról. Az éjszakáról, amikor Perselus visszafogadta őt a Piton családba, egy nappal később az új külsejéről, a Weasley és a Noblestone családról, a Véres Báróról, rövid és tragikus végű kapcsolatáról Leah-val, és ahogy beszélt, úgy érezte, képtelen a végére érni. De aztán egyszer elérkezett oda, amikor Perselus felemelte a pálcáját, és törölte az emlékezetét, hallotta Hermione fuldokló zokogását és Sirius dühös sóhaját, és borzalmas, betölthetetlen hiányt érzett legbelül, a szíve fájt és megértette, hogy Perselus soha nem lesz már a régi. Soha.
Biztos volt benne. Biztos volt, mert miközben az elmúlt hónapok eseményeit mesélte, érezte, hogy az élete teljesen máshogy alakult volna ezek nélkül az események nélkül, és az érzései ezek iránt formálták őt azzá a személlyé, aki volt – és Perselus nem emlékszik és nem is fog ezekre az érzésekre.
Harry hirtelen biztos lett abban, hogy a következő egy nagyon hosszú és fájdalmas év lesz. És egyáltalán nem várt rá.

₪₪₪

Másnap egy nagy, barna bagoly zörgött Harry ablakán. Nem volt ismerős madár, és először a kézírást sem ismerte fel a borítékon. Kigöngyölítette a pergament és a tetejére vetett egy pillantást. Ares.

Quiet,
Nem tudom, mit tegyek. Anyám a nagybátyámhoz küldött, mert a minisztérium figyeli a házunkat, és itt nagyon sok a HF (tudod, mire gondolok). Anyám azt akarja, hogy hagyjam ott az iskolát, mert két hét múlva megkapom az RBF-jeimet, és hogy csatlakozzam „ahhoz a társasághoz, amihez tartozom” (ezek az ő szavai).
Félek. Nem akarom. Emlékszem a szavaidra, de nem tudom, hogyan találnék kiutat. Nem hiszem azt sem, hogy sok időm lenne gondolkodni. Nem tudom, mit tegyek. Írj, ha van valami ötleted. De gyorsan.
Ares