| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-12-23, 12:17 | Üzenet # 1 |
 Őtábornoksága
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 2557
Kitüntetések: 6
Hírnév: 1
Állapot: Offline
| Cím: Veszély esetére!
Kulcs: Amputoportál
Figyelmeztetés: Erőszak, Szereplő halála
Szereplők: Harry Potter, Perselus Piton
Kategória: Severitus
Nyirkos nyári este virradt a Privet Drive-ra, melynek lakói a szokatlanul zord időjárásra hivatkozva inkább megbújtak kényelmes otthonaikban, s leheveredtek a televízióik elé, ahol hallhattak néhány érdekes hírt, mivel az utcájukban teljes volt a nyugalom. Egészen addig az estéig.
Harry Potter idegesen járkált a négyes számú ház legkisebb hálószobájában. Ma tervezték a rokonai elhagyni a környéket, hogy biztonságosabb otthon után nézzenek, legalább arra az időre, míg tart a varázslók háborúja. Harry tisztában volt vele, hogy Dursleyék Voldemort számára könnyű célpontok voltak. Bármennyire is rosszul bántak vele a rokonai az itt töltött évek alatt, nem akarta, hogy miatta bajuk essen.
Örült neki, hogy Vernon bácsi végre rászánta magát, hogy családjával elmeneküljenek, de a fiú nem értette, miért sötétedés után akarnak indulni. Tudta jól, hogy a rokonai mániákusan adnak a szomszédok véleményére, de hát itt mégis csak az életükről volt szó. Azonban hiába próbálta győzködni nagybátyját, az hajthatatlan volt, hogy alkonyat után hagyják el a házat.
Harry a kezeit tördelve figyelte, ahogy a három mugli sietősen bepakol a kocsibejárón parkoló autóba. Már épp sikerült minden rossz érzését félre tenni, s örülni annak, hogy ebben a pillanatban lezárult a gyermekkora, és most már minden rendben lesz, mikor egyik pillanatról a másikra színes fénycsóvák törték át az éjszaka sötétjét.
Egy másodperc erejéig a vér is megfagyott az ereiben, majd lélekszakadva rohant ki a szobájából, le a lépcsőn, aztán kirontott a bejárati ajtón, s már kapta is elő a varázspálcáját, de már elkésett. Vernon bácsit egy zöld átok mellkason találta, s élettelenül hanyatlott a földre.
Kis híja volt, hogy Harryn nem uralkodott el a pánik, de még ott volt a nagynénje és az unokatestvére, akiket meg kellett mentenie. Nem sokat habozott, már küldte is a kábító átkokat az utca túloldalán sorakozó sötét csuklyás alakok felé, akik közül kettőt sikerült is harcképtelenné tennie.
– Fussatok be a házba! – kiabált rá Harry a dermedt rokonjaira, akik az autó mögött rejtőztek. – Ott biztonságban lesztek!
Ugyanis a halálfalók nem tudtak a ház közvetlen közelébe jutni, az átkaik pedig lepattantak az épületet körülvevő mágikus pajzsról. Kivételesen Dudleyban volt annyi lélekjelenlét, hogy felhúzta a zokogó édesanyját, aki a férjét siratta, s magával húzta a védelmet nyújtó otthon felé. Harry eközben továbbra is a Sötét Nagyúr szolgáival hadakozott, hogy elterelje a figyelmet a menekülőkről.
A harc kezdett kilátástalanná válni, mivel a csuklyások egyre közelebb került hozzá, s az átkaikat is képtelen volt hárítani, így sokszor csak félreugrott egy-egy támadás elől. Azonban nem tudott minden egyes varázslatot elkerülni, s néhány átok eltalálta őt, ám szerencsére megúszta komolyabb sérülés nélkül, csupán pár zúzódást szerzett.
A halálfalók folyamatos hátrálásra kényszerítették Harryt, aki mivel más megoldást nem látott, a jobb napokat is látott autó mögé bújt, s előhúzott egy darab pergament a nadrágja zsebéből, melyet azóta magánál tartott, mióta azt a Roxfort néhai igazgatója, Albus Dumbledore a kezébe nyomott, s melyen egy cím szerepelt. Ez volt az a hely, ahol a professzor szerint veszély esetén menedéket kaphat.
Anélkül, hogy tudta volna, hogy mi is vár rá azon a helyen, a rejtélyes címre koncentrálva dehoppanált a Privet Drive-ról.
Hatalmas fájdalmak közepette vágódott el a repedezett macskakövekkel beborított földön. Őrjítő kín mart a jobb combjába, s mikor lenézett az sajgó testrészre, rémülten tapasztalta, hogy abból patakzik a karmazsinvörös vére, befestve a rozoga utcaköveket.
Hangosan elkáromkodta magát, hogy éppen most kellett amputoportálnia, mikor minél előbb biztonságos helyre kell jutnia, mielőtt a halálfalók rátalálnának, bár remélte, hogy nem sikerült őt követniük.
Ismét rápillantott a kezében szorongatott pergamenfecnire, melyen a következő szöveg állt:
Fonó sor, legutolsó ház
Fájdalmai közepette körbepillantott. Egy romos utcán volt, ahol a házak omladoztak, és soknak be volt deszkázva az ablaka. A környék teljesen elhagyatottnak tűnt, a csendet egyedül a halk vízcsobogás törte meg, melyet a szél hozott magával.
Mivel senkit sem látott, akitől segítséget kérhetett volna, így megpróbált felállni, de sérült lába azonnal felmondta a szolgálatot, és visszahanyatlott a földre, amitől a fájdalom csak még elviselhetetlenebbé vált, s nem sokon múlott, hogy nem kiáltott fel. Megpróbált a legközelebbi házhoz kúszni, ám nem volt hozzá elég ereje, s félúton kifulladva feladta a próbálkozást.
Már legalább tíz perce feküdt a kihalt utcán, bár lábának lüktetése minden időérzékét elvette. Volt, hogy percekig semmit sem érzékelt maga körül, annyira magával rántotta a kín. Utolsó erejével megmarkolt egy nagyobbacska követ, majd a közeli épület ajtajához vágta.
Azonban semmi sem történt. A kudarctól minden önuralmát elvesztette, s nyöszörögni kezdett. Nem bírta tovább elviselni a fájdalmat, mely már az egész testében lángolt. Könnyek szöktek a szemébe, s már biztosra vette, hogy ezen az isten háta mögötti helyen fog elvérezni, mikor a nyomasztó csendet egy nehéz ajtó nyikorgása törte meg, majd cipőtalpak kopogtak a repedezett köveken, s a következő pillanatban egy magas, sötét alak tornyosult Harry fölé.
A jövevény valamit mondhatott is a fiúnak, ám neki már teljesen elhomályosult a tudata, s lassan magával rántotta őt az elbódító sötétség.
Elméje még mindig tompa volt, azt sem tudta volna megmondani, hogy hol van. Csak abban volt biztos, hogy a kín egy cseppet sem szűnt meg, ő pedig hangosan kiáltozott, és vonaglott a fájdalom súlya alatt. Érezte, hogy valaki ott van mellette, és igyekszik ellátni a sérülését. Maga körül érezte a gyógynövények jellegzetes illatait. Nem tudta, hogy ki lehet az, aki ápolja őt, ahogy azt sem, hogy mit kiabált, viszont arra mérget vett, hogy a „halálfaló” és a „fáj” szavak elhagyták kiszáradt ajkait.
A következő alkalommal, mikor magához tért, sokkal éberebbnek érezte magát, s már a lába sem fájt annyira, mint legutóbb, bár érezte, hogy a combja tompán lüktet. Kissé gyenge volt még, de felült a kényelmes ágyon, ahol eddig feküdt. Körülnézett a helyiségben, ami egy vendégszobának tűnt, de nem talált semmit, amiről rájöhetne, hova is került, mivel a szobában az ágyon és egy kis asztalon kívül más berendezés nem volt, csupán egy mélyzöld függöny lógott az ablak előtt.
Úgy döntött, hogy feláll, és kimegy a szobából, hátha akkor többet megtudhat a tartózkodási helyéről. Amint nagy nehezen a talpa elérte a kissé poros padlózatot, a helyiség ajtaja kivágódott, s egy határozottan ismerős személy vonult be rajta.
– Én a helyedben egy lépést sem tennék, Potter, ha valaha szeretnél még lábra állni – csattant Perselus Piton mély hangja a kis szobában.
Harryt azonnal elöntötte a gyűlölet utált professzora láttán, aki a szeme láttára végzett aznap este Dumbledore-ral.
– Maga! - kiáltott fel magából kikelve a fiú, majd talpra szökkent, ám Piton két lépésből előtte termett, s visszalökte az ágyra. Harry már a pálcája után kapott, azonban az nem akadt a kezébe.
– Hiába keresed a pálcád, az biztonságos helyen van, mielőtt még kárt tennél magadban...
A gyereknek elakadt a szava, ám sokáig nem tétovázott: felugrott az ágyról, majd nekirontott a bájitalmesternek.
– Maga rohadt, gyilkos halálfaló!
Azonban nem várt ütés csattant a sérült lábán, s a következő pillanatban végtagjai összecsuklottak alatta, s újfent a földön kötött ki, Piton pedig fölötte magasodott.
– Nem mintha nem lenne igazság a szavaidban, kölyök, de azt nem tűröm, hogy a házamban becsmérelj, miután megmentettem azt a hitvány életedet. Bár látszik, mennyit jelent az neked. Nem véletlenül mondtam, hogy maradj nyugton, Potter.
Nem tudott mit válaszolni a gyűlölt férfi szavaira, csak sokkosan remegett a padlón ülve. Az elmúlt órák megpróbáltatásai még túl frissek voltak a számára, ráadásul Piton jelenléte hozzásegítette, hogy felszakadjanak a Dumbledore professzor elvesztése okozta sebek. Nem tudott logikusan gondolkodni, és a teste után most a lelkébe is belemart a fájdalom.
– Hogy tehette?! Miért kellett megölnie őt? - zokogott fel Harry, miközben a bájitaltantanár lábait csapkodta az ökleivel.
– Mert ezt kellett tennem... - jött a halk felelet. Harry a fekete szemekbe pillantott könnyei között. – Az igazgató úr hamarosan meghalt volna, s engem kért meg, hogy Draco Malfoy helyett végezzek vele. Egy pillanatra se gondold azt, hogy örömmel tette, ostoba fiú! Rengeteg mindent köszönhetek annak az embernek...
– Ha ez így van, akkor mégis miért... miért ment bele ebbe?
– Mert nem volt más megoldás...
Harry tágra nyílt szemekkel nézte, ahogy Piton vállai megereszkednek, majd átbotorkálva a helyiségen, lerogyott az ágyra. Sosem látta ilyennek ezelőtt a bájitalmestert, aki mindig összeszedett, határozott és rideg volt. Most először kezdte elhinni, hat év óta először, hogy tanára nem is olyan rossz ember.
Ez a pillanat persze nem tartott sokáig, s a férfi hamar összeszedte magát, majd a padlón ülő Harryhez lépett, a könyökénél fogva felhúzta, majd az ágyhoz vezette, s egy határozott mozdulattal lenyomta rá.
– Remélem képes leszel itt maradni, kölyök. Nem tudom, hogy kitől tudtad meg, hogy hol lakom...
– Én nem tudtam, hogy maga lakik itt... - vágott Piton szavába a fiú.
– Ebből is látszik mennyire ostoba vagy. Képes voltál egy idegen helyre hoppanálni, és mindezek mellett ráadásul útközben elhagytad a fél combodat. Gratulálok, Potter! Bele se gondoltál, hogy mi lett volna, ha egy mugli talál rád?
– Ö, nem igazán...
– Valahogy gondoltam... Rövid úton egy kórházban találtad volna magad, ahol a mugli gyógyítók félszóból levágták volna a jobb lábadat.
Harry jól láthatóan elsápadt erre a feltevésre. Való igaz, erre nem is gondolt...
– Most pedig jobban teszed, ha végre pihensz, ha tényleg meg szeretnéd tartani a végtagodat... – húzta el gúnyosan a száját a bájitalmester, majd elhagyta a helyiséget.
Jó pár órát egyedül töltött a poros szobában, de így legalább volt ideje Harrynek, hogy elgondolkodjon a hallottakon. Amióta a Roxfortba járt, azóta utálta Pitont, viszont a mai napon ezen érzései meginogtak. Hetek óta abban a tudatban élt, hogy a bájitaltan professzor egy halálfaló, Voldemort kedvenc talpnyalója. De ha jobban belegondolt, ha valóban az lenne, akkor abban a pillanatban, hogy rátalált az ajtaja előtt, átadta volna őt a gonosz mágusnak. Viszont nem így történt, hanem bevitte a házába, és ellátta a sérüléseit.
Emellett próbált belegondolni abba, hogy valójában milyen nehéz lehetett a tanárának, hogy engedelmeskedjen az igazgató parancsának, s megölje őt. Tudta jól, hogy Dumbledore makacsan ragaszkodott az elképzeléseihez, és ha valamit a fejébe vett, azt előbb-utóbb el is érte, és nem volt olyan ember, aki nemet tudott volna neki mondani...
Mikor Piton legközelebb bejött egy tálca étel és egy nagyon rossz ízű bájital társaságában, Harry nem igazán tudta, mit is mondjon, így csak lesütötte a szemét, s próbált az evésre koncentrálni. A férfi a szobában maradt, s ügyelt rá, hogy a fiú mindent megegyen, ami a tálcán volt, s a bájitalt is bevegye, majd az ajtóhoz lépett, ám ekkor Harry utánaszólt:
– Sajnálom, hogy kiabáltam, uram – mondta egész halkan, de biztos volt benne, hogy a bájitalmester minden szavát hallotta.
– Bocsánatkérés elfogadva – felelte a férfi. – Azért legközelebb próbáld csukva tartani azt a nagy szád.
Ezzel kilépett az ajtón, a fiú pedig tovább átkozta a bájitaltantanár kiállhatatlan modorát.
Már egy hét telt el azóta, hogy Harry Perselus Piton házában kötött ki, s most már lassan teljesen felépült az amputoportálás okozta sérüléséből, illetve a férfival is sikerült egy gyenge, de már majdnem barátságos kapcsolatot kialakítania, bár annak rendszeres piszkálódásai nem maradtak el.
Az első döbbenet akkor érte, mikor az első pár napban a bájitalmester kötést cserélt a lábán, s szörnyülködve állapította meg, hogy gyakorlatilag a combja fele hiányzott, s a vörös hús közül kilátszott a csontja is. Szerencsére Piton biztosította róla, hogy látott már rosszabbat, és pár nap múlva rendbe fog jönni.
Aztán alig két nap után a fiú rájött, hogy a professzora százszor rosszabb, ha egy betegről van szó, mint a Roxfort javasasszonya. Szabályosan úgy kellett könyörögnie a férfinak, hogy legalább a mosdóba engedje ki!
Napjai viszont unalmasan teltek, így mikor már felkelhetett, a kopottas házban bolyongott. Sok minden érdekeset ugyan nem talált, ám az egyik ilyen felfedező útja során a nappaliban lévő szekrény fiókjában egy fényképre bukkant, melyen két roxforti egyenruhás diák állt. Az egyikük egy fekete hajú, sárgás bőrű, fekete szemű fiú volt, s talárján a Mardekár ház címerét viselte. Minden valószínűség szerint Piton volt az. Mellette egy szép, vörös hajú és csillogóan zöld szemű, griffendéles lány állt. Harry döbbenten ismert benne rá az édesanyjára. Szinte megbabonázva figyelte annak mosolygós arcát, s a gyenge szellőben meglebbenő égővörös tincseket...
Aznap este a vacsoránál elég szótlan volt, s ez a bájitalmesternek is feltűnt, aki rá is kérdezett ennek az okára.
– A tanár úr ismerte az édesanyámat? – tette fel halkan a kérdést.
A férfi egy pillanatra megdermedt, mint aki latolgatja, mit is válaszoljon.
– Igen, ismertem. Diákként nagyon jó barátok voltunk.
Harryt meglepte a válasz, ugyanis nem nagyon tudta elképzelni, hogy egy griffendéles és egy mardekáros barátok legyenek. De a fénykép nem hazudott...
– És... Milyen volt?
– Lily? Ő volt a legkedvesebb ember, akit valaha ismertem.
Bár a férfi többet nem mondott az édesanyjáról, Harry ennek a rövidke kis mondatnak is annyira örült, mintha a bájitalmester órákig róla beszélt volna...
Eljött az indulás napja. Nem számított érzelmes búcsúzkodásra, mégis feszengve állt a nappaliban a professzorra várva. Az itt töltött idő alatt igazán megszerette ezt a kis kopott házat, s ha őszinte akart lenni, nem igazán volt kedve elmenni. De mennie kellett, hiszen a háború nem fog addig befejeződni, amíg el nem végzi a rá bízott feladatot.
Nagyot nyelt, mikor a bájitalmester előjött az alagsorból, ahol hőn szeretett laborja volt. Ma még a szokásosnál is komorabb volt az ábrázata, s a hóna alatt egy vaskos könyvet szorongatott, amit rövid úton Harry kezébe nyomott.
– Hát ez meg? – nézett rá a fiú értetlenül.
– Jobban teszed, ha megtanulod azt, ami abban a könyvben áll.
Harry rápillantott a kötetre, melynek A mélyreható okklumencia volt a címe. Elvigyorodott, majd a férfitól kapott kis válltáskába süllyesztette az olvasmányt.
– Köszönök mindent, uram – nyújtotta Piton felé a kezét, aki vonakodva bár, de elfogadta a felajánlott jobbot.
Amint a kézfogásuknak vége szakadt, Harry a kandallóhoz lépett, majd a párkányon lévő kis dobozból egy kevés Hop-port szórt a narancs lángokba, amik rögvest zöldre színeződtek, aztán belépett a kígyószerű lángnyelvek közé. Már épp mondta volna a címet, mikor a bájitalmester megszólalt:
– Az elmúlt években rosszul ítéltelek meg, Potter. Mégsem vagy te olyan beképzelt idióta, mint hittem.
– Tényleg így gondolja, professzor? – mosolyodott el Harry.
– Eddig legalábbis... Egy dolgot jegyezz meg jól – váltott hirtelen hangszínt a férfi. – Ebben a háborúban egy oldalon állunk, még ha ez nem is tűnik mindig így, de a céljaink azonosak.
– Ebben biztos vagyok.
– Azért egy valamit ígérj meg nekem, mielőtt elmész, Potter.
– Mi lenne az? – kérdezte meglepetten a fiú.
– Ha legközelebb hoppanálsz, ne hagyd el a végtagjaidat!
Harry vigyorogva biccentett Piton felé, majd a zöld lángoktól ölelve elhagyta a Fonó sort.
VÉGE
|
| |
| |
