| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-12-23, 12:35 | Üzenet # 1 |
 Őtábornoksága
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 2557
Kitüntetések: 6
Hírnév: 1
Állapot: Offline
| Kedves Olvasók! Egy olyan történetbe vágjátok a fejszéteket, ami még nem befejezett. Sajnos elszabadult a fantáziám, így nem tudtam volna úgy befejezni határidőig, hogy úgy érezzem teljes lett, tehát sajnos nem maradt választásom. Remélem, ez senkinek sem töri le az érdeklődését és ugyan olyan lelkesedéssel fogjátok olvasni, mintha egy teljes történet lenne.
A folytatással igyekszem, annyit mondhatok csak, hogy előreláthatólag egy kis regény lesz belőle.
Jó olvasást:
Az író
A fény tánca
Műfaj: dráma/ romantikus
Kulcs: Malfoy kúria
Főszereplők: Narcissa M/Lucius M
Korhatár: 18
„Az üveg sima, hideg, kemény és rideg, ám mégis a szivárvány színeiben pompázik, ha egy rávetül a fény.
Mindig is elbűvölt a fények tánca a felületén.
A fény új értelmet, egy új dimenziót ad az üvegnek, a negyedik dimenziót…”
A lenyugvó nap utolsó sugarai szikrázva törtek meg a Malfoy-kúria ódon ablakain, vörös fényjátékot játszva az üvegen.
Csupán egyetlen személy gyönyörködött a fény és az üveg eme csodálatos találkozásában, mely saját jövője rémképét vetítette szemei elé.
A fény, amely megtörik az üveg kemény felületén, s nem marad más belőle, csupán a vér színe, mely lassanként - ahogyan maga a fény és eltűnik – halványul el, hogy csendesen az enyészeté lesz.
Ugyanezt érezte… Új élet vár rá eme ódon falak között, egy olyan élet, mely során szépen lassan, de annál biztosabban elveszíti önmagát. Hiszen be kell hódolni, ezt már jó régen a fejébe verték. „Becsüld meg magad, hogy egy ilyen család a köreibe fogadott”
Apja szavai a fülébe csengtek, mintegy mantraként, melyet éjjel nappal ismételnie kellett ahhoz, hogy a benne égő ellenkezés lángja tűzzé ne válhasson. A vágy, hogy kitörjön az elvárások közül, melyek egy olyan némán bólogató, lelketlen asszonyt akarnak belőle alkotni, mint amilyenné soha nem akart volna válni.
Édesanyja mindig is tudta… tudta, hogy a lánya mire vágyik, épp ezért számtalanszor próbált a lelkére beszélni. Legyen olyan, mint a többi jó lány, legyen hálás a jólétért, büszke az aranyvérűségre és fogadja el a sorsát.
„Nézd meg a nővéredet…” mondta mindig. „Ő megtalálta a helyét. A Nagyúr már ilyen fiatalon kiválasztotta és a kegyeibe fogadta, sőt férjet is talált neki. Ezt a megbecsülést nem dobhatjuk el magunktól. A Bella által a családnak szerzett jó hírnevet nem rombolhatod le a vadócságoddal. Ezt nem engedheted meg magadnak!”
Igen, az én kis nővérkém és az ő Nagyura… mit az övé, az egész családomé, sőt mi több az aranyvérűeké. Egy Úr, aki kegyeltjeinek gazdagságot és hatalmat hoz – persze csak addig, amíg az a sajátját nem veszélyezteti -, ám mindenki másnak csak pusztulást.
Egy ilyen „úr”, hogy hozhatná el mindazt, amiről Voldemort ékes beszédeiben áradozik. Egy szebb és jobb jövőt, melyben mindenki boldogan élhet. Persze… mindenki, aki behódol neki, és megfelel az ő elképzeléseinek.
Vannak, akik a jövőt látják benne, a sok-sok arany galleont, amit hozhat nekik, a hatalmat amelyet adhat, de ezek a mágusokat elvakította a saját leendő „fényük”. Azok már jobban látják a dolgokat, akik csupán reménykednek abban, hogy mindabból, amiről szónokol az ő Nagyuruk, legalább egy kis rész valóra válik. De az igazán tisztán látók azok, akik félnek tőle… félnek attól a fel-fel sejlő látomástól, ami egyre inkább kezd körvonalazódni, a szörnyetegtől, amivé válni fog, és ez a félelem az, ami csatlósokká teszi őket.
Hogy az én újdonsült férjem melyik csoportba tartozik, nem tudhatom. Hiszen azt sem tudom, hogy kihez mentem férjhez. Apáink megegyeztek… s minden ellenkezésem, szökési kísérletem, s az azokért kapott pofon után, sorsom örökre és visszavonhatatlanul egy Malfoyhoz kötődött. Az övé lettem!
Lucius Malfoy… vannak, akik már most félve mondják ki ezt a nevet. A nagy Malfoy család egyetlen örököse, és Voldemort hű alattvalója, én pedig az övé, legalább is az esküm szerint.
Minden lány a sárga szemű szörnytől elcsúfítva nézte végig, ahogyan az oltárhoz vezető úton, egy olyan sors felé lépdelek, amit soha nem akartam magaménak. Oh, ha tudnák, hogy mily szívesen cseréltem volna valamelyikükkel. Ahogyan az oltárhoz értem, és apám a fülembe súgta, mielőtt átadott volna jövendőbelimnek - „Tudd a helyed és tedd a dolgod!” – felsejlett előttem, másik nővérem Andromeda arca. Talán neki volt igaza? Ezt már sosem tudhatom meg.
Hozzákényszerítettek egy varázslóhoz, akit nem szeretek, akit nem tisztelek, sőt nem is ismerek. Azt kívánják tőlem, hogy ezzel az emberrel osszam meg az életem, a titkaim, az ágyam. Minden porcikám, minden idegsejtem tiltakozik az ellen, amit nekem szántak teljesíteni.
Nem lenne nehéz a dolgom. Legyek jó feleség, szolgáljam férjem, szüljek utódokat és ha lehet mind ezt egy szó nélkül tegyem. Mintha élve temetnének el, s nekem még sikítani sincs erőm.
Most pedig itt állok s nézem, ahogyan a lemenő nap utolsó sugara, az én utolsó reménysugaram megtestesítőjeként tűnik el az hegycsúcsok kegyetlenül ágaskodó ormai mögött.
Igazi regényekbe illő módon, ebben a pillanatban kéne toppantanom és azt mondanom, hogy márpedig nem. Én nem leszek egy pöffeszkedő kis ficsúr felesége, akinek teljesítem kell minden óhaját sóhaját. Közlöm mindenkivel, hogy felejtsenek el, majd elszököm a szőke hercegemmel fehér lovon, ki pálcájából szivárvány hidat varázsol elő, amin keresztül elvágtatunk az örök boldogság szigetére, ahol szerelmesen élünk életünk végéig.
De a valóság más… Mágikus kötelék alatt mondtam igent Lucius Malfoynak. Esküdtem rá, hogy hűen szolgálom, mint odaadó felesége. És az ilyen mágikus köteléket nem lehet csak úgy holmi kislányos elhatározásból megtörni. A mágia olyan hatalmas dolog, ami túlnő rajtunk, halandókon. Mi csak használjuk, s nagyon kevesen vannak, akik értik is. A varázslat hozzá köt ehhez az emberhez, akinek semmi mást nem sugárzott a szemeiből ott az oltár előtt, mint végtelen keménység és hidegség. Mint az üveg egy zimankós reggelen…
Megtartom az eskümet, ám az én sajátos módomon. Mert egyvalamit megfogadok, önmagamat sohasem veheti el tőlem. Hűséges leszek hozzá, sőt a végletekig odaadó. Odaadóan fogok ellenkezni vele és hűségesen fogom minden kérésének az ellenkezőjét csinálni.
A szüleim sem tudtak soha megtörni, pedig becsületükre legyen mondva körmük szakadtáig próbálkoztak vele. Elérték azt, hogy társaságban a tökéletes kis aranyvérű örökösnőt adjam, ám ez is évekbe telt nekik. Luciusnak sem adok rá kevesebbet. És hogy milyen hírnevet szerzek ezzel a nagy múltú Malfoy és Black névnek, az enyhén szólva sem érdekel.
Lucius Malfoy, kihívóra akadtál! Bár nőül vettél a nevem még mindig Narcissa Black… és én harcolni fogok, míg élek.
Folyt.köv.
|
| |
| |
