| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-12-23, 12:43 | Üzenet # 1 |
 Őtábornoksága
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 2557
Kitüntetések: 6
Hírnév: 1
Állapot: Offline
| Cím: Megtalálva
Kulcs: Lucius Malfoy
Figyelmeztetések: OCC
Szereplők: Lucius Malfoy, Harry Potter, Perselus Piton
Kategória: severatius
Leírás: Lucius Malfoy Londoni tartózkodása alatt rátalál valami értékesre...
***
Nem hiszem el. Ez nem történhet meg! Miért neki? Miért vették el tőlem azt az embert, aki a világon az egyik legfontosabb számomra?
- Miért? Miért? Miért? - hajtogatom, miközben remegő kézzel túrok az ébenfekete tincsek közé. A külvilág zajaiból szinte semmi sem jut el hozzám, az agyamban egyre csak a hatalmas veszteség dübörög.
- Harry! - zokogok fel fájdalmamban. A hatalmas bánat miatt szinte azt kívánom, bárcsak ne találtam volna rá évekkel ezelőtt.
14 éve találkoztam vele, mikor a mugli London egyik elhagyatott utcáján haladtam a Foltozott Üst felé. Már majdnem odaértem, mikor véletlenül belerúgtam egy sötét ruhakupacba. A rúgás hatására a kupac elkezdett mocorogni és nyöszörögni. Éppen meg akartam böködni a sétapálcámmal, mikor előbukkant egy három éves forma gyermek, aki amint meglátta, hogy egy bot közelít felé, azonnal eltaszított.
- Ne, kérem ne! - nyöszörögte, miközben próbáltam feltápászkodni a taszítás után. Miután két lábra küzdöttem magam, visszamentem és lehajoltam hozzá.
- Merre vannak a szüleid? - kérdeztem. Választ gyanánt megrázta a fejét és a hatalmas zöld szemeiből elkezdettek potyogni a könnyek.
- Gyere, hazaviszlek - mondtam, hátha elmondja merre lakik. Helyette azonban csak még jobban elkezdett remegni, és még kisebbre húzta össze magát. Nem tudtam, mit kezdhetnék vele, láthatólag nem akart hazamenni.
Pár perc gondolkodás után döntésre jutottam.
- Eljössz velem? - kérdeztem meg óvatosan, nehogy még jobban megrémisszem. Kinyújtottam felé a kezem, hogy jelezzem felé az indulási szándékom.
Kis hezitálás után megfogta a kezem, én pedig egyből hazahoppanáltam vele. Mikor megérkeztünk, valószínűleg az ismeretlen megrázkódtatásra, azonnal elvesztette az eszméletét.
- Sorby! - kiáltottam el magam. - Azonnal készítsd elő a második emeleti vendégszobát! - mondtam, majd meg sem várva a választ, elindultam vele.
A szobába vezető úton alaposan megnéztem a karomba fekvő kicsi gyermeket. Olyan 2-3 éves forma volt, de a korához képest túl könnyű. A haja egy fekete madárfészekre emlékeztetett. A szemei hatalmasak és smaragdszínűek, tele fájdalommal, melyet sötét szempillák kereteztek. Az arcocskája beesett, és a szemei alatt hatalmas karikák voltak.
Mikor felértem a szobába természetesen az már készen állt a vendég fogadására. Lefektettem a fiút az ágyra, majd meghagytam Sorbynak, ha felébred azonnal szóljon, majd sarkon fordulva elindultam az irodám felé. Éppen csak kényelembe helyeztem magam, mikor egy pukkanás kíséretében Sorby jelent meg a szobában.
- Uramnak ezt látnia kell - mondta, majd azonnal eltűnt.
Nagy sóhaj kíséretében felálltam, és elindultam vissza a vendégszobába. Amint beértem a szobába Sorby azonnal felemelte a takarót a fiúról, nekem meg elállt a lélegzetem. Az apró kis test szinte minden centiméterén sebek, és véraláfutások voltak, de az még semmi volt ahhoz képest, mikor Sorby felemelte és megfordította a testét. A háta tele volt vágásokkal, volt amelyik friss volt, de némelyek már begyógyultak és csúnya hegeket hagytak maguk után.
Rettentő dühös lettem, nem tudtam elképzelni, hogy ki az a söpredék, aki így bánik egy védtelen gyerekkel. A düh helyét átvette a megrökönyödés, mikor ránéztem a gyerek arcára. A fiú homlokáról elmozdult a haj és előbukkant az oly híres villám alakú sebhely. Miután sikerült az agyamat újra munkára bírni, azonnal elindultam a dolgozószobába és hívtam Perselust.
- Mi ilyen életbevágóan fontos? - mordult rám barátom dühösen. Sohasem szerette, mikor zaklatták bájital főzés közben, még akkor sem, ha életbevágóan fontos dologról volt szó.
- Tudsz valamit a Potter kölyökről? - tettem fel a kérdést türelmetlenül.
- Mióta Albus elvitte a rokonaihoz, azóta nem - válaszolta, miközben érdeklődően méregetett.
- Gyere velem! - utasítottam, és ismét elindultam a vendégszobába, aznap már ki tudja hanyadszorra.
Mikor beléptünk a szobába, Perselus értetlenül meredt az ágyban alvó gyerekre.
- Lucius, honnan szedted ezt a gyereket? - Nem válaszoltam a kérdésre, inkább odamentem az ágyhoz és gyengéden leemeltem a gyerekről a takarót, majd megmutattam a testén lévő sérüléseket. Mikor ránéztem a barátomra, tisztán láttam az arcán ugyanazt a dühöt, amit én is
éreztem, amikor megláttam a sebeket az apró testen.
- Ki ez a gyerek? - A dühöt szinte érezni lehetett a kérdésében. Ismét nem méltattam szóbeli válasszal, inkább eltűrtem a homlokából a kusza fekete hajat.
Amint Perselus meglátta a sebet, egyből elfehéredett és szinte kirohant a szobából. Hagytam neki pár perc nyugalmat, majd követtem. A dolgozószobában találtam rá, amint egy nagy pohár lángnyelv-whiskyt húzott le.
- Éppen a mugli Londonból tartottam a Foltozott Üst felé, amikor megtaláltam. Mondhatni talált gyerek. Miután mágiával eltaszított magától, tudtam, hogy nem hagyhatom ott. Hát hazahoztam - magyaráztam neki, miközben én is elkortyolgattam egy keveset a whiskyből.
- Mit csináljunk? - tette fel a kérdést, amin már én is gondolkoztam egy ideje.
Pár perc után körvonalazódni kezdett bennem egy terv.
- Perselus, tudsz csinálni egy bájitalt, ami eltünteti a heget a homlokáról?
- Mit tervezel? - ráncolta össze a szemöldökét érdeklődve.
- Nem adhatjuk vissza azoknak a brutális mugliknak. Albus valószínűleg visszaküldené azzal a címszóval, hogy neki ott a legbiztonságosabb, de nem vagyok benne biztos, hogy ha visszatér oda, megéri-e a 11 éves kort - mondtam határozottan.
- Mit akarsz vele tenni?
- Felnevelem, mint a fiamat - húztam ki magam ültömben.
- És mi lesz, ha a Nagyúr visszatér? - Nézett rám úgy, mint akit őrültnek tart.
- Nem fog kiderülni, hogy ki ő. Ha mégis, akkor is itt vagy te, mint kém.
- És mit fog szólni Cissy meg Draco erről? - próbált eltántorítani az elhatározásomtól.
- Cissynek nem lehet több gyereke, pedig szeretett volna még egyet, hogy Draco ne legyen olyan magányos. A kis Sárkányom meg majd megtanul osztozkodni - mosolyodtam el a gondolatra.
Perselus mélyen felsóhajtott és én tudtam, hogy mindenben támogatni fog.
- Rendben, segítek - mondta, majd helyet foglalt velem szemben.
Az azután következő egy órában átbeszéltük a tervet, hogy hogyan fogjuk eltitkolni Harry igazi kilétét. Perselus magára vállalta, hogy elintézi azokat a brutális muglikat, én pedig a papírokat, ami szerint egy távoli rokon árván maradt gyermekét fogadom örökbe.
A vendégem már pár perce távozott, hogy elkészítse a főzetet, mikor az egyik házimanó megjelent, hogy a gyerek felébredt. Felálltam, majd ráérős léptekkel elindultam, hogy megnézzem.
- Szia! - köszöntem neki, miután tisztes távolságban megálltam az ágy végétől, hogy még véletlenül se ijesszem meg, mert már elég ijed volt amúgy is.
- Hogy aludtál? - kérdeztem teljesen feleslegesen, mert nem felelt.
Nagyon lassan közelítettem az ágy felé, majd annak végébe leültem és néztem, ahogy a gyerek annyira távol húzódik tőlem, amennyire lehetősége van rá.
- Nem szeretnél hazamenni?
- Nem, nem, nem - rázta a fejét elkeseredetten.
- Rendben. Szeretnél itt maradni? - láttam a szemében, ahogy megcsillan a remény, de rögtön átvette azt a félelem. - Itt senki nem fog téged bántani, megígérem.
- Tényleg? - kérdezte hatalmasra tágult szemekkel.
- Tényleg - mosolyogtam rá biztatóan, mire elkezdett hozzám közelebb mászni. Ez volt az a pont, mikor minden megváltozott.
Narcissáék megérkezéséig hátralévő két hétben, szinte minden időt a gyerekkel töltöttem. Az első pár napban még kissé óvatos volt velem, majd pár nap után úgy követett mindenhová, mint a kiskacsák az anyjukat. Mikor Narcissáék hazaértek, kissé értetlenül álltak a dolog előtt, de a magyarázatom után megbékéltek.
Harry egy ideig bizalmatlanul figyelte őket, Draco pedig tombolt, amiért szerinte egy idegen gyerek elvette tőle az apját. Miután leültettem és elbeszélgettem vele, megértette, és próbált ő is kedvesebben viszonyulni az új jövevényhez.
Már több, mint két hónapja volt nálunk a kisfiú, amikor a szokásos lefekvés előtti látogatást megejtettem Harry szobájában. Úgy döntöttem, ideje egy komolyabb beszélgetésnek.
Leültem mellé az ágyra és megsimogattam az arcát. Ez alatt a két hónap alatt eltűntek a karikák a szemei alól és felszedett egy kis súlyt is magára. Perselusnak hála, pedig eltűntek a testéről a sebek.
- Harry, boldog vagy itt? - kérdeztem tőle.
- Igen - mondta csendesen, miközben bemászott az ölembe.
- Szeretnél végleg itt maradni?
- Igen, igen, igen - vágta rá lelkesen.
- Szeretnéd, ha én lennék az apukád? - Erre a kérdésemre a válasz egy nyakamba csüngő, könnyező kölyök lett. Miután megnyugodott, letettem és hagytam aludni. Az örökbefogadási papírok természetesen már megvoltak, de gondoltam jobb, ha őt is megkérdezem róla.
Ezután az este után Harry még jobban elkezdett ragaszkodni hozzám, és persze Cissyhez és Dracohoz is. Draco igazi nagy testvér lett Harry számára, aki mindig vigyázott rá és megvédte mindentől.
Az évek alatt Harry igazi családtaggá vált és el sem tudtuk volna képzelni az életünket nélküle. Meglepődtünk, hogy hiába voltak a szülei griffendélesek, a fiúnak teljesen mardekáros jelleme lett – na persze néha előtörtek belőle a griffendéles vonások is, de az ritkán történt meg.
Miután a fiúk bekerültek az iskolába, a kapcsolatuk még erősebb lett, mivel mindketten a Mardekárba kerültek. Ekkor elmeséltük nekik a háború történetét, és hogy kik voltak Harry szülei, mi volt az ő és a mi szerepünk.
Az első hat évükben minden zökkenőmentesen ment, majd a hetedik év végére minden felborult. A Nagyúr visszatért és nem volt rá szükség, hogy bárki elmondja neki, merre találja Harryt, ugyanis a köztük lévő kapocs egyenesen őhozzá vezette azt a szörnyeteget.
Hosszú ideig harcoltak, majd a Nagyúr végleg eltűnt, de magával vitte a fiamat is. Ezért most itt térdelek a földön és ringatom Harry élettelen testét, miközben a szememből megállíthatatlanul folynak a könnyek.
- Apa… - hallom meg a gyenge hangot. Lenézek és látom, hogy Harry szemei nyitva vannak, kissé ködös a tekintete, de él.
- Harry - nyögöm elfúlva, majd még jobban magamhoz szorítom a testét.
Az élet mégsem olyan igazságtalan, mint ahogy gondoltam.
Vége
|
| |
| |
