| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-12-23, 12:46 | Üzenet # 1 |
 Őtábornoksága
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 2557
Kitüntetések: 6
Hírnév: 1
Állapot: Offline
| Cím: Hatalom
Kulcs: Voldemort
Figyelmeztetések: Gyilkosság, Kínzás, Szereplő halála
Szereplők: Voldemort, Perselus Piton
Kategória: Sötét
Leírás: Ebben a töriben nem minden az, aminek látszik, a szerepek időnként felcserélődnek...
***
Voldemort lassan lecsukódó szemei előtt megjelentek a kezdet képei...
...a fiatal férfi sápadtan, reszkető térdekkel – de mindenre elszántan állt előtte. Észrevétlenül lépett az elméjébe, mint mindenkinek, aki azzal a céllal állt előtte, hogy hű szolgájává váljon. A lelke ugyanazt a sötét, komor hangulatot tükrözte akár az öltözéke, telve volt dühvel és fájdalommal – fekete, már-már földet söprő talárja éppen olyan sötét volt, akár a hosszúra növesztett, egyenesszálú haja.
Nem kotorászott az emlékek és a szándékai között sokáig, ismerte jól az előtte állót – azóta figyelte, amióta a varázsvilág legifjabbjaként elnyerte a bájitalmesteri címet.
– Hajlandó vagy hát a halálfalóim közé állni? – kérdezte tőle fenyegető hangon.
– Igen, Nagyuram! – felelte mindenre elszántan Perselus Piton.
Akkor, egyetlen pillanatra megfordult a fejében, hogy talán jobb lenne a méregkeverőt megölnie. Túlságosan is elszánt volt – a szolgáival ellentétben nem rettegett, ha előtte állt, bár, érezhetően félt, mégis volt valami dacos konokság a pillantásában.
Megszokott mozdulattal küldte rá a Kínok Átkát – pusztán azért, hogy mint minden újonc, tudja, hogy hol van a helye. Piton, bár térdre esett, nem kezdett el látványosan vonaglani, és sikoltozni, ahogyan azt a csatlósai mindig is tették.
Voldemort elmosolyodott – persze csak szigorúan gondolatban –, fogsz te majd még sikítva könyörögni, hogy hagyjam abba...
Újabb átok – a varázsló összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat.
Újabb átok – a két tenyerén támaszkodva próbálta távoltartani magát a padlótól.
Újabb átok – végre eldőlt, de csak azért, mert elveszítette az eszméletét. Voldemort bosszúsan belerúgott egyet, majd elhagyta a termet.
– Szedjétek össze! – szólt még vissza Luciusnak. – Ha magához tért, küldjétek hozzám! Beszédem van a féreggel! – adta ki a parancsot.
Később a szertartáson, ahol a Sötét Jegyet Piton kezére sütötte, az ifjú varázsló ismét meglepte – a szolgái jórészt végigrettegték a varázslatot, persze voltak kivételek. Avery és Tod túlságosan őrültek voltak ahhoz, hogy féljenek – ők alig várták, hogy a Sötét Jegy oltalma alatt követhessék el a rémtetteiket. Nem is becsülte őket semmire, nem voltak mások, mint egyszerű szolgák, akik örömmel teljesítették a parancsait. De a méregkeverő akkor is másképpen viselkedett – az egész lénye, a testtartása, a tekintete, mind arról árulkodott, hogy a férfit büszkeséggel tölti el a tény, hogy a karjára került a Sötét Jegy.
Ekkor érezte először, hogy megtalálta a bizalmasát.
Egy reggel Piton meglepte – azzal az ötlettel állt elő, hogy elszegődne a Roxfortba, bájitaltan professzornak. Ha erre engedélyt ad neki, akkor biztos lehet benne, hogy első kézből fogja megtudni a mindig friss és hiteles információkat az iskoláról, na és persze Dumbledore terveiről – sőt, talán a Főnix Rendjébe is sikerülne befurakodnia.
Napokig gondolkozott a dolgon – miközben hol rettentő dühös lett, hiszen mi az, hogy egy szolgának önálló gondolatai vannak, hol büszke volt magára, hogy milyen zseniálisan válogatja ki a csatlósait.
Végül beleegyezett – na, nem adta az engedélyét könnyen, előtte alaposan megkínozta a méregkeverőt. Napokig volt falhoz szegezve a pince egyik dohos helyiségében, étlen-szomjan, miközben válogatott fájdalmakat kellett elviselnie. Tudnia kellett a heves vérű ifjúnak, hogy pontosan hol is van a helye.
A következő években rengetegszer tett neki nagy szolgálatot azzal, hogy pontosan és időben szállította a Roxfortból a híreket neki – igaz néhány meghiúsult rajtaütés után alaposan meg kellett kínoznia Pitont, mert állandóan ott motoszkált a fejében a gyanú: Lehet, hogy a kedvenc halálfalója kettős kém.
Persze ezt soha nem tudta bebizonyítani – annak ellenére sem, hogy a Piton ellen érkező vádak rendszeresek voltak. Nem egy halálfalója akarta előtte bemártani a kedvenc szolgáját – az okot soha nem tudta meg, vagy féltékenységből, vagy mert komolyan azt hitték róla, hogy az idióta igazgatónak kémkedik. De egy idő után annyira megbízott a bájitalmesterben, hogy ha valamelyik halálfalója meg merte vádolni, akkor az alaposan megismerkedhetett a kínzások adta örömökkel.
Utoljára még halványan felvillantak előtte a mai reggel eseményei...
... A csatlósai és a szimpatizánsok tették a dolgukat, ahogyan azt kell. A Roxfort kapuját még hajnalban átszakították – talán még sosem volt annyira büszke magára, mint akkor. Minden úgy haladt, ahogyan eltervezte, ha nem lehetett szép szóval a varázsvilág ura, majd lesz erővel!
De minden öröme ellenre valami nyomasztó balsejtelem gyötörte – volt valami komor fenyegetés a közelében, de ezt rendre elhessegette – meg volt róla győződve, hogy a kastélyt védő varázslók felől érzi a fenyegetést, őket viszont nem találta kellően félelmetesnek ahhoz, hogy komolyan vegye a megérzését. Talán csak azt furcsállta, hogy Pitont nem látta sehol – se a közvetlen közelében, se a harcolók forgatagában.
A csata lassan eldőlni látszott, a birtokon mindenhol komor, fekete füst jelezte, hogy bizony komoly harcot vívtak egymással a felek. A fű iszamós volt a varázslók kifolyt vérétől, és bár időnként innen-onnan még felhangzott egy-egy kiáltás, a környék lassan teljesen elnémult.
Dumbledore meghalt – a Rend tagjai lassan felmorzsolódtak a támadás elsöprő ereje alatt. Harry Potter ájultan, magatehetetlenül hevert a Tiltott Rengeteg szélén – ő többé biztosan nem jelent számára fenyegetést. Az életben maradottak sorban adták fel a küzdelmet, alig páran próbálták még menteni a menthetőt – sikertelenül.
Piton hirtelen, szinte a semmiből tűnt fel – a Roxfort ezeréves kapuja felől igyekezett felé. Arcán eddig sosem látott önelégült mosoly ült. Az egész megjelenése szokatlanul magabiztos és... talán... Igen, elszánt volt.
Határozott, kemény léptekkel közeledett, a talárja, mint mindig, fenyegető őrvényként ölelte körbe a lépteit – időnként meglendítette a pálcáját, oda-oda célozva egy-egy még mozgó varázslóra. Furcsa módon nem számított neki, hogy a védőket, vagy éppen a halálfalókat némítja-e el örökre.
Még sosem látta ilyennek – pontosan úgy nézett ki, akár a nagy csaták győztes hadvezérei a régi időkből származó mugli festményeken. Kezdett rá dühös lenni, mit parádézik itt – hiszen a harcok alatt egy percre sem látta. Minden egyes centiért a birtokon, a szolgái harcoltak meg, a méregkeverő mintha csak itt sem lett volna.
Már egészen közel volt hozzá Piton, amikor hirtelen visszafogottan lassú léptekre váltott.
– Tökéletes munka, Tom! – hallotta meg a jéghideg, gúnyos szavait, de felháborodni nem volt már ideje. – Örökké őrizni fogom az emléked, amiért voltál oly kedves és kitapostad az uralkodásom előtt az utat!
Már csak annyit érzékelt, hogy a vörös átokfény a mellkasába csapódik, és izzó parázsként égeti a bensőjét. Azt már nem élhette meg, amikor a teste a földnek csapódott – mint ahogy azt sem láthatta, amikor a csatlósai karján a Sötét Jegy felizzott és a feketéből lassan, fokozatosan mélyzöldbe váltottak, jelezve, hogy az ősi varázslat, mely hozzákötötte a szolgáit – érzékelte a halálát, majd minden további nélkül elismerte a gyilkosát, új urának...
Vége
|
| |
| |
