– …térjünk rá vissza, egy pár hét múlva. – Az utolsó szavak még szinte a levegőben csengtek. Dumbledore a szakállát simogatva, tipródott kényelmetlenül. De a kínos pillanatnak nem volt tanúja, Perselus, mintha meg sem hallotta volna az elhangzott szavakat. Még csak nem is figyelt az öreg igazgatóra, hisz előre tudta a választ – nem is számított tőle másra. Meredten figyelte az alászálló hópelyheket, miközben kinyújtotta a kezét az egyikért.
A tökéletes kis csillagforma, kecsesen landolt a tenyerén, majd apró kis cseppé olvadt tenyere melegétől. Az egyik pillanatban még ragyogott, a másikban megsemmisült – gondolta és irigykedve figyelte a kis cseppet, közben újabb pelyhek landoltak a tenyerén, épp olyan gyorsan követve a társaikat az enyészetbe.
– Rendben – mondta, csak hogy mondjon valamit, visszahúzta a kezét és gondosan a zsebébe süllyesztette, hogy az igazgató ne vegye észre a remegését. Tekintetével továbbra is a hulló pelyheket figyelte, csodálva az elé táruló látványt, mintha ez lenne az első igazi havazás az idén.
– Örülök, hogy megérted – csendült megkönnyebbülten Dumbledore hangja, ujjaival továbbra is a szakállát simogatva. Állításában ugyan maga sem volt biztos, de a tagadás kényelmesebb volt a számára.
– Mindenesetre… köszönöm – válaszolt Perselus az igazgatóra pillantva, majd szó nélkül kilépett a tornác védelméből a havazásba. Komor, megfontolt léptei egyenes nyomot hagytak a hóban, miközben az alászálló pelyhek igyekeztek eltüntetetni az élet nyomát a tájban.
Dumbledore némán figyelte, keze megakadt a mozdulat közben, majd dolga végezetlenül némán aláhullt. Szemeivel Perselus nyomát nézte a hóban, míg egy hófúvás el nem tüntette azt. Mintha ott sem lett volna.
Mintha a kimondott szavak el sem hangzottak volna.
