Csak állt és nézte a lába előtt heverő fehér maszkot. Fekete talárja halotti lepelként borította testét, érezte, amint a nedves szövet húzza a padló felé. Minden vágya az volt, hogy engedelmeskedjen ennek a hívogató súlynak. Oly könnyű lett volna követni az álarcot, amely néhány pillanattal ezelőtt esett ki elgyengült ujjai közül.

Nem értette, hogy hogyan jutott ide. A cél, a megtestesült vágyálom, közelről mocskos és undorító volt. A fennkölt eszmék a porba hullottak, és nem maradt más a nyomában csak a gyalázat. Senki sem mondta, hogy ez ilyen lesz!

Az évek alatt csak a jót sulykolták belé, hogy lesz hová tartoznia, hisz ők egy nagy család, kik megvédik egymást. Szó sem volt fájdalomról, szégyenről, és legfőképpen undorról. Undorodott magától.

Kinyújtotta bal karját, és remegő jobbjával felhúzta ruhája ujját. A billog, mint a szégyene égette alkarját, és az azelőtt oly tökéletes, hibátlan fehér bőrt elcsúfították a fekete hegek.

Fekete… mint a lelke.

Karja megremegett, és behunyta a szemét, de nem kellett volna. Lezárt szemhéjai alól, mint valami vetítés, újra megrohanták az agyában oly kitartóan villódzó képek.

Vörös… fekete…

Fekete… és vörös.

A színek kavarogtak a szeme előtt. Most egy fehér ugrott a képbe; egy maszk, és meg egy. Sok apró fehér pont, mely körbevette, kiemelkedve a sötétségből. Mind őt nézte, kifejezéstelen fehér foltok, három kis lukkal. Egy a szájnak, kettő a szemeknek.

Fehér… és fekete.

Hogyan lehet, hogy ez a két szín vöröset hoz létre?

Kinyitotta a szemét, vérvörös foltok cikáztak előtte, de ő meg sem rezdült csak a maszkot nézte. Tudta, hogy az fehér, de ő vörösnek látta. Olyan vörösnek, mint a ma kiontott vér színe.