Így hát, másnap rögtön reggel, miután lemostam magamról a lelkiismeret furdalást, és a meghiúsult Potter-akció után (fúj, de sokat kellett a hidegben dekkolni, mire Voldemort rájött, hogy a madárkái nem jönnek) elindultam grófékhoz, és reménykedtem, hogy a sors nem oly kegyetlen, hogy Vladot az utamba sodorja, mert tudtam, hogy akkor özveggyé tenném Natashát. Hideg volt, én meg, hogy kiszellőztessem a fejemet, inkább sétáltam.
Persze én barom, addig még szinte soha sehová sem mentem gyalog, szóval rémesen elszámítottam magamat, és mire a hatalmas parkos házhoz értem London belvárosában, addigra úgy átfagytam, hogy bátran megihattam volna fél üveg rumot anélkül, hogy énemben kárt okozott volna. Becsöngettem és egy új lány nyitott ajtót, gondolom még a néhai Anjácska helyett szerződtették. Mondtam, mit akarok (fejfájás-csillapítót hoztam a ház asszonyának), erre szó nélkül beengedett. Szerencsétlenségemre Vlad jött szembe a lépcsőn lefelé. Barátságosan rám vigyorgott (de hát Natasha azt mondta, hogy tudja!), meg kérdezett mindenféle hülyeséget, én meg gépisen válaszolgattam, de közben éppenséggel legszívesebben holtan estem volna össze, mert hazudott nekem, pedig… Pedig én soha, neki aztán tényleg soha nem hazudtam, és…
Mire Vlad végre utamra engedett, és atyaian vállon veregetett (ó, hogy szakadnál meg vén hülye kéjenc!), addigra olyan dühös és egyben kétségbe esett lettem, hogy ha akkor és ott meglátom Natashát, akkor először is a lába elé vetem magam, könyörögve, hogy ne hagyjon el, másodsorban pedig kérdőre vonom, hogy miért hazudott épp nekem? (És talán én hagyom el ezek után).
Szánalmas. De szerencsémre a lány, aki felkísért, Natasha barátnője volt (vagyis olyasmi, mint Anjácska volt régebben), és igencsak szemrehányóan nézett rám. Aztán a fülembe súgta, hogy nagy meggondolatlanság volt tőlem idejönni, és ha az úrnőjének baja esik miattam, akkor egészen egyszerűen megpofoz. Utána megkérdeztem, mi van. Ő meg mondta, hogy Vlad, az a szörnyeteg rájött, hogy Natashának van valakije, de nem tudja pontosan kije és megfenyegette őt, hogy megkeresi, és megöli az illetőt. És az én Natashám nem akarta, hogy nekem bajom legyen a gonosz természetű gróf miatt, ezért… szakított velem és azóta zokog a szobájában. Én meg csak álltam, mint a sóbálvány és totálisan hülyének éreztem magamat. Ami pedig a gróf kilátásba helyezett inzultusait illeti, azokról csak annyit, hogy ezek után álok elébe, és ha azt hiszi, zöldfülű vagyok, akkor megátkozom, hogy mindent feketében fog látni.
Ezek után sürgősen felrohantam Natasha szobájába, és a karjaimba kaptam (és abszolút nem érdekelt, hogy Vlad valahol lent a földszinten randalírozik) és lecsókoltam a könnyeit. Erőtlenül tiltakozott a karjaimban, felsorolta, hogy mekkora és milyen irányú veszélyeknek vagyok kitéve, de aztán betapasztottam a száját és hál istennek, meg az összes angyalának Katerináért (az új szobalány és Natasha bizalmasa), hogy kint őrködött, mert odabent olyan dolgokat műveltünk, hogy ha a gróf meglátta volna… de nem vetődött arra, és én egész délután Natashát vigasztaltam ott, náluk, a férje orra előtt.
A biztonság kedvéért persze hoztam magammal fájdalomcsillapítót is, és aztán mikor bejött később a szobába, mi már javában főztünk, kicsit ellenségesen, mint mindig, ha ő látott minket. Natasha azt mondta neki, hogy rám parancsolt, hogy tanítsam meg neki a főzetet, ezért most egy darabig itt leszek és néhány hétig állandó jellegű vendégként fogok szerepelni. A gróf (mivel kedvelt engem) asszonyára parancsolt hidegen és nagyon szigorúan, hogy bánjon velem kedvesen, különben kitekeri a nyakát, aztán Voldemorthoz távozott. És Natasha, tényleg nagyon-nagyon kedves volt hozzám aznap, és aztán minden következő nap is, és a gróf semmit sem sejtett.
Persze nagyon óvatosan kellett eljárnunk és nálam már igencsak ritkán tudtunk találkozni. Emiatt aztán az otthon fogalma is kezdett bennem megváltozni. Szinte már csak akkor voltam ott(hon), ha nagyon muszáj volt, különben Natashánál voltam, vagy bárhol máshol. De nélküle valahogy olyan hideg volt az a lakás, és nem csak a tél miatt. Hiányoztak a szanaszét mászott dolgai, meg a ruhái, de főleg az illata. Így, ha tehettem állandóan ott voltam a grófnál és kezdtem megbarátkozni vele, illetve kényszerítettem magam, hogy megbarátkozzak a gróffal, mert így még többet lehettem Natashával.
Általában órák hosszat tűrtem a gróf hülye szónoklatait a muglikról, meg a felsőbb fajról (hmm, gyanítom a néhai Hitler nevű mágustól szedte), és közben Natashát bámultam. Meg sem tudnám már számolni, hány ilyen estét töltöttünk el hárman, mert a gróf annak ellenére, hogy Natasha megcsalta, állandóan ragaszkodott feleség jelenlétéhez. Azt mondta mindig, hogy egy asszonynak kötelességei vannak, és reprezentálnia kell a férj barátai előtt. Tanácsot is adott arra vonatkozóan, hogy majd, ha megnősülök, milyen nőt válasszak. Én meg bólogattam, mert az agyam legmélyén én már régóta választottam és enyém volt a világ legjobb asszonya, aki igazából nem is volt az enyém.
Ami viszont káros volt, hogy a munkámat kezdtem elhanyagolni minden tekintetben. Először is Dumbledore-ral nagyon régóta nem találkoztam, asszem a Potter-ügy óta nem, meg Voldemortot is igyekeztem „leépíteni”. Na, persze ez így durván hangzik, de kifejezett nyűg volt állandóan az agyment parancsait hallgatni. A hatalma vészesen nőtt és ez némi terhet halmozott rám, mert egyre többször fordult elő, főleg már az újév hajnalán karácsony után, hogy rendelkezésére kellett állnom, és amit láttam, az nem tetszett. Sok lett a munka és előbb-utóbb szembesülnöm kellett vele, hogy nem tudok megszakadni, így megint az lett a dolog vége, hogy arra kényszerültem, hogy hanyagoljam Natashát. Utáltam ezt az életet. Natashát akartam volna minden pillanatban, de ehhez képest egyre kevesebbet kaptam belőle. Bár az is igaz, hogy okulva a korábbi önző hibámból, ha vele voltam, akkor soha nem törődtem mással. Sem mérgekkel, sem életmentő információkkal, csak vele. De vészesen keveset találkoztunk.
Állandó jellegűvé váltak a halálfalók főhadiszállásán tartott kínzások és gyilkosságok. Voldemort a különösen fontos áldozatokat hozta oda, ha információt akart kicsikarni belőlük és ilyenkor a belső kör végig jelen volt, és minthogy már oda tartoztam, csak nagyon ritkán tudtam kihúzni magam alóla. Rettenetes volt végignézni a dolgokat, amiket ott műveltek (műveltünk), és én semmit sem tehettem ellenük. Ha Voldemort rám parancsolt, akkor nekem is ki kellett vennem a részemet a kínzásból, ha akartam, ha nem, és jaj lett volna nekem, ha nem csinálom „lelkiismeretesen”.
Azután meg persze ott volt a Főnix Rendje, ahol első kézből tudtam beszámolni Voldemort áldásos tevékenységéről. De ettől még nem szerettek meg jobban és, ha Dumbledore épp nem volt ott, mikor jelentést tettem, annak majdnem mindig csúf vége lett. Aztán hazamentem az üres, hideg lakásomba és nem vigasztalhattam magamat azzal, hogy holnap találkozom Natashával. Egyrészt a holnap kezdett baromi bizonytalanná válni az életemben, másrészt pedig Vlad gyanakvóbb volt, mint hittük. Nem állítom, hogy rájött a dologra, de Natasha viselkedése nem tetszett neki. Gyanította, hogy továbbra is van valakije és csak azért nem gyanakodott rám, mert egyrészt az túl nyilvánvaló lett volna, másrészt engem túl fiatalnak és tapasztalatlannak tartott. Még hálás is lehetek érte. De a lényeg az, hogy sokkal óvatosabbnak kellett lennünk, és mivel a bájitalfőzős álcát nem mertük két hónapnál tovább alkalmazni Vladdal szemben, így minden bizonytalanná vált. Nem volt többé rendszer az életemben semmilyen tekintetben sem. És Natashával is csak akkor tudtam találkozni, ha én épp ráértem, a férje nem tartózkodott otthon, és egyáltalán egy csomó dolognak össze kellett jönnie.
Eleinte baromira hiányzott, mert éjjelente többször felébredtem arra, hogy nincsen mellettem, de később valahogy megszokottá vált a dolog. Amúgy is: túl voltam terhelve és, ha végre hazaértem, egészen egyszerűen bezuhantam az ágyamba és aludtam végre.
A kínzások miatt szükséges megjegyezni, hogy egy idő után sajnos rémálmaim lettek tőlük, mert az egész kezdett eldurvulni. A legtöbb kínzás orgiába csapott át, és hogy is fogalmazzam… Funkcióját vesztette, mert leginkább a Malfoy-félék beteges hajlamait szolgálta a dolog. Így aztán a legtöbb orgia úgy végződött, hogy hazamentem, és ittam valamit, vagy álomtalan álom főzetet, vagy, ha épp nem volt kész főzetem akkor háát… igen, valami töményt. Egészen eltompultam és akkoriban az időt Natashával mértem. Ha vele voltam, olyankor valóban éltem, a szó szoros értelemben, de ha nem, olyankor vegetáltam, tettem a dolgomat és megpróbáltam egyáltalán nem gondolkodni, ami rettenet nehéz volt.
Többször megfogalmazódott már bennem, hogy egyszerűen felmondok az életnél, de Natasha mindig visszatartott anélkül, hogy tudott volna róla. Úgy utáltam már a munkámat mindkét félnél és úgy undorodtam mindentől, hogy azt hiszem, ha nincsen Natasha, már rég véget vetettem volna az egésznek. De aztán, ha arra gondoltam, hogy többet őt sem látom, akkor elfogott a rettegés és ez tartott vissza mindentől. Miatta tűrtem szótlanul a nehezebb perceket, pedig legszívesebben Voldemortnak is beolvastam volna, Dumbledore-nak is és egyáltalán az összes hülyének, aki nem hagy élni engem a magam mértéke szerint.
***
Ismét jött a tavasz, a második tavaszunk. Ha tehette, ő jött hozzám, ha nem, én szöktem hozzá. Mivel Vlad már nem volt fiatal és amúgy sem szerette Natashát, hát néha éjjel is beszöktem hozzá az ablakon át, mint valami ócska Rómeó és Júlia jelenetben. Nem aludtak együtt, így gyakorlatilag megtehettem, de ma már tudom, mennyire felelőtlenek voltunk mindketten. Pedig akkor még mindig bőszen tagadtuk a külvilág felé, legalábbis a szerelmünket. Én aztán soha ki nem mondtam volna, ő pedig nem mondhatta ki.
De a lényeg, hogy egyre többször töltöttem ott az éjszakát és ez egészségi szempontból nagyon jó volt, mert akkoriban a rengeteg tragédia miatt, amit végignéztem, és aminek előidézője voltam, alig bírtam aludni. Gyakorlatilag csak Natasha mellett tudtam mélyen és nyugodtan aludni, nélküle „otthon” már nem is. Viszont így eléggé keveset is aludtam, mert csak késő éjjel, sokszor csak hajnalban tudtam hozzá menni és nemsoká el kellett jönnöm, de megérte minden pillanatban. A lehető legjobb dolog volt mellette elnyúlni és hallgatni a rekedt kacagását vagy, ha mesélt valamit, vagy éppen csak a megelégedett szuszogását.
Mellette az sem zavart, hogy másnap esetleg újabb gyilkosságban kell részt vennem, mert ezek a dolgok akkor nem voltak érdekesek. Mintha nekem két énem, vagy talán több is lett volna. Az egyik mindenképp Natasháé volt, a másik Voldemorté, a harmadik pedig Dumbledore-é, de csak a Natasháé volt igazi, a többi álca volt, amit már nagyon untam.
Ekkoriban kezdtem komolyan foglalkozni az öngyilkosság gondolatával arra az esetre, ha Natasát elveszíteném. De persze fiatal voltam, így egyáltalán nem gondoltam komolyan, hogy elveszíthetem, de azt igen, hogy ez esetben tényleg végzek magammal. Viszont hajnalban, mikor kelt a nap és én is, olyankor ez meg sem fordult a fejemben. Natasha aludt és olyan gyönyörű békés volt, hogy ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy egy éven belül elveszítem, kitekertem volna a nyakát az illetőnek. Minduntalan ara kellett gondolnom, hogy tavaly, mikor elkezdődött a kapcsolatunk komolyabban, akkoriban ő jött hozzám és ő öltözött hajnalonként némán. És most én, de azt hiszem ugyanazokat gondoltuk mindketten, míg a másikat néztük. Én legalábbis azt, hogy nélküle soha semmit… azt hiszem ő is valami ilyesmit.
Nem volt olyan ragyogó a tavasz, mint egy évvel korábban, de tavasz volt és ez a tény önmagában is hat az embere legalábbis Voldemortra hatott, mert még vehemensebben tervezte a gyilkosságait, viszont kevesebbet vitt véghez belőlük. Az élet meg szépen kivirágzott és úgy tűnt jön néhány békésebb hét is, amikor többet lehetek Natashával. Azt hiszem semmi a világon nem lett volna, amit ne adtam volna meg néhány nyugodt napért kettesben vele. Azt hiszem, még a Főnix Rendjét is elárultam volna, ha az kell. De nem kellett, mert Voldemort még mindig nem tudta, hogy én kinek is dolgozom ténylegesen, bár néha már én sem tudtam. Szörnyű dolog volt, mert halálfalóként mindig arra gondoltam, hogy nem tartozom ide, mert én nem értek ezzel egyet. De a Főnix Rendjéhez sem tartoztam, mert ott viszont túl gonosznak és véreskezűnek számítottam, így kívülállóként voltam mindenhol. Sehová sem tartoztam csak Natashához. És közben május lett.
Vlad végre eltakarodott Oroszországba valami családi birtok okán. Életem legszebb két hete volt. Natasha eljött hozzám pénteken éjjel, miután a férje elment. Aludtam éppen, illetve próbáltam aludni. Fáradt voltam, mert előzőleg hosszan tartó kínzós procedúra volt és kellett egy rakás méreg is, mert minisztériumi fejest faggattunk. Már halott azóta. Szóval aludtam felszínesen, ahogy mindig, ha nincsen mellettem és akkor kattant a zár. Riadtan ültem fel, mert szokás szerint rosszat álmodtam, de aztán belépett…
A holdfény pont az arcára esett, láttam, hogy folynak a könnyei. Megijedtem, de aztán kiderült, hogy az örömtől. A fékezhetetlen kacagástól könnyezett, mert most végre, életünkben először olyan szabadok voltunk, mint a madár. Nem volt Vlad és nem volt időkorlát sem, amit tartanunk kellett volna, egészen együtt lehettünk mindig. Ameddig persze vissza nem jön, de az két hét és az egy egész örökkévalóság a magunkfajtának. Olyan gyorsan vetkőzött, hogy mire a pislogás után kinyitottam a szemet, már anyaszült meztelenül áll az ágyamnál. Bebújt mellém, szorosan átölelt és így is maradtunk kereken két hétig.
Én néha elmentem „dolgozni” ha nagyon kellett, de egyébként mindent megtettem, hogy otthon maradhassak, ami most igazi otthon volt. Jó volt elmenni is, mert ha hazajöttem, Natasha várt rám és ez megint egy olyan élmény volt, amit addig még soha nem tapasztaltam meg. Azt hiszem édesanyám halála óta engem senki sem várt haza soha, és ez nagyon jó volt, hogy most igen.
Mikor megérkeztem, karjaimba kaptam, megcsókoltam, aztán ettünk, beszélgettünk, szeretkeztünk, egészen úgy éltünk, mint a házasok. Meg tudtam volna szokni, azt hiszem. Vele még a hallgatás is jó volt, mikor sokat beszéltünk és egyszerre csönd lett. Akkor csak bámultunk egymásra és az sem volt zavaró, sőt, valahogy bensőségesebbé tette a kapcsolatunkat. Aztán volt, hogy esténként ő olvasott, én meg mérget főztem, vagy szintén olvastam valamit, ha volt rá időm. De a legfontosabb az volt, hogy együtt voltunk mindig minden percben.
Végül aztán fájdalmasan hamar eltelt a két hét, és egy hajnalon megint arra kellett felébrednem, hogy kicsúszik mellőlem, és némán öltözni kezd. Üvölteni tudtam volna, de inkább nem tettem. Szorosan becsuktam a szemet, mert megbeszéltük, hogy nem akarunk fájdalmas könnyes búcsút. Különben is, ez nem az életünk vége, nemsokára úgyis találkozunk. Éreztem, hogy óvatosan homlokon csókol és éreztem a könnyeit is, és tudtam, hogy neki ugyanúgy fáj, mint nekem. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, hogy maradjon örökre, de mi értelme lett volna? Rám húzta a takarót, aztán halkan elment. Azért én mégis úgy éreztem, hogy egy kicsit az életünk vége ez, mert én legalábbis akkor kezdtem élni, mikor két hete hozzám költözött és most ismét egyedül vagyok ebben a kriptában.
Aznap mindent megtettem, amit Voldemort parancsolt, csak ne kelljen az üres lakásra gondolnom, de mikor hazaértem legszívesebben a fejemet vertem volna a falba. Ő pedig visszament az aranykalickájába a vadállat férjéhez. Vlad nem szerette, csak birtokolta. Ezt tudom, mert amikor ott vendégeskedtem a bájitalfőzés örve alatt, gyakran beszélt úgy Natasháról és a nőkről egyáltalán, mint vagyontárgyról. Azt mondta például egyszer, hogy Nadjával jó üzletet csinált, mert igaz, hogy nem szép, de remek társasági nő. Meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben. Natasha először is nem Nadja, csak neki, másodszor gyönyörű úgy, ahogy van.
Fura módon, most hogy hazaértem az jutott eszembe, hogy visszament hozzá, ehhez a hólyaghoz, ahelyett, hogy megszöktünk volna azalatt a két hét alatt, ami megadatott. Igen, el kellett volna szöknünk bárhová, de hát itt van Voldemort, a hülye értelmetlen háborúja, meg a Főnix Rendje, ami semmit sem ér nélkülem. Az a helyzet, hogy talán gyávák voltunk, talán csak vészesen hülyék, de eszünkbe sem jutott kihasználni az alkalmat. A legjobban ezt bántam meg, mert ilyen az életben egyszer jön és én elszalasztottam. Megérdemlem a halált ezek után.
Ezzel a két héttel el is ment a tavasz, mert ez már május elején volt és mikor legközelebb jelentést tettem a Főnix Rendjénél, akkor kellett szembesülnöm a szomorú ténnyel, hogy Potternek és Evansnak bizony gyereke lesz. Szóval jön a következő Potter-generáció és ez nem érintett túl jól. Különben is, az ilyenek lehetőleg ne szaporodjanak, de persze jó pofát vágtam a dologhoz, mert ott volt Dumbledore is. Lily nagy hasát simogatta és úgy nézett ki, mint a megtestesült anyaság. Sajnálatos módon nekem kevésbé fejlett az irodalmi érzékem, ezért számomra inkább egy tejelő tehénnek nézett ki, de ezt sem hangoztattam. Hazarohantam a megrázó sokk után, és igyekeztem a kis Potterről szóló rémálmaimat az agyam legmélyére száműzni. Fuj.
Ezek után dühömben olyan mérget kevertem, hogy Voldemort majdnem kiugrott a bőréből mikor mondtam neki, mit tud. Hát igen, a harag nem jó tanácsadó, de a ranglétrán megint feljebb léptem. És az első hetet Natasha nélkül egyelőre túléltem. Voldemort megkergült, ezt bizton állíthatom, újabban egy bizonyos „jóslattal” szekál minket, ami egy állítólagos ellenségéről szól. Persze az egy kicsit sem zavarja, hogy az említett ellenség köre cirka egymillió fő körül mozog, de nem lehet tőle racionális gondolkodást várni. Az a másik, az a szemét kém, aki a Főnix Rendjében is ott dekkol és nem tudom kicsoda, na az mondta neki és azóta ez foglalkoztatja leginkább.
Nem úszhattam meg, hogy el ne mondja. Az „ellenség” most kezd körvonalazódni, azaz mostanában kell, hogy megszülessen, de ez esetben, azt hiszem, nincsen oka parázni, mert egy újszülött csecsemő aligha fogja a mi jó öreg setét nagyurunkat megfosztani az imádott hatalmától. De más is munkált Voldemortban, amit egyikünk sem értett, még Lucius sem, igaz, ő állandóan arról áradozott, hogy Voldemort benne bízik a legjobban, mert odaadta neki a naplóját. Mily romantikus. Akkor én is írok naplót és én csak Natashának fogom odaadni, jesszus… Komolyan, mintha valami hülye amerikai lánykoli lenne az egész halálfalói mizéria. Felőlem aztán Voldemort annak adja a naplóját, akinek nem szégyelli, de engem nem érdekel. Persze kiderült, hogy üres az egész és csak megőrzésre adta át a mi jeles Luciusunknak a Nagyúr. Valahogy sejtettem.
Aztán alighanem valami lehet a levegőben, vagyis tavaly lehetett, mert Lucius is bejelentette, hogy Narcissával gyerekük lesz. Nemsokára. Életemben először láttam őszintén örülni valaminek, ami nem gyilkosság vagy pusztítás volt, és ez némiképp meghatott. Igazi apai büszkeség csillant a hideg szemeiben, ettől egészen emberi lett én meg megijedtem tőle. De hamar elenyészett a büszkeség fénye és azon túl viszont az idegeimre ment, mert nem bírt másról beszélni szabadidőnkben (haha, már amennyi volt egyáltalán), hogy hova fog járni a fia, mikor lesz halálfaló, mikor fog nősülni… szerencsétlen kölyök. Előre legyártott forgatókönyv az élete.
Eszerint tizenhét évesen halálfaló, huszonöt évesen nősül, mint az apja, harminc éves korára már gyereke és hírneve lesz és nagy jövő vár reá Voldemort seregében. Bele sem merek gondolni mi lesz, ha lány lesz. Azért szépen, türelmesen végighallgattam akárhányszor elmondta, de lassan kezdet az agyamra menni. Főleg, mert a kiskölyök istenítésébe beszállt Bellatrix Lestrange, született Black (nah, itt is Black), mint a nagynénje, és emiatt Rodolphus is. Szóval a baráti körből amolyan dajkakör lett, de persze ez csak a felszín. Ilyen kedves kocsmai beszélgetések után vagy előtt rendszerint épp ők, ezek a jóravaló emberek vertek, átkoztak, erőszakoltak, gyötörtek halálra másokat… áh inkább nem gondolkodom. A kis „Draco”-nak (merthogy ilyen… „hüllő-szerű” neve lesz neki) nem lesz oka panaszra, mert egy sereg ember várja, hogy megtaníthassa mindenre. Mármint a mi fogalmaink szerint mindenre, amiben nincsen benne például a szeretet, meg ilyen apróságok.
Valahogy olyan az egész, mint egy ócska színdarab, mert itt is várják a kis trónörököst meg Potteréknél és lefogadom, hogy a négyes fogat a beképzelt Potterrel meg Blackel, a nyámnyila Lupinnal meg a sötét Pettigrrew-val biztosan ugyanígy tervezik a kis Potter jövőjét. Mily megható (ó, jesszus, csak aztán nehogy különböző neműek legyenek és akkor tényleg nyakunkba szakad Shakespeare össze hülye gyomorfájós rémálma idegbeteg családokról, meg szerelmes kamaszokról, akik megszöknek, öngyilkosok lesznek és mindezt rímbe szedve). Az emberek mind egyformák, legyenek bár Voldemort- vagy Dumbledore-pártiak. Sebaj, szép az életem, már két napja nem álmodtam rosszat és holnap találkozom Natashával. Ha bejelenti, hogy terhes, akkor távozom az országból.
Persze Natasha nem lett terhes, mert nem voltunk annyira elővigyázatlanok, de a két „jó hír” mindkettőnket megviselt, és ezért nem tudtunk ellent mondani az orosz vodka csábításának. Az este kicsit elmaszatolódott, nem minden pontjára emlékszem jól. Arra igen, hogy akkor dohányoztam először. Natasha ugyanis cigizett és ez alkalomból megkínált én meg engedve a vodka javaslatának, kipróbáltam. Nem volt rossz. És különben is, jólesett kicsit leereszteni, csak az az átkozott érzésem volt, hogy később még ezért számolnom kell Voldemorttal.
Mindegy is volt akkor, a lényeg az volt, hogy Natasha ott volt, meztelenül egész este, békésen duruzsolt a szamovár, meg még be is fűtöttünk, meg ott volt a vodka is, egyszóval remek kis este volt. Aztán elaludtam, mint akit letaglóztak, és hajnalban rémes macskajajra ébredtem. De ott volt Natasha levele, és egy feles kitöltve. A levélben rám parancsolt, hogy hajtsam fel, ha felébredtem, én meg szót fogadtam. Nem sokon múlt, hogy nem jött fel, de imádom Natashát, mert miután nem taccsoltam, rögtön jobban lettem és ezért örök hálám. Meg mindenért, az egészért, ami eddig volt. Viszont arra nem emlékszem mikor ment el, arra sem, hogy ottmaradt-e egyáltalán éjszakára. Gondolom igen, mert úgy, ahogy este kinéztünk, nem mehetett haza, ez esetben viszont nem ébredtem fel rá hajnalban, életemben először. De az is igaz, hogy erős az a vodka.
Mentem a dolgomra és a kínzások miatt majdnem tényleg kidobtam a taccsot, mert bár a feles reggel jót tett, azért a gyomrom még egy kicsit neheztelt. Valamint az asszony hagyott ott egy fél doboz cigit és magányomban este rá gondolva elszívtam az egészet, de meg is szédültem tőle. Úgy kell nekem, itt lenne az ideje, hogy felelős felnőttként viselkedjek. Inkább összekaptam magam és elmentem Dumbledore-hoz.
<<-- -->>
