|
|
II. Fórumsztori
|
|
| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-11-04, 22:37 | Üzenet # 1 |
 Őtábornoksága
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 2557
Kitüntetések: 6
Hírnév: 1
Állapot: Offline
| Sziasztok!
Elérkezett a Fórumsztori II. megnyitásának az ideje.
Nagyon örülünk neki, hogy ilyen sokan kíséritek figyelemmel a történet alakulását és még írtok is bele, de még mielőtt mindenki rávetné magát a nyitórészletre, egy pár szó a fórum karbantartóitól, vagyis tőlünk 
Nem áll szándékunkban senkit sem üldözni a helyesírása miatt, pláne, mert a mienk is hagy maga után némi kivetnivalót. De! Legalább az alapvető és mindenki számára nyilvánvaló szabályokat tartsuk be. Pl.: a szóköz használata, a nevek nagybetűvel írása, mondatkezdő nagybetűk használata… Apró kis hibák, melyek egy kis odafigyeléssel kiküszöbölhetőek.
A feltett részletet módotokban áll javítani két napig, de a tartalmi részen ne változtassatok, csak akkor, ha az nem igazodik az előttetek írt részlethez/részletekhez.
Remélhetőleg a fórum most már nem fogja feldarabolni a hosszabb hozzászólásokat, így lehetőség lesz azt egyben feltenni. Ez azoknak jó hír, akik szövegszerkesztőben dolgoznak, és onnan másolják be a megírt részletüket.
Köszönjük a figyelmet, jó szórakozást kívánunk mindenkinek!
KristineHolt, mzperx és Smaragd
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-11-04, 22:38 | Üzenet # 2 |
|
Őtábornoksága
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 2557
Kitüntetések: 6
Hírnév: 1
Állapot: Offline
| Íme a kezdő részlet, melyet mzperx és én alkottunk egy szó szerint viharos éjszakán 
Zöld = mzperx
Kék = Smaragd
***
A Denem kúria sötét esőfelhőbe burkolózott, a komor épület termeit csak az ég egyre félelmetesebb dörgése, és a pincéből felszűrődő halálsikolyok verték fel. Ám a felhők jótékony esőkönnyeikkel minden ember okozta szennyet lemosnak a föld színéről, még a vért is!
A rabok adrenalintól dübörgő szíve, egy ritmusra dobogott a kinti esővel. Kopp. Kopp. Kopp. Vajon én leszek a következő? Kopp. Kopp. Kopp. Értem jönnek legközelebb?
Ahogy a villámok szakították ketté az eget kint, bent úgy hasított a levegőbe a megkínzottak sikolya. A természet eme tombolása, jótékonyan fedte az alatta zajló borzalmakat. Ebben az időben, senki ember fia nem merészkedett volna ki.
A korbács egyenletes csattogását egyre halkabban követte az áldozatok fájdalomüvöltése, az ég moraja mintha megszelídítette volna az emberi gyötrelmet is, és halk hörgéssé csillapította. Mikor pedig, az eső elállt, a föld alá temetettek könnyei öntözték tovább az anyaföldet...
Egyvalaki dacolt csak az elemekkel, sokak szerint, már nem is ember. Elszántan lépkedett a célja felé, nem állíthatta meg senki, és semmi. Határozottan lökte be az ódon kapuszárnyakat, és a felszálló sikolyokat követve, megindult a pince felé.
Szelleme felülemelkedett az emberi léten, mint a villám, mely nem nézi hova csap be, kit talál el...
Fekete ruhája, léptei ütemére lobogott utána, amit határozottan haladt a célja felé.
A lépcső durva köve ütemesen dübörgött léptei alatt, alakja kitöltötte a sötétséget és az ürességet, hisz ő maga volt a sötétség, lépte a felhők dörgése, hangja az ég moraja, szeme villanása, pedig az eget átszelő vakító villanás.
„Inkább írj Önmagadnak közönség nélkül, minthogy a közönségnek írj, és elveszítsd magad.”
Ciryl Vernon Conolly
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-11-04, 22:42 | Üzenet # 3 |
|
Őtábornoksága
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 2557
Kitüntetések: 6
Hírnév: 1
Állapot: Offline
| KristineHolt
- Addig nem leltek nyugalmat, amíg meg nem mondjátok hol rejtegeti az a vén csődtömeg Pottert! - szelte ketté a dohos pince levegőjét Voldemort rettegett hangja. Még a csatlósai kezében is megálltak az átkokat szóró pálcák.
A pincében a rabok maradék reménye is elszállt - eddig reménykedtek, talán, ha némán tűrik a kínokat, akkor hamar elragadhatja őket a megváltó halál. De, ezt a pár szó ez is elvette tőlük. Voldemort, Harry Pottert akarja - ezért képes volt a Rend oszlopos tagjait is elraboltatni.
Sirius Black a falhoz feszítve szenvedett - már alig volt magánál, az átkok okozta felszakadt sebeken keresztül lassan elfolydogált belőle az élet. Alastor Mordon az egyik sarokban kuporgott, a napok óta tartó kínzások és a nyirkos, levegő megtették a hatásukat - láza lassan az egekbe szökött. A többiek még bírták, de a jelek arra mutattak, hogy most ők következnek.
A férfi belépett a valaha nappalinak nevezett helyiségbe, majd tévedhetetlenül folytatta az útját a pincébe vezető lépcső felé. Az ura hívatta ma ide! Apró kis szívességet kért tőle - meg kell tudnia néhány titkot -, ez jó. Szeretett mások elméjében turkálni, olyan dolgokat tudhatott így meg, amilyeneket rajta kívül senki sem.
Belépett a nyirkos pincébe.
A látvány megdöbbentette - Dumbledore legerősebb emberei hevertek a pincében -, néhányan már a végüket járták...
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-11-04, 22:43 | Üzenet # 4 |
|
Őtábornoksága
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 2557
Kitüntetések: 6
Hírnév: 1
Állapot: Offline
| - Piton! - köpött felé gyűlölettel az auror. - Mindig is tudtam, hogy Albus kígyót melenget a keblén!
A sötét alak megvetően horkantott fel.
- Kevés vagy te ehhez, Mordon. Elnyertem a vén bolond bizalmát és ügyelek rá, hogy meg is tartsam - azzal Voldemort felé fordult. - Nagyuram - hajolt meg elegánsan -, rendelkezz velem.
- Perselus - sziszegte a Sötét Nagyúr -, legkedvesebb kígyóm, azért hívattalak, hogy tanúja legyél, mikor ezek az alávaló férgek elárulják nekem, hogy bujkál James és Lily Potter.
- Köszönöm, Nagyuram, hogy megosztod velem érdemtelen szolgáddal, ezt a diadalod.
„Inkább írj Önmagadnak közönség nélkül, minthogy a közönségnek írj, és elveszítsd magad.”
Ciryl Vernon Conolly
|
| |
| |
| mzperx | Dátum: Vasárnap, 2012-11-04, 22:47 | Üzenet # 5 |
 Őrnagy
Csoport: Barátok
Üzenetek: 124
Kitüntetések: 5
Hírnév: 0
Állapot: Offline
| - Ne szerénykedj, Perselus! Elvégre, nélküled a jóslatról se szerezhettem volna tudomást.
- Azért cserébe már nekem ígérted a jutalmamat, uram.
- Nem szükséges, hogy emlékeztess rá. A jutalmad biztonságban van tőlem, és mindenki mástól is. Amikor eljön az idő, megkapod őt magadnak. De most itt az ideje, hogy a többi szolgálatod is viszonzást kapjon: a bájitalaid, az információid, s legfőképpen, hogy értem vállalod Dumbledore bosszantó jelenlétét is. Válassz hát, én sötét kígyóm, melyikkel akarod kezdeni? Tudom, épp elég megbosszulni valód akad, hogy ne legyen könnyű a döntés.
- Megtisztelsz, uram. Valóban, életem legszebb pillanata, hogy ezeket a férgeket itt láthatom - mondta Piton, miközben tekintetét végighordozta a négy fogjon. - Hmmm, a bosszúm már csak akkor lehetne teljesebb, ha Potter is köztük lenne...
- Pipogyusz! Te aljas, zsíroshajú csúszómászó - próbált nekirontani Sirius, de mindhiába, a láncok visszatartották -, ezért kitekerem a...
- Cö, cö, cö, kicsi griffendéles. Alastor bácsi annak idején nem tanított meg, hogy nem érdemes előre felbosszantani a vallatónkat? - élvezkedett a Nagyúr foglyai tehetetlenségén, s főleg a bájitalmestere szemében megjelenő egyre viharosabb indulatok láttán.
Piton csak ura engedélyére várt, majd mikor megkapta azt egy bólintás képében, végigsétált áldozatai előtt, kiélvezve a pszichológiai kínzás minden pillanatát.
- Remus Lupin, Frank Longbottom, Sirius Black - ejtette ki a neveket szándékolt lassúsággal -, és Alastor "Rémszem" Mordon...
Piton pálcája villámgyorsan mozdult, s a következő pillanatban az auror sosem hallott sötét átkoktól ordítozott fájdalmában. Voldemort pedig, mint aki jól végezte dolgát, visszasétált egy külön neki felállított székhez, és csak várta, hogy hűséges követője végre a kellemessel elegyíthesse a hasznosat.
Órák, vagy még inkább napszakok teltek el, mire a fekete hajú férfi végül utolsó áldozatához érkezett. Sirius Black ezúttal már aligha tudta volna megjátszani a griffendéles fenegyereket. Már az is teljesen kikészítette az idegeit, hogy ki tudja, mióta kellett végigasszisztálnia barátai módszeres kínzását. S az, hogy Piton eddig felé sem nézett, egyáltalán nem nyugtatta meg, sőt! Soha nem félt eddig tőle, de most azzal az őrült csillogással a szemében, még magánál Voldemortnál is félelmetesebbnek tűnt. Rettegve próbált közelebb húzódni a falhoz, minél távolabb ettől a szörnyetegtől.
- Na lám, ki maradt a végére? Most nem vagy olyan nagyszájú, igaz, Black, hogy nem számíthatsz a másik három cimborádra? Most csak mi ketten maradtunk.
- Öhm, öhm - köszörülte meg valaki a torkát a háttérben.
- Bocsáss meg, Nagyuram. Teljesen megfeledkeztem rólad.
- Semmi baj, csodásan szórakozom itt a háttérben, csak tudatni akartam veled, hogy ezúttal nem vagy egyedül.
- Akkor talán tartanék egy kis bemutatót, uram, hogy annak idején milyen leleményesek is voltak ezek a Tekergők. Levicorpus, Suvickus... Na, ki akarja levenni a blöki nadrágját? Egek, a sikítozásod édesebb a legjobb évjáratú jégbornál is. Már tudom, mit esznek rajtad a csajok. Crucio! - Aztán Piton egyre bedurvult, s mire betört a földön fekvő férfi elméjébe, az már alig tudott bármit is a külvilágról. - Legilimens.
Voldemort ekkor felállt és közelebb sétált, de nem akarta megzavarni kedvencét a koncentrálásban, inkább feszülten figyelte annak minden rezdülését. Néhány perc múlva egy ördögi kacagás hangzott fel, melybe még a kastély falai is belereszkettek, miközben Sirius csupán élettelen hangon hajtogatta ugyanazt a szót:
- Ne... Ne... Ne...
Végül Piton abbahagyta a röhögést, és diadalmas arccal fordult urához.
- Mester, arany tálcán kapod meg Potteréket! Ez az ostoba bolhás korcs rábeszélte őket, hogy Pettigrew-t válasszák titokgazdájuknak.
"Draco dormiens nunquam titillandus! - Ne ébreszd fel az alvó sárkányt!"
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-11-04, 22:48 | Üzenet # 6 |
|
Őtábornoksága
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 2557
Kitüntetések: 6
Hírnév: 1
Állapot: Offline
| - Hozzátok elém, Pettigrew-t! - parancsolta a hívásra megjelent halálfalóinak. - Perselus, maradj! - szólt a kifelé igyekvő bájitalmester után. - Elégedett vagyok veled, jó látni, hogy Dumbledore nem tudott megrontani a mézes-mázos beszédével. Gyere, menjünk fel a bálterembe.
- Én hozzád vagyok hűséges, Nagyuram - jelentette ki Perselus, miközben mélyen Voldemort szemébe nézett és hagyta, hogy legilimentálja.
Voldemort meggyőződött kéme őszinteségéről és elkötelezettségéről.
- Jutalmul te kérdezheted ki Pettigrew-t. Az a mamlasz csatlakozni akar hozzám, most majd kiderül, hogy mennyire gondolja komolyan.
- Köszönöm a nagylelkűségedet uram - csókolta meg Perselus, Voldemort talárjának szegélyét. - Ígérem, hogy nem fogsz bennem csalódni.
- Tudom kis fekete kígyóm, tudom - veregette meg a térdeplő fejét. - Míg várunk, foglalj helyet mellettem - mutatott a magas támlás, csicsás ülőalkalmatosság alá terített vastag vörös, szőnyegre.
Voldemort mellett senki nem ülhetett, csak az akinek ő megengedte, bizony kiváltság volt ez a javából!
Perselus méltóságteljesen helyet foglalt az ura mellett, mellkasa feszült a büszkeségtől és alig várta, hogy ismét kiérdemelhesse a Nagyúr dicséretét. Mikor ura magához rendelte nem is sejtette, hogy ekkora elégtételben lesz része. Régi vágya teljesült, hogy eljátszadozhatott a kutyával és a házi farkasával. Sőt, ha így halad, akkor ura ma tálcán nyújtja át neki a Tekergőket és még Lilyt is visszaszerezheti.
Elmélkedéséből az érkezők zaja zökkentette ki. Karjánál fogva hozták a vonakodó Pettigrew-t.
- A tied, én viperám - intett Voldemort.
Perselus felpattant és lendületes léptekkel közelítette meg a vonakodó alakot.
- Én... Én... - dadogta Peter.
- Crució! - repült az átok, mint a villám. A Pettigrew-t kísérő halálfalóknak esélyük sem volt elengedni foglyukat, vele együtt hanyatlottak a fényes márványlapokra. A körülöttük állók harsány röhögésre fakadtak és a pórul jártak alázatosan iszkoltak a helyükre a körben. Voldemort tapssal jutalmazta ifjú követője lelkesedését, és elégedetten figyelte munkálkodását.
- Hol bujkál az a nyavalyás Potter? - sziszegte Perselus megrémített áldozata arcába.
- Tudom... hol - nyöszörögte Peter.
- Melyik házban? - nézett mereven a könnyektől fényes szemekbe, cseppet sem sajnálta ezt a szánalmas férget.
- Én... Én vagyok a titokgazda - lihegte az elkeseredetten.
- Tudjuk. Crució! - lendült újra a pálca -, hogy gyorsabban dalolj - rándult mosolyra Perselus szája. - Írd le! - lökött elé egy tollat és pergament.
Peter remegő kezébe vette a lúdtollat, és kacskaringós betűkkel papírra vetette a szavakat:
God ric's Hollow a falu végi utolsó ház
- Jutalmat érdemelsz - jelentetti ki Perselus közönyösen a rángatózó alaknak. - Stupor! - dermesztette meg. - Most legalább már nem remegsz - vigyorgott az arcába, majd ura felé fordult. - Tessék, Nagyuram - nyújtotta át a pergament diadalmasan.
„Inkább írj Önmagadnak közönség nélkül, minthogy a közönségnek írj, és elveszítsd magad.”
Ciryl Vernon Conolly
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-11-04, 22:50 | Üzenet # 7 |
|
Őtábornoksága
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 2557
Kitüntetések: 6
Hírnév: 1
Állapot: Offline
| KristineHolt
Dumbledore már-már tébolyultan kereste őket.
A ház felső szintje majdnem teljesen megsemmisült - még reménykedett benne, hogy a lépcsőt elborító törmelék alatt rájuk lelhet. Ha nem, akkor a tragédia még a szörnyűnél is szörnyűbbnek ígérkezik.
James testét megtalálták - nem mesze a bejárati ajtótól feküdt, kicsavarodva, számtalan átok nyomát viselve. Láthatóan rettenetes halála volt.
De sehol nem lelték Lily és a kicsi Harry tetemét.
Dumbledore-ban ijesztő gondolatok motoszkáltak - azonnal beszélnie kell Perselussal.
- Nagyuram! - hajtotta meg magát Piton, a mozdulat tisztelettudó volt, mégsem látszott benne semmilyen alárendeltség. - A feladat végrehajtva. James Potter halott. Lily Potter és a kölyke pedig biztos helyen van. Az engedélyeddel magam vettem a kezembe a dolgokat.
- Helyes, méregkeverőm, helyes - válaszolt a Nagyúr anélkül, hogy a lábai előtt heverő nőről felemelte volna a tekintetét. - Menj, gondoskodj az ajándékodról, majd hívatlak, ha kellesz!
Perselus Piton belépett a kúria ajtaján - de még nem ment le a pincébe. Gondolkozott - vajon meghagyja-e Lily emlékeit, vagy elvegye őket tőle. Arra a megállapításra jutott, hogy ő nem egy jó szamaritánus, had rágódjon a múltján a nő...
|
| |
| |
| mzperx | Dátum: Vasárnap, 2012-11-04, 22:52 | Üzenet # 8 |
|
Őrnagy
Csoport: Barátok
Üzenetek: 124
Kitüntetések: 5
Hírnév: 0
Állapot: Offline
| Lily egy sötét kis szobában kuporgott a sarokban. Karjaival szorosan magához ölelte az alig egy éves kisfiát, aki régen álomba sírta magát. Szerencsére őt nem szakították el tőle. Még. Pedig szörnyen rettegett, hogy James után majd az ő halálát kell végignéznie.
Alig tudta még felfogni a történteket, és legfőképpen nem értett semmit.
Olyan biztonságban hitték magukat. Dumbledore biztosította őket, hogy a Fideliust nem lehet feltörni. És akkor egyszer csak a nappalijukban megjelent egy sötét alak. Majd az arcukon megjelent döbbent rémületre hátborzongató, diadalittas kacagást hallatva levette ezüstmaszkját...
Jamesnek nem volt esélye ellene, egyetlen pillanatra sem volt ellenfél a halálfalónak. Hiába volt az a sokéves aurorképzés. Csődöt mondott a vele szemben álló izzó gyűlölet ellen, s hamarosan az átkok már csak egyoldalúan röpködtek. Mire végzett vele a támadójuk, nem sok minden maradt a hajdan oly délceg fiatalemberből. Aztán feléjük fordult, s akkor Lily azt hitte, itt a vég. A sokktól fogalma sem volt, egyáltalán hogy kerültek ide.
Mert az a kegyetlen gyilkos nem volt más, mint a mindig félénk, visszahúzódó gyerekkori barátja, aki úgy csüngött rajta, mintha egyetlen mentsvára lett volna: Perselus Piton.
Miért?
"Draco dormiens nunquam titillandus! - Ne ébreszd fel az alvó sárkányt!"
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-11-04, 22:53 | Üzenet # 9 |
|
Őtábornoksága
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 2557
Kitüntetések: 6
Hírnév: 1
Állapot: Offline
| Aremeh
- Hogy miért? - érkezett a kérdés jéghideg, metsző hangon. Bár az ajtó vetette árnyéktól nem látta az érkező arcát, a hangja elárulta kilétét. - Hiszen csak egy fiú volt, aki az egyetlen mentsvárának látott téged - folytatta Piton gúnyos hangon.
Lily azonnal megpróbálta elméjét lezárni, de védekezése falait oly könnyedén törte át a férfi, mintha csupán tollpihékből állt volna. - Hogy tehette ezt a férjemmel? - folytatta a varázsló, mintha a nő helyett beszélne, kényszerítve őt, hogy újra és újra végigélje férje szenvedéseinek perceit, majd percek múltán befejezve kis játékát, mely annyira jóleső volt, előlépett az árnyékból, becsukva az ajtót, az előtte remegő boszorkányra vetette éjsötét pillantását.
Lilynek csak arra volt ideje, hogy már ébren lévő és remegő gyermekét a háta mögé rejtse.
Piton metsző nevetése hasított végig korbácsként a testén.
- Nem érdekel a fattyad, ő a Nagyúré lesz! - Lassú léptekkel közeledett Lily felé, minden egyes lépéssel növelve a nő félelmét, majd hirtelen felrántotta a földről a rettegő boszorkányt és a fülébe suttogta - Nekem csak te kellesz!
Lily a legrosszabbtól tartva utolsó erejével megpróbálta védeni a testét, de Piton erejével szemben gyenge nádszál volt csupán, melyet egy erősebb fuvallat derékba tör.
- Nem foglak erőszakkal a magamévá tenni - szólalt meg a mágus azon a csendes mégis mindennél fenyegetőbb hangon. - Te fogsz könyörögni, hogy az enyém lehess...
Tinn
Pinton felkapta a gyereket Lily háta mögül és kiviharzott. Gyors léptekkel közeledett a Nagyúr által elfoglalt szoba felé, majd magabiztosan bekopogott. Mikor meghallotta a beleegyezést azonnal benyitott.
- Nagyuram, meghoztam a kölyköt - hajolt meg kezében az ijedt gyerekkel.
- Add ide! - utasította hűséges szolgáját.
Amint az ijedt Harry a Nagyúr kezébe került, egyből jobban érezte magát és rámosolygott Voldemortra.
- Ez meg minek vigyorog? - kérdezte meghökkenten Piton.
- Mert megérezte, hogy én vagyok a lelke másik fele - nyögte elégedetten Voldemort. - Tűnj el! - utasította hű szolgáját, aki megrökönyödve meghajolt és távozott.
KristineHolt
Voldemort elmerengve nézte a kezeiben tartott apró varázslópalántát - ebben a nyivákoló kölyökben rejtezett a jövője. Piton ostoba - nem értheti mit jelentenek a szavak, melyeket az imént mondott neki. Pedig tökéletesen fedték a valóságot, a kölyök az ő másik fele, a lelkének a tükörképe, a jövő, amit majd egyszer helyette fog élni.
Visszagondolt arra a több, mint egy évvel ezelőtti kora tavaszi estére - az izgatottság, amit akkor érzett, most is úrrá lett rajta.
Egyszerű kiábrándító bűbájjal leplezte a jelenlétét - nézte, amit a szerelmesek lassan elpakolják a kertben tartott, egyszerű piknik maradékát. Még most is emlékszik, hogy mennyire émelyítően undorítónak találta azt a bájolgást, amit azok ketten egymással műveltek.
Figyelt - a szavaikból tudta, hogy Lily ezen az estén egyszer még elhagyja a házat, csak ki kellett várnia, hogy a boszorkány egyedül is megjelenjen.
Attól a perctől tervezte mindezt, amióta a varázsvilágban elterjedt a hír, hogy Lily Potter gyermeket vár.
Az ok rémesen egyszerű volt. Évek óta figyelte a családokat és azok utódait - kereste a gyermeket, akire tökéletesen ráillik a régi jóslat minden szava.
Tőle szokatlanul még el is húzta a száját - amit ő maga mosolynak vélt -, amikor rádöbbent, hogy James Potter és Lily Potter utódja az a gyerek, akire tökéletesen illik a leírás. Hiszen a szülei háromszor is szembeszálltak vele, s a hetedik hónap halála szülte.
Így hát ott várt a kicsiny ház kerítésénél, és várta, hogy a kis vörös ismét felbukkanjon. Eljött az ideje, hogy a még meg sem született gyereket maga mellé emelje...
A ház ajtaja halkan megnyikordult - kilépett rajta a már láthatóan állapotos Lily.
Voldemort nem késlekedett - apró metszést ejtett a tenyerén, majd a kiserkenő véréhez érintette a pálcáját. Bonyolult - hónapokig fejlesztett varázsigébe kezdett. Mire végigmondta az ősi, de átalakított szavakat, a nő éppen visszaindult a házba - gondolkodás nélkül emelte rá a pálcáját, és már-már eszelős indulattal folytatta a varázslatot.
Lily egy pillanatra megtántorodott - de ez fel sem tűnt neki, hiszen viselős volt a fiával. Voldemort ellenben rettenetes fejfájással küzdött attól a pillanattól, hogy kimondta a varázslat utolsó szavát is. De nem bánta - ez az egy bizonyítéka volt arról, hogy a születendő Harry Pottert örökre magához láncolta.
Aremeh
Piton úton visszafelé a fogvatartotthoz, megállás nélkül gondolkodott. "Mert megérezte, hogy én vagyok a lelke másik fele" Mit jelenthez ez? Milyen kapcsolat lehet Potter kölyke és a Nagyúr között? Mi lehet az a nagy titok, amit sem az a bolond Dumbeldore, sem pedig ő, a Nagyúr leghűségesebb szolgája nem tud?! Azonban gondolatmenete nem érhetett a végére, hiszen a cella ajtóhoz érve, ezen kérdések helyét kíméletlenül átvette egyetlen szó: bosszú.
- Hol van a fiam?! Mit tettél vele?! - a boszorkány olyan erővel támadt rá, és Pitont oly váratlanul érte, hogy sikerült kibillentenie a férfit az egyensúlyából, azonban arra nem számított, hogy az megragadva őt magával húzza a földre. A varázslónak, félelmetes reflexeinek köszönhetően, sikerült úgy érkeznie, hogy a boszorkányt maga alá utasította. Így előnybe került a kétségbeeséstől és a féltéstől megduplázódott erejű Lilyhez képest. Lilyt új érzelem öntötte el, a félelem. Akárhogy rúgkapálózott, csípett és karmolt a férfi nem engedte el, sőt teljes súlyával ránehezedett.
- Miért teszed ezt velem, Perselus? Hiszen barátok voltunk. - Piton mostanáig élvezte ezt a kis dulakodást, de az utolsó mondat hallatán elöntötte elméjét a lila köd.
- Barátok?! - kérdezte olyan halkan, hogy Lily alig hallhatta, de mégis libabőrös lett, ebben az egy szóban megbúvó fenyegetés hatására. - Hol voltál barátnőm - köpte a szavakat -, amikor a hajdani férjed és a barátai cukkoltak, és kínoztak nap, nap után?! Hova tetted a barátságunkat, amikor bocsánatot kértem azért mert sárvérűnek neveztelek? Mondd csak, egy barátnak nem az lett volna a dolga, hogy kiálljon mellettem, azokkal a tanárokkal szemben, akiknek a két korcs, az agancsos meg a patkány iránt érzett csodálatuk és áhítatuk olyannyira elhatalmasodott, hogy miután a gyengélkedőre kerültem az ő kis csínyjük miatt, engem büntettek meg? Ott voltál minden egyes igazságtalan büntetésél, minden egyes megaláztatásomnál és soha nem tettél semmit! Hol volt akkor a barátság Potter?!
- Én szerettelek - sírta a boszorkány, félig a fájdalomtól, félig a félelemtől -, de egy szörnyeteg lettél.
- Te tettél azzá - suttogta a lány fülébe, majd felállva magával rántva a nőt és folytatta -, most jött el az idő, hogy szembenézz az alkotásoddal. Minden sérelmet, minden csalódást, minden árulást, minden fájdalmat, minden szenvedés, kínt és gyászt ugyan úgy át fogsz élni, mint ahogyan az én átéltem. Azt hiszed a történtek után, hogy tudod mi az a szenvedés? Meg fogom mutatni neked, hogy hogy végeztem a két korcs döggel. Végig nézheted, ahogyan a drágalátos kis férjecskéd az életéért könyörög, felajánlva téged és a fiadat az életéért cserébe. Majd pedig - csak hogy nagylelkűségemről tanúbizonyosságot tehessek - szemtanúja lehetsz, ahogyan a fiad meghal a Nagyúr keze által, vagy ki tudja, talán neked nagyobb szenvedés lenne, ha maga mellé venné és fiaként nevelné fel. És mindeközben el fogom érni, hogy ne akarj mást ebben a mocskos életben csak engem. Szeretni fogsz - Lily szeme egyre nagyobbak lettek a félelemtől -, kívánni fogsz, könyörögi fogsz miközben minden nap emlékeztetni foglak az árulásodra, amit velem szemben követtél el! Ez az amit akarok Lily Potter! Az enyém vagy, mindörökre! - mondta ki az utolsó mondatot a boszorkány szemeibe nézve, majd sarkon fordult, s éjsötét talárja lobogásával kísérve távozott.
Hotaru
Lily reszketve nézett a volt barátja után becsukódó ajtóra. Perselus szavai mélyen megérintették, s elöntötte a bűntudat. A férfinak igaza volt, mikor azzal vádolta, hogy cserbenhagyta, mikor igenis szüksége lett volna az ő segítségére. Mennyire rosszul eshetett a mardekárosnak, hogy sosem állt ki mellette, pedig hány, de hány alkalma lett volna rá! Hiszen Jamesék mennyit bántották az iskolában, és a tanárok mindig a griffendéles fiúk pártjára álltak, és még ő maga is. Pedig a barátjának tartotta Perselust.
Komolyan megrémült attól az embertől, aki a valaha volt kedves és törődő fiú helyébe lépett. Ez a férfi erőszakos volt, tele gyűlölettel, megvetéssel, hidegséggel és keserűséggel. Valami nagyon rossz történt Perselusszal... Ha pedig hinni lehetett annak, amit az imént mondott neki, az egész az ő, Lily hibája volt. Nem is hibája, inkább bűne. Az ő bűne, hogy magára hagyta a fekete hajú fiút.
Félt Perselus szavaitól. Nem akarta elhinni, hogy James tényleg elárulta őt a halála előtt. Nem, az a James Potter, akit ő ismert, sosem könyörgött volna, és sosem lökte volna oda a családját. Soha.
Viszont a fiatal halálfaló viselkedéséből kitűnt, hogy szerette őt. Hiszen egyébként nem fordult volna ki ennyire önmagából. És persze nem akarná most Lilyt magához láncolni. Pedig a nő is érzett valamit Perselus iránt. Valamikor régen, mikor még az a kedves fiú volt. De most már képtelen szeretni ezt az őrültet, akivé vált.
Legjobban a fiát féltette. Bele sem mert gondolni, hogy mit csinálhat most vele a Sötét Nagyúr. Vajon tényleg megöli a kicsit? De hiszen még olyan apró, mit árthatna a gonosz mágusnak? Viszont nem tudta, hogy mennyivel lenne jobb, ha Voldemort életben hagyná a kis Harryt, és sötét varázslót nevelne belőle. Az ő fiából.
Lily Potter zokogva borult a térdeire.
Voldemort Nagyúr elmélyülten tanulmányozta a karjaiban tartott kisgyereket. Elégedetten nyugtázta, hogy remek munkát végzett azzal a varázslattal, amit akkor a vörös hajú édesanyára bocsátott. Megérezte a fiúban rejlő hatalmas mágiát, mely a jövőben majd az ő oldalát fogja erősíteni.
De nem csupán a varázsereje nyűgözte le a sötét mágust. Harry Potter rettentően hasonlított őrá, legalábbis arra a kisfiúra, aki valaha volt. Sápadt bőr, fekete haj, hasonló vonások. Voldemort jókedvűen elvigyorodott. Minden a tervei szerint alakult.
|
| |
| |
| mzperx | Dátum: Vasárnap, 2012-11-04, 22:56 | Üzenet # 10 |
|
Őrnagy
Csoport: Barátok
Üzenetek: 124
Kitüntetések: 5
Hírnév: 0
Állapot: Offline
| - Nagyuram, hívattál? - Lépett be tétován néhány órával később Piton ismét a gazdájához. A Potter ivadék az egyik fotelben szunyókált, míg Voldemort fel-le mászkált a szobában.
- Perselus, gyere bátran! Nem szándékoztam úgy rád csattanni a múltkor, de meglepett a felfedezésem.
- Szabad érdeklődnöm, hogy mire jöttél rá, uram? Kapcsolatba van a kölyökkel?
- Szabad, és igen, de ennél többet egyelőre nem kell tudnod. Még neked se! - Piton engedelmesen hajtotta meg a fejét. - De nem emiatt kérettelek most ide. Gondolkodtam. A kölyökkel mégsem fogok végezni, és ahhoz túl erős, túl értékes, hogy csak úgy elvesztegethetném. A sajátomként fogom felneveltetni, hogy mellettem álljon, és utódom legyen, mikor leszámoltunk Dumbledore-ékkal. Ez bosszant talán téged, hűséges kígyóm? Látom az arcodon. - Piton fintorgott egyet.
- Senki vagyok ahhoz, uram, hogy meg merjem kérdőjelezni döntésedet, de bevallom, nem tetszik, hogy ilyen magasra helyezed Potter fattyát.
- Hahaha, mindig őszinte, ugye, kedves Perselusom. Ezt becsülöm benned! Hűséged nem akadályoz meg abban, hogy kimondd, amit gondolsz. Nem kell aggódnod, helyedet a jobbomon már rég bebiztosítottad, és ha tervem beválik, a fiú előtt is nagy tekintélyed lesz.
- Egy Potter előtt?
- Nem lesz akkor már Potter. A segítségemre leszel a felnevelésében és a kitaníttatásában. Nekem nincs időm pólyásokra vesztegetni a türelmemet, tőled pedig, hogy úgy mondjam biztosan meg fogja kapni a kellő atyai szigort akkor is, mikor én nem lehetek jelen. A cafka anyja meg majd gondoskodik a többi kellemetlenségről. Még hálás is lesz neked! Jut eszembe, hogy tetszik az ajándékod?
- Igazi vadmacska.
- Akkor jobb lesz mielőbb hatásosan magadhoz kötni valamilyen bájitallal, hogy ne menekülhessen.
- Ne aggódj, uram, már tervbe van véve a megszelídítése. Uram... Hamarosan vissza kell térnem Dumbledore-hoz. Már keres egy ideje.
- Ha most így visszamész, azonnal gyanakodni fog rád - vonta össze elegáns barna szemöldökét a Nagyúr.
- Tudom, uram. Már kiterveltem a meggyőző visszatérésemet, de szükségem van hozzá a segítségedre. - Piton hangja a végére elhalt és igen csak nagyot nyelt, ami nem kerülte el a másik figyelmét.
- Mire gondolsz, hűséges hívem?
- Ha kellőképpen összetörten és megbüntetve térek vissza, az öreg bolond szíve azonnal megesik rajtam, és nem fog kételkedni a szándékomban. Azt mondom majd neki, hogy eléd vetettem magam, hogy kegyelmet kérjek Lilynek és esetleg a kicsinek, mire te haragra gyúltál, végeztél előttem a szeretett nővel, aztán engem is megbüntettél.
- Hatásos, de merész terv. És nem csekély fájdalommal fog járni a számodra.
- A lelki kínjaimról, engedelmeddel, majd én gondoskodok uram. Neked csak a kellő mértékű fizikai kínokról kellene gondoskodnod, és persze az elborzasztó kinézetről.
- Ehhez talán menjünk át a pincébe...
"Draco dormiens nunquam titillandus! - Ne ébreszd fel az alvó sárkányt!"
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-11-04, 22:58 | Üzenet # 11 |
|
Őtábornoksága
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 2557
Kitüntetések: 6
Hírnév: 1
Állapot: Offline
| Peselus a vadkanos kapu elé hoppanált. Fogait összeszorítva oldotta fel a védelmet és erejét megfeszítve nyitotta ki a nehéz vaskapu szárnyát - az nyikorogva engedelmeskedett. Tudta ő jól, hogy mire vállalkozik, de a fájdalomra nem lehet felkészülni, bármennyire is erős akarattal rendelkezik, a Nagyúr pedig gondoskodott arról, hogy hiteles legyen a fájdalma.
Tántorogva indult meg a kastély felé, és magában Merlin segítségét kérte, hogy fennakadás nélkül eljusson Dumbledore irodájába. A hajnali órának köszönhetően az iskola még aludt, de ő tudta, hogy az igazgató ébren várja az érkezését.
A fal mellett osonva, meg-meg tántorodva igyekezett az igazgatói iroda felé. A cruciátus alattomos egy átok. Az áldozat sokáig azt hiszi, hogy már túl van a legrosszabbon, és mikor fellélegezne, jönnek a görcsök - azt nem lehet kibírni épp ésszel, csak az Élőhalál-eszencia használatával.
A kőszörny mozgólépcsőjén felérve nekitántorodott az ajtónak, és az súlyánál fogva kinyílt. Görcsösen kapaszkodott a kilincsbe, hogy el ne essen, miközben egy fájdalmas nyögés hagyta el összeszorított ajkait.
Az igazgató egyből felpattant és a segítségére sietett:
- Perselus! Már úgy aggódtam érted, fiam, látom nem alaptalanul. Gyere, karolj belém - mondta miközben a kandalló melletti kanapé felé terelgette.
Piton hagyta, hogy az öreg támogassa, a fájdalomtól már nem nagyon volt magánál. De még nem volt itt az ideje, hogy hagyja a gyengeséget maga fölé kerekedni!
- Baj... van - préselte ki a szavakat. - A Nagyúr megtudta, hogy hol tartózkodnak Potterék... Lily...
- Nyugalom, Perselus... - csitítgatta Albus. - Hívom Poppyt.
- Nem... Nincs idő! Azonnal... Azonnal menni kell - próbálkozott a felállással.
- Hagyd, hogy Poppy ellásson - mondta, és néhány szót suttogott a karjára repült főnixnek, majd az egy látványos villanás kíséretében eltűnt.
Perselus beleegyezően bólintott - most ez is elég lesz.
A javasasszony az igazgató hívásának engedelmeskedve sietett összeszedni a gyors elsősegélyt nyújtó bájitalokat - keze remegett és már előre rettegett, hogy milyen állapotban fogja találni Perselust. Az a bolond fiú az egészségét nem kímélve szolgáltatta az információt a rendnek, és ő rettegett minden egyes küldetésekor.
Hop-port dobott a kandallóba és már Albus irodájában is volt.
Apró kis sikkantás jelezte az érkezését - nem tudta megállni, hogy fel ne sikoltson a véresen remegő bájitalmestert meglátva. Azonnal mellette termett, és lefuttatta a szokásos diagnosztikai varázslatokat.
- Nagyon rossz állapotban van - közölte az igazgatóval. - Azonnal meg kell vele itatni az esszenciát, különben nem garantálom, hogy az elméje épen marad.
Dumpledore bólintott és segített szétfeszíteni a már félig eszméletlen bájitalmestere száját. Poppy gyorsan beleöntötte a fiola tartalmát és egy pokrócba csavarta Perselus testét.
- A gyengélkedőre viszem. Szólók, ha magához térhet.
Albus ajkát egy fájdalmas sóhaj hagyta el.
- Köszönöm, Poppy.
„Inkább írj Önmagadnak közönség nélkül, minthogy a közönségnek írj, és elveszítsd magad.”
Ciryl Vernon Conolly
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-11-04, 22:58 | Üzenet # 12 |
|
Őtábornoksága
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 2557
Kitüntetések: 6
Hírnév: 1
Állapot: Offline
| Tinn
Hiába volt Piton Voldemort legkedvesebb embere, akkor is rettenetesen élvezte a kínzását, és ahogy látta, a Potter kölyköt sem hagyta hidegen, akit persze nem hagyhatott egyedül a lakosztályában. Mikor végezett a kínzással, és a bájitalmester elvonszolta magát a Roxfortba, ő visszatért a lakosztályába, karjában az ismételten alvó gyerekkel. Csak ekkor döbbent rá, hogy nem tudja, mit kezdjen a kölyökkel, ezért hívatta az egyik halálfalóját.
- Nott! Vidd a kölyköt az egyik szobába, és ügyelj rá! – adta át az alvó gyereket. Az erre egyből elkezdett bömbölni, és nyújtogatta a kezét Voldemort felé.
- Nagyuram, szerintem önnél szeretne maradni – mondta Nott kissé félénken.
- Badarság. Vidd a szemem elől! – mondta, majd elégedetten figyelte, ahogy eltűnik a szobából az az átkozott kölyök.
Már pár órája lepihent, mikor is egy bátortalan kopogást hallott az ajtaja felől.
- Mi van? – kiáltotta ki bosszúsan.
- Nagyuram... – hajolt meg Nott mélyen.
- Mit akarsz?
- A gyerek nem akar elhallgatni mióta elvittem tőled – mondta még mindig meghajolva. Voldemort bosszúsan sóhajtott.
- Hozd ide! – parancsolta, majd leült a fotelbe, és várt míg szolgája visszért a bömbölő gyerekkel a karjai között. Amint a gyerek ismét a kezei között volt, elhallgatott és nyugodtan elszunnyadt.
- Ez így nem lesz jó – bosszankodott.
Hotaru
- Elviselhetetlen kis szörnyeteg vagy, ugye tudod? - nézett Voldemort megvetően az ölében összegömbölyödött csöppségre.
A sötét úr csodálkozva szemlélte a kisfiú nyugodt arcocskáját, amin apró mosoly húzódott, pedig pár perce még teljes hangerőn bömbölt. Keze önkéntelenül simított végig a kicsi rakoncátlan, éjsötét tincsein.
Ekkor vette észre, hogy Nott még mindig az ajtóban áll, s félmosollyal szemléli az eseményeket.
- Te még mindig itt vagy? - üvöltött rá a szolgájára, aki erre ugrott egyet. - Crucio!
A férfi fájdalmasan felordított, miközben összeesett a küszöbön. Voldemort egy pillanatra kiélvezte annak gyötrelmét, majd elengedte az átok alól.
- Most pedig azonnal takarodj!
A Roxfort igazgatói irodájában eközben Dumbledore fel-alá járkált, miután a javasasszony elszállította a sérült bájitalmestert a gyengélkedőre. Nagyon nem tetszett neki a dolgok jelenlegi állása. Hiába küzdött annyit ebben a háborúban, Tom mindig keresztülhúzta a számításait, s most pillanatok alatt minden kártyavárként omlott össze.
A Rend, amit annyi nehézség árán hozott létre, kezd széthullani. James meghalt, így elveszített egy jól képzett aurort és egy hűséges embert. És ha ez még nem lett volna elég, Remus, Sirius és Peter is eltűntek, valamint Rémszemet és Franket sem látta már napok óta. Vajon a Tekergőknek ezzel befellegzett? Mi lehet a bajtársaival? Talán őket is elkapta Voldemort, és végzett is velük...
De legkülönösebb az volt az egészben, hogy nem találta meg sem Lilyt, sem pedig a kis Harryt. Hát hiába vette védelem alá a családot... Nem tudta, hogy élnek-e még. Erre egyedül csak Perselus tudhatja a választ, ő pedig a gyengélkedőn fekszik. Az az őrült félvér rendesen helyben hagyta a fiatal férfit. Viszont amint felébred, muszáj lesz beszélnie vele, hisz tudnia kell, mi történt.
|
| |
| |
| mzperx | Dátum: Vasárnap, 2012-11-04, 22:59 | Üzenet # 13 |
|
Őrnagy
Csoport: Barátok
Üzenetek: 124
Kitüntetések: 5
Hírnév: 0
Állapot: Offline
| Lily teljes kétségbeesésben vergődött már jó ideje a sötét helyiségben. Igazából számára úgy tűnt, már napok óta van bezárva ide, miközben semmit sem tud arról, hogy mi történik odakint. Nem értette, miért nem jött már vissza eddig Piton, miért hagyta egyedül szenvedni.
Ez a csend... összezárva a saját nyomasztóbbnál nyomasztóbb gondolataival, mindennél borzalmasabb volt. Fölé kerekedett, maga alá temette és elemésztette józanságának utolsó maradékait is. Néha, mikor elgyengült a félelemtől, azt kívánta, bárcsak visszajönne a másik és fenyegetné, gúnyolódna rajta. Bármit, csak ne hagyja itt egyedül. Egyedül, a fia nélkül. Vajon hová vitte? Mit tett vele? Behunyta a szemét és szorosan a testéhez préselte a térdeit. Talán már meg is ölte, vagy odaadta annak a szörnyeteg mesterének, hogy kedvére gyötörje kicsiny testét. Vagy még ennél is nagyobb borzalmak várnak rá? Végignézeti vele, ahogyan Harry apró szíve is megszűnik lassan dobogni, csak hogy minél teljesebb lehessen a bosszúja?
Lily csak egyet tudott, egyet akart: hogy jöjjön vissza Perselus, és mondja meg neki, mi történt a fiával, csak hogy láthassa még egyszer utoljára. Akkor, ott elhatározta, ha egy csöppnyi kis reménysugár is adódik a számára, ő bármit megtesz majd, hogy legalább a fiát életben tartsa, bármit is kérjen a fogvatartója tőle...
"Draco dormiens nunquam titillandus! - Ne ébreszd fel az alvó sárkányt!"
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-11-04, 23:00 | Üzenet # 14 |
|
Őtábornoksága
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 2557
Kitüntetések: 6
Hírnév: 1
Állapot: Offline
| Poppy, Perselus ágya mellett virrasztott. Jobbjával megemelte a bájitalmester kézfejét és gyengéden a markába zárta, miközben a hüvelykujjával cirógatta azt. Csak ilyenkor engedhette meg magának, hogy kimutassa az érzelmeit a mogorva, zárkózott fekete alak felé. Nem, nem romantikus érzelmeket táplált az irányába - Perselus volt számára az a fiú, aki neki nem adatott meg.
Már az idekerülésekor feltűnt neki az intelligens kisgyerek, akit a társai pont a tudása miatt rekesztettek ki. Tehetetlenül nézte végig, ahogy egyre visszahúzódóbbá válik, és végül már senkit nem tűr meg maga mellett. Igyekezett védelmezni azt a kisfiút, de persze nem kivételezhetett vele nyíltan. Boldogsággal töltötte el, hogy érdeklik a gyógynövények és a bájitalok. Még most is maga előtt látta a kíváncsiságtól csillogó szemeket, ahogy kérdezte tőle, hogy melyik bájital, miként fejti ki a hatását alkalmazáskor.
Azt hitte, hogy gyógyító lesz, de Perselus a sérelmeinek köszönhetően nem szerette az embereket, empátia nélkül pedig nehéz az orvoslás. A bájitalfőzést választotta és ő titkon rendkívül büszke volt rá, mikor előrehozott vizsgát tett. Dumbledore is felfigyelt rá, és fiatal kora ellenére alkalmazta őt. Bár ne tette volna...
Hamar világos lett a számára, hogy Perselus körül nincs valami rendben. Eleinte csak a kialvatlansága tűnt fel neki, majd mikor figyelni kezdte azt is észrevette, hogy gyakran távozik az iskolából éjnek idején. Szinte éjszakékat kimaradt és csak hajnaltájban keveredett vissza. Azt hitte, hogy valami nő van a dologban, de rá kellett ébrednie, hogy a rejtélyes távozások mindig összefüggésben vannak a másnapi szalagcímekkel.
Teljesen kétségbeesett, mikor rájött, hogy az ő Perselusa halálfaló lett. Nem tudta, hogy mi tévő legyen.
Elhatározta, hogy számon kéri Perseluson az igazat. Mikor legközelebb elhagyta a kastélyt, ő virrasztott és letámadta a Nagykapun befelé igyekvő bájitalmestert. Perselus persze mindent tagadott, ő pedig addig nyaggatta, míg a fekete talárja átázott és a vére a márványra nem csöpögött. Ellentmondást nem tűrően utasította a gyengélkedőbe és hívta az igazgatót, aki cseppent sem lepődött meg a történéseken. Ekkor ébredt rá arra, hogy Perselus, Dumbledore számára kémkedik, és hogy abból az aranyos kisfiúból egy kemény és rettenthetetlen férfi vált.
A bájitalmester ujja megrezzent és Poppy azonnal elengedte a kezét, hiába a tetszhalott állapot, a görcsöket még az esszencia sem képes teljesen elfedni. Felpattant a helyéről és a bájitalos szekrényben izomlazító után kezdett kutatni. Már volt ideje kitapasztalni, hogy a használatával nagyban csökken a gyógyulási idő. Kidugaszolta a fiolát és a tartalmát megitatta Perselusszal, majd gondosan megigazgatta a takaróját és visszaült a székébe.
„Inkább írj Önmagadnak közönség nélkül, minthogy a közönségnek írj, és elveszítsd magad.”
Ciryl Vernon Conolly
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-11-04, 23:01 | Üzenet # 15 |
|
Őtábornoksága
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 2557
Kitüntetések: 6
Hírnév: 1
Állapot: Offline
| KristineHolt
... Perselus furcsán zsibbadtnak érezte magát - hol ólomsúllyal nehezedett rá a testét uraló fájdalom, hol végtelenül könnyű testtel lebegett a sűrű, homályos semmiben.
Valahol mélyen tudta, hogy a Roxfortban van - a gomolygó ködön átszivárgó illatok alapján azt is feltételezte, hogy a gyengélkedőn, de mindez olyan távolinak tűnt neki.
Felváltva jelent meg a szemei előtt a múlt és a jelen, és olykor homályosan valamiféle távoli jövőkép.
Volt hogy kisgyermekként látta magát a Fonó sori ház konyhaasztala alatt - amint a fülére tapasztott kezeivel próbálta távol tartani magától az apja borgőzős ordítozását. Sikertelenül.
De még mielőtt a szidalmak elértek volna hozzá - változott a kép. Már a kastély évszázados fái között próbálta meghúzni magát, reménykedve, hogy aznap a Tekergők nem találnak rá, nem lesz újból a kegyetlen játékaik céltáblája.
Újabb jelenet - ezúttal Lily Evans oldalán sétált a tó partján. Tisztán érezte az orrába tolakodó illatot. A lány minden porcikájáért, a hangjáért, az illatáért is rajongott. Életében először bízott valakiben - jobban mint a saját anyjában, hiszen annak idején még ő sem tudta megvédeni. De Lily más. Ő mindenkiért kiáll!
Majd szinte azonnal összeszorítja a torkát a fájdalom és a csalódottság dühe - még soha nem tévedett ekkorát.
A következő pillanatban már egy sötét, félelemmel átitatott helyiségben állt, reszkető térdekkel.
- Öld meg ezt a nőt! - hangzik a fenyegetésnek is beillő parancs. - Öld meg és magam mellé emellek. Mindent megkaphatsz ha mellém állsz, de előtte bizonyítanod kell!
Érzi amint megremeg egy pillanatra a pálcája a kezében - de a bosszúvágy erősebb nála, már röppen is az átok és a kínzásoktól elgyötört asszony holtan rogy a hideg, véres kövezetre.
Az újabb kép emléke fájdalommal borzolja az idegeit - sokadszorra éli át a Nagyúr haragját, hol okkal, hol ok nélkül, de rendszeresen elszenvedi Voldemort átkait. Az átkokat, melyek csontig hatoló fájdalmat, sohasem múló hegeket, és lassan de biztosan lelket mérgező fásultságot hagynak maguk után.
A pillanatról-pillanatra változó képek között lassan valami - talán egy érzés -, állandósulni látszik.
Újra és újra felbukkan Lily arca.
Nem ez a furcsa, hiszen amióta először meglátta állandóan eszébe jut.
De még ebben a fél éber állapotban is meglepi, hogy a nő nincsen egyedül - mindig vele van a fattya is.
James Potter gyereke ugyanúgy uralja a képzeletét akár Lily.
A gondolatai, az érzései vissza-visszatérnek a kölyökhöz.
A kezdeti, ráirányított gyűlölete lassan átalakul - nem tudja biztosan, csak motoszkál benne az érzés, hogy az a folyamat, mely nemrégiben kezdődött, nem arra halad, amerre haladnia kellene....
|
| |
| |
| mzperx | Dátum: Vasárnap, 2012-11-04, 23:01 | Üzenet # 16 |
|
Őrnagy
Csoport: Barátok
Üzenetek: 124
Kitüntetések: 5
Hírnév: 0
Állapot: Offline
| Perselus, mikor magához tért a gyógyító kóma szerű állapotából, percekig csak dermedten feküdt csukott szemmel az ágyában. Az álmára ugyan nem emlékezett (Egyáltalán álmodhatott az esszencia hatása alatt?), de a korábbi nyugtalanító érzelmek megmaradtak az emlékezetében. Csak lassan kezdte el érzékelni a teste minden pontján őt kínzó fájdalmat és végtagjainak remegését, ebből pedig tudta, hogy a kelleténél előbb tért magához, és még nem fejeződött be szervezetének regenerálódása. Egyszerre csak egy ajtó nyitódását hallotta meg a távolból, Poppy lakrésze felől, és hirtelen már nem számítottak a korábbi gondolatai, elméje felett átvette az irányítást a célszerűség. Tudta mit kell tennie, és kész volt rá...
***
Dumbledore egyre nyugtalanabb és idegesebb lett, ahogy telt az idő. Már három nap telt el, mióta Voldemort rajtaütött a Potter családon, és még mindig nem tud semmi biztosat. A miniszter meg óránként jár a nyakára, hogy kiszedje belőle a nagy semmit. Képtelen felfogni az a megátalkodott marha, hogy az információforrása, az egyetlen, amely legalább is használható lenne, jelenleg épp végső küzdelmét vívja az őrület ellen. Pedig most már ő sem adhat Perselusnak több időt. Muszáj tudniuk, hogy mivel is állnak szemben. Vajon mit követhetett el az a fiú, amivel ilyen súlyos büntetést hozott a fejére...
Pár óra múlva az igazgató még mindig az Iskolatanács számára készített beszámolója első bekezdése fölött ült, mikor a kandallóból felharsant Poppy izgatott hangja.
- Albus! Siess! Ne kérdezz, csak siess! - Dumbledore azonnal felpattant, és mit se törődve a látszattal, a gyengélkedőre hopponálta magát. Szerencsére a javasasszonynak nem volt ideje a kis mutatványán álmélkodni, mert az igen csak hisztérikus állapotban lévő betegét próbálta lenyugtatni.
- Albus, siess már! Nem bírok vele. - Az öreg varázslóban a jelenet láttán azonnal a legrosszabb lehetőség rémképe támadt fel. Az elmúlt pár nap sikeresen kiölte belőle egy időre azt az átkozott örök optimizmusát. Óvatosan az ágy másik oldalára sétált és elborzadva figyelte a még mindig remegő és összefüggéstelen szavakat kántáló bájitalmesterét.
- Poppy, mi történt? Csak nem... nem bomlott meg az elméje? - A boszorkánynak nem volt lehetősége válaszolni, mert Piton, amint meghallotta a férfi hangját, rögtön felé fordult, és neki támadt, az igazgató pedig nem tehetett mást, minthogy megpróbálta minél finomabban megakadályozni, hogy a fiatalember még több kárt tegyen magában, vagy benne.
- Megígérte! Azt mondta, megvédi! Hazudott, Dumbledore! Azt mondta... azt mondta, megvédi... - fulladt el Piton hangja egy szívszaggató zokogásba, miközben végül feladta a hadakozást, és arcát a másik talárjába temette.
Dumbledore a fájdalomtól dermedten közelebb vonta magához a másikat, és szorosan magához ölelte, míg annak végül elfogytak a könnyei és kicsit megnyugodott. Fejével intett Poppynak, hogy hagyja magukra őket, innentől kézben tartja a dolgokat, ami persze hatalmas túlzás volt, s ezért az asszony is csak vonakodva hagyta hátra betegét. Majd amikor már csak ketten voltak a szobában, az öreg leült az ágy szélére, és kicsit eltolta magától a bájitalmestert, hogy annak könyfátyolos szemeibe nézhessen. Már tudta, mit fog hallani, de meg kellett bizonyosodnia, akkor is, ha ezzel további fájdalmat okoz a fiúnak.
- Perselus? Mondd, fiam, mi történt veled? Hol vannak Lilyék? Miért kínzott meg? - A másik erre csak megrázta a fejét.
- Perselus! - szólt kicsit erőteljesebben. - El kell mesélned mindent! Muszáj, fiam!
- Megölte őt, igazgató úr. Megölte.
- Kit? Kicsodát?
- Li...Lilyit. Én... én könyörögtem neki, hogy hagyja életben, de ő nem hallgatott meg. Teljesen megvadult, és me... megölte a szemem láttára. Aztán megbüntetett az arcátlanságomért.
- És mi történt Harryvel, hol van a fiú?
- Azt... azt nem tudom. Én elájultam egy idő után - Dumbledore behunyta a szemeit, és még egyszer magához ölelte a remegő varázslót. Nem hibáztatta a fiút, amiért nem tud többet, így is drágán fizetett, de pont a legfontosabbról nem tudtak még mindig semmit. Merengéséből egy halk suttogás rántotta vissza.
- Bosszút akarok! Bosszút akarok állni mindenért! - Dumbledore ekkor pedig már biztosan tudta, hogy egyetlen szilárd és megbízható embere már biztosan maradt az eljövendő csatákra. Pedig nem is sejtette, hogy hosszú ideje az első őszinte vallomást hallotta éppen Perselustól. Mindenki fizetni fog!
"Draco dormiens nunquam titillandus! - Ne ébreszd fel az alvó sárkányt!"
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-11-04, 23:02 | Üzenet # 17 |
|
Őtábornoksága
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 2557
Kitüntetések: 6
Hírnév: 1
Állapot: Offline
| Hotaru
A félhomályos szoba csendjét gyereksírás verte fel, felébresztve a rettegett varázslót szendergéséből.
- Nem hiszem el, hogy neked mindig van valami bajod, kölyök – nézett gyilkos pillantással az ölében mozgolódó Harryre, akire a fagyos hang a legkisebb hatással sem volt. Miért nem ijed meg tőle ez a kis taknyos? - Igazán hagyhattál volna még aludni – morgott rá morcosan, majd felemelte a kicsit, hogy a szemük egy magasságba kerüljenek. Remélte, hogy a gyerek megnyugszik, ha megpillantja őt, ahogy eddig is tette, de tévedett, folytatta a sírást. Ekkor Voldemort rájött, mi a gond. - Te bűzlesz!
Elhúzta a száját, és még csak bele se mert gondolni, mekkora szégyen lenne, ha neki kellene kicserélnie egy egyéves kölyök pelenkáját. Hisz ő mégis csak a Sötét Nagyúr!
Egy gyors bűbájjal magához hívta kedvenc talpnyalóját.
- Hívattál, Nagyuram? - hajolt meg előtte egy nő.
- Igen, Bella. Szükségem lenne a szakértelmedre...
- Bármit megteszek neked, amit csak óhajtasz, Nagyuram – hajbókolt tovább Bellatrix.
- Ennek örülök – felelte a sötét mágus, miközben torz mosolyra húzta vékony ajkait. - Fogd ezt a kölyköt, Bella, és cseréld ki a pelenkáját, fürdesd meg, aztán keríts neki ennivalót.
- De... De Uram! Én hozzá nem nyúlok ahhoz a félvér fattyúhoz!
- Crucio! - Nem véletlenül volt ez Voldemort kedvenc átka... - Remélem ez jobb belátásra térített. Most pedig fogd!
- I...igenis – azzal átvette a kicsit urától, aki erre üvölteni kezdett.
Voldemort elégedetten hallgatta a kölyök távolodó bömbölését, hisz így legalább pár percig csend lesz a szobájában, és tud gondolkodni. Még magának is nehéz volt bevallania, de aggódott Pitonért. A fiatal férfi már sokszor bizonyította iránta való hűségét, így aztán nem érdemelte meg azokat a sebeket, melyeket a vén bolond megtévesztése érdekében ejtettek rajta. Nem is az nyugtalanította, hogy az a mugliimádó nem hisz majd a bájitalmesternek, inkább az, hogy nem-e túl durván elbánt hű halálfalójával.
Remélte, hogy a Roxfort javasasszonya rendbe tudja hozni Perselust. Biztos volt benne, hogy a mediboszorkány mindent elkövet annak érdekében, hogy megmentse a fiatalt, hiszen tudta, mennyire közel áll Pitonhoz. Tudta jól, hogy ő volt az egyetlen, aki mindig kiállt a mardekáros fiú mellett az iskolás éveiben. Talán még remek szövetségese lehet Poppy Pomfrey...
Aremeh
Két nap telt el, míg végre Madame Pomfrey kiengedte, az akkora már igen ingerült Pitont a gyengélkedőről. A terve tökéletesen sikerült, az öreg bolond minden egyes szavát elhitte, sőt odáig is elment, hogy talán többé vissza sem engedi a férfit Voldemorthoz, erre ez a hibbant nőszemély nem hajlandó őt kiengedni az ágyból. Piton néha már azon gondolkodott, hogy egy jól irányzott átokkal jobb belátásra bírja a medimágust, de valami visszatartotta. Valahol a lelke mélyén tudta, hogy talán mégis van egy ember a világon, akiben, ha nem is bízhat - hiszen ő erről a kiváltságról régen lemondott -, de legalább számíthat.
Piton pontosan tudta, hogy Dumbledore minden szava hazugság az ő óvásával kapcsolatban, és csak azért mondta, amit mondott, hogy a gondoskodó apai szeretet látszatát fenntartsa. Hiszen mindketten tisztában voltak a ténnyel, hogy per pillanat Perselus az egyetlen, aki bármiféle információval tud szolgálni a világos oldal számára. A hívás pedig nem is váratott magára.
- Perselus, nem engedhetlek el - kezdte az igazgató a rövid színjátékot. A fiatal férfinak, azonban nem nagyon volt türelme a tiszteletkörök lefutásához, így kihagyva a drámai csúcspontot, rögtön a befejezéshez kanyarodott.
- Igazgató úr, pontosan tudjuk, hogy nincs más választásunk. Ha most nem megyek oda, akkor egyértelmű lesz a Sötét Nagyúr számára, hogy elárulom. És a mi helyzetünkben nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy az utolsó kémet is elveszítsük. Értem nem kár - tette hozzá eltökélt arckifejezéssel. - De nem hagyhatjuk veszni azt, amiért küzdünk! Nem fogom hagyni, hogy Lily halála... - itt egy kicsit megállt, mintha elakadt volna a szava, de pontosan csak annyira, amennyiből az igazgató azt érezte, hogy ugyan fájdalma nagy, de azt jó mélyen eltemette a lelkében - bosszú nélkül maradjon. Mindenkinek bűnhődnie kell!
Dumbledore könnytől csillogó szemekkel bólintott, s már csak Perselus lobogó talárját látta eltűnni az ajtó mögött.
***
- Perselus, hűséges szolgám, sikerült a terved? - üdvözölte Voldemort az érkezőt.
- Tökéletesen Nagyúr - ereszkedett térdre a férfi. - A vén bolond minden egyes szavam elhitte, és teljesen biztos a hűségemben.
- Féltem tőle, hogy kicsit túlságosan is élethűre sikerült a büntetésed, de látom Poppy Pomfrey megint kitűnő munkát végzett. Mit gondolsz, tervezhetünk vele?
- Nem tudom Nagyuram. Túlságosan hű az igazgatóhoz.
- Már csak azt kell megtudnunk, hogy hozzád vagy ahhoz a bolondhoz hűségesebb - gondolkodott el Voldemort egy pillanatra, de aztán, mintha elfújták volna azonnal témát váltott. - Mit mondtál Dumbledore-nak?
- Azt, hogy a sárvérűt a szemem láttára ölted meg, engem pedig megbüntettél az arcátlanságért, hogy azt mertem kérni, hogy ments meg az életét. A fattyáról pedig azt mondtam, hogy eltűnt a szemem elől és nem tudok róla semmit, mivel hogy a büntetés alatt elveszítettem az eszméletem.
- Kitűnő Perselus, kitűnő - mosolyodott el Voldemort, amitől csak még ijesztőbbé vált az arca.
- Köszönöm Nagyúr - hajtott fejet a térdelő.
- Most pedig hűséges szolgám, olyan jutalomban részesítelek, amelyben soha senkinek nem volt, és nem is lesz része. De figyelmeztetlek, ha a legkisebb jelét is látom annak, hogy elárulsz, az amit múltkor kaptál, csupán gyermeteg átkozódásnak fog hatni és gondoskodni fogok róla, hogy végig eszméletednél legyél, mielőtt meghalsz.
- Értettem Nagyúr! Rendelkezz velem - Piton elgondolkodott. Mi lehet az a nagy jutalom? Talán a kölyökkel kapcsolatos titokhoz van köze?
- Állj fel Perselus és gyere ide - parancsolta Voldmerot. - Nyújts ide a bal kezed! - A férfi megragadta a felé nyújtott kezet, majd Piton tenyerén egy intésére, mély, vérző seb jelent meg, ám a fájdalom ellenére a fiatal mágus meg sem rezzent. Ez tetszett a Nagyúrnak. Egy mozdulattal saját tenyerén is ugyan olyan sérülés tűnt fel, majd megfogta Piton vérző kezét, így a két különböző "éltető erő" egyesült a szorításban.
- Certum sanguis sanguinem, te facta similes ei, sic rem cognoscere magicae, e tu magister - mondta ki a varázsigét, újra, újra és újra, míg nem Piton már majdnem összeesett. Érezte, ahogyan az idegen erő betör a testébe, uralma alá hajtva saját mágiáját. Majd egyszer csak vége lett.
Perselus, ugyan értette a szavakat - Vér lettél a véremből, hozzám hasonlóvá válsz így a varázs megismer, és urává válsz - de még csak nem is sejtette, hogy mi lehet a Nagyúr terve.
- Ezennel a mágiád, az enyémmel lett hasonlóvá Perselus - mondta fennkölten Voldemort.
- Nagyuram...
- Hallgass, most én beszélek! - vágott közbe a mágus. - A szolgálatodra van szükségem, melyet csak így végezhetsz el maradéktalanul. Évekkel ezelőtt egy ősi varázslatot szórtam a sárvérűre, és akkor még a benne lévő magzatra - Pitonnak feltűnt, hogy Voldmort nem fattyúként emlegette a kölyköt. - Ezzel magamhoz láncoltam a gyermeket örökre, s majdan hű szolgám lesz. De amíg ilyen hasznavehetetlen, csupán az időmet pazarolnám rá. Így te leszel az, akire rá lesz bízva. A nevelése a te kezedben lesz - látva Perselus leírhatatlan arckifejezését folytatta. - Teljesen szabad kezet kapsz. Olyan eszközökkel okíthatod, és fenyítheted, amilyennel csak akarod, nekem csak az a lényeg, hogy hű szolga legyen belőle.
- Nagyuram, én...
- Látom az ellenszenvet Perselus, de ez a parancsom, amit te követni fogsz. Nem véletlenül választottalak téged erre a feladatra. Az előbb véghezvitt vérmágiával, a gyerekre szórt vérmágia fel fog ismerni téged, s a fiú a te jelenlétedre is úgy fog reagálni mint az enyémre. Nagy kegyben részesítettelek Perselus, ne kelljen megbánnom! Ez a döntésem! - Piton térdet hajtott, és megadóan lehajtotta a fejét.
Hotaru
– Minden tőlem telhetőt el fogok követni, hogy a terved sikerrel járjon, Nagyuram. De nem tudom, hogyan is kezdhetnék hozzá – osztotta meg aggodalmát Piton a mesterével. - Hiszen mégsem állhatok Dumbledore elé ezzel a gyerekkel. Túl feltűnő lenne, és az igazgató rögtön felismerné a kölyköt. Viszont itt sem lehetek vele sokáig, mert akkor megint csak gyanút fogna az öreg...
– Azt hittem, több kreativitás szorult beléd, hű alattvalóm – jött a gúnyos felelet. – Most kivételesen elnézem neked a dolgot. Akkor segítek egy picit. Csupán két főzetre lesz szükséged. Mivel a legjobb bájitalmesterek közé tartozol, így a többire már magadtól is rá kell jönnöd.
Piton elgondolkodott. Milyen bájital segítene megoldani ezt a problémát? Rövid idő eltelte után már sejtette, hogy az egyik a genetika főzet lesz, mellyel meg tudná változtatni a gyerek kinézetét. Ennek a bájitalnak az elkészítése nagyon hasonlít a százfűlé főzetre, viszont a hatása merőben más. A genetika főzet végérvényesen megváltoztatja az illető testét, valamint napokig is eltart, mire ez a változás végbe megy. Gondolatait Voldemorttal is megosztotta.
– Nagyszerű, méregkeverőm. És melyik a másik?
– Arról sejtelmem sincs, Nagyúr. Bár...
– Igen?
– Az még mindig gyanús lenne, ha megjelennék egy egyéves forma gyerekkel, aki rám hasonlít. Állíthatnám azt, hogy én vagyok az apja, de akkor jönnének a kérdések, hogy miért tartottam eddig titokban, és miért épp most vettem magamhoz.
– Ez így igaz... Folytasd!
– Tehát a fiú nem lehet egy éves. Ezt viszont csak a kor-korrigáló főzettel lehet elérni, de annak idővel elmúlik a hatása. Habár ha módosítanám egy kicsit a bájitalt...
– Akkor tedd azt, Perselus. Kapsz rá két hetet, addig valahogy lefoglalom a porontyot.
– Értettem, Nagyúr. Emellett kitaláltam egy történetet a gyerek származásával kapcsolatban, amit a vén bolond is el fog hinni.
– Valóban? – nézett rá érdeklődve Voldemort. – Kíváncsivá tettél, hű halálfalóm. Hallgatlak!
– Mivel mégsem mondhatom azt, hogy az én fiam, hiszen bajok lennének az idővel, arról nem is beszélve, hogy Dumbledore tisztában van vele, hogy Lilyn kívül senki sem érdekelt. Így aztán arra gondoltam, hogy a kölyök az egyik támadásod alkalmával maradt árván, és miután megmentettem, úgy döntöttem, hogy felnevelem. Ez ellen még az igazgatónak sem lehet kifogása.
– Nagyszerű terv, Perselus. Igazán leleményes.
– Köszönöm, Nagyuram – hajolt meg a férfi.
– Most pedig indulj, és két hét múlva várlak a kész bájitalokkal. Addigra minden legyen készen.
– Még egy kérdés, Uram. Kinek a hajszálát óhajtod felhasználni a Potter kölyök átváltoztatásához?
– Az legyen az én titkom, méregkeverőm. Amint itt lesz az ideje, megtudod.
– Igenis, Nagyúr! – Azzal meghajolt, és elindult a kijárat felé.
– Ó, és Perselus! Mond meg Dumbledore-nak, hogy holnap pár hívem megtámadja az Eveshamben élő varázslócsaládokat.
Tinn
Dumbledore gondterhelten ült az irodájában gondolataiba merülve. A legjobb emberei eltűntek, a Potter kölyök felszívódott, ráadásul a kéme, akitől a legnagyobb segítséget várná, sem nevezhető túl épelméjűnek. Hiába látszott a férfin, hogy összeszedett, de az a gyilkos bosszúvágy, amit a férfi szemében látott, nem igázhatna így le egy egészséges elmét.
- Úgy látszik, nincs más választásom – sóhajtott fel hangosan, mikor döntésre jutott. Meg fogja idézni minden démonok leggonoszabbikát Rhea-t, hogy egy kis előnyhöz jusson. Ezt nem akarta meglépni, de nem maradt más választása a Potter kölyök nélkül.
|
| |
| |
| mzperx | Dátum: Vasárnap, 2012-11-04, 23:04 | Üzenet # 18 |
|
Őrnagy
Csoport: Barátok
Üzenetek: 124
Kitüntetések: 5
Hírnév: 0
Állapot: Offline
| - Gondolod, hogy bölcs dolog ez, uram? - sétált kicsit vissza az ajtótól Piton. Mind a Minisztériumban, mind a rendben igen magasra csaptak most az indulatok. Ha ezt az információt átadom, akkor minden dühüket holnap a rajtaütésben résztvevő halálfalóidra fogják zúdítani. Aligha fog közülük bárki is életben maradni.
- Majd az értéktelenebbjéből küldök egy tucatot. Erre most ne legyen gondod, most mindennél fontosabb, hogy Dumbledore-t és a Minisztériumot meggyőzzük a hasznosságodról és a hűségedről.
Perselus erre bólintott egyet és várta, hogy Voldemort ismét elbocsássa, ám az hosszasan állt egy helyben az egyik mágikus portrét fixírozva. Láthatóan mélyen gondolataiba mélyedt, így a bájitalmester halkan megszólította, hátha a szolgálatára lehet még valamiben.
- Nagyuram... - A feketemágus hamar rákapta a tekintetét és egy pár pillanatig elmélyülten vizsgálta az arcát, majd mintha döntésre jutott volna valamiben, bólintott egyet.
- Előkészíttetek neked itt a Denem-kúriában egy lakosztályt, és lehetővé teszem, hogy kandallóval összekösd a Fonó sori házaddal. - Mikor Voldemort látta a másik megdöbbent arckifejezésén, hogy nem érti, mi célja ezzel az újabb kegynyilvánítással, folytatta. - Nem sokra mész az ajándékoddal, Perselus, ha nincs időd kiélvezni. Ha visszatérsz tanítani a gyerekkel a Roxfortba, csak néhanapján egy-két órád lesz a sárvérűd gyötrésére. Ám, ha megbeszéled azzal a mugliimádóval, hogy hétvégékre hazatérnél a szülőházadba, csak hogy a gyermek kissé normálisabb környezetben is lehessen, mint egy iskolai felfordulás, valamint, hogy szeretnéd, ha már kiskorától megismerkedne a mugli kultúrával, hogy aztán ne legyenek előítéletei... Nos akkor a hétvégéidet itt tölthetnéd a kúriában, így te is közel lennél a tulajdonodhoz, és nekem is lehetőségem lenne limitált időt eltölteni a kölyökkel, így nem szakadna meg köztünk a lélekkapcsolat. - Piton erre rosszindulatúan elvigyorodott.
- Élmény a terveid részesének lenni, uram. Briliáns, így legalább néha napján Lilynek is megmutathatom, hogy milyen jól összemelegedtünk mi ketten a fiával. - Erre Voldemort is hangosan felkacagott. - Mégis... Nem tartasz tőle, uram, hogyha ennyi időt lesz a gyerek Roxfortban, akkor esetleg negatív behatások is érhetik a mugliimádó részéről?
- Ettől nem kell félned, kedves, ravasz kígyóm. A varázslat mellett, amit az imént használtam, a fiú csak a mi kettőnk szavára fog hallgatni. Most menj, és üdvözöld a nevemben a bájos Mss Pottert, ha felkeresed távozásod elött!
- Máris indulok, uram. Oh, még valami. Ha akad egy kis szabad időd uram, el kéne kezdened gondolkodni a leendő "fiam" új nevén. Hiszen téged illet a névadási jog, a te teremtményed lesz.
- Majd észben tartom, Perselus. Majd észben tartom...
"Draco dormiens nunquam titillandus! - Ne ébreszd fel az alvó sárkányt!"
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-11-04, 23:05 | Üzenet # 19 |
|
Őtábornoksága
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 2557
Kitüntetések: 6
Hírnév: 1
Állapot: Offline
| Tinn
Dumbledore az irodájában állt egy rituális idéző kör szélén. Nagyot sóhajtott, és elkezdett kántálni egy ősi varázsigét, mely a démonok megidézésére szolgált a régi időkben. Csak reménykedni mert benne, hogy helyesen teszi. Néhány perc kántálás után a kör elkezdett vörösen izzani, majd a kör közepén materializálódni kezdet egy emberi alak. Az igazgató minden maradék erejét felemésztette a varázsige utolsó része, mely arra szolgált, hogy igába hajtsa a démon erejét. Mikor befejezte, megtántorodott az erőfeszítéstől, be kellett hunynia a szemét egy pillanatra, mert csillagokat látott. Ahogy kinyitotta a szemét, még a levegő is a tüdejében akadt, mikor meglátta a gyönyörű teremtményt, mely a kör közepén állt. A démon gyönyörű volt! Alakját bokáig érő ezüst színű haj fogta közre, arcát még az angyalok is megirigyelhették volna, egyedül a türkiz színű szemeiben lángoló gonoszság mutatta, hogy az előtte álló férfi mégsem angyal.
- Miért idéztél meg, ember? – kérdezte mély bársonyosan simogató hangon.
- A szolgámmá tettelek! – erre a mondatra a démon felnevetett.
- Te nem vagy elég erős hozzá, hogy az uram lehess! – mondta, majd szemét behunyva koncentrálni kezdett valamire, amit csak ő érezhetett. Dumbledore kétségbeesetten kezdett el gondolkodni.
- Ne gondolkozz! – nyitotta ki szemét a démon.
- Megtaláltam az uramat. Még nem elég erős, de idővel, amint cseperedik, ő lesz a legerősebb. Meg kell védenem! Túl sokan akarják őt – mondta, de ezt már csak magában, majd egy fekete lángcsóva keretében eltűnt.
Amint a démon eltűnt, Dumbledore összeroskadt.
- Nem elég, hogy egy ismeretlen démont sikerült megidéznem, de még itt is hagyott!! - dühöngött.
Amy
Albus a démon távozása után térdre rogyott. A fekete bőrkötéses könyv még mindig előtte hevert,melyből megidézet a démont.Teljesen kivette az erejét a rituálé. A könyvből szinte áradt a sötét erő. Még fiatalon talált erre a könyvre. Igazgatóhelyettes volt a Roxfortban és Dippit - az elődje - volt az igazgató akkoriban. Egy éjjeli kóborlása során eljutott a Szükség Szobájába. Tudásra vágyott, hatalomra, amivel - még akkori gondolkodásának köszönhetően - legyőzheti az akkori legsötebb varázslót, Grindenwaldot. Még mindig emlékezett arra a végzetes napra, amikor először találkozott Rheával:
1957. Szeptember 2.
Egy fiatalember a szükség szobájában ült egy kényelmes fotelben. A mindennapi hajtás után jól esik egy kis pihenés, egy jó könyv, és egy pohár whisky társaságában. Már egy halom könyv sorakozott előtte és még mindig nem találta meg, amit keresett. Elkeseredetten csukta be ezt a könyvet is. Egyszerűen nem hitte el, hogy nincs olyan módszer, amivel legyőzhetné Grindelwaldot. Pedig, ha megtalálná és legyőzné a sötét mágust, ő lenne a leghatalmasabb varázsló az egész világon. Nagyot sóhajtott, valószínűleg csak ábránd marad - gondolta. Megitta a Whisky-je maradékát és már épp indulni készült, amikor valami felkeltette a figyelmét. Kíváncsiságból odament megnézni mi az. Egy emelvényen, - külön a többi könyvtől - egy másik könyv állt. Ennek a borítója fekete volt, és arany betűkkel egy név volt rávésve, mely a gyér fény ellenére is könnyen kivehető volt: Rhea Vulgrum. Ami a legfurcsább volt ebben az egészben az a zöld erőtér, amibe vonták a könyvet. Megbabonázna nyúlt felé, de gyorsan elrántotta a kezét. Olyan volt ez az erőtér, mintha égő vashoz nyúlt volna. Már éppen feladta volna, mikor egy bársonyosan simogató hangot hallott, ami a könyvből jött:
- Segíts, fiú, Segíts. Én megadhatom neked amire vágysz csak engedj ki! - mondta a hang
- Ki vagy? - Kérdezte Albus.
- Az most nem fontos. Ha segítesz minden vágyad teljesítem csak szüntesd meg az erőteret, és engedj ki.
- Nem megy! Nincs akkora erőm, ami ennek a megszüntetéséhez elég lenne.
- Akkor majd segítek. Csak tedd azt amit mondok!
Albus úgy tetet, ahogy a hang kérte. Percek múlva az erőtér megszűnt és ott állt a könyv, védelem nélkül. Nem telt bele sok idő és a hang ismét megszólalt:
- Ügyes vagy fiú! Most már levehetsz az emelvényről - mondta a hang.
Albus így is tett. Mikor lemelte érezte a könyvből sugárzó erőt. Ez lesz az, amit már oly régóta keres, a könyv, ami a győzelme kulcsa lehet. Vágyakozva kinyitotta, de csalódnia kellet. A könyv üres volt, semmi sem szerepelt a fehér papíron. Már éppen becsukta volna, amikor észrevette, hogy a papíron vörös betűkkel latin szavak kezdet kirajzolódni egymás alatt, mintha egy vers sorai lennének. Ekkor a hang ismét megszólalt:
- Olvasd el ezt a szöveget és idézz meg engem. Ne félj, ha valami furcsát látsz csak haladj tovább. Láthatsz instrukciókat a pálcamozdulatok terén kövesd azt. Semmiért ne hagyd abba a kántálást - mondta a hang.
Albus megbabonázva kezdte el olvasni a szöveget. Még a pálcáját is használta úgy, ahogy a leírtakban látta. Egyszer csak egy kör jelent meg, a körben pedig egy ember kezdett feltűnni. Mire végzet a rituáléval, Albus előtt ott állt egy gyönyörű férfi, aki nagyot nyújtózott és kilépve körből, odament az elképedt Albushoz.
- Köszönöm ember! Kiszabadítottál a bőrtőnömből, amit azok a megálltalkodott Alapítok készítettek. Most Pedig bosszút állok, amiért ezt tették velem - mondta a teremtmény. Már éppen elindult volna, amikor az elképedt Albus megszólalt.
- Azokon ugyan hiába! - Ez a démont megállásra késztette és kérdőn Albusra nézet. A szemében lévő gonoszság láttán Dumbledoore egy pillanatra nagyot nyelt, és folytatta
- Ugyanis az Alapítok már több mint kétszáz éve halottak.
Most a démonon volt a sor a csodálkozásban. Ha a bosszúját nem is tudja végrehajtani, azért még megtehet valamit a "megmentőjének," mielőtt visszatér az övihez. Kétszáz év hosszú idő. Most legalább törleszthet egy kicsit az övéi felé.
- Látom akarsz valamit! - mondat a démon - Mond mi az és én teljesítem - és sikerült egy földöntúli mosolyt is magára varázsolnia.
- Azt akarom, hogy én legyek a világ leghatalmasabb varázslója - mondta Albus.
- Rendben megkapod! A kérésedet teljesítettem, de figyelmeztetlek, ha legközelebb megidézel nem te leszel az, akit én szolgálni fogok. Lesz nálad erősebb, akinek hűséggel tartozom - mondta és már azon volt,hogy eltűnik, amikor Albus megkérdezte azt amit már rég tudni szeretett volna:
- Várj! Mi a neved? - Kérdezte
- Oh, azt te is tudod! A nevem: Rhea Vulgrum - mondta a démon és egy ördögi mosoly kíséretében fekete füstben eltűnt.
Akkor kellet volna megszabadulnia a démontól, amint lehetett volna. El kellet volna pusztítania a könyvet. Most ennyi év után rászabadított a világra egy rendkívül gonosz, és kegyetlen teremtményt.
Aremeh
Voldemort trónusán ült lehunyt szemekkel. Éppen egyik alattvalója tartott neki beszámolót a legutóbbi küldetéséről, ám ura már régen nem figyelt rá. Valamit érzett, valami furcsát, valami szokatlant. A mágia rezgései hirtelen megváltoztak.
Mi történhetett? - gondolta magában. - Azonnal szóljatok Perselusnak! - adta ki a parancsot, ám mielőtt még bárki megmozdulhatott volna, a hatalmas terem ajtaja őrült erővel kivágódott és egy ezüstösen fénylő alak lépett be rajta.
- Merre van az ifjú gazdám? - az alak szavaiból valami ősi erő sugárzott, amit megjelenése csak még inkább erősített. Voldemort azonnal felismerte a démoni erőt és a belőle áradó fenyegetést. Életében először érzett valami olyasmit, mely talán a félelemhez hasonlított.
A halálfalók azonnal pálcájuk után kaptak, és már indultak is a szikrázó átkok a "férfi" felé. Azonban annak egyetlen intésére a fénycsóvák irányt változtattak és teremtőik felé vették az irányt, melyet nem tévesztettek el. Ki-ki üvöltve, gúzsba kötve, eszméletlenül vagy holtan esett össze.
- Milyen szánalmasak... és aprók - mondta a démon gúnyosan. - Azonban te... talán érsz valamit - fordult Voldemort felé.
***
Perselus éppen átvette Bellától a fattyút, mikor megérezte a változást. Olyan fenyegető erőt, melyet még életében nem érzett. Tudta, hogy ura nem tehetett semmi olyat, amiről ő nem tudott volna, így nem lehetett más az erő forrása, mint Dumbledore.
Átadva a kölyköt Bellának, azonnal a Roxfort elé hoppanált, majd hosszú -szinte rohanó - léptekkel az igazgatói irodája felé vette az irányt.
Az elé táruló látvány egy pillanatra megállította. Az igazgató térdre rogyva, remegő testtel egy maga előtt lévő könyvre bámult. Perselus egy másodpercig csak állt, majd sietve felsegítette az igazgatót a karfás székébe.
- Mi történt?
- Bolond voltam fiam... azt hittem elég erős vagyok... de nem sikerült... mit tettem...
- Igazgató úr, szedje össze magát! - mondta Perselus kissé megrázva az öreget. - Mi történt?
- Rászabadítottam a világra a legnagyobb szörnyűséget - suttogta az öreg mágus, majd a földön heverő könyvre mutatott.
Perselus a könyvhöz rohant, és jó pár percig tartott neki mire össze rakta a képet. Agya rögtön elkezdett dolgozni, újra és újra elolvasta a szöveget, majd hirtelen becspata a könyvet és visszarohant az igazgatóhoz.
- Van egy esélyünk Albus - hadarta gyorsan -, de kell hozzá az ereje egy része ahhoz, hogy legyőzhessük.
- Az erőm? - tekintett a férfira az igazgató. Nem értette.
- Azt hiszem jól gondolom, hogy nem sikerült uralma alá hajtani a démont - az öreg csak bólintott. - Tehát nagyobb erő kell, mint ami önnek volt. Valószínűsítem, hogy a Sötét Nagyúrhoz ment a démon, ezért...
- Nem Perselus - csóválta meg a fejét a férfi - "Megtaláltam az uramat. Még nem elég erős de idővel amint cseperedik ő lesz a legerősebb. Meg kell védenem! Túl sokan akarják őt." Ezekkel a szavakkal távozott.
- Még nem elég erős... de idővel... legerősebb... még nem elég erős... cseperedik... legerősebb...
És ekkor beugrott. Potter!
|
| |
| |
| mzperx | Dátum: Vasárnap, 2012-11-04, 23:06 | Üzenet # 20 |
|
Őrnagy
Csoport: Barátok
Üzenetek: 124
Kitüntetések: 5
Hírnév: 0
Állapot: Offline
| Lilyt lassan a borzasztó emlékek mellett a gyötrő szomjúság és éhség is egyre jobban kínozta. Napok óta gubbasztott a sötétben, és egyre inkább rettegett, hogy Perselus itt hagyta örökre, magányosan meghalni. Már ép kezdett volna kicsit elszundítani a kimerültségtől, mikor a börtön ajtaja kivágódott, és egy sötét alak jelent meg az ajtóban, eltakarva a kinti fényességet. Azonnal tudta, hogy ez nem Piton. Kisebb és zömökebb volt.
- Szia gyönyörűm, na köszönj szépen McNair bácsinak! Hoztam neked egy kis élelmet. A kérdés csak az, mit adsz cserébe?
"Draco dormiens nunquam titillandus! - Ne ébreszd fel az alvó sárkányt!"
|
| |
| |
| |
